Somogyi Néplap, 1971. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
PanaC7" neH1 ^ a kenyér. ! (Maat. Interjú az »illetékesekkel«. (Az »illetékes- újabban fedőnév. Nem X. Y. vagr Z, hanem »illetékes-.) Az interjú szerint a közeljövőben már jobb lesz a kenyér minősége. Üjabb cím az újságban: »Jobb kenyeret ígérnek a sütőipar illetékesei.- Aztán néhány nap múlva: »Szabvány van, de a kenyér minősége nem kielégítő.- Ezután: »Meddig kell még várni a jó kenyérre ?- — »Üj technológiát vezetnek be a kenyérgyárakban.- — »Megszűnnek a paranaszok a kenyér minőségére.- — »A lisztben van a hiba.« — »Az időjárás nem kedvezett a kenyérgabonáknak.- — »Miért sületlen a kenyér?« Kenyér, kenyér ... Ujságcímek, érvek, ellenérvek — futószalagon. Évek óta! Újságcikkektől a Vidám Színpadig téma a kenyér. A Ludas Matyiban téma a kenyér. Indulatos összecsapások eladó és vevő között a Közértben: a téma a kenyér! Miért? A kenyér dráma. Föld termi a magját. Föld, amely történelmünk viharaiban vérrel öntöztetett. S ez a kenyér — legtöbbször ehetet- lensége miatt — tetemes mennyiségben a kukák tápláléka lesz. A kenyér, amelyre államunk — dotáció formájában — milliókat költ, a kukákban végzi sorsát! • •• Fpiiilp7pm néhán^ éves I bllU&lblil önmagam: milyen izgalommal figyeltem a kenyérsütést. Anyám este »bekovászolt« a nyárfából vájt teknóbe. Másnap reggel én is korábban keltem, akárcsak ünnepnapokon. Figyeltem, hogyan dagasztja anyám. Fárasztó munka volt. Felsőkarjával törölte homlokáról a verejtéket, de azért dúdolt, énekelt. Mert kenyeret sütött. Az élet fontos részét készítette a családnak. Arra még inkább emlékszem, amikor a községházán kenyér- és lisztjegyért kellett sorakozni. A családban a legkisebb gyereknek, nekem jutott ez a keserves kötelesség. Egyszer a sorban úgy megnyomott a tömeg' egy terhes asszonyt, hogy perceken belül megszült a hidegrideg folyosón... Később, a háború utolsó évében — nem lévén tanítás az iskolában ■— gyenge gyerekként a pékműhelyben dolgoztam. Segédkeztem kilisztezni, előkészíteni a KENYÉR zsombrokat, amelyekben a kenyér kelt, és arra várt, hogy bevessék a kemencébe. Később már virgoltam is (a kiadagolt tészta formálásának művelete ez). Egyszerre két kenyértésztát lisztesen egymáshoz sodorva ügyes, gyors mozdulatokkal egyenletes gömbölyűre alakítani! Micsoda boldogság volt! Kenyeret készíthettem! Sorban álló embertö- megek éhségét enyhíthettem — én, a gyerek. Csak enyhíthettem, mert nem jutott elég, még a kukoricásból sem. Az is szigorúan jegyes volt. Sima és nehéztestimunkásfejadag. Egy napra annyi csupán, hogy egy evésre is elfogyott volna. A legnehezebb sr'S rült egy kevés lisztre szert tenni, otthon, a tűzhely sütőjében sült a sárszínű kenyér, tepsiben, kuglóf sütőben. Olyan rangosán, hogy ma torta sem sül nágyobb becsben! És lángosféle sült a tűzhelyplatnin, mert a liszt nem volt elegendő egy kenyérhez sem. Lángosféle, mondom, olaj és zsír nélkül! Kifáraszt az emlékek felidézése ... Huszonöt-harminc év. Mennyi mident elfeledtem azóta. A nélkülözések sokaságát, a lyukas talpú cipőt, s a bombáktól, aknagránátoktól rengő ház pincéjét, amelyben életbenmara- dásunk biztosítékát véltük, s... Nem, lám ezeket sem feledtem el, de a kenyér, a kenyér története mindennél maradandóbb. A kenyér története az ember története. Az enyém is. Kenyér és só — a lét. A kenyér az élet. Kubikusok a gödör föld- hányásán, favágók a fatönkön ülve: kezükben kenyér. Amikor nem volt hozzá szalonna, mindkét kezükben egy-egy darab kenyér: egyik a »kenyér-, másik a »szalonna-. Ez ,is régi kép. • •• Kenyerünknek ünnepnapja is van. S ez nem afféle folklorista mulatság. Ünnep, melyet egy sok kenyérnélküli napot megélt nép őszintén jegyez piros betűvel a naptárában. Oktalan gyereklányom kenyérdarabot dobott a szemetesvödörbe. A nagyanyja felkiáltott, és gyorsan kikapta a szemétből. A lányom értetlenül nézte,' amint az öreg parasztasszony ujjai görcsösen fogják az eldobott kenyérdarabkát, ö meg nem tudja, hogy ezek a kiszikkadt bőrrel bevont ujjak marokszedéstől lettek sebhelyesek. S azt sem, hogy a »nagyika- aratáskor, napszállta után, a keresztbe rakott kévék tövében aludt pirkadatig, aztán, kezdődött élőiről az egész. Még a cséplőgépnél a pelyvahordás is az ő reszortja volt. A kalá- ha apró tűi befészkelődtek a pórusába, véresre szúrták egész testét. Mert így született a kenyér... Lányom kérdően nézte a nagyanyját. »A kenyér olyan, mint az ember — magyarázta az öregesen. — Ha az ember meghal, tisztességgel eltemetik! Hát a keriyerét sem szabad a szemétbe dobni.. .« A gyerek még nem érti. Most határozom el: ha felcseperedik, az lesz az első, hogy igaz történeteket mondok majd neki a kenyérről — az életről, a kenyértelen- ségtől — a pusztulásról. Mert először ezt kell megjegyeznie. Ez a legfontosabb, amit a fogékony agynak rögzítenie kell. Utána jöhet sokféle ismeret: matematika, fizika, biológia: egyenletek, atomok, gének... Első a kenyér! *•* Hány tonna is V1S kákban? Ki tudja ezt? És miért e dicstelen vég? Az utóbbira már inkább lehet válaszolni. Mégpedig az önmagam által feltett kérdéssel. »Kenyér, kenyér... Újság- címek, érvek, ellenérvek — futószalagon. Évek óta! Üj7 ságcikkektől a. Vidám Színi pádig téma a kenyér. A Ludas Matyiban téma. a kenyér. Indulatos összecsapások eladók és vevők között a Közértben: a téma a kenyér. Miért?« Viarae György „Harcolnak az életért” Farkas Aladár és Hincz Gyula művel Vietnamról Farkas Aladár szobrász- művész és Hincz Gyula festőművész a harctól szaggatott Vietnam földjén tett művészi tanulmányutaik tapasztalatát, szolidaritási érzésüket az agresszió iránti gyűlöletüket összegezték azokban a szobraikban és képeikben, amelyeket most a Kulturális Kapcsolatok Intézetének budapesti kiállítóhelyiségében állítottak a közönség elé. A munkák jószerivel ismerősök, mégis ezen a kiállításon is mozgósító erővel hatnak. S habár mozgósítanak, soha sem törekszenek arra, hogy elvakult gyűlöletet tá- massznak általában az Egyesült Államok egyszerű embereivel szemben, sőt szolidaritásuk a kettős áldozatnak szól: a harctól sújtott Vietnamnak és a harcba kény- szerített — sokszor kockázat árán is tiltakozó — egyszerű embereknek. Vietnam tájainak szépsége, a dolgozó ember mindennapjainak munkás öröme és ünnepeinek könnyedsége, szí- nesSége Farkas Aladárt csakúgy rabul ejti, mint Hincz Gyulát, s annál kontrasztosabb, hogy a békés élettel, a mindennapok derűjével kénytelenek szembesíteni a hétköznapi tragédiákat, a maguk megszokott monotóniájával visszatérő bombázások megszokhatatlan iszonyatát, gyilkos értelmetlenségét. Mit tehet egy ilyen háborúban a művész? Szinte semmit, és mégis sokat. Ez a sok: a humánum felmutatása az eszte- lenségben. »Szégyeltem és fájt a tehetetlenségem. Valamit ten- Hincz Gyula nem kell- — sorozatból, írja Farkas Aladár. — »Szobrokat csináltam. 1964 őszén és tavaszán valóban éjjel és nappal, egy évig műtermem vietnami területté alakult. Együtt egyik grafikája a Vieínamharcolok a partizánokkal a dzsungeiekben, a repülőre lövők puskáját én fogom, a „Vietnami anya'’ az én anyám is ...- Megjelenik az ellenség figurája, az egész emberiség egén láthatatlanul is végighömpölygő atomfelhő ... »Ady, József Attila saját verseiket katonáim ak nevezték ... Azért csináltam ezeket a szobrokat, hogy már tőlem függetlenül is, a maguk módján segítsenek harcolni a világ jobbik oldalán.« Hincz Gyula pedig így vall: »Három évre a Dien Bien Phou-i győzelem után voltam Vietnamban kulturális egyezményünk alapján. A bombáktól fölszaggatott föld már csodás virágzásnak indult ... Meg kellett örökítenem a kedves arcokat, a munka, a napi élet szépségeit, a tájat, a vietnami színek pazar gazdagságát.. .« Ez a kiállítás dokumen - tűm, vallomás, memento. Tiucz Gyula festőművész — egyik képe előtt. (Selmeczi Tóth János felvetnie.) Bojar Iván BÉKÉS SÁNDOR: Mesél a hó H át te vagy az, vidra koma?!... A horog csupasz, a csali sehol, s persze a hal se ... Pedig szép hal lehetett, nagyon szép. Nem tudom megmagyarázni, honnan ez az érzés, de fogadni mernék: csuka volt, s legalább egy kiló... Elkedvetlenedve bíbelődik az újabb csalival, társam meg kárörvendően nevet. Dühösnek kellene lennem, de a méreg nagyon is színlelt. Hát lehet haragudni vidra úrra? Évődünk, ugratjuk egymást, s közben a vizet, a vízre omló hófedte bokrokat lessük. Hol lehet a vén zsi- vány? A nyomok egy fűz alól futnak a katykó széle felé: céltudatosan, nyugodtan. Minden ujjnyom kivehető. Szinte látjuk, amint vidra koma ravaszkás mosollyal, fölényes biztonsággal végigfut az om- lékony parton, s még arra is van ideje-bátorsága, hogy megálljon, s féloldalra hajtott fejjel meglessen bennünket, miközben a tűzzel ügyetlenkedünk. A horog a vízben, a vidra a leshelyén, a halak meg... De hát ki tudja, hol vannak ilyenkor a halak? A vízen áttetsző jégszigetek úsznak; alig száz méterre tőlünk, a szürke zátonynál már kezd beállni a folyó. Egyik percről a másikra történt minden jött, egy nagy faág, aztán egy jégtábla ... Most már ötven-hatvan négyzetméteres lehet az ösz- szefüggő jégfelület, s nyugatról csak úsznak, úsznak az alaktalan, óriásamőbák. Zajtalan koccanások, villámgyors forradás. Az előbb még két tábla úszott, most már csak egy... A szemközti parton récesereg röppen fel; mint a kígyót látó verebek. Hápogó madárfelhő, önmagát hizlaló rémület. De hát mi történhetett? Róka? Vagy ott is vidra úr? Tanácstalanul nézünk, odaát minden vakítóan tiszta, nyugodt, mozdulatlan. De csak egy pillanatig. Aztán, mint mikor felmordul az ég, felnyög a négy-öt méter magas löszfal, s mint a vízesés, omlani kezd ... A víz felcsap, örvénylik, hörög, a rémült kis kacsák meg fölénk húznak, s úgy kiáltozzák: »Ugye nem vagyunk gyávák, ugye nem vagyunk gyávák?« Hátunk mögött az erdő, előttünk a szeszélyes, parttalan, egyre sebesebben futó folyó. A horgászhelytől nyugatra már egyetlen nyom sincs; amióta leesett a hó, ember még nem járt erre. A tisztaság, a csend, a fák, s a bokrok ágaira kapaszkodó zúzmara törékennyé, s valószínűtlenül széppé tesz mindent. Az ember áll a fehér hófelhőkig érő üvegplantánok alatt, s a legszívesebben belekiabálná a csendbe: Hahó, tündérek, hallotok engem?!... A hó térdig ér. Néhány perc, s ki kell gombolni a felöltőt, aztán a zakót, majd az ing nyakát. Céltalanul, megmámorosodva csörtetünk a hóban: előre, előre, előre. A nagy kanyarban vagyunk, itt rakja íe a folyó nyáron a távoli vidékekről hozott homokot, kavicsot, ágat. Kis terasz, csalogató pihenőhely. Közelebb settenkedünk, valaminek lennie kell... S van is! Vadlibazaj rikolt, s röppen az égre. Egy pillanat csak, s készen áll az égi kék. Nincs esetlegesség, nincs helycsere, s nincs féltékenység se: e furcsa égi alakzatban mindenkire egyformán szükség van. A ludak dél felé szállnak. Néhányszor még halljuk a gúnár parancsszavát, s aztán újra csend lesz. Vajon hová szálltok, s mi vár rátok, madarak? Az erdő felé vesszük utunkat. A nagy folyó előbb-utóbb mindenlát elbágyaszt, szomorúvá tesz. A hó egyszerire beszélni kezd: nyom nyom mellett. Egy nyúl háromszöget mintázó csapája bevezet bennünket a tölgyesbe. Valamitől megijedhetet szegény. A csapat hirtelen jobbra fordul, s vad vágtává alakul. A felszálló, majd visszahulló porhó elmossa a kétségbeesett menekülésről tanúskodó nyomok kontúrjait. Hát igen, az erdő nem kirándulóhely annak, aki benne a... Fácánnyomok: végtelen hosszan tekergő háromágú gyöngysor. Egy száraz ágon' mátyásmadár, beljebb, valahol balra meg szarkák. Az erdő-mező vénasszonyai. Lotyogásuk felveri a csendet, bosszantja a vadakat. ■ Jáj nyom, új mese. Egy II őz. Aprócska patasor, óvatos kanyargás a bokrok között. Minden bokor mögött mélyebb a nyom. Itt megállt, s kilesett. Kilesünk mi is. Semmi. De pár lépés után a hó hirtelen sárgára vált: aha, rókavár! A komák házatáján mindig ez van: eldobált ételhulladék, kifehére- dett csontok, véres tollhal- maz, és szenpy, töménytelen mennyiségben. Orrfacsaró hely, de azért körülnézünk. A koma, persze, sehol: vagy úton van, vagy éppen horkant egyet a kotorék mélyén. Teheti, nincs munkaideje. Hivatalosan a hajnal, meg az este az övé, de melyik róka ad ma már erre?!... Lassan újra a folyóhoz érünk, pontosabban a folyóba torkolló csatornához. A víz itt is kicsi, március végéig, április elejéig nem is lesz nagyobb. Akkor majd meghízik a folyó, megnőnek a csatornák: akkor majd újra víz alatt lesz a pézsmák- lyuksora. Csend van, a víz mintha állna. Legalább egy béka szólna, egy félfuvalkodott trombitás! Varjak jönnek, ök a tél zenészei, már amennyire fahangú komyikálásuk, szomorú károgásuk zene. Néhányan leereszkednek a vízparti nyárfára; forgatják a fejüket, s mint akik mondani akarnak valamit, de nem találják a megfelelő szót, tátogatnak. Cinkék érkeznek a víz fölé hajló kóróra, bájosak, ügyesek, emberszeretők. Egy falat; egy strófa naiv kis dalukból. Éppen dél van, megembereli magát hát a nap. Egy felhő kettéhasad* egy zúzmarás fa felizzik a szennyes-szürke ég alatt. A rucák visszamerészkednek a folyópartra, az őz ugrálva fut a hóhullató bokrok alatt. A nyúl nekiiramodik a tisztásnak, körbefutja, de aztán, hogy senkit sem talál ott, ugyanolyan sebesen vissza is menekül az erdő oltalmába. Az első bokor alatt megáll, visszanéz, s egyszerre szomorú lesz. Az az igazság, hogy sohasem tudja, mit tegyen. Most azért jött vissza a jó meleg fényből, mert senkit sem látott; tegnap meg azért, mert mire kiért, volt ott valaki... • z égen tágul a hasa- dék; a hó egyre fehérebb lesz. Minden megmozdul, mindenki mást tesz, csak a folyó nem törődik semmivel. A jégtáblák keletnek úsznak, s mintha mágnes lenne bennük, újra meg újra egymásba akadnak. Minden hiába. Ha a hőmérséklet húsz fok alá süly- lyed, beáll a folyó. Tamás Menyhért: TÉL Hó hull. A vad szél arcomba vágja. Kifehéredik a táj némasága. Fagyba fordulnak a megriadt fák. gyökerük énekét sírva hallgatják. Madarak árnya süpped a hóba, tárt szárnyuk mintha ravatal volna. Csontosul a világ, csak a halk magvak ünnepük csöndben a diadalmat! Bertcze József: Óda a tűzhöz Tüzet vessetek, tűzbe essetek, tűztől érjetek, tűztől égjetek, tűzhöz megtérjetek, űzből ítéljetek, tüzet kísérjetek, tüzet védjetek, tűzhöz göbbedjetek, tűztől szenvedjetek, tűztől senyvedjetek, tűztől töppedjetek, tűzből fölkeljetek-. tüzet ökleljetek: 1 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971 február 11
