Somogyi Néplap, 1971. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
Kártyázok Derkovits Gyula grafikája. (A pécsi modern képtár kaposvári kiállításáról.) Dörnyel Gyula: A DIMENZIÓK HIDJAI (Angela Davis néger (ilozótusnfinek, a San Rafael bíróság vádlottjának.) Este, háromnegyed kilenc körül obszcén álmok között, nem jó így, idehullva a tiltakozás pergamen testére. Igen, Angela: panteont csendből épült a világ. A csendnek színe van, és prospektusokból a fékét szín kivál. Szigorú atyáink átültették belénk — gondtalan szepegökbe — a habos gázok rémuralmát és sok kitépett koronát érzünk leválni fogunkról — még mindig — ha csontdárdákká torzulnak a fák. Skizofrénéjek, nappalok atmoszférája megszegte a virágok tilalmát, legszebb vérgyökereink elpusztultak növényeinket evakuálják. Sajog a föld. Időzónái nem mentik meg a kínok barbár ujjongásaitól: csikorgó akciók, Ázsia tépett, képsíkokra hullt Fekete nyomokat hagy testén egy magasabb rendű társadalom véres csápú polipszörnye, s most meg akar bénítani Téged is, kinek annyi mindent szeretnék elmondani, de jaj, a Mekong vize még ma éjjel meghal! ... és bennünk kacagását elkezdi félelmünk, létünk paradoxona: áradó impulzusözönt kapunk az űrből, naponta, és idelent a hétfejű sárkányok májainkkal kenegetik fogukat... Meddig bírjuk?! a gyűrűző délkörök bármelyikére bármikor ledobható H-bomba bokros víziójának gyönyörét... Ajzott idegeinkből harsogva kipattannák megfogamzott békénk hormonjai. Szervezetünk labirintjaiban megindulnak bőrünk (mindegy hogy fekete, fehér vagy sárga) bőrfestéke felé, végül is nem bírjuk, lélegzet nélkül — falak mértanába zárva — várni: valami túléli belőlünk a testünk. Arcunkba zuhog a hemoglobin. Kicsikartuk magunkat, egyenlő eséllyel, és halálunkért csak egyszer élhetünk. Igen, Angela, az Elet a Halál combhajlata, szüzek vagyunk valamennyien. De tudd: vannak fehérek, kiknek szemében a fekete is fehe- s Eszméd tudatos rendszere itt rögződött, billió részből, áttetszőén, mint a fény: letöröljük arcunkról a színeket, vagy magába fojt a Hidrogén. A z egész ház irigyelte Petrónét. Hogy valakinek ekkoira szerencséje legyen! Az elegáns, hosszú légiposta-boríték kézről kézre árt, a levelet már mindenki kívülről tudta. »Drága Máriám ... nekünk itt igen jól megy a sorunk. Sohasem fogom elfelejteni, hogy amikor influenzába feküdtem, te mosdattad, iskolába vitted a gyerekeket. . Nem fogom elfelejteni a sok szíves szót, barátságot. Bol- :log lennék, ha meghívásunkat elfogadnád. Otthonunkban vendégszoba vár, külön 'ürdőszobával, tévével. Addig maradsz, ameddig jólesik. Tgenlő válaszodra repülője gyet boldogan küldök. S"ere- lettel ölelünk: Erzsiké, Sándor és a gyerekek.« Hát hitte ezt valaki? Hiszen egy ilyen repülőjegy ezer do'lár. Még testvér a testvérnek is ritkán küld ilyet. És a magányos, mogorva Patroné körül egyszo-re át- melegee’.ett a vilá". A szom- ~zádok beszaladténak hozzá. ’*i egv szeletke fri/'oen sütött '"'l.-ceon!, ki egv tányér pörkölttel kedveskedett neki. És hallgatták, és meséltették, és '..""’Időztek. És Petr'né most már ma- ■’a is emlékezett rá, hogy mi- ’yen jó baríjoágban volt Ke- •ekesnével. A legkisebb gye- ~eknek ő volt a keresztanyja, és amikor Kerekesék tíz évvel ezelőtt kivándoroltak, az asszonv zokogva mondta neki: »Semmiért, senkiért nem "áj a szívem, Máriám, egyedül érted. De hiszen csak forduljon jóra a sorunk, te leszel az első, akit kihozatunk!« A házban lakó nyugalmazott jogtanácsos javaslatára Petróné az egész repülőúton egy papírlapot tartott a kezében: »í don’t speak English. 1 cant to Sydney.« Akárki akármit kérdezett, Petróné felmutatta ezt a lapot. Hogy mi áll rajta azt nem értette, de mindenesetre esoda történt. A hordárok elvették tőle a bőröndöt, jegyeket, kartonlapokat nyomtak a kezébe és vettek el tőle. A stewardess enni adott: sültet, süteményt, ananászkrémet. És kávét, teát, narancslét töltött a poharába. És kispómát 'tett a feje alá, és éjszaka pokróccal betakarta, és lesegítették a repülőgép lépcsőjén, és irányították ... »Az öreg Bérczy doktoriak valami- nagyon szép ajándékot viszek majd haza« — gondolta Petróné meghatottam És a többieknek is a házbelieknek mind, akik oly lelkesen kísérték ki a repülőtérre, akik bőröndöt adtak kölcsön, akik útravalót sü- ' öttek. K erekesné tíz év alatt tizet fiatalodott öszes haja szőke lett, á kabátja divatosabb, a szoknyája '-urtább, a szempillája hoszszabb. viharosan összecsókolta Petrónét, az autóhoz tessékelte. »Erzsikéin, én nem is tudom, hogy köszönjem meg« — rebegte Petróné elfullád- va. Nem is tudom, mivel érdemiem meg ezt... « »Azzal, hogy jól érzed magad nálunk, és vissza se mész« — mondta Mária. »Énnekem se barátnőm, se testözvegy, nyugdíjas, hatvanhét éves ... szeretne még velünk maradni. Mód volna-e rá, hogy útlevelét meghosz- szabbítsák? A tisztviselő rámosolygott Petróncra. — Olyan jól érzi itt magát? — Ö, igen — felelte Petróné. — Értesítést küldünk. A főkunzulátusról hazafeFEHÉR KLÁRA: la szerencse vérem, én úgy vágyódtam utánad, hogy azt el se mondhatom.« Petróné szédült. A kétnapos repülés, az otthoni lucskos, szürke november után a csendes-óceáni ragyogó kélc- 5%°. az eddig csak moziban látott vidék: pálmafákj felhőkarcolók, irtózatos forgalom színes, különös virágok, az üzletekből ömlő árucsodá'c, az érthetetlen feliratok! És Kerekesné, aki odahaza fűzőkészítő kisiparos volt, itt úgy vezette az autót, olyan elegánsan ült a volánnál, olyan nagyvilágian csevegett és olyan barátságos volt, hogy Petróné csak hallgatott, hápogott, szédült a gyönyörűségtől. Az autó rohant, rohant és rohant. Útközben egvszer megálltak egy vendéglőnél. »Nem vagyok éhes« — sza- bódott Petróné. De Erzsiké rendelt. És már hozták is két gyönyörű sültcsirkét, salátákkal, narancsszeletekkel, ananásszal körítve. Utána egy áruháznál álltak meg. »Itt most nyár van« — mondta Kerekesné. — »Nem járhatsz ezekben a nehéz göncökben. Tessék. Vegyük meg ezt ... meg ezt ... meg ezt.« Petróné nem a Másat vette volna, hanem inkább a narancsszínűt, a ruha szabása sem egészen olyan volt, mint amilyen neki tetszett, de magyarázatra nem maradt idő. Csak gyűlt a holmi az autóban. E s Kerekesné beszélt c;&, Leszólt, hogy majd nézheti a tívit, és el fognak, menni moziba, és levizitelnek a szomszédoknál, és kirándulnak ... És Petrónét olyan hála fogta el, hogy Kerekesné nyakába borult, és hirtelen megcsókolta a kezét. A magyar főkonzulátuson udvarias fiatalember fogadta az ügyfeleket. — Kívánságuk? — Mrs. Elisa Kerekes vagyok, sydney-i lakos. A hölgy a legjobb barátnőm, hat hónapja a vendégem. Nagyon jól érzi itt magát, és ugye, egy ilyen utazás nem kis költség. Isten tudja sikerülne-e még egyszer az életben. lé térve Kerekesné megállította az autót a legközelebbi shopping center előtt — No mit vásároljunk? Bor j urnáját, marhafelsáll? Vegyünk egy szép pulykát is? Holnapra főzhetnél karliolos borjúbecsináitat. És tudod mit? Paprikás csirkét, jó magyarosan. Istenien főzöl, Máriám! Milyen gyümölcsöt vegyünk? Egrest máriásnak? Vagy görögdinnyét? Banánt is vehetnél... Látod, itt mindent ehetsz: salátát, banánt, borjúmájat. És családban élsz! Hát nem jó így neked? Ka eszembe jut az a pesti rozoga ház... És ne felejtsd el: ezer dollár volt a repülőjegy, tőlünk sem kívánhatod, hogy egy félévért ennyit reszkírozzunk. Vacsora után a gyerekek tanultak, tévét néztek, szétszóródtak a házban. Kerekes és Kerekesné vendégségbe készült. Kerekes bement a felesége szobájába: — Simán ment minden? — A legsimábban — felelte az asszony. — Egyelőre hathónapos meghosszabbítás, az is valami. Én nem szoktam ahhoz drágám, hogy nyolc szobát magam takarítsak, mossak vasaljak, főzzek... — Ezer, dollár nagy pénz... — Ledolgozza. A shopping center vagy négy mérföldnyire lehetett Kerekesek házától. Kerekesné egyszer egy héten autón vitte ide Petrónét, akkor vásároltak meg mindent: húst, olajat, rizst, egész hétre valót. Mindig autón, mindig nappal. Most egészen más volt az út: holdfényben, éjszaka, gyalog, egyedül. Lehet, hogy nem is fog odatalálni... Lehet, hogy nem is fog visszatalálni. De mindegy. Petróné kisurrant a házból, s elindult a poros, homokos úton, a szétszórt villák között. Az utcának csak az egyik oldalán voltak házak, a másik oldalon vad és átláthatatlan erdős bozót. Kint járt az ausztráliai vadonban, negyven márföld- nyire a város központjától, az új, elegáns, gazdag neBalaton Egri József grafikája. (A pécsi modern képtár kaposvári kiállításáról.) gyedben, afiot m «utóbusz, se vonat, se villamos; ahol nappal autókon suliantak a lakók, este pedig behúzódtak a házakba, ittak, és nézték a tévét A holdfényben még félelmesebbre nőttek az eukaliptuszfák. A kúszó árnyék Petróné ijedt képzeletében kígyóvá változott. Kerekesné eleget mesélt a mérges pókokról, kígyókról, cápákról: »Sose menj ki a házból egyedül, Máriám. De hová is mennél? Hová is mennél? Csakhogy a házban minek van? A tívit nem érti, a gyerekek már alig tudnak magyarul. Kerekesné beül reggel az ura mellé az autóba, s ő ott marad a lakásban. Nem is tudja, hogy történt. Először csak egy kicsit segített a főzésnél, azután megtanulta az automata mosógép fortélyait, azután Kerekesék nagy vacsorát adtak, és a vendégeknek őt is bemutatták. »A kedves, budapesti Mária, aki ezt a remek tortát sütötte ...« A repülőjegyét is akkor vette el tőle Kerekesné. »Még elveszíted. Jobb, ha bezárom ide, ebbe a fiókba az irataidat.« És azután a múltheti veszekedés. »0 te hálátlan! Kiruháztunk, felhízlalutnk, a sok költség! És, most amikor egy kis segítségre van szükség..« A hosszú, erdős mellékútnak végeszakadt. Rohanó autók, villanó fények. Merre is? Jobbra? Balra? Nappal látszott egy kis fehér templom. De most mindent eltakarnak a lilavirágú jacarandafák. Találomra indult el. Ment, ment Hiszen egy fél évig maradna is még, de mi van otthon a lakással? Az otthoni emberekkel, utcákkal, ízekkel? Most még a télre is vágyva gondolt: a hó fehér táncára, a keringő pelyhekre, a duruzsoló kályhára, a rossz tévéműsorra, amit legalább ért. Még egy fél évig maradna is. De ha azután se engedik? Ha azután se? Tegnap egy kézitáskát vett ne- kí Kerekesné. Nem kellett volna elfogadni. Már azt hitte, hogy eltévedt, amikor előtűntek a shopping center fényei. Egy késő estig nyitva tartó fodrászszalon, kis vendéglők, egy csemegeüzlet — sokszor vásároltak itt Kerekes- nével. Fiatal fiú állt a kiszolgálópultnál. — Madame? Petróné egy cédulát szedett elő a zsebéből. A cédulán angolul a magyar főkonzulátus neve állt. Úgy, ahogy azt a hivatali várakozás alatt, emlékébe rögzítette és ahogy emlékezetből le tudta írni. A cédulát mutatta a fiúnak, és ismételgette: »Telefon! Telefon!« A fiú értetlenül bámult. Petróné meglátta a piros telefonkészüléket. — Telefon !... Vagy úgy. Azután azt is megértette, hogy Petróné nem tudja a számot kikeresni a telefonkönyvből. Azt is, hogy 1 eines húsz centje telefonra. — Nem baj — intett a fiú. Kikereste a számot, s tárcsázott. — Segítség! — kiabált Petróné a telefonba. — Haza akarok menni. Ne tessék nekem semmit meghosszabbítani. Ha legközelebb megyünk, tessék azt mondani, hogy nem lehet ... M ikor hazaérkezett Dr. Bérczy jogtanácsos feleségének itt Petróné odaadta a lila ruhát, amit első nap kapott, és amit egyetlenegyszer sem viselt. A házban mindenkinek jutott valami: kombiné, kézitáska. Még azt a műanyag só- és borstartócskát is elajándékozta, amit a repülőgépen tálalt vacsoránál adtak. És a szomszédok álmélkodva, irigyen hallgatták az útibeszámolót: pálmafákról, jacaranda- fákról, kengurukról, shopping centerről, Kerekesék két autó- iáról, ötventeríHkes estélyről, s arról, hogy Kerekesné sírt, amikor a repülőtéren elbúcsúztak. Micsoda szerencséjük van egyeseknek« — mondogatták a ház lakói. — *És mi mindent kaphatott még Petróné, amiről nem is mesél!« 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. február 14.
