Somogyi Néplap, 1971. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
Toldalagi Pál: XIX. SZAZAD Józsa János festménye (Olaj — vegyes technika.) (A kaposvári Vaszary-teremben rendezett kiállításról.) Meglátta merész Ívű, szép szemét, amit a vágy elhomályosított, és megszerette és szerették egymást két hétig, három hétig, amíg ott voltak már, hogy az egyik felkiáltott: Megmérgezel! — Utána még két éven át szeretkeztek, Ismerték egymás testét, egymás testének minden vonalát; azután az, ki felkiáltott akkor, megérezte: most mérgezik meg őt hazug csókokkal, hamis öleléssel, s pisztolyt fogott, és a másikra lőtt WEÖRES SÁNDOR: Leányfurfang Sárika sírsz: nálad szebb lányok hátra szoritnak. Kell alakoskodnod, s gyüjtheted udvarodat; Színlelj kis szeleburdit, s könnyen elérni remélnek; Mímelj titkos bút, mint ki vigaszra szorul! Sejtess gyenge szivet, s prédának nézik a gyengét —» Ám aki változatid csapdavasára futott, Ahhoz büszke legyél: mit képzel, uramfia, rólam? Aztán választhatsz foglyaid ezreiből. K ibújt az Ingéből. Ahogy átemelte a fején, a haja szabályos arcába hullott. Kissé előrehajolt, kamaszlányos mellei a földre mutattak. Gerincvonala élesen kirajzolódott. Ügy hallotta, hogy nyílik az ajtó. Ösztönös mozdulattal eltakarta a mellét. De senkit sem látott bejönni. Lehet, hogy már halluciná- lok? Várok valakit? Igen, azt hiszem, várok valakit. Fölvette, s begombolta a fehér orvosi köpenyt. Megrecs- csent a szék. Odanézett. Mintha ülne rajta valaki. Egy láthatatlan ember. Aki őt figyeli. Micsoda butaság. Menynyit álmodott erről a napról! A bonctani gyakorlaton, a mikroszkópok előtt görnyedve, a tanulástól elgyötört fejjel az államvizsgák alatt És most egyszerre minden itt van, súlyosan és reálisan. Az előbb elbúcsúzott a főorvos is. Kezet nyújtott, s kedvesen simogatta az arcát. — Ez az első, Kapossy doktornő? — Igen, főorvos úr. — Nagyon izgul? — Jaj, nagyon... — Van súlyos? — Kettő is. És tetszik tudni, ma felvételesek vagyunk. Bármikor jöhet a mentő... — Jaj, de cserélnék magával! Még elgondolni is ijesztő, hogy majd negyven évvel ezelőtt ügyeltem először. Hány éves is maga, Andrea? — Huszonhat, főorvos úr. — Különben egész éjszaka otthon vagyok. A telefon rendelkezésére áll... Mindenki elment Egyszerűen, hétköznapiam Mint, mondjuk, tegnap. És Andrea hirtelen azon kapta magát, hogy teljesen egyedül maradt a 315 beteggel. Végigjárta a kórtermeket. Érdekes — állapította meg —, a betegek egyáltalán nem csodálkoznak, hogy egyedül ő vizitel. Nem is sejtik, menynyire szeretné, ha ma kivételesen nyugodtan aludnának. Doktornő, édes, kaphatnék altatót? — Persze, Zoltai bácsi. — Doktornő, édes, én meghalok, meg tetszik látni, én annyira szenvedek. — Miket beszél itt, Kati néni? Majd kikan tőlem. Ellenőrizte az infúziókat és a transzfúziókat. Beadta a vér nás injekciókat. Talán csend lesz. Az ügyeleti szobában ő is leheveredett az ágyra. Hát ez igazán érdekes: »Kapossy doktornő, kérem, köszönöm, doktornő. Doktor néni, de jó, hogy itt tetszik lenni!-« Lehet, hogy már igazi orvosnő vagyok? Elmosolyodott. Egy kicsit félszegen, egy kicsit büszkén. Ha a mama most látná! Aztán a csendben eszébe jutott András. Ki ez a férfi? Mit akar tőlem? Miért kell annyit gondolni rá? Csak tudnám, miért játszom magam előtt is szerepet? Olyan jó az én házasságom, hogy mindenről le kell mondanom? Istvánnal az utóbbi időben alig találkozunk. Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy eltávolodtunk egymástól. Néha még felmelegszik közöttünk a levegő, de egyre ritkábban, és szaporodnak a protokollpillanatok. Nem ér— Végre egy őszinte sző! Látod, ez a legszebb benned. — És ma először ügyelek. Képzeld el, én felelek az egész kórházért. Na, mit • szólsz a doktorkisasszonyhoz 1 — Tudtam. Ezért jöttem. — Te már itt is voltál. Mikor vetkőztem, ugye, te néztél be hozzám az ajtón? Te leskelődtél! — Én voltam. — És tetszettem? — Tudd meg, nem is a testedet néztem! A szemed tetszett a legjobban. Azt hitted egyedül vagy, s a tekinteted melegen csillogott, mert nem REGŐS ISTVÁN: Az első tem ... Olyan jól indult minden! Azt hiszem, Istvánnak mindennél fontosabb a karrier, talán az a baj! András meg olyan, mint egy nagy gyerek. A fájdalom belémha- sít, ha hirtelen, hívatlanul betolakodik András arca. Orvos vagyok. Ismernem illene a fájdalom anatómiáját. De még azt sem tudom, hogy hol fáj. A gyomrom körül kezdődik, és mint az itatóson a tinta, lassan eloszlik. Egyszerre vágyom, és tiltakozom. Meddő kérdéseket teszek fel magamnak: miért keverem össze a hivatásomat a szerelemmel? Miért?! Mert nem lehet szétválasztani. Megreccsent a szék, mint mikor leül rá valaki. Andrea Andrást látta az álom valószínűtlen lebegésében már. A férfi szólalt meg: — Vártál? — Talán. — Látod, még azt sem mered elmondani, hogy vártál. Pedig én érzem, tudom. Mitől félsz, tőlem? — Magamtól. — Látod, ez a valódi veszély. S a legrémesebb, hogy folyton döntésekbe hajszolod magad. A férjed vagy én? A hivatásod vagy a gyerek? Túl sokat adsz a külsőségekre. Miért nem engeded lazára az idegeidet? Hadd repüljenek az érzelmeid. — Elszédülök. — Szédülni isteni! Én imádok szédülni. — És ha elszédülök? Mi legyen Istvánnal? Dobjam ki a férjem? Mert kegyed őfÖméltósága váratlanul és kéretlenül belerobbant az életembe? — Tőlem hiába kérdezed. Mit gondolsz, István engedélyt kérne rá tőled, ha más nőt választana? — De én nő vagyok. fegyelmezted késhideggé. — Bántasz. — Ha akarod, elmegyek. Néha olyan vagy hozzám, mint egy idegen. — Ne, ne, ne menj még! M telefon belerecseffjk gett az álomba. Andrea felugrott. Felkapta a hallgatót Álomittasan, reflexszerű hangon szólt bele: — Halló, ki az? — S majdnem azt mondta: »András, te vagy?« — Zsófia nővér beszél. A 12-esben nagyon rosszul van a négyeske. — Azonnal jövök. Hogy hívják a beteget? — Zipper József. Fölrohant az emeletre. Csak most sikerüljön! Gyorson végiggondolta a délutáni kezelést. Kapott oxigénsátrat, fölsorolta a gyógyszereket, súlyos égés. Agyában konok mondat kalapált: »Nem lehet baj, nem lehet baj!« Éjjel fél kettőkor beadta az első adrenalint. — Doktornő, kérem, ne hívjuk fel a főorvos urat? — kérdezte jóindulattal a tapasztalt Zsófia nővér. Ez hirtelen kimozdította Andreát magára kényszerített nyugalmából. — Mit gondol, nővérke, én miért vagyok itt? Hol a beteg délutáni gyógyszerlistája? Inkább azzal törődne, minthogy tanácsokat ad. — Érezte, hogy igazságtalan, de a helyzet nem volt alkalmas az ilyen konfliktusok tisztázására. A beteg szíve egyre gyengült. Lassú, szabálytalan pulzus, már alig tapintható. Kiadta az utasításokat. És figyelte a beavatkozás hatását. — Doktornő, doktornő, tessék jönni gyorsan! A Vaszilev, akire a kénsav OmJött, tetszik tudni, a nyolcasban™ hörög, már többször kollabált Hát most szedd össze magad, Kapossy doktornő! Istenem, András meg István! Ketten is vagytok. Most meg egy sincs! Átfutott az agyán, hogy telefonál a főorvosnak. De nem! Azért sem! Érezte, hogy ez a tűzkeresztség, ezen át kell esni, s vagy győztesen, vagy ... ezt nem is akarta v<jr giggondolni. A két kórterem között ingázott. Vénás injekciókat adott, vérátömlesztést csinált, oxigénpalackot szerelteteti fel és le. Reggel hétkor félájultan » kimerültségtől, egyszerűen sírva fakadt. Ezt utálom — gondolta. Ezt a nyamvadt női bögárohamot Zsófia nővér átölelte a vállát. — Doktornő, édes, ne tessék kétségbeesni! Mind a kettőn kinyitották a szemüket. Sőt, VasZilev meg is szólalt. Jobban érzi magát. Andrea halványan elmosolyodott, csak a szája sarka rezdült meg. — Ugye. Zsófia, nem haragszik rám? — Ugyan, doktornő, megértettem én magát. Az első ügyelete... Lebotorkált a szobájába. Megmosakodott, es megírta a jelentést. »Az éjszaka Vaszi- lev György és Zipper József több esetben kritikus állapotba került (ájulás, légzés- és szívzavar). .. A hosszan tartó kollapsus alatt az alkalmazott gyógyszerek... reggelre mindketten jobban lettek... A további Kezelésre vonatkozóan«... — Tessék, főorvos úr, az éjszakai jelentés. — Zsófia nővértől hallottam már, hogy nagy éjszaka volt. Szépen dolgozott, doktornő! — Köszönöm. — Nem akar lepihenni? — Nem, főorvos úr. Úgysem tudnék aludni. a m egcsörrent a telefon. Muß3 — Én vagyok. TesM W % sék? Értem. A tizenkettesben. — Letette a hallgatót, és Andreához fordult. — Zipper József a tizenkettesben exitált. Ne essen kétségbe, doktornő! Kórházban előfordul a halál is. Andrea elsápadt. Hirtelen olyan ólomsúlyú fáradtság zuhant rá, hogy észre sem vette, amikor lerogyott a főorvos foteljába. Apró, fehér keze görcsösen ökölbe szorult. Így megcsalni, így elárulni! — gondolta magában. Gyűlölöm, gyűlölöm Zipper Józsefet. Gyűlölöm, gyűlölöm! És a fehér arcra kanyargó patakokat írtak a könnyek. A ( j 3 t 3 I fodrászlány a tarkó alatt kétoldalt alányúlt a fényes, hosszú hajzuhatag- nak, egy kicsit megemelte, s ennyit szólt: — Szép nagyon. Milyenre akarod? A kislány, aki eddig némán nézett farkasszemet önmagával a tükörben, megrezzent. — Nem tudom. Anyu azt mondta, hogy... összehúzta magát a széken, már vállig sem ér önmagának. Anyu ott settenkedett valamelyik sarokban, makacsul és ellentmondást nem tűrően. Ingerültsége belengte a fodrászszerek illatával terhes levegőt, s nem engedte megszólalni a gyereket Pedig jót akart, ó mindig jót akar! A kis fodrászlány tökéletesen ismerte ezt a szituációt Alig pár évvel volt idősebb a gyereknél: éppen csak túl e szánandóan gyönyörű koron, amikor annyi mindent akarunk, és oly keveset szabad. De a haj látványa megbűvölte. Ravaszkodni kezdett. — Nézd, kitalálunk valami csuda klasszát! Hazamész, aztán csak néznek. — Hát persze —- kapott szavain a gyerek. — Három éve, lesz, hogy növesztem, most már lehetne kezdeni vele valamit, de anyu mindenbe beleszól. Újból nőni kezdett. Válla már kétoldalt eltakarta a nagy támlásszék görbületét: a szeme harciasán csillogott. — Mindegy. Csak elöl frufru legyen! A másik nevetett, inkább önmagának, de cinkosan. Két keze gyorsan járt amint előszedte a kellékeket. Az ilyen munkákat szerette. Mert mi ez itt? Egy első frizura, a legprímább anyagból. Bontatlan, tiszta fürtökből, s az is biztos, hogy a gyerek most már meg nem mukkan, míg azt nem mondja neki, hogy kész. Izé-mizé, hókusz-pó- kusz, tessék csak idebízni! ! Az a kis buta meg, ha nem szégyelli, még a szemét is becsukta volna, hogy se lásson, se halljon, ö már kimondta a szót, a többi nem az ő dolga. Két kezét összekulcsolja a kendő alatt, a lábát megtámasztja a fényes vason, és ÜL Lelkileg kilépett e borzadály- ból, ott lebzsel a pajtásai között, egy kola pezsgése házi- bulis, vékony ujjai között, nagy karéj zsíros kenyérrel. — Látod, Erdős, a te őseid belevaló felnőttek. Elmentek az őserdőbe kinint meg malária elleni szérumot osztogatni a szegény rászoruló afrikaiaknak, hogy mi itt nyugodtan hábézhassunk. A nagymama meg nem sok vizet zavar. — Na persze! — mondja Erdős, és nem tudni mi van a szemében. Hogy nem adná-e oda az egész házibulit egy zavart atyai krákogásért? Csak hát ezt nem lehet kimutatni. Babrál inkább valamit a kazettás magnón, és a zene felerősödik. — Majd a tavaszi szünetben megint elmegyek hozzájuk. Küldik a jegyet, a nagymama összecsomagolja a cuccom, aztán gyerünk. Csak azt ne higgyétek, hogy nagy öröm! Én aztán elmondhatom, hogy unom már a banánt Valóban rossz lehet szegény SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 197L február B. Demény Ottó: A frufru Erdősnek. Még szerencse, hogy a srácokkal olyan jól megvan. Mert jó srác ő is. Megkérdik tőle: Milyen sálad van már megint, te szegény? ... s csak ennyit válaszol: — Azt mondta a nagymamám, hogy ezt vegyem föl, mert nagy on hideg van. Hát nem aranyos az ilyen krapek? Közben a fodrászlány dolgozik. Oldalt, a halántéknál már kivette azt a csúf pa- jeszt, és a frufrut nyírja. Alsó ajkát ráfeszíti a fogsorára, s egy picikét a nyelvét is kiölti. Erzsi az ujja érintéséből érzi a biztonságot Az is eszébe jut, hogy mi lenne, ha fodrászatot tanulna, de elhessegeti az ötletet. — Még mit nem!? Esetleg, ha mindenki olyan jó kuka módjára ülne a székben, mint ő. — Gyere gyorsan! Szabad az egyik búra. Ez a leorohadtibb Ez a negyedóra. Hogy mit tudnak dumálni az asszonyok? Akik meg most itt vannak, ráadásul olyan ráérős otthoniak, hiszen két óránál nem lehet több az idő. Szerencsére gyorsan végeznek, s ott ülhet megint a tükör előtt. Hazárdírozik. Most valóban lehunyja a szemét: csak akkor akarja látni magát, amikor már teljesen kész a frizurája. — Na, most nézd meg magad! Kinyitja a szemét és ámul. — Hát ilyen vagyok? Kétoldalt fényesen, puhán esik a vállára a fekete zuha- tag, s a homloka fölött másfél ujjnyi magasan, nyílegyenesen vágva a frufru. Tudja, hogy kire hasonlít így, s érzi, hogy még szebb is annál. Fizet, megköszöni a munkát, még borravalót is ad, és felnőttes léptekkel távozik. Átvág a téren, mintha menekülne. Behuppan a liftbe, s hogy fölér alig tudja bedugni a kulcsot az előszoba zárjába. — Na végre! Otthon van! Először a nagymamával találkozik. Annak szegénynek életéi en nem volt borbélynál készült frizurája. Kislány korába varkocsba fonták a haját, amióta meg férjhez ment, koniyba köti. Erzsi, amióta csak vissza tud emlékezni rá, az a konty olyan fehér, mint a legtisztább reggeli hó. — Ó, te szegény! Hát mit csináltak veled? Ha ezt anyád meglátja! A kislány dühöt és diadalt érez egyszerre, mert látja, hogy a nagymamának valójában tetszik az újfajta hajviselet, csak hát ő mindig így beszél. Fenyegető hangsúlyaiban tulajdonképpen remény bujkál, hogy hátha nem lesz semmi baj. Később megjön apu, aki szintén diplomatikus kétértelműséggel burkolózik. Megnézi a hajkölteményt, és legyint: — Majd anyuval elintézed. Öltözködés, kimaradás és minden ilyen finomság őrá tartozik. — Most miért nem lehet megmondani, hogy neked, hogy tetszik? — Mert nem lehet! Ha azt mondom, hogy jó és szép, te rohansz anyuhoz és lelkendezel: igen, mert apunak is tetszik! Aztán tudod mi a szöveg? — Tudom. Hogy egyformák vagytok, meg hogy megőrülök veletek. Bemegy a kuckójába, és szenved. Kipiszkál a polcról egy könyvet, belelapoz, és leteszi. Tanulnia kéne, de ahhoz még nincs ereje. Végül a műszaki rajznál köt ki, abba legalább bele lehet merülni. Föltűzi a rajzlapot, mindent előkészít az ebédlőasztalon, és dolgozni kezd. A műszaki rajz jó, mert közben bekapcsolhatja a rádiót. Tele lesz a szoba Illésekkel meg az Omegával, és lassan eltelik a délután. Arra riad fel, hogy szól a csengő, mert anyunak nincs előszobakulcsa. Az apja'megint diplomatikus: ő megy ajtót nyitni. Szokásához híven széttúrja a szatyrot, szemrevételezi az esti zsákmányt. — Valami igazán finomat nem hoztál? — De igen! Magamat! Nagynehezen Erzsi is kimerészkedik. Sunyin áll az ajtó négyszögben, féloldalasán: a frufrut nem mutatja. Az édesanyja rámol, csendesen röpködnek sztereotip kérdései: — Mi volt az iskolában?.. Feleltél ?... Miért nem feleltél?... Aztán felnéz: — És a hajad? Fodrásznál voltál, úgy tudom. Erzsi szembefordul vele. Jöjjön, aminek jönni kell! Arca bizonytalanul elszánt, szemében kétség és ellenállás lappang egyszerre. A szemöldöke feletti tejfehér csík villog- megmásíthatatlan bizonyosság. Az asszony mindent ért, s még föl is dereng benne egy sok évvel ezelőtti arca a gyereknek, amikor szintén fru- fruja volt, csak persze kislá- nyosabb, szelídebb formában. Elmosolyodik, és legyint. — Na, jól van! Egész tűrhető vagy. — Hát nem haragszol? Így maradhat? — Mért haragudnék? Nagy lány vagy már, igazán lehet önálló ízlésed. Közelebb lép a gyerekhez, jól megnézi most már, s nagy megkönnyebbülést érez. Jó az, ha van akaratereje. Valamikor ilyen volt ő is. Az meg diadalittasan megy be a szobájába, s még odaszól a nagymamának: — Látod? Anyu is azt mondta, hogy klassz a hajam. Előszedi a latinkönyvet, és magolni kezd. Alaposan átismétel egy teljes fejezetet; kifejezetten élvezi a dinamikusan dallamos mondatokat: »Iniuria serves contra domi- nes ad bella concitat.« — A törvénytelenség a rabszolgákat uraik elleni harcra tüzelte. Leengedi a könyvet az ölébe, szája elégedett mosolyra húzódik. — Vajon, hogyan hordhatták a hajukat a római rabszolgák?
