Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

M indennap korán indu­lok hazulról, s fél hét körül beérek. Az ebédlő, öltöző, mele­gedő egyetlen helyi­ség. Amíg az ember meg nem szokja, a szagok keveréke ki­facsarja a tüdejét. Dörmög az olajkályha, az emberek duru­zsolnak. Ha behunyom a sze­mem, óriási hajón érzem ma­gam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem nagybátyja Olaszországban él. Minden­képpen azt akarta: maradjak nála, majd ő felnevel. Anyám azonban a szívéhez szorított, s így eldőlt a további sorsom. Lassan gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmá­járól leveri a havat. Neveket kiahál, eloszt, intézkedik: — Pataki, Horváth, Zalai, maguk hárman vasat horda­nak! — Én is? — kérdezem, pe­dig jól hallottam a nevemet. — A, maga a területi AB- bízottság soros elnöke lesz! — Az más! — emelem meg a sapkámat. Bolondozom, pedig akkora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Egy kis ne­vetés fut végig az embere­ken, mint tavasszal az abla­kon bevetődő napsugár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep vé­gén húzódnak. Az éjszaka ér­kezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A tekercseket vastagon belepte a hó. Ami­kor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen foltokban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondolkozva bak­tat, szinte tudom, hogy vala­mire készüL Egyszerre meg is torpan, és megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé össze­szoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, az­tán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, nincs-e más szándékotok? Zalai vállat vont, és dör- mögött valamit. — És te? —- nézett rám Horváth. Nem szóltam. Azon tűnőd­tem : megmondhatom-e most. De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elron­tok. Majd később. Talán ha leülünk valahol. —'— Nem beszélsz? — sür­gette Horváth.. — Hagyd! — intett Zalai —, szülési szabadságon van a lelke. — Ez most nem tréfa! — mondta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdez­tem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havat, néz­tük a kibukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, és süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót. — Na, emberek! — sóhaj­tott Horváth. Komótosan rakodtunk, s né­ha megborzongtunk a csont­faragó szélben. . — Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Fut­ni hagyja a szelet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy ma­radhatsz segédmunkásnak? — mondta egy kis gúnnyal Hor­váth, s közben rám nézett Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen hiszik el, hogy pillanatnyilag kielégít ez az állapotom. Megint habozom, megmond­jam-e nekik, hogy mibe fog­tam. Talán meg sem lepődné­nek, készültek rá. Tapaszta­lom, hogy hullámzanak ben­nük az érzések. Egyszer befo­gadnak, máskor csak vendég­nek tekintenek. S zakadatlanul fordul­tunk, mégis úgy lát­szott, mintha hozzá sem nyúltunk volna a rakáshoz. — Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai t Közben láttuk, hogy két au­to érkezett. Csak úgy potyog­tak belőlük az emberek. Kí­sérleti építkezésen dolgoz­tunk, megszoktuk a látogató­kat. — Ez a finom dolog! — mu­tatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, köztük lehetnél. 8 — Ütadban vagyok? Bámészkodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrá­gunkba. Aztán a vendégek a köze­liinkbe kószáltak, s hallottuk, hogy a gépesítésről beszélget­tek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnő itt egy daru, s én ülök a fülkéjében, és irányítom. De hát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már Még ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a műve­zető. — Pataki — szólított meg —, a központból Kovács akar magával beszélni. — Nafene! — figyelt fel Horváth. — Csak vele? — kérdezte Zalai. — Csak. Azt mondta: ma­ga tudja, miért. — Szóval tudod? — nézett rám Horváth. — Sejtelmem sincs — vág­tam ki ingerülten, elvörösöd­ve. — Lpgyen szíves, mond­ja meg neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezető­nek. — Jöjjön ki, ha akar .va­lamit! Valójában nem mértem el­menni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovács? — ha­jolt hozzám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszd meg magad! Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot. Elszán­tan taposta a havat, közele­dett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért. — Az oktatási felelős — mondom zavartan. K ovács közben odaért, és hangosat köszönt. ...Megfigyeltem,- hogy akik az irodából j öl­tek, mind azt gon­dolták, hogy a munkásoknak harsogva kell köszönniük. Nekem azt mondta: — Szervusz! — A másik kettő­nek: — Jó napot, szaktársak! Biccentettünk mi is, de nem hagytuk abba a munkát. Á leglelkesebben én feszegettem buktattam, gurítottam a te­kercseket. — Vártalak — mondta mo­solyogva Kovács —, megígér­ted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dör- mögtem. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba Is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk. Ősszel mehetez az előkészítőre! Lopva a másik kettőre fi­gyeltem. Meglepetten fogad­ták a beszélgetésünket. — Hát akkor jössz? — sür­getett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bi­zonytalanul — Na, vigyázzunk csak! Ez­zel nem lehet játszani. — Mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszontlátásra! — Intett Hor­váth éknak, aztán elment. Percekig némán pislogtunk egymásra. A halántékom do­bolt, a fülem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a proliszag — mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, s körülszaglászta: — Van ben­ne valami! örültem, hogy tréfálkoznak, és megkönnyebbültem. — Azt hiszed, én most oda­vagyok, mert szervuszt mon­dott? — vidámkodtam, és Horváth vállára tettem a ke­zem. Lelökte. — Hordjuk a vasat, szak­társak! — kiáltotta öblös han­gon. — Egyre kevesebb a me- lós, több az úr! Helyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai? — Minden szavad arany! — Ne marháskodiátok! — böktem meg Horváthot. — Olyan nagy baj, ha valaki többet akar? — Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan Intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, amikor a brigád­ról beszéltem? Talán égy szót megérdemeltünk volna. Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy da­rab jeget, s az keményen Hor­váth lábszárának ütődött. Fel­hördült, ledobta a feszítőva­sat, s nekemugratt. Kisiklottam előle. Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a lihegő, ziháló fogócskában, s gőzölgött az arcunk. Horváth lekapta a sapkáját, s hozzám vágta. Félrehajoltam, s a vá­ratlan mozdulattól egyensú­lyomat vesztve letenyereltem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendület­tel belém botlott, s jó mesz- szire elvágódott. Feltápászkodtam a könyö­kömre, és vártam, hogy mit fog csinálni. Nem mozdult. Akkor lábra álltam, odafutot­tam hozzá, megérintettem a karját: — Jól van, öcsi — mondtam békítő hangon. — Fejezzük be! Neked volt iga­zad. Még mindig nem mozdult, s valahogyan furcsán feküdt. Intettem Zalainak. Leguggol­tunk, s ketten biztattuk. Vég­re eszünkbe jutott, hogy meg­fordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért! mondta reszkető hangon Za­lai. Amikor elvitték, be kellett mennünk az irodába. A mű­vezető őrjöngött. — Megcsú­szott? — kérdezte tizedszer. — Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott, és elesett. Felém fordult, s én bólin­tottam: — Igen, így volt A nap hátralevő részében külön helyen dolgoztunk. Délután az öltözőben kerül­tünk össze. Már Indulásra ké­szültünk, amikor odaböktem neki: — Meglátogatom Horvá- thot. — Ez klassz dolog volt tő­led! — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek. A kórházban, mintha meg­bolondultunk volna, úgy vi­selkedtünk, mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónők­kel. Egy harcos matróna ki is akart utasítani. Végre elju­tottunk az orvoshoz. — Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sé­rült meg. — Láthatnánk? — kérdez­tük izgatottan. 1— Jó — bólintott beloegye- zően —, néhány percre. — Mit gondolsz, szóba áll ■velünk? — kérdezte Zalai a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem. Nem mertem vála­szolni. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, s nagyon tá­volról pislogott ránk. De mintha mosolygott volna. Za­lai is észrevehette, mert óva­tosan megbökött — Hogy vagy? — kérdez­tem. Bizonytalanul mozdult a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne felejts el.be­menni! Az egyetemen jó lesz. Ékszer dolgoztunk ott télen. Fűtött termek, a folyosók Is melegek. És lányok is van­nak. H allgattam. Azt kellett volna mondanom: — Nem megyek, mel­letted maradok, míg megerősödöl! De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy menjünk. Lehajoltunk hát, s ujjunk hegyével megérintet­tük Horváth kezét. Emlék­szem: ijesztően hideg volt A kapuban ácsorogtunk egy darabig. Üjra eleredt a hó, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi sem látszott. akkor... Simon Emil: Az egyetemen jó lesz TÁR LATO N Szllickij AnatollJ domborművé (Selmeczí Tóth János felvétele) f NYELVMŰVELÉS Igazán annyira nehéz a magyar nyelv?* Azt olvastam az Élet és Irodalomban (az 1908. évi 40. számban, annak is a homlo­kán), hogy irodalmunk fordí­tóinak »A világ legnehezebb nyelvét kellett megtanul­niuk«. A következő számból kiderült, hogy az eredeti kéz­iratban még ott volt a mon­dat tárgya előtt az egyik jel­ző is. Eszerint a helyesbítés­nek végső megállapítása nyelvünkről: »A világ egyik legnehezebb nyelve. Eléged­jünk meg ennyivel.« Hadd mondjak ellent: Ne elégedjünk meg ennyivel se! Most ne kutassuk, mi az oka, hogy régóta mi magunk ter­jesztjük legbuzgóbban nyel­vünknek ilyen hírét. Általá­ban sose voltunk jó hírverői értékeinknek. De legalább annyira türtőztetnünk kelle­ne ebbell balgaságunkat, hogy ne ítélkezzünk ilyen I könnyedén, kétes valóságlá­tással épp külföldi barátaink, ‘►irodalmunk szálláscsinálói« előtt. Érvül, bizonyságul kényte­len vagyok személyes tapasz­talataimmal előhozakodni. Iiúsz-egynéhány évig tanítot­tam külföldön a magyar nyelvet, tizenkét évig a bécsi egyetem lektoraként. Jobbá­ra német anyanyelvűek vol­tak tanítványaim, de akadtak változatosan mások Is. Így bőven szerezhettem tapaszta­latot arra nézve, hogy való­ban nehéz-e a magyar nyelv külföldieknek. Akár magán­óráimon, akár az egyetemen mindig azzal a felvilágosítás­sal kezdtem első óráimat, hogy nem olyan nehéz ám a magyar nyelv, amilyennek kikiáltják. Igazolásul mond­tam valami egyszerű, könnyű szerkezetű magyar mondatot, amelyből láthatták, hogy a magyarban nincsen nyelvtani I nem, nincsen »der, die, das«, nem kell ragozni a jelzőt, nincsenek bonyolult vonatko­zású igeidőink stb. Bizonyá­ra ez az állandó bátorítás szintén hozzájárult ahhoz, hogy könnyebben legyőzték az elháríthatatlan nehézsége­ket is. Természetesen nem lehet minden tanítványunkkal egy­formán jó eredményt elér­nünk. De néhányukat már próbásább vállalkozásra is kapathattam. Ketten lefordí­tották Babits Mihálynak Az európai irodalom története című nagy művét. Lefordí­tották Sőtér Istvánnak egyik regényét, a Kísérteiét, majd egy nagyobb csoport másfél év alatt befejezte Kosztolá­nyi Dezső Ember és világ cí­mű kötetének, összegyűjtött apró remekeinek magyarra tételét. A negyvenes évek vé­gén megszüntették a bécsi Collegium Hungaricumot, tisztviselőit hazarendelték. Évek múlva újra megnyílt az intézet, nem Bessenyeiéit volt testőrségi palotájában, hanem egy új épületben. Kénytelen voltam abbahagy­ni a bécsi német fordítói gárda nevelését, szervezését. Csak két kötet jelenhetett meg: Sőtér regénye (Das Gespenst) és Babits műve (Geschichte der europäischen Literatur), mind a kettő a bécsi—zürichi Europa Verlag kiadásában. Az utóbbi né­hány héttel hazaköltözésem előtt, 1948. december elején látott napvilágot, Illyés Gyu­la előszavával. (Basch Ló­ránttól, Babits irodalmi ha­gyatékának gondozójától tu­dom, hogy ő megküldött Ba­bits könyvéből egy példányt Thomas Mann-nak. Basch szerint a nagy német író el­ismerően nyilatkozott a kö­tetről.) Kosztolányi könyvé­nek kézirata már fiókomban maradt; se kedvem, se időm nem volt arra, hogy kiadatá­sával foglalkozzam. — Irodal­munk fordítóinak budapesti konferenciája, ennek buzdító alkalma bátorított rá, hogy melléktémául szóljak a bécsi fordítóknak erről a kis csa­patáról, amely azóta szétszó­ródott. Í De nem is volt mellékes ennek fölemlítése, hiszen ide­* Mutatvány a Ferenczy Géza szerkesztésében a Gondolat Ki­adónál rövidesen megjelenő Anyanyelvi őrjárat c. kötetből. A könyvben jó néhány olyan cikket találunk, amely lapunk­ban látott először napvilágot. (A szerk-j vágó tanulsága is van: lám, egy-két év alatt annyira ha­ladhattak néhányan a magyar­ban, hogy sikeresen vállal­kozhattak a nem könnyű fel­adatokra. Azt bizonyítja ez a tény, hogy mégsem lehet olyan nehéz a magyar nyelv, amilyennek jómagunk hirdet­jük. Ámde lássunk erre egyéb bizonyítékot is. Próbáljunk belepillantani nyelvünkbe az idegen szemével! Természe­tesen egészen másként látja egy finn vagy észt rokonunk. Nekik nem szokatlan, hogy magyarul tanulás közben jobban kell figyelniük sza­vaink végződésére, mert nemritkán ott rejlenek azok' a viszonyító elemek, ame­lyeknek az inkább hajlító (flektáló) nyelvekben több­nyire elöljáró (prepozíció) vagy más nyelvi elem a meg­felelője. Sok magyarul tanuló külföldinek eleinte bizony furcsa a magyar nyelvnek ragozó, toldalékhalmozó jel­lege (például az ilyenféle szóalak: barátainkéival). De hamarosan megszokják, sőt csodálják ezt a tömörséget Könnyen megértik a hírhedt­té koholt tárgyas igerago­zást is, nem esik nehezükre megtanulása, ha jól megvá­lasztott példákon megvilágo­sodik előttük a kilenc-tíz pontba foglalható szabály. Méltányolják ezt az ugyan­csak velős rövidségre törő szerkesztésmódot, amelyet Igéink ~hat, -hét, -at, -et, -tat, -tét képzőjével még to­vább fokozhatunk írathatom, láttathatlak stb.; annál fur­csább, hogy mi magunk néha még akkor is a tud, enged, hagy segédigét használjuk, idegenszerűen körülményes­kedve, amikor a -hat, -hét, az -at, -et, stb. is megtenné, sőt helyesebb volna). Meg­lepi őket igeragozásunk egy­szerűsége, még ha az ikes ra­gozás bonyolítja is egy kissé a dolgot. Mennyivel nehezebb nekünk a franciában vagy akár a németben is az ige­idők és -módok helyes hasz­nálatának megtanulása! Még jó, ha iskolás gyermekkori latin, görög nyelvtantudásunk (consecutio temporum!) meg- edzett bennünket. Hiába könnyű az angol nyelvtan, bizony megszenvedünk rop­pant gazdag, árnyalatos fra­zeológiájával! Mennyi gon­dot'okoz az orosz igeszemlé­let (aspektus, »vid«), annak is, aki már jól ismeri ezt a szláv nyelvet! Ne is szóljunk azokról a nyelvekről, ame­lyekben a hangsúlyon kívül a hanglejtésnek is jelentés­megkülönböztető szerepe van. Zenei botfülűek felnőtt ko­rukban képtelenek megbir­kózni az ilyen nyelvekkel. Említhetnénk még sok-sok nyelvi kuriózumot: amely nemcsak nekünk, hanem más anyanyelvűeknek is szinte le­győzhetetlen nehézség. De itt mindjárt föltehet- jük a kérdést: Milyen fokon, milyen céllal tanulunk egy idegen nyelvet? Ha csupán olvasni akarunk rajta, akkor aránylag könnyű a dolgunk. Akármelyik nyelvvel megis­merkedhetünk egy-két hónap alatt annyira, hogy szótár se­gítségével megértjük (főként, ha már nem első idegen nyelvünk az). De hogyha be­szélni, írni akarunk azon a nyelven (persze nem a ke- deskedelmi levelezés bema­golt formuláinak szintjén), akkor már keményebb mun­ka vár ránk. Ügy hiszem, a legfelső fo­kon, az íróművészetben min­den nvelv egyformán nehéz. Legiobban mégiscsak anya­nyelvűnk simul hozzá gon­dolatainkhoz, legfőképpen ér­zéseinkhez Ha irodalmunk idegen tol­mácsolóinak tulajdon any„ nyelvük irodalmából magyar­ra kellene fordítaniuk, ál­kor — meghiszem — nehez volna nekik nvelvünk. mint nekünk is neh“z az övék. ha arra fordítunk roamm-Nil. Fgv kis szorcrnirvrnmal az ide­gen is mamivá édesgetheti a ml nyelvünket. Ne üesszük-ri asszuk hát nyelvünk idegen ízlelgetőit a nehézség mumusával! Szok­junk le róla! Dr. Ferenczy Gém SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, im Ja—ár *L

Next

/
Thumbnails
Contents