Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-26 / 21. szám

dir u fi a exnortra mm Gyermekruhik készülnek exportra a Dél-Balatoni Htsz siófoki üzentében. A 2—6 éve­seknek varrt kis ruhák tavaly tizennyolc fazonban ké-zültek négymillió forintos értékben. Az idén 90 ezer gyermekruhát szándékoznak exportálni. Sok. az igénylő, kevés a szabad szám Nem kaphat mindenki telefont 1972-ben új mellékközpont A posta az elmúlt öt év alatt jelentős összeget ruhá­zott be a telefonközpont és a hálózat bővítésére. Ennek el­lenére nem sokat változott a helyzet: Kaposváron jelen pil­lanatban is több mint másfél ezer kérvény van a postán. Részben a központi, részben egyes hálózati szakaszok telí­tettsége miatt ennek a fele sem elégíthető ki. A foko . 5dó iparosítás miatt nő a telefon iránti igény, de új központ lé­tesítésére a negyedik ötéves tervben nincs lehetőség. A je­lenlegit bővíteni már nem le­het. A magánállomások bekap­csolási ütemét lassítják a háló­zatépítési munkák. A szakkép­zett munkaerő is kevés. Az igényeket központilag meghatározott irányelvek sze­rint bírálják el. A posta min­dent megtesz annak érdeké­ben, hogy az elbírálás a lehető legigazságosabb legyen. Első­sorban azok kaphatnak tele­Egy év alatt három sú-yos baleset Munkavédelmi mérleg a villamossági gyárban Egy munkást úgy ért baleset, hogy a présgépből fo­gó helyett kézzel akarta ki­venni a beszorult alkatrészt A gép rossz volt, s levágta két ujját. Egy másik munkás a gép beállításán dolgozott, a présgép lyukasztó tüskéje el­pattant, belefúródott az egyik szemébe. Csak Pécsen, a sze­mészeti klinikán tudták eltá­volítani, az egyik szemére azonban megvakult. A harma­dik súlyos balesetet acélrugc okozta, amikor az egyik dolgo­zó lámpakart hajlított belőle. A rugón hurok keletkezett, s amikor a dolgozó csőkulccsai szét akarta ütni, a rosszul si­került ütéstől szétpattant a hurok, s levitte a dolgozó egyik ujját. Ez a három baleset egy he­lyen, a Kaposvári Villamossá­gi Gyárban történt, mégpedig segéd- és betanított munká­sokkal. A balesetek megelőzése, a dolgozók egészségvédelme a hatvankét tagú gyári munka- védelmi hálózatra hárul, azon­ban a dolgozóknak is jobban szívügyüknek kell tartaniuk a munkavédelmi szabályok be­tartását, hisz az ő életükről egészségükről van szó. A gyár évente csak védőkesztyűre há­romszázezer forintot költ, ne­hogy megsérüljenek a dolgo­zók. Nagy összegért »frissleve­gős« készüléket vásárolt a gyár, amely megvédi a festő­ket a mérgező gázoktól, több­ségé mégsem használja, mert a fejükön kell viselni, s az nagyon kellemetlen. Naponta vé0ig kell járniuk a munkavéd'ln.i felügyelőnek s a hálózat tagjainak a műhe­lyeket, s állandóan vitatkoz niuk kell a dolgozókkal, hogy a fölszereléseket használják Üj villástargoncákat és ra­kodógépeket vásárolt a gyár, begy a rakodás és a szállítás nehéz munkáját könnyítse, a gépesítéssel a baleseti veszélyt csökkentse. Számokkal teleírt táblázato­kat, gr.y ikonokat tesz elém Gyarmati László munkavédel­mi előadó, abból mutatja a múlt év baleseti adatait. — Eredményes volt a harc, hogy a dolgozókat meggyőzzük a védőfelszerelések használa­táról. 1969-ben 109 baleset volt, 1970-ben hatvankettő. A kiesett munkanapok száma 1094 volt, háromszáz nappal kevesebb, mint tavaly. A bal­esetek nagy többségét szúrás, vágás vagy tárgyak esése okozta. — A legfontosabb, hogy a baleseteket megelőzzük — folytatta a munkavédelmi elő­adó. — Tanfolyamokat, mun­kavédelmi vetélkedőket szer­veztünk. Tavaly befejeződött a gépbeállítók tanfolyama, amely műszaki és munkavé­delmi témával foglalkozott, hogy a dolgozók megismerjék a legkorszerűbb gépeket, mun­kavédelmi berendezéseket. Minden évben egyszer mun­kavédelmi filmet vetítünk. Az esetek többségében a dolgo­zók felelősek a balesetért, mert kényelemszeretetből,, fe- 'edékenységből nem használ­ják a munkavédelmi készülé­keket, védőöltözeteket, ame­lyeket a gyár ad. Volt olyan eset, amikor műszaki hiba okozta a balesetet, ekkor ter­mészetesen a művezetőt von­ták felelősségre. Három eset­ben fordult elő ilyen a múlt évben. A balesetek csökkentek a gyárban, s hogy a súlyosabb balesetek végleg megszűnje­nek, ahhoz az kell, hogy ne csak a munkavédelmi felelő­sök és a művezetők érezzék magukénak a munkavédelmi szabályok betartását, hanem a dolgozók is. Gy. L. font, akiknek munkájához nél­külözhetetlen. A posta meghatározott ütem­terv szerint végzi a hálózat- építési munkát. Jelenleg első­sorban a város külső részein dolgoznak, mivel ott van a leg­kevesebb telefon. A következő terület a cseri városrész, ahol körülbelül 15—20 telefon be­kapcsolására lesz lehetőség. Tovább nehezíti a posta helyzetét a távválasztórend­szer bevezetése, amely közvet­len távolsági beszélgetést tesz lehetővé. A vállalatok egy ré­szének ugyanis kevés a fővo­nala, félő tehát, hogy az érke­ző vidéki »telefonokat« nem tudja fogadni, vagy a helyi beszélgetések állnak le, ha több vidéki hívás jön egyszer­re, ezért új vonalakra van szükségük. A tervek szerint a jövő év­ben az északnyugati város­részben egy négyszázas mel­lékközpont épül, s erre kap­csolják az ott lévő telefonok egy részét, így a főközpontot tehermentesítik. Ezért az ott lakó telefonigénylők sem re­mélhetik, hogy hetvenkettőben minden igényt ki tud elégíteni a posta. , KÜRTI ANDRUS Csókot: Kenate 7. Tudom persze, hogy Dániá­iban mindennek nagyon kicsi ia valószínűsége, ritka becsü­letes, nyílt szívű, barátságos (emberek ezek a dánok. Az or­szág kicsi, nehéz benne elté- Ivedni. És az is megnyugtat, (hogy amikor kikászálódtam »az ágyból, megpillantottam a »szobám padlójára festve egy »ugyanolyan lila kört, mint a »hajóállomáson. És fölötte a •négyszögletes dobozt, oldalán a két félgömbbel. Tehát itt •is jelen van a távdajka. Hoz- •zá fordulhatok a problémá­immal, még ki sem kell ten­gnem a lábam az utcára. Lássuk csak. pillanatnyilag »mi gondom van! A legsürgősebben azt kell • eldöntenem, hogy a szálló ét­itermében reggelizzem-e, vagy •keressek valami olcsóbb tal- •ponállót a városban? Nem •mintha különösebben spóro­□ SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1971. január 26. Kettőn áll a „vásár“ j y egyven, tíz és egy. Meg- N jegyeztem ezt a három számot, amikor a közel­múltban egy vezetővel beszél­gettem. A számokhoz ezek a szavak tartoztak: »Egy mező- gazdasági szakmunkásiskola ötéves találkozóján voltam. Negyven fiatal végzett akkor, tíz jött el az ötéves találko­zóra és közülük mindössze egy dolgozik a mezőgazdaságban«. Ha azt mondom, hogy félel­metes és tulajdonképpen ijesztő számok ezek — úgy vélem, nem túlzók. És akkor sem, ha hozzáteszem: ha nem sikerül módosítani, változtatni ezeken a számokon, akkor az előbb-utóbb súlyos helyzetet teremt mezőgazdasági üze­meinkben. Ha ennek a talál­kozónak a statisztikája kivé­teles egyedi eset lenne, nem késztetne töprengésre. De nem az! Ha nem is ilyen szélsősé­ges arányban, de végered­ményben egy figyelmeztető je­lenséget takar. Az ■ ember akarva akaratla­nul keresi az indító okokat, a magyarázatot. A bajt orvosol­ni csak úgy lehet, ha magát a bajt ismerjük. Hogy kevés a szakmunkás, és akik képesítést szereznek, azok egy része is másutt találja meg helyét — vagy a konkrét esetben a tíz megjelent fiatal közül csak egy dolgozik a me­zőgazdaságban — annak igen sok oka lehet. A sok apró rész­tényező azonban két általános fő vonássá épül össze: nem megalapozott döntés, elhatáro­zás vezette a fiatalokat a szak­munkásképző iskolába, más­részt pedig: a mezőgazdasági üzemtől, a gazdaságtól nem kapták meg azt, amit joggal várhattak volna. K ettőn áll a vásár — is­mert, nagy igazságot rejtő szólásmondás ez. Ebben az esetben azonban mindkét fél adós maradt vala­mivel. Mert a fiatal, aki arra az elhatározásra jut (más kér­dés, hogy céltudatosan, jobban kellene hatni az elhatározás kialakítására), hogy szakmája a mezőgazdaság lesz, az első­sorban önmagának tartozik azzal, hogy egyéni célja el­éréséért mindent megtegyen. Bármennyire nagy és egyre nagyobb szüksége van a mező- gazdaságunknak a szakmailag hozzáértő dolgozókra, semmi értelme annak, hogy valamifé­le »áthidaló megoldást« jelent­sen a fiatal számára a szak­munkásiskola. Vagyis: nincs értelme az olyan fiatalok kép­zésének, akik eleve úgy tart­ják: »Nem árt, ha van egy ilyen szakmám, de korántsem biztos, hogy valaha is gyako­rolni fogom«. No már most, az a fiatal, aki eleve ilyen érzésekkel kezdi a tanulást, könnyen elkeseredik, és a szakma ismeretében is hátat fordít a mezőgazdaságnak, ha az üzem ahova került, nem biztosítja számára mindazt, ami jogosan megjárna neki. Gondolok itt például az olyan hibákra, melyek a csokonya- visontai tsz-ben fordultak elő: nem tartják be a szakmunkás- tanulók 7—8 órás munkaidejét, rosszul látták el őket szer­számmal, az egyforintos ebéd- térítés helyett 2,50 forintot fi­zetnek a fiatalok. Nem ösztö­nöz, nem serkent ez, sem a szakma megszerzésére, sem pedig a megszeretésére. Ügy vélem, hogy a két fő tényező — az egyén elhatáro­zása és az üzem gondoskodása — szorosan összefügg. Mert hi­szen — szerencsére ilyen is van — lehet ellenpéldát is ta­lálni. Olyat, amilyenről az egyesült marcali szövetkezet­ben hallottam, hogy a szak­munkásképzés folyamatos; a meglévő 17 mellett most is 12 szakmunkástanulója van a gazdaságnak. Valamennyien ösztöndíjat kapnak a szövet­kezettől, beiskolázáskor ün­neplő ruhát, s a szakma meg­szerzésekor külön jutalmat. 1.5 millió forint értéket adtak el nekünk. Ez az összes felvá­sárlásunk 35 százaléka — mondta Balogh Józsefné, aki a somogysámsoni szövetkezet­nél ennek a területnek a gaz­dája. A szövetkezeten belül 5 tár­sulás működik. Joggal számí­tanak munkájukra és segítik is őket. Két nyúltenyésztő társulá­suk van, Somogysámsonban és Nemesviden. Nyolcvanegy tag folytat korszerű tenyésztést a háztájiban. 1970-ben 8435 nyu- lat adtak el a szövetkezetnek, 211 mázsa súlyban. A tagok közül a legkiemel­kedőbb eredményt Bránáth Józsefné szőkedencsi tenyész­tő érte el, aki 15 mázsát adott a szövetkezetnek, és ezért 36 000 forintot kapott. Pánczél Imre 24 000 forintot, Tóth Fe­renc 14 000 forintot kapott »tapsifüles« szállítmányaiért. Viszont aláírnak egy megálla­podást, hogy legalább három évig a szövetkezetben marad­nak. Nem azért említem ezt a példát, hogy mindenütt így kellene csinálni, hiszen az adottság, az anyagi lehetőség más és más minden üzemben. Inkább a példa kedvéért kí­vánkozott ide annak igazolásá­ra, hogy ahol felelősséggel tö­rődnek, sőt bizonyos ösztönző módszereket is álltáim-znak, ott meg lehet, meg tildék ol­dani — a saját é'-dc'"''1 ken — a szakmai hozzáértés cél­tudatos növelését. Gyarapítani tudják az üzem szakmunká­sainak számát. Az ilyenfajta törődés még azt a fiatalt is ösztönzi, aki esetleg bizony­talankodva kezdi el a mező- gazdasági szakma tanulását. I gen, kettőn áll a vásár. És egy kicsit jobban, egy kicsit következete­sebben, többet kellene tenni mindkét félnek, hogy a mező- gazdasági termelés színvonalá­nak emelése érdekében ez a »vásár« létrejöjjön. gyűjteni. Figyelemre méltó határoza­tot hozott mindkét társulás. Vállalták, hogy minden tíz méhész egy-egy lehetőleg 20 éven aluli fiatalt tanít be en­nek az érdekes munkának minden fortélyára. Így került például Kristóf József szeger­dői, 16 éves kezdő méhész — szülői engedéllyel — a társu­lás listájára. A MEGYE málna termelésé­nek jelentős részét a somogy­sámsoni szövetkezet körzeté­ben vásárolják fel. A háztáji gazdaságok, házikertek 15 holdján sorakoznak az 56 ta­gú társulás málnacsemetéi és szamócapalántái. A múlt év­ben 240 mázsát szüreteltek e kedvelt gyümölcsből, és a ta­gok több mint 300 000 forin­tot kaptak érte. Márton Fe­renc somogyzsitfai termelő 500 négyszögölön 15 mázsa málnát szedett le. Vörös Márta Jól működő társulások Nyúltenyéeítési rekord — Kezdő méhészek Málna, szamóca a házikertekben (Tudósítónktól.) A SZÖVETKEZETI résziköz­gyűlésekkel egy időben ta­nácskozik a társulások tagsá­ga a somogysámsoni fogyasz­tási szövetkezet körzetében. Értékelik eredményeiket, meg­vitatják gondjaikat és az 1971. évi tennivalókat. — A felvásárlásban igen je­lentős a társulások tevékeny­sége, a múlt évben csaknem Jól sikerült a méztermelés is 1970-ben. A nemesvidi és a szegerdői társulás 69 tagja 646 000 forintot kapott mé­zért. A szövetkezet most télen méhetető cukorral segíti őkett Nagykereskedelmi áron kap­ják ezt. Szeretnének jól meg­erősödött családokkal indulni a tavasszal a környék akác­ban gazdag legelőin. 1971-ben 4,5 vagon mézet terveznek lós lennék, de ennek a kirán­dulásnak a költségeit meg­sínyli majd a napidíjam, bár itt a szálloda sokkal olcsóbb, mint Odensében. Tizenegykor indul vissza a hajó, a táskám könnyű, gyalog sétálok majd a kikötőhöz, megtakarítom a taxizást. Helyes, de addig mivel ütöm agyon az időt? Üljek be egy délelőtti mo­zielőadásra? Nem értem a szöveget. Azzal fájdítsam a szívemet, hogy a kirakatokat bámulom ? Keressek valami riporttémát, helyi különleges­séget? A honi lapokból már kicsordulnak az útijegyzetek. Aztán meg a fényképezőgépe­met is Odensében felejtet­tem, s ki vesz meg útirajzot néhány fénvkép nélkül, ame­lyen a múlt találkozik a je­lennel? Ugyan, minek áltatom ma­gam, hisz igazából nem is ezek a dolgok érdekelnek en­gem Reggeli, taxi, riport... Fütyülök rájuk! Renatét kel­lene valahogy felkutatnom, hátha mégis itt van Aarles- ben, csak nem kapta meg a táviratomat vagy valamilyen más okból nem jelentkezett eddig. Ki a kádból! Gyors zuha­nyozás, öltözés. Kár minden percért. Már kezemben a kilincs, amikor tekintetem a lila kör­re esik. Miért nem kérdezhet­ném meg azrt a rokonszenves éjszakai fickót, hogyan ju­tok el legkönnyebben a Jes- persen utca héthez? Miért bóklásszam körül a várost, miért állítsak meg fontosko­dó rendőröket, vadidegen já­rókelőket ?! Belépek a lila körbe. — Látom, és hallom önt — szólal meg egy fiatalos női hang a falról, németül. — Mi­ben lehetünk szolgálatára? — Kezicsókolom! — hajlok meg az apró kamera felé. — Magyar újságíró vagyok, teg­nap érkeztem, és ... — Ismerjük önt — mondja a doboz. — A neve Kopra Tibor. Tegnap éjjel huszonhárom óra két perckor szállítási és szál­lásbiztosítási ügyben álltunk a rendelkezésére. Most mit óhajt? , — Hát... hát először is köszönetét szeretnék monda­ni az éjjeli ügyeletes kollégá­jának a gyors és tökéletes in­tézkedésért. Príma ez a kis szoba. Most meg külön hálás vagyok neki azért, hogy szol­gálata lejártával kegyedet is informálta rólam. Megható ez a figyelmesség. Ezúttal egyéb­ként csak egy kis kérdésem volna. Nem tetszik tudni vé­letlenül, hogyan jutok el leg­gyorsabban a Jespersen utcá­ba? — Hányas szám? — Hét. Jespersen utca hét. Talán öt másodpercnyi csend. Aztán egy férfihang szó­lal meg, az, amelyik a hajóál­lomáson beszélt. Ez biztos. A hangokra jobban emlékszem, mint az arcokra vagy a járás- ra. — A Jespersen utca — mondja — a hatos körzetben fekszik, a tenger felőli város­részben. A főútról nyílik, a Martin térnél végződik. Két­száztizenhét méter hosszú. Szélessége hat méter nyolcvan centiméter. Három utca ke-* resztezi: a Kraaten, a Piter és a Steffensen. Számozása a fő­úttól kezdődik. A 7. számú ház baloldalt a negyedik. Johan Lins professzor és családja la­kik benne. A Folketing-szálló- tól gyalogosan tíz-tizenkét percnyire van. Jobbra a ki­lencedik mellékutca, a túlolda­lon. Gépkocsival történő meg­közelítés esetén felhívjuk a fi­gyelmet, hogy egyirányú az utca forgalmi rendje, és nap­pal hat órától tizenkilenc óráig parkolni csak a oáros számozású házak előtt lehet, Végül tájékoztatnom kell önt, hogy a Lins család teg­nap kéthetes nyaralásra Svéd­országba utazott. — Bocsánat — tapogatom meg a homlokomot —, azt már értem, hogyan juthatnék el a keresett címre, de azt nem tu­dom felfogni, hogy ezt önök hogyan csinálják?! — Mit, kérem? — érdeklő­dik' most ismét a női hang­(Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents