Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
SOMOGY! NÉPLAP Péntek. 1970. december 25. Négy úttörő tizennégy év után Egy debreceni úttörő levele adta ennék a riportnak az ötletét. Kedves sorait az aranyos hibákkal együtt idézem: »Tisztelt szerkesztőség! Legyenek szívesek nekem ebben a kérésben segíteni. E képet mely levelemben mellékelek megérdeklődni, hogy e képen látható négy pajtásokból ma mik lettek. Ha lehet ezt a képet az újságba kitenni és ezáltal megkeresni őket. Legyenek szívesek hozzám eljuttatni a címüket is. Előre is köszönöm szívességüket. Tisztelettel: Heller Zsuzsa 5. a tanuló cím: Debrecen, Gogoly u. 4. sz.« A borítékból levelezőlap formájú, nyomtatott kép került elő. A négy pajtást tizennégy évvel ezelőtt, a kaposvári Berzsenyi Dániel Általános Iskola úttörőcsapatának tízéves jubileuma alkalmából fényképezték le. kor . . Hát így — válaszol Zsi- deg László. (Ö volt a csapattanács elnöke, s nagyon jól emlékszik a jubileumi ünnepségre.) — Végigvonultunk a városon ezzel a zászlóval, s úgy mentünk a Dózsa-pályára. Emlékszel-e Csaba? — Én a copfom miatt kerültem a képre, az igazgatónknak a copfos lányok tetszettek. — S hol a copf? — nézünk mindhárman a rövid szőke hajra. — Nyolcadik után levágattam. De eltettem emlékbe... Amikor ez a fénykép készült, őrsvezető voltam, s levelet kellett írnunk Bilicsi Tivadarnak, ő azonban nem jött el az ünnepélyre. Olyan szép volt az úttörőtalálkozónk... a Dó- zsa-pályán és az iskolában tartottuk. Nagy tollszárakkal álltunk őrt, s egy hatalmas nagy könyvből olvasták az úttörőcsapat eseményeit... Olyan Négyen mint úttörők. — Én Katalin. csodálkozik el Tizennégy évvel később. Az iskolában tudtam meg a nevüket: Zsideg László, Csizmadia Csaba, Magyart Katalin és Böröczi Márta állt a csapatzászló mellett. S még a lakcímeket is megkaptam. A név és a cím azonban csak félig igazított el, hiszen a lányok neve a férjhez- menetel után megváltozott, az egyik fiú más utcába, az egyik vlány pedig a fővárosba költözött. A kitartó keresést azonban teljes siker koronázta, a nagy találkozó időpontját hétfőn délután három órára tűztük ki a szerkesztőségben. Elsőnek Csizmadia Csaba érkezett, majd, Magyari Katalin, azaz dr. Vass Lajosné nyitott be a szobába — s nem ismerte meg Csabát, jónapottal köszönt neki. Később, amikor már belemelegedtünk a beszélgetésbe, azzal mentegette: Több mint tíz éve nem találkoztunk. Harmadiknak Zsideg László futott be. Csak Böröczi Márta nem lehetett velünk, ő a fővárosban él, s nemrég született a kisfia. A szüleitől kaptam meg a fényképét. Körbeadtam. — Nem változott — jegyezte meg dr. Vass Lajosné. — Hogyan kerülhetett ez az emléklap Debrecenbe? A hátlapján ott a pecsét: Tóthfalusi ■Sándor Általános Iskola, Debrecen, Komáromi Cs. György tér 5. — Az ország összes úttörő- szervezetének megküldtük akjó erre visszaemlékezni. Néhá- nyan például előbb megkaptuk a DISZ-tagkönyvünket is. — Én még mindig őrzöm az úttörő-nyakkendőmet — szól •közbe Laci. Négy hajdani úttörő. Nem jártak egy osztályba, csak egy iskolába. Szinte véletlenül kerültek éppen ők az emléklapra. Életükben sok a hasonlóság, útjuk azonban az érettségi után elvált. Ketten nem tanulnak tovább: a kedves és mindig mosolygós Katalin a Gyógyszertári Vállalatnál helyezkedett el, amikor nem vették f<jl az orvosi egyetemre. Elvégezte az asszisztensképzőt, majd a gyógyszertárakban dolgozott. Éppen kilenc évvel ezelőtt megismerte dr. Vass Lajost, aki a városban katonáskodott. Hét évvel ezelőtt összeházasodtak. Férje, most a cseri körzet orvosa, s két gyerekükkel — a hatéves Enikővel és a négyéves Attilával — nagyon szép szolgálati lakásban élnek. Csizmadia Csaba érettségi után dolgozni ment, majd katonának. A leszerelése után megnősült. Felesége tanítónő, és szintén otthon van a gyerekeivel, a hároméves Csabával és a féléves Miklóssal. Csizmadia Csaba most az AG- ROKER-nél dolgozik, gondnok. Zsideg László a Műszaki Egyetem gépészmérnöki karát végezte el a textilművek társadalmi ösztöndíjasaként. Öt éve dolgozik a gyárban, most energetikus. Mindig nagyon sok társadalmi munkát végzett, lelkesen és szívesen. KISZ-munkájáért két évvel ezelőtt jutalomból elküldték a Szovjetunióba. Ö még nem alapított családot. Sokat tanul, szakmai továbbképzésre jár Pécsre, az esti egyetem szakosítójára Kaposváron, azonkívül oktat a textiltechnikumban. Nagyon büszke rá, hogy az idén fölvették a pártba. A kis Böröczi Márta — ő sajnos nem leheti együtt a társaival a találkozón, s a fényképre is »ragasztással« került — a Testnevelési Főiskolát végezte el, majd a fővárosban tanított. A sport mindig nagy szerelme volt, atletizált, labdajátékokat űzött. A magyar röplabda-válogatottnak, az Ü. Dózsának játékosaként minden népi demokratikus országban megfordult az NDK kivételével, járt Olaszországban és Hollandiában is. Két évvel ezelőtt férjhez ment az Ű. Dózsa egyik röplabdásához, Makszin Mátyáshoz. Nyugdíjban Arra a kérdésre, hogy boldogok-e mindnyájan, igennel válaszoltak. Az a régi emléklap nagy becsben van mind a négy családban. S őszintén örültek, hogy a tízéves debreceni kislány kíváncsi volt sorsuk alakulására. Lajos Géza A megye első nyugdíjas szövetkezeti elnöke Retek József. Tizenegy évet töltött — az alakulástól folyamatosan — a kapos- pulai Ezüstkalász Termelő- szövetkezet élén. Egy éve annak, hogy nyugalomba vonult, leköszönt tisztségéről. A kilencszázhetvenes év volt a pihenés első éve. Pihenés? Talán nem is az! Hiszen lehet-e munka nélkül az, aki munkában töltötte egész életét? Jól emlékszem egy napra, mikor hivatalosan búcsúztatták, elcsukló hanggal így mondta: — Köszönök mindent! Négyezer napig voltam elnök. Igen szép négyezer nap volt ez az életemben. Én csak azt kívánom mindenkinek, hogy olyan megelégedetten, olyan szép emlékekkel menjen nyugdíjba, mint én... Vannak szavak, mondatok, melyekre mindig emlékszünk. Az ő életét is végigkísérte apjának egy intelme: — Jóska! Mindig azt figyeld, aki nálad jobban csinálja! Aztán igyekezz te is úgy végezni. így előre jutsz. Ezek a szavak megmaradtak, és az évek során újra és újra bebizonyosodott az igazságuk. Hányszor megesett, valamikor régen, fiatal korában, mikor még apja ta- nítgatta a gazdálkodás mesterségére, hogy végzett a mezőn, aztán felkerekedett, és ment máshoz. Aki jó gazda hírében állt. Megnézni, ő hogyan csinálja. Szeretett első lenni. Régi felismerés, igaz volt akkor és igaz a szövetkezetben is: mindig az nyer csatát, aki először végez a dologgal. A szövetkezet egy nap alatt megalakult Kapospulán. Ötvenkilenc március tizedikén délelőttt tízkor volt az alakuló közgyűlés. Ügy emlékszik ma is rá, mintha tegnap történt volna. Ott ült az emberek között. Beszélgettek, tanakodtak, várták, hogy jöjjön valaki és megnyissa a gyűlést. Onnan az emberek közül hívták el a tanácsházára, és ott tudta meg, neki szánják az elnöki tisztet. — Gyerekek! — mondta akkor nyomban. — Én ezt nem vállalom el! Ötvenöt éves vagyok. Soha nem foglalkoztam emberekkel, csak a gazdakörbe jártam. Nem nekem való ez! Keressetek fiatalabbat! Ám a tiltakozás, a szabad- kozás szavai a semmibe hulltak. Mert a javaslat találkozott a falu népének akaratával. a négyesei így kezdődött nap története. A jelenet sokszor jutott. Mindig derűsen mosolygott rajta. Mint ahogy az évek távlatában mosolyog sok akkori kezdeti félelmen, aggodalmon" is. Az a márciusi nap határvonalat jelentett az életében és valamennyiük életében. Ma úgy mondja: amit elértek, ahová jutottak, annak köszönhető, hogy a legelső naptól kezdve őszintén összefogtak, tiszta, nemes akarattal együtt törekedtek a mindig többért. Keresni a mindig jobbat és a még jobbat — ahogy az apja tanította. így lett ez a négyezer nap élete legszebb szakaszává Mert a gazdálkodó embernek lehet-e nagyobb . öröme, élménye, mint mikor azt látja, hogy a munkája, törekvése nyomán gyarapodik, fejlődik a gazdaság! Jöttek a gépek, épültek. Műtrágya, szakemberek ... — egy-egy szó, villanás, de ez a gazdaságban millókat jelentő fejlődést hozott. Aztán az egyesülés Al- sóheténnyel. A rejtett félelmeket hamarosan megszüntető sikeres »házasság«. Először volt az elhatározás, aztán jöttek a tettek, és az »együtt többre megyünk« szándékának megvalósulását épülő házsorok, új villanyvezetékek, utak, gyarapodó, boldog emberek jelezték. És a tinenegy év, két hét — összesen négyezer nap — elszaladt. — Ha az apám most betoppanna, nyugodtan néznék a szemébe, és megmutatnék neki mindent. Itt ebben a faluban, ahol élek, és ahol éltek az őseim, mindenért, ami megváltozott, megújult, egy kicsit én is tettem, én is fáradtam. Egy éve nyugdíjban van. — A gazdaságtól nem szakadtam el. Rendszeresen megmeglátogatom, hiszen amíg élek, addig ide tartozom. De az út lerövidült. Amikor kinn a hegyen a szőlőben jár, odalát a faluba, a házához. Onnan meg ki a szőlőbe. A hegyen a jószágokra gondol, az istálló félhomályára, ha meg etet, a szőlő jut az eszébe. Ez a kettő, ami most már kitölti az életét. S zép élet az élete. Valamit tett. Egy nagy közösséggel együtt tett valamit. És most békés a nyugalma... • • • Az első nyugdíjas elnök Retek József. — ... csak azt kívánom, mindenki olyan megelégedetten, olyan szép emlékekkel menjen nyugdíjba, mint én... V, M. A csöndesség, as a jó • •• AMÍG BESZÉLGETTÜNK, mintha megbotlott volna az idő. Megbotlott és nem bírt továbblépni. A szoba benépesült. Ott volt a két férjhez- adott lány, a nős fiú, meg az unokák. Mind-mind együtt voltak. A nagymama félrevonta az unokákat, körtét nyomott a kezükbe, és mesélt nekik. A melegségtől leolvadtak a jégvirágok az ablakról. A nagy vidámságra odaröppentek a párkányra a verebek, meg a vadgalambok a közeli partról... Mindez csak a kepzelet játéka. Hárman vagyunk az előszobaszerű konyhában: Buzgóiét István és a felesége, meg jómagam. Pista bácsiék tsz-nyugdíjasok Törökkop- pányban. A kettőjük életkora együtt több mint száznegyven év. Az irodán azt mondták: amíg rendszeresen dolgozott az idős házaspár, a legszorgal- masabbak között tartották számon őket. Pista bácsinak 300—350, a feleségének pedig 120—150 egysége volt évente, emellett a részesből is vállaltak. Most sem szakadtak el a közöstől: Pista bácsi másnaponként a közeli majorban »ügyelő«, a felesége százával foltozza a lyukas zsákokat... — Szeretnek bennünket a gyerekek meg az unokák — mondja a háziasszony. — Az unokák különösen a papát szeretik. Az egyik még a bal- lagóra is őt hívta meg, nem engem... De nagyon aranyosak ám mind. Az ünnepeken biztosan eljönnek. Öreg keze a tollat szorítja. Levél íródik Siófokra. Ott lakik a fiúk. Szíves invitálás karácsonyra — erről szól a levél. Közben mesél: — Tudja, jó az a csöndesség, ami itt van. Pedig nem mindig volt ám ez így. De hát most így van. A gyerekek jól vannak, mi meg itt érezzük jól magunkat. A szövetkezetnél sem vagyunk mostohák. — Ha arra gondolok, hogy régen, az uradalomban már semmire sem volt jó a ma- gamkorú ember... — teszi hozzá Pista bácsi. Buzsáki néni kivarrott, hímzett csipketerítőket mutat. — Ezeket én csináltam — mondja. — Még most is hozzáfogok, ha van időm. Az uj- jaim már nem úgy bánnak a tűvel, mint régen. A lányaim is értenek hozzá; az öt unoka közül már nem mindenik tanulta meg. De azért szereti le ám ők is a szépet... És hogy tudnak örülni az ajándéknak! A kaposvári unokának mikuláscsomagot küldtem, virgács is volt benne. Télen a házba szorul az ember, rádiót hallgatja. A papa, ha jó kedve van, vesz néhány újságot. Sokat beszélgetünk. Átjönnek a szomszédból a testvéremék. Karácsonyfánk is lesz az ünnepekre. .. A LEVÉL az asztalon folytatásra vár. Buzsáki néni betűi már nem olyan gömbölyűek, mint hat évtizeddel ezelőtt. A hetvenéves asszony szeretett tanulni, szerette a betűt. — Nem is hagytam abba az iskolát a hat osztály ptán, két évig még polgáriba jártam. Magánúton. De’ hát akkor... Olyan sok mesét hallottam a nagyapámtól, amikor még kicsi voltam, hogy azokból mindig jutott az unokáimnak is. Libaőrzés közben mesélt az öreg. Kilencvenhárom éves volt, sok mindent megért, átélt. Én meg hallgattam, hallgattam és elcsodálkoztam, mint most az unokáim, ha mesélek. Nem hisznek el mindent, pedig igaz volt... És mesél. Pista bácsi olykor segít, s idézik a régi időt. így várják a karácsonyt. Aki hallgatja őket, megérti, hogy miért jó ez a csöndesség. Azért, mert tulajdonképpen tele van gyermeknevetés emlékével, az ünnepvárás örömével, és ez a két ember gondolatban soha nincs egyed"' Most is, ahogyan meselés' hallgatom, benépesül a s Itt van mindenki. A nv. ségtől leolvadnak a jégvirágok az ablakról, és a nagy •mságra odaröppennek a leányra a verebek meg a jdgalambok a közeli part- .ól. . Hernesz Ferenc i
