Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
Magyar muzsikusok a nagyvilágban Ezekben a napokban ssgjlik a budapesti zenei hetek ünnepségsorozata, ezúttal Bartók Béla halálának 25. évfordulója jegyében. Kiváló külföldi zenekarok, karmesterek, hangszeres és énekes szólistaművészek látogatnak él hazánkba, s ugyanakkor magyar muzsikusok szerepelnek a világ több zenei központjának ünnepi hangversenyein. Az utóbbiak nemcsak a magyar Bartók-tolmácsolás eredetiségéről, hivatottságá- ról tesznek tanúságot, hanem öregbítik előadómüvészetünk immár évszázados külföldi jó hírét is. A múlt század óta egyfolytában »exportnagyhatalom-“ vagyunk a zene területén. Alig találhatunk olyan zenei központot a világon, ahol magyar előadóművész ne állna a zenekultúra szolgálatában, s alig sorolható fel a külföldön élő — és híressé lett — magyar muzsikusok névsora. Mi ennek a kiözönlésnek a magyarázata. A fő ok közismert; a magyar nép olyan nagy számban ontja a zenei tehetségeket, hogy ezt a mennyiséget a belső »felvevőpiac« nem képes foglalkoztatni. Nem volt képes a régebbi időkben sem, amikor a muzsika egyáltalán nem volt az ország művelődési érdeklődésének homlokterében. És — sajnos — nem képes még ma sem. Budapest és a vidéki városok között — a nagyszerű kezdeményezések ellenére is — nagy a különbség zenei igény és felvevő- képesség dolgában. S bár a főváros számos lehetőséget kínál az érvényesülésre, a muzsikusok nagy számát tekintve ez sem elegendő. Három nagy hullámban rajzott külföldre a magyar muzsikusok hada: az első még a második világháború után és 195ö-ban. Elhagyták az országot, de nagyon kevés van köztük, aki 'megtagadta'. a hazáját. Ä valóban tehetségesek közül egyetlen egy sem. Fenntartják kapcsolatukat Magyarországgal, és mindig örömmel látogatnak haza. Megtartották magyar nevüket, s lépten-nyomon találkozhatunk helyesen vagy helytelenül .írt magyar névvel a nemzetközi hangverseny- és operaélet plakátjain, műsorfüzeteiben. Világhíresek például a magyar karmesterek és hegedűművészek. A dirigensp.’lca nagyjai közt találjuk G niándy Jenő, Reiner Frigyes, Solti György, Széli György, Fricsay Ferenc, Do- ráti ’Antal nevét A hegedű nagymesterei között tartják számon Szigeti Józsefet, Varga Tibort, Martzy Johannát. (Sőt, ha kissé visszatekintünk az időben, kiderül, hogy majd minden európai hegedűiskola alapítója magyar. Az oroszszovjet hegedűskultúra atyja: Auer Lipot, a németé: Joachim József, és a franciákéban is nagy szerepe volt Hubát/ Jenőnek.) Világhíresek a magyar kamaraegyüttesek, főleg a vonósnégyesek. De nem kevés azoknak a művészeknek a száma sem, akik ma is itthon élnek, de rendszeresen szerepelnek sikeres koncertturnékon. Az Operaház és az Állami Hangversenyzenekar zenei főigazgatója, Ferencsik János már pályája elején ismertté vált, mint karmester, a külföld zenei szakvéleménye és közönsége előtt. Elsősorban magyar művek — Bartók, Kodály, Erkel — specialistájaként hívták gyakran külföldre az operaházak és a koncertzenekarok. A II. világháború után hosszabb ideig — két időszakban is — állandó vendége volt a világ egyik legrangosabb operájának, a bécsi Staatsopernak. Hangversenydirigensként bejárta Európát, Amerikát, Japánt, és e sorok írásakor éppen több hónapos ausztráliai turnén vendégszerepei. Ma már nemcsak a magyar stílus elismert képviselőjeként’ tartják számon, épp oly szívesen fogadják és ünnepük Beethoven- és Mo- zart-tolmácsolásait, mint mikor Bartók remekeit vezényli. Lehel György pályája — nemzetközi vonatkozásban — mintegy tíz év óta ível a magasba. Nemcsak a Rádiózenekar állandó karmestereként ismerik Európa-szerte, hanem mint a bambergi vagy a drezdai szimfonikusok gyakran meghívott vezetőjét is.,...Nem kis megüszteltétés .-volt számára, hogy meghívták a bér-, lini Karajan-karmesterver- seny zsűrijébe.' Mellette a fiatalabb generációból Erdélyi Miklóst emelhetjük ki. akit egyre gyakrabban hallhat az olasz és angol közönség, ez országok legjobb zenekarainak elén. Zongoraművészeink közül vitán felül Fischer Annie jar az élen. A világnak úgyszólván minden részén ismerik nevét és művészetét, Ausztráliától Európáig, Amerikától Ázsiáig. Évenként aüg néhány hónapot tölt csak itthon, s hanglemezeinek jelentős részét is a nagy külföldi világcégek stúdióiban készítették, fokáig ő képviselte egyedül a magyar pianisták művészetét, néhány év óta azonban a fiatalok gárdája is szép sikereket ért el külföldön. Például Tusa Erzsébet, Gabos Gábor, Szabó Csilla. Természetesen a kamarazene is megtartotta nemzetközi hírnevét. A Tátrai-vonósnégyes igen gyakran szerepel »a magyar zene utazó nagyköveteként«, Beethoven összes vonósnégyesét többek közt velük vette lemezre a DGG, a legnagyobb nyugatnémet hanglemezgyár. Mellette azonban felnőtt az új generáció is, a magyar kamarazene jelenleg legismertebb képviselője, a csupa fiatal művészből alakult Bartók quar- tett. Komlós Péter, Devich Sándor, Németh Géza és Bot- vay Károly művészetét ma már épp oly ritkán hallhatjuk, csodálhatjuk itthon, mint például a Fischer Anniét. Énekeseink közül világkarriert futott be Ágay Karola, aki a Metropolitanban aratott szép sikereket. Melis Györgyöt Don Jüanként Bécs, Brüsszel és a glyndebourne-i fesztivál közönsége ünnepelte, Szőnyi Olgát és Faragó Andrást számos országba hívták meg Bartók Kékszakállújának az előadására, llosfalvy Róbert pedig közismerten Európa egyik legnépszerűbb tenoristája Áttekintésünk nem lenne teljes, ha csak az egyéni sikerekről emlékeznénk meg. Mert hiszen zenekaraink — az Állami Hangversenyzenekar, a Filharmonikusok, a Rádiózenekar, a Tátrai Kamara- zenekar — Európa-szerte ismertek, nem beszélve hivatásos és amatőr énekkarainkról. A Rádió kórusát Párizsba is meghívták máj-, a Budapesti Kórusnak pedig lelkesen tapsolt. Becs közönsége. A nemzetközi ‘ kórusvetéike- dókön immár »hagyomány« a versenynyertes magyar együttes. Hogy „exportnagyhatalom“ lehetünk a muzsikában, ebben oroszlánrésze van a magyar zeneoktatásnak is, amely alkotó- és elő- adómüvészetünkkel egy színvonalon áll — mind eredményeiben, mind világraszóló hírnevében. E három tényező együttes hatásának köszönhető, hogy a magyar muzsikát és a magyar muzsikust mindenhol ismerik és tisztelik. Várnai Péter Hz Ermitázs remekei Budapesten J.. A múzeumi hónap kiemelkedő eseménye a leningrádi Ermitázs legszebb rajzainak kiállítása a Szépművészeti Múzeumban. A két nemzetközi rangú intézmény baráti kapcsolatának nem ez az el-ő példája. Tavaly francia mesterek remekeit kaptuk bemutatásra, s cserébe méltán világhírű spanyol gyűjteményünket ismerhették meg a leningrá- diak. Ez a mostani is cserekiállítás. A Szovjetunióból elsősorban olyan művészek grafikáit küldték tárlatunkra, akik egyáltalán nincsenek meg — vagy csak hiányosan — a mi kollekciónkban. Mint például a korai olasz mesterek vagy Rubens. Viszonzásul majd modern rajzgyűjteményünk. válogatását kapják tőlünk, amiben ők — bár modern festményanyaguk hasonlíthatatlanul gazdagabb a mienknél — szegényebbek nálunk. A kiállítás 120 lapjának körülbelül egyharmada olasz mesterek alkotása. Köztük olyan ritkaságok, mint Ti- ziano Aport hegedűvel ábrázoló tollrajza, Tintoretto szenvedélyes vonalú akttanulmánya. Különösen gazdag a francia anyag. Az utolsó száz év mesterei közül kiválik az impresszionizmus angol előfutárának, J. Whistler-nek tengeri tája, és a stílus francia elhódítójá- nak, Edouard Manet-nak bájos női feje. Századunk modern művészetét képviseli a »Vadak« festőcsoport merész újítójának, Henri Matisse- nak három finom vonalú rajza, amelyeket az idén ajándékozott az Ermitázsnak a mester orosz élettársa, L. N. Gyelektorszkája. Az utóbbiakat első ízben itt, a buE, Manet: Madame Guillemet arcképe (1880). dapesti kiállításon láthatja a közönség. A két intézmény vezetői rendszeressé kívánják tenni a hasonló cserekiállításokat. Tárgyalások folynak a modern szovjet és magyar műTamás Menyhért: . Hová lettél, tiszta forrás? — Hová lettel, tiszta forrás'! — Vízmosásnak medre lettem. — Hol hagytad kék, sima tükröd? — Elszürkült az ég felettem. — Szomjas vagyok, tiszta forrás! — Keress másik, hamvas rétet! — Üde vized után vágyom! — Nem adhatok menedéket — Mégse megyek, tiszta fords! — Szomjad én már úgyse oltom. — Főied rogyok, tiszta forrás! — Arcod mását holtig hordom! S ötét tócsák, tintaszínű lagúnák kavarognak előtte. Persze, az álom el-elnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, feszülten figyel. Ezen az úton, amikor legkevésbé várja az ember, köny- nyen előbukkanhat egy szakasz katona, és aztán nincs menekvés. Az kellene csak, hogy hagyja magát megöletni, mikor még nem is látta apját. — Eegjpbb lesz, ha az erdőbe húzódom — gondolja Juan Antonio. Az éj szörnyűségesen fekete. Ráadásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. És most nem jut eszébe, vajon itt jobbra van-e a drótkerítés. Átkozott emlékezeti Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan újra megered az eső. Adja isten, hogy ne a folyó torkolatánál érje utol! Feltétlenül haza kell érnie. Látni kívánja apját, meg akarja nyugtatni; aztán meg éhes is, és nagyon fáradt. — Erre, Morito, erre! A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami személyhez. Hangja rekedt, elJUAN BOSCH: . • A szökevény “Juan Bosch dominikai (közép- aaaerika!) író. , fúló. Az állat megérti: jobbra fordul, fölkapaszkodik a szakadék meredek oldalán, és sáros farkával a farát csapkodva beüget az erdőbe. Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa koronája. Az állat csendben megtorpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatatlanul megkönnyebbült, s mélyet sóhajtott. Kedve tainadt, hogy leugorjon lováról, és elrikkantsa magát; de csak megsimo- gaita Morito sörényét. És hirtelen úgy érezte, mintha süly- lyedne, mintha megnyílt volna a homokos föld lova alatt. Csakhamar föleszmélt, füty- tyentett. Amikor a ház fehér homlokzatán fényes négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt : — Apám, apam! M ikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze a szívét, érezte, hogy ^pja szinte csak csontváz, már húsa sincs. Ö ellenben csupa izom volt. És magas termetű is. Némán, karon fogva mentek be a házba. Morito ott maradt, a füvet harapdalta. Időnként meg-megremegett a bőre. A fiú a 'függóágyra telepedett, nemezkalapját a sarokba dobta, és lecsatolta pisztolyát. Az övében körös-körül töltények sorakoztak. Aztán felállt, és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek fekete haja a homlokára bukott, mint kátrányzuhatag; és a szeme kicsi volt, a fogai fehérek, szabályosak. — Éhes vagy, ugye, Juan? Mit készítsek? — Semmit, apám. Majd holnap. A mécses fénye táncoltatta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingéből, elfordult, hogy az apja ne lássa a mellén húzódó friss forradást. — Hát igen... Megszöktünk. Haügatott egy darabig, állát tenyerébe támasztotta. — De hát hiába — folytatta. — Néhány óra alatt ösz- szefognak bennünket. Az öreg arcán széles mosoly villant. Mintha jóleső, hús szellő simogatná. — Jó, jó, fiam. No, csak feküdj le! — Azám... Alig látok az álmosságtól! Szemhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta fájdalmában —, csapja ki legelni a Moritót. Szegény állat, még éhen pusztul. Az öreg fölkelt. Amikor kiment, a távolból panaszos bő- gés ütötte meg a fülét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika, aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a végzet. Az ég felhős volt és sötét. Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. Ösztöne megsúgta, mi történhetett, és egy ugrással a széknél termett. Fölkapta revolverét, és lábujjhegyen átosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ablakrésen, és a félhomályban megpillantott egy szakasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopnak nézte volna őket. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. — Itt vannak, apám — szólt szárazon. És hozzáfűzte: — Menjen ki, és mondja meg nekik, hogy megadom magamat! Az öreg elsápadt. Pupillája összeszűkült, gombostúfej- nyivé zsugorodott, metszőén éles pillantást vetett a fiára. Zajtalanul odalépett hozzá, és tompa hangon, szótagolva mondta: — Ezt vártam tőled a legkevésbé ... Juan Antonio csodálkozva kapta föl a fejét. Gyávának tartja .őt az apja? Vak dühvei markolta meg a pisztolyát, szinte összelapította tenyerében. N yugodtan, mintha mi sem történt volna, a kicsi öregember felöltözött. Aztán szilárd léptekkel az útra nyíló ajtóhoz ment, és határozottan, tétovázás nélkül kinyitotta. S mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna, hogy rálőjenek, érces hangon odakiáltotta az ámu- ló csoportnak: — A fiam itt van, és megadja magát, ha megesküsztök, hogy együtt lőttök le bennünket. Ezzel összefűzte mellén a karját, és nézte, hogyan aranyozza be a kelő nap a fenyőfák koronáját. Fordította: Várady László vészek alkotásainak cseréjéről is, ami a két múzeumnak éppúgy hasznára lenne, mint a művészetszerető közönségnek. Artner Tivadar CSANÁDI JÁNOSs Tudósítás az utakrőí Tudósítás az utakról, ahol . fölsodor ja a szél-a port, ahol izgatottan csapkodja az eső a köveket; ahol a gépek türelmetlenül várnak sorukra estétől reggelig: . reggeltől esteiig; ahol az ország vére lüktet, tudósítás az utakról, a végtelen utakról, az olajszegélyes utakról, melyek valami furcsa módon annál gyorsabban rohannak visszafelé, minél sebesebben megyünk előre, az utakról, melyek valami furcsa módon összezsugorodnak, semmivé válnak mögöttünk; tudósítás az utakról, melyek térképeinken piros vonalaikkal mégis jól láthatók, csak közel kell hajolni: kirajzolódnak ók, a kellemetlen zökkenők, defekt-emlékü kanyarok, alámosott, árvíz-sodort sebeik nélkül, melyeket begyógyítottak mögöttünk niár elfeledett feledhetetlen vaskezek; az utakról, melyekre visszatérünk, amint megyünk jobb önmagunkhoz kitérőinken egyre közelebb — aJiol a munka és a fény végigzubog reggeltől esteiig; tudósítás a félelmetes, reménykedő, szabadító utakról, mikor már keresztben egyre ritkulnak a sorompók! Oh szív! Ne, szárny, te légy kerék — kophatatlan, tömör gumi; állj be a sorba. húzz, előzz, ugor j ki, vágj az élre, suhanj a célba! SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, UM. október II. Ji
