Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-25 / 251. szám

Angyal vagy Írtig? = Televízió Kiváló gyógyszerész M gm a televízióból kell kiindulni — meg a rádióból —, hanem magunkból. Vizsgálódásomat egy kis vagy közepes nagy­ságú falura irányítom. (Va­lójában nem egy faluról van szó, sok-sok példa állt össze bennem, ez az írás már összegezés.) Sok minden megváltozott a faluban épp­úgy, mint a városban. Szám­talan lehetőség nyílott gaz­dasági és kulturális terüle­ten egyaránt. A lehetőség azonban sok helyütt nem is több ma még ennél. Az el­lenkező példák pedig ott áll­nak hogy mutassák, ez »nem természetes«, megtanulhattunk már élni a magunk kiharcolta lehetőségekkel. Nem tudok helységet, ahol ne boldogság gyúlt vona ki az emberek ar­cán, amikor beléphettek az új művelődési otthonba. Meg­szüntettük a sötét kocsmakul­túrát, világosságot gyújtot­tunk, jó erre így is emlékez­ni. Nem feledhettük még el. Közös munkával teremtettünk alapot — társadalmi munká­val épült fel sok művelődési otthonunk — a közös művelő­désre, közös szórakozásra, A sötét szemű művelődési házak sora láttán mégis mire gondol­junk? Volt közösség korábban, igaz mi nem olyant akartunk, nemcsak kugliparti-társaságot, hanem közösen tanuló, műve­lődni vágyó közösséget. Lett-e ilyen ? Találunk csíráját. Több­ségében a fiatalok között. Ha jó a KISZ-szervezet, összetar­tanak. De korántsem élnek a lehetőségek tárházával. Nem így a felnőttek. Az alkalom- adtán megrendezett műsoros estek a falusi művelődési ott­honban nem formálnak kö­zösséget. Nem igaz hogy any- nyira individualizálódott a fa­lusi ember, hogy közösségbe nem menne. De a faluban erő­sebben élnek még a hagyomá­nyok. Tollfosztásra még egy­bejönnek a jószomszédok, meghívják egymást diótörésre is a téli estéken. Miért ne jönnének össze a művelődési otthonban ? Ha hívják őket... De nem elég csak hívni. Ta­lán kihagytuk a tollfosztók kínálta kezdeti lehetőséget. Va­lami módon át kellett volna őket ültetni egyenesen a mű­velődési otthonba. És most meg hány ' népmű­velő és nemcsak népművelő, hanem felelős falusi vezető is arra hivatkozik, hogy a tele­vízió elszívta a közönséget a művelődési házból. (Mondják, igazukat bizonyítaná, hogy a városi színházak, mozik is csak panaszkodnak. De arra ki gondol, hogy melyik szám magasabb: a színházat a ké­nyelmes tévével fölcserélőké vagy azoké, akikhez a tele­vízió viszi el a színházat, a mozit ? A televízió »szép szeméért« persze senki sem megy be ma már a művelődési otthon­ba. A technikai újdonság a múlté. A művelődésben szin­te kisebb forradalmat jelentő televízió meghozta-e vagy meghozza-e az eredményt? Sok embernek van falun is televíziója. Igen, szinte min­den második házban. És né­zik is általában a műsorokat. És ha csak ennyi történik a művelődési háziban, ki megy oda ezért? Akinek nincs ké­szüléke. az is a közelebbi szomszédhoz kopogtat be. En­nél, pusztán a tévénézés le­hetőségének megteremtésénél többet nem kínál sok népmű­velőnk se. És ezzel van a baj, a »nézzünk tévét« szemlélet­tel. (Meg a »hallgassunk rá­diót« szemlélettel. Ne hagy­juk ki ezt az öregebb test­vért se, ez is nyújt kellemes és hasznos perceket, órákat egy-egy összegyűlt társaság­nak, közösségnek.) L ényeg; a televízió nem fétis. Eszköz, lehetőség a szórakozásra, tanulás­ra — a korszerű művelődésre. Sokféle jelzővel illették e pár év alatt a televíziót itthon és külföldön, szakemberek és egyszerű emberek is. De mondják róla többek között, hogy az »otthonba vitt szín­ház, filmszínház, iskola a szo­ba négy falán belül.« Ez mind igaz is. De gondoljuk csaki meg, a színház a mozi és az i.-kola is közösséget formált maga köré, egy-egy színházi este több a kőszínházban, mint X. Y. darabjának »köz­vetítése«. Párosul hozzá még sok és sokféle hatás is. No, meg mindjárt, melegében meg­tudtuk a szomszéd véleményét, szünetben a büfé valóságos vitafórummá válhat és válik, mert még sok barátja van a kőszínháznak is. Elképzelhető, hogy közösen üljünk — nem a színház né­zőterére a televízió elé, ha a k - ernyőn »felgördül a füg­göny?« Igen. Mennyivel mást je­lenthetne! Beengedtünk egy szellemet a szobánkba anélkül, hogy ala­posan megnéztük volna, ki az. És most tessék, elhatalmasko­dott rajtunk, leláncolja foglyait az »összezsugorodott« és »ki­tárult« szoba legkényelmesebb bútordarabjához, a karosszék­hez. Ezáltal meg is szerettük. Dehogyis vettük észre »csá­bos trükkjét«, mert önmagun­kat kéne korholni gyengesé­günkért, a rajtunk elhatalmas­kodó kényelemért. Ezt a szelle­met televíziónak hívják. Benn ül a szobánkban, mi pedig néz­zük. szidjuk — és ugyanakkor szeretjük. Szerződést kötöttünk vele, örök érvényű pecséttel lezárva. Ezt a pecsétet szeretném most feltörni, hogy újjal bé­lyegezhessük le, de most már tudva, hogy vajon« »angyal« vagy »ördög« ez a szellem • Népművelőinken a sor, hogy helyére tegyék a televíziót, de kívánatosnak tartom a rádi­ót is, mert mindkettő sok-sok tehetséget kínál még ezután E .-re hívja föl pártunk a figyelmet a X. kong­resszus irányelveiben is, az egyik megállapítás pontosan így hangzik: »Az ideológiai és a kultúra frontján a fő feladat az erők jobb összefogásával az eszmei harc fokozása, a marxis­ta-leninista ideológia Hegemon helyzetének erősítése, a szo­cialista kultúra fejlesztése.« Horányi Barna A család ereje Az apja gyógyszerész volt. A nagyapja is. A kisfiú nem hallott egyebet: hivatásszsre- tetet. Ott csetlett-botlott a gyógyszertárban, leste a fiata­labb gyógyszerészeket. Hamar megfogalmazódott benne, ter­mészetes volt," hogy gyógy­szerész lesz. — Anélkül, hogy bárki mondta volna, ezt a pályát választottam- Más meg sem fordult a fejemben. A Csa­ládban nagyrabecsülték. Édes­apám pontosan, lelkiismerete­sen dolgozott. Csak jót láttam tőle. Észrevétlenül ültette be­lém a munka és a rend sze- retetét. Az élet Az egyetem jól ment A család becsületéért is tanult az ifjú gyógyszerész jelölt, 1927-ben büszkén vette kezé­be a diplomát a budapesti egyetemen. S a reményteljes folytatás: a fővárosban. — A kezdés nehezebb volt, mint hittem tanulófejjel. Alig hasznosíthattam tudásomat nyugodt körülmények között: katonának vittek. Négy évből egyet a keleti fronton töltöt­tem. Kemény hónapok voltak. Itthon édesapám gyógyszer­Petőfi Sándor órája? Érdekes zsebóra került szblnokra, Bors Lajos tanár óra- gyűjteményébe. Az óra hátán vésés látszik: »Emlékbe Sán­dornak, Peírovicsné«. A szolnoki műgyűjtő feltételezi a szépművű óráról, hogy Petőfi Sándoré vagy családjáé le- | hetett. Olaszország madártávlatból Ili majdnem kitépte a pos­tás kezéből a levelet. — Megjött a meghívólevél, megyek Angliába! — táncolta körül a lakást. Három cuppa­nós puszit nyomott a konyhá­ban sürgölődő nagymami ar­cára, majd felkapta a telefont, és rettenetes izgalmak köze­pette felhívta édesanyját. — Norbi bácsiék meghív­tak! Anyú, utazom. Jaj, olyan boldog vagyok! Mennyi idő alatt is intézik az útlevelet? Mennyi...? Ugyan ne viccelj már, az lehetetlen. Tudod, hogy a földszinten a Zsiga bá­csiék két hét alatt megkapták! Ja, vagy úgy? No nem baj, az a lényeg, hogy rövidesen utazhatom. Mit kérdezel? Persze, per­sze ... mit is írtak? Na várj, elolvasom. Figyelsz? Ügy gon­doljuk, hogy ' repülőgéppel sokkal gyorsabban itt le­hetsz, azért küldjük a repje- gyet, s hazafelé utazol vonata tál! Hallod? Repülővel... hát ez isteni! Siess haza, hogy mindent aprólékosan megbe­szélhessünk. Norbi bácsi Ili édesapjának nagybátyja volt. Az öreg­urat, akit a gazdasági válság hajtott ki az országból, igaz­ság szerint Róbert bácsinak hívták, de a család elhatároz­ta, hogy miután ez a név kel­lemetlen emlékeket idéz min­denkiben, s közel sem olyan adakozó, mint amilyen »az a Róbert bácsi« volt, átkereszte­lik. Arisztokratikus, Angliáiban élő nagybácsihoz méltó nevet kerestek az öregnek, s 6 a Norbert nevet a következők­kel fogadta: — Drága gyerekeim! Nekem már olyan mindegy, hogy Ró- bertnek vagy Norbertnek ne­veztek. Nektek úgyis egy a fontos: ha kéritek, küldjem a meghívólevelet és a vasúti je­gyet. Miután már sok örömöm úgysincs az életben, ezt' szí­vesen megteszem, akár Nor­bertnek, akár Róbertnek titu­láltok. Mindez több évvel ezelőtt történt. A család már túltette magát az öreg különcködésén, bár sokáig mérgelődtek a vá­lasz miatt. Most az a fontos, hogy a harmadikos gimnáziumba já­ró Ilike világot lásson, még­hozzá nem is akárhol: Anglia, Franciaország és Olaszország volt a tervezett útvonal. Norbert bácsiék ugyanis minden nyáron kibéreltek egy csendes kis házikót egy még csendesebb olasz félszigeten, ahol azúrkék a tenger és mélykék az ég, negyven fok van árnyékban és a vörösbor literje ötven lírába kerül. Ide hívták meg Ilit is. Mire a tizenhét éves kislány az utazás lázától teljesen be­számíthatatlan és kajla lett, megérkeztek a szükséges ok­mányok, lefoglalták a helyét a repülőgépen, és a tizenhar­madik pakolás után — mondd anyu, hordanak egy ilyen elő­kelő fürdőhelyen stólát? — végre készen állt a húnkilé» csomag. Amikor Ili felszállt a repü­lőgépre, az ajtóból még egy­szer visszaintegetett úgy, ahogy azt az elutazó államfér­fiaktól és filmsztároktól ta­nulta. Manchester kormos, piszkos iparváros, Ili nem is tudott körülnézni, mert megérkezése utáni napon máris indultak Olaszországba. Norbert bácsi feladta a ko­csit, Rómában majd megkap­ják, befeküdtek a hálókocsi­ba, s Doverig föl sem ébred­tek. Ili legcsábosabb pizsamá­jában kiment ugyan a folyo­sóra, hátha akad egy jóképű fickó, de a hálókocsikalauz azonnal visszazavarta, s va­lami olyat mondhatott, hogy ilyen aggusztírungban nem szabad közlekedni a vonaton. A hajóátkelést élvezte, ek­kor az öregek is dohogva fel­ébredtek, de utána egyhu­zamban aludtak Rómáig, csak enni keltek fel. Végcéljuk — a félsziget — lent volt a csizma sarkában. Rómában a pályaudvaron be­szálltak az autóba, nekivágtak a, sztrádának, s óránként száz­hetven kilométeres sebesség­gel rohantak a csendes házi­kóhoz. Ili élvezte a száguldást, de amikor egy-egy ismert város táblája rohant el mellettük, legszívesebben kiugrott volna a kocsiból. Benzinkút melletti presz- szókban eitek és ittak, csen­des kitérőkben,;pihentek, ahol 7*tm volt más, mint a forrb ét 0 kék éf. Szó ami szó, a nyugalmas félsziget összes lakott telepü­lése a húsz házból álló ha­lászfalu volt, egyetlen pará­nyi üzlettel, ahol együtt árul­ták a harisnyanadrágot a ha­lakkal, a kenyeret a petró­leummal. Az első három nap a kör­nyék megismerésével telt el. Ili talált egy öblöt, ahol mez­telenül is fürödhetett (— tu­dod, minden reggel bekiabált értem egy svéd társaság, az­zal együtt mentem a nudis­ta strandra!), de miután föl­fedezett egy döglött rákot, többé nem mert odamenni. Lebarnult, mint egy cigány, miközben rettenetesen unta magát. A fürdőruhán kívül másra nem is volt szüksége, a gon­dos rokonok még törülközőt is hoztak. Az első hét után azt hitte beleőrül az egyhangú prog­ramba. Reggel fürdés, délben az ebéd után alvás, utána is­mét fürdés. Az egyetlen vál­tozatosságot Norbert bácsi ká­romkodása jelentette, aki minden nap halál biztosan rá­lépett egy tengeri sünre. Megváltás volt a hazauta­zás. Rómáig ismét kocsin mentek, ott Ilit föltették a vonatra, a markába nyomtak egy angol fontot, s útnak in­dították Magyarországra. Ezen vásárolt két adag fagylaltot és ivott egy Colát, a többiért pedig dupla adag omlettet evett a magyar ét kezökocsiban. Amikor lelépett a vonat­lépcsőről, anyja nyakába bo­rult: — Velencét látni kell és meghalni» Saly Géza tára várt. Segítség volna- Halála után vettem át Berzencén a gyógyszertárat. Nagyatádra 1952-ben költöz­tünk. Akkoriban nehéz volt még a gyógyszereket is be­szerezni. A munka állandóan nőtt. Az SZTK beindulásával emelkedett a forgalom. Csak a létszám nem volt ki soha. Nemegyszer egyedül kellett ellátnom a teendőket. Sajnos, kezdettől fogva kevesebben vagyunk egy személlyel. Va­lósággal eszik a gyógyszere­ket mostanában. A fiatalok art mondják, kevés a fizetés, nem jönnek erre a pályába Pedig képzett, jó szakembe­rek kerülnek ki az egyete­mekről. És a gyógvsz«rtórak iis korszerűek. A nagyatádi Is iólfölszerelt. A kitüntetés Váratlanul érte. Nem szá­mított arra, hogy pont őt ter­jesztik föl a vállalattól. A megtisztelő címet nyáron az miniszter adta át; öten kaptak kiváló-jelvényt az országban. — Ha úgy magamba nézek, miért is kaptam, csak art mondhatom: a hétköznapi munkámért. Hiszen tudomá­nyos munkásságra nem ju­tott időm. Gyerekek, egy vi­déki gyógyszertár fölfejleszté­se. Azt hiszem, húszévi igye­kezetemért kaptam. Nagyon jólesett. „Apám élete” A kitüntetés alkalom volt a visszapillantásra. Gondot, küszködést és a becsületes helytállásra való törekvést láttam. Ezt kapta útitarisz­nyájába. Ahogy mondta: »Apám élete, ez volt a lec­kekönyv«- Megőrizte. S jól megtanulta. Legidősebb fia gyógyszerész lett. A nagyatádi gyógyszertárban ő folytatja majd apja, Kóczián Dezső ki­váló gyógyszerész munkám*. B. Zs. kellett I egészségügyi T. Anna reggele Ha figyelte volna a pirka- dást, olyannak látta volna, mintha a szemközti ház tűzfa­lán, a kiálló téglák fekete kon­túrján lépegetne föl a nap az égre. Nem figyelte és nem is se­gítette tekintetével. Nem úgy az építőanyag-telep öreg éjjeli­dre, aki mindig megállt a sar­kon és vén szembogarával is­merősen üdvözölt minden vö­röses fénykardot — mintha anélkül meg sem hajnalodha- tott volna. Két képet mutatott a lány- szálláson. Magaval hozta. — Okét szeretem legjobban... Nagyi és anya. ök ketten ké­szítik ‘el a csomagot is... Mert nem esik rosszul egy kis hazai — még a szobatár­saknak sem... Még aludt T. Anna amikor a nap már régen letörölt min­den sötét foltot a házfalról, es tele képpel nevetett. Meghu- nyorogtatta a tejesautó sofőr­jét, a kétkerekű kocsit húzó újságos asszonyt. Aztán egy su­gár — mintha csak összebeszélt volna a kék, csörgő órával — odatévedt az arcára. Megcsik- iandozta lezárt szemhéját, de az óra sem maradt le! Mérges berregésbe kezdett, amíg a paplan alól kinyúló meleg, las­sú kéz le nem nyomta a gomb­ját. De a napsugarat nem le­hetett elzavarni. Odakacsintott a mutatóknak és még erőseb­ben csiklandozott, ficánkolt, egészen addig, amíg a lezárt szemhéjak meg nem mozdul­tak, és alóluk hunyorogva nem felelt vissza egy kék tekintet a kevély napsugárnak. Nagyi képe egészen vastag. Keménypapírra kasírozták, olyan régiesen. A hátán egy elmosódó bélyegzőnyom az­zal hivalkodik, hogy William és társa. »Vigyázz rá, Pannikám ...« »Tudom Nagyi. Ez még a szép okkupációs időkből va­ló.« Nagyi olyan vaníliafagylalt- forma kontyot hord rajta, minden pedáns és keményí­tett. A szeme úgy néz a len­csébe, mintha mellette állna Kemény kalappal és kunkori bajusszal az, akit később nagyapának hívtak. Kiugrott az ágyból. Az üveg­táblán át csak úgy zuhogott a napsütés. Az egész szobát föl­verte a vekker, ami nagyjából art jelentette, hogy a C mű­szak negyed része álmosan pis­logva, félig morcosán, libegő hálóingben — de visszavonha­tatlanul megkezdte a szerdai napot. Átment a zuhanyozóba. Érez­te, olyan a bőre, mintha csupa ^ szomjas száj lenne. Prüszkölt ä víztől, és rázta magáról az éb­resztő csöppeket. Aztán irány a konnektorhoz — első a reg­geli fekete. Persze ez tévedés. Mert az újságíró ugyan nem a szemé­vel leskelődött T. Anna után, és így azt is tudta, hogy ébre­dés után az első nem valaki, hanem valaki — és az tényleg fekete. Anya képe hatszor kilen­ces, csipkézett szélű, mint azé a valakié... Anyának csak a szemét szereti nézni Anna. A szája csak emlékez­tet arra a régi szájra, ame­lyik ott bújkál nagyi ráncai­ban is, amelyik még egészen kiskorában üde mosollyal fö- léhajolt. Mert apa disszidált. És T. Anna jól tudja, hogy anya hiába akarná pótolni, akkor se megy. Mert tévedés ne essék. T. Anna azt is jól tudja, hogy nem lehet akar­ni a mosolyt. Még egy hat­szor kilences kép kedvéért sem. Rohantak lefelé a lépcsőn — egészen a buszváróig. Ott az­tán megkezdődött a csivitelés. Ha igaz lenne a babona, akkor ezen a szerda reggelen — fél hat lévén —■' hatalmas csuk­lással kellene ébrednie a kö­dös Albionban egy Roger Moore nevű szimpatikus szín­művésznek, valamint honi táncdalnokaink derekaBbjá- nak. Mert körülbelül száz leányszáj idézte vissza a teg­nap esti tv-műsort. Aztán jött a busz és a vé­kony bajszú kalauz. Nézték az ablakból a tünedező házakat, a gyárkaput, és érezték a gé­pek dohogását. Azt hiszem T. Anna képével adós vagyok Nem írom ide, hogy szép — miért irigyked­jenek a szobatársak? Pedig szép ... Csak hát ők is szé­pek... És ez így van jól! Annyi bizonyos azonba i, hogy ezen a szerdán még - csak ő a kedvenc — és együ t ünnepelték a többiek. Mert ezen a napon lett T. Anna megmásíthatatlanul és visz- szavonhatatlanul — tizenki­lenc éves. Trosz Tibor SOMOGYI NÉPLAP Viiirnop, 1970. oktöbex S3. i >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents