Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-26 / 226. szám

MAI KOMMENTÁRUNK Szívesen térek be a kenyér- tóitokba. A frissen sült ke­nyér, a ropogós péksütemény illata csalogató, s valami meg­nyugtató biztonsággal tölti el az embert. Az étkezéskor asz­talra kerülő »mindennapi ke­nyerünk« jelkép: tovatűnt, rossz emlékű, éhínség fenye­gette múlt végleges, csupán a történelemkönyvek lapjain kí­sértő szimbóluma. A minden­nap5 kenyértől megfosztani bárkit is, nem egyszerű szer­vezési vagy termelési problé­ma. Sokkal több ennél... Levelek, levelek »Tab községnek (nagyközség lévén) szép és kulturált ABC- áruháza van, s a feleségem általában itt végzi el a beszer­zéseit. Kapható is minden, ami szem-szájnak ingere: olajos­hal, debrői hárslevelű, cukorka és szalámi, rum és tejföl. Csak egy a baj: időnként nincs ke­nyér« — írja Sárdy Károly ta- bi olvasónk. Ám panaszával nincs egyedül. Bonnyáról is keserű hangú panasz érkezett: »Kiszámíthatatlan, hogy az ÁFÉSZ boltjában mikor lehet kenyeret kapni. Az egyik nap reggel hatkor, a másik nap es­te kilenckor érkezik a szállít­mány, holott nyolc órakor van záróra. Ilyenkor a fél falu ott ücsörög a bolt előtt. S mindez nem elég: augusztus 25-én hiá­ba várták a bonnyaiak a ke­nyeret. Azt hiszem, joggal el­járhatjuk, hogy mikor a nehéz testi munkával a jövő évi ke­nyérért dolgozunk, akkor ke­nyér kerüljön az asztalra. Hangsúlyozom: kenyér, mert a minőség is nagyon rossz. Mennyit síit a maszek? Ahogy az ember Tab felé közeledik, a nagyközség hatá­rában elsőnek egy modern, vö­rös téglafalú épület szúr sze­met. A kenyérgyár! Néhány éve épült csupán, külseje, be­rendezése s a munkaszervezési módszerei mind arról tanús­kodnak, hogy a sütőipar új eredményeit, vívmányait hasznosítják falai között. Kor­szerűen és jól. Proksa Jenő, á tabi ABC üzletvezetője: — Reggel szállítanak ke­nyeret. Hatkor nyitunk, s az üzletbe betérő vásárló már friss kenyérrel a táskájában távozhat. — És később? — Van úgy, hogy zárásig is lehet kenyeret kapni, de az is megesik, hogy délután már nem. Tervezést, koordinációt, te­lefonhálózatot emlegetnek, s azt, hogy a kenyérgyár tíz oerc járásnyira esik az üzlet­től. Aztán csak ennyit kér­dezek: — Miért nem rendelnek má­sodszor? — A mennyiség teljesen ki­számíthatatlan. Előfordul, hogy egy mázsányi is megma­rad, de hiányzott is már eny- nyi. A szomszédban dolgozik egy pékmester, jó minőségű kenyeret süt, és az emberek szinte verik érte egymást. Ke­mencéiből naponta hét-nyolc mázsát szed ki, s hátsók a vi­déki Tabon, egykettrőe elfogy. Ilyenkor sok tahinak nem jut, s ők hozzánk jönnek. Az inga­dozás naponként változó, né­ha igen nagy. Ki tudja ezt kö­vetni? — Csak egy telefonba ke­rülne. — A gyár nem szállít két­szer ... Kopott, poros udvarban, szűk kis helyen, két téglával bélelt, úgynevezett magyar kemencében sül a kedvelt ke­nyér Czinke Istvánnál. Sietős kézzel foszladozó papírra vet­ve: »Fél 5-től kenyér kapha­tó.« A kisiparos alacsony, bo- rotválatlan, középkorú férfi, régebben a helyi sütőüzem ve­zetője volt. Mutatja a portéká­ját: selymes, ropogós héjú, ke­rekre sült cipóforma kenyere­ket — Mennyit süt naponta? Gondolkodik. Látszik, hogy nincs ínyére a kérdés. — Talán napi öt-hat mázsát. — Elfogy? — Az utolsó morzsáig. Beszélgetésünket unos-unta­lan fejkendős anyókák, kócos gyerekek, törköly szagú fér­fiak zavarják meg. »Van már kenyér?« — ez a refrénszerűen visszatérő kérdésük. — Fél óra múlva jöhetnek — mondja a mester. Ladiszlai Emil, Tab nagy­község vb-titkára. — Igen, maagm is több pa­naszt hallottam a kenyér mi­nőségére. Sőt, a maszek ke­nderét is kifogásolták néhá- nyan, mondván: igen hamar összeszárad — Miért adtak Czinke Ist­vánnak működési engedélyt? — Tudtuk, hogy nagy teher nehezedik a tabi sütőüzemre. Gondoltuk: nem árt, ha az ellátás a sütőmester belépésé­vel javul. S még valami: a versenyszellem. A jó kenyér szorítsd rá az állami vállalatot is, hogy az áruja kiállja a próbát! Konlmirencia — de hogyan — Túl vagyunk már azon, hogy arra figyeljünk, mennyit süt a maszek — válaszolt kér­désemre Szőnyi Lajos, a Sütő­ipari Vállalat osztályvezetője. — Ötször-hatszor annyit ter­melünk Tabon, s vele szemben mi felelősek vagyunk az ellá­tásért. ö annyit süt, amennyit akar, mi pedig amennyit kell. — Mégis hiány van, és mi­nőségi kifogások is szép szám­mal akadnak. Küldöttértekezlet a gyárban Két év után RENDKÍVÜL NEHÉZ két esztendő munkáját tette mér­legre tegnap a VBKM Kapos­vári Villamossági Gyárának küldöttértekezlete. A nagy­üzemi termelés feltételeinek megteremtése a gazdaságirá­nyítási reform kibontokozásá­nak időszakában nagy erőfe­szítést követelt a kétezer mun­kást foglalkoztató gyár újon­nan alakult pártbizottságától és vezetőitől egyaránt. A sok feladatot nem mindig sikerült időben megoldani. Nem volt egyenletes a termelés: az egye­netlen alapanyagellátás miatt egyes időszakokban nem tud­ták kihasználni a munkaerőt, máskor viszont túlórákra volt szükség. Éz hatott a kereset alakulására, a munkások han­gulatára, sőt a gyárról a vá­rosban kialakult értékítéletre is. A korszerű épületekben — nem a legkorszerűbb gépekkel — dolgozó gyár termelése 1968-ban 43,2 százalékkal nőtt, s elérte a 320,3 millió forin­tot. A múlt évben — a terve­zettnél valamivel lassúbb — 15,6 százalékos volt a terme­lésnövekedés. Ennek megfele­lően nőtt a foglalkoztatottak száma és a fluktuáció is. A gyár pártbizottsága a krónikus munkaerő-vándorlás csökken­tésére időben hozott határoza­tot, az ennek nyomán született intézkedések azonban nem tudták megállítani időben ezt a kedvezőtlen folyamatot. Az idei év sem indult jól; az első hat hónapban sokasod­tak a gondok, a mostani álla­pot azonban már reményekre jogosít. E két év munkaügyi problémája nagy teret kapott a küldöttértekezleten. Tanul­ságát az összefoglalóban Bene Nándor, az üzemi pártbizott­ság titkára így fogalmazta meg: »Sokkal liövetkezetesebb káderpolitikát kell folytatni, hiszen nemcsak a létszám, nagysága, hanem összetétele — a minőség — is fontos.« S ezt — mint Szerecz László igazga­tó ' hozzászólásában hangsú­lyozta — a jövőben még in­kább figyelembe kell venni. A negyedik ötéves terv vé­gére csaknem megkétszerező­dik a gyár termelési értéke. Ezt extenzív fejlesztéssel nem lehet elérni. Az elavult gép­park kicserélésére, a nem ter­melő munkát végzők arányá­nak csökkentésére, a szak- képzettség növelésére az eddi­ginél több figyelmet kell for­dítani. Ez, s a jól ütemezett, rendszeres munka lehet csak biztosítéka a fejlődésnek. A gyár munkásainak a fele nő, nagy részük családanya. Ott­honi munkájuk elősegítése is a túlórák csökkentését indokol­ja. Az üzemi pártbizottság be­számolója, a nők helyzetével foglalkozva leszögezte: olyan munkafeltételeket kell ré­szükre biztosítani, ame­lyek lehetővé teszik, hogy heti negyvennégy órában elvégezzék a rájuk váró üzemi feladatokat, s e mun­kának biztosítania kell szá­mukra a megfelelő jövedel­met. Csak ezután lehet arra számítani, hogy az eddiginél jobban vegyenek részt az egész gyár politikai és gazdasági te­vékenységében. E célok meg­valósításában az öt alapszer­vezetre még nagyobb feladat vár. Az elmúlt két évben fel­vett 34 új tag között mindösz- sze öt nő van, s a pártértekez­leten részt vevő 69 küldött kö­zött is csak tízen voltak. Az alapszervezetek tagjai helytállnak a gazdasági mun­kában: az elmúlt két év alatt kilencven százalékuk kapott jutalmat, s egyötödük kiváló dolgozó jelvényt. A mindössze kétéves múlttal rendelkező üzemi pártbizottság eddigi tapasztalatai értékesek az újonnan megválasztott 25 tagú pártbizottság és a 9 tagú vb számára is. S ezek közül egyik legfontosabb: az eddiginél kö­vetkezetesebben kell ellen­őrizni a határozatok végrehaj­tását, számon kérni a felelő­söktől, hogy mit tettek. S nem­csak a határozatok meghoza­tala, hanem ismertetésük, vég­rehajtásuknak ellenőrzése és az alapszervezetek munkájá­nak támogatása is közös fel­adat: az üzemi pártbizottság és végrehajtó bizottság minden tagjának részt kell venni ben­ne. Ezt a munkát — mint Papp János, a városi pártbizottság titkára hozzászólásában meg­fogalmazta — csak akkor le­het eredményesen elvégezni, ha a nagy feladatokra, az egész közösséget érintő gondok meg­oldására fordítják a figyelmet. A küldöttértekezleten is szóvá tettek apró —■ üzemi vagy ép­pen brigádvezetői szinten is megoldható — problémákat. Ha sok ilyennel foglalkoznak, a nagy feladatok megoldása késik. A KÜLDÖTTERTEKEZLE­TEN összegezték a kongresz- szusi irányelvekről és a szer­vezeti szabályzat módosításá­ról folytatott alapszervezeti vi­ták tapasztalatait is. Megálla­pították: a VBKM Kaposvári Villamossági Gyárában egyet­értenek az irányelvekben meg­határozott célokkal és a szer­vezeti szabályzat egyes pont­jainak módosításával. A kül­döttértekezlet ezután megvá­lasztotta -az üzemi pártbizott­ságot, amelynek ismét Bene Nándor l^jt a titkára. m. l — Most kibúvót kereshet­nék, és továbbrúghatnám a labdát a malomiparnak. A tabi liszt ugyanis nem megfelelő. Országos viszonylatban is ki­emelték a gyengeségét. Az év folyamán tíz lisztmintából csak három felelt meg, hét nem. Érvelhetnék ezzel is ... De a probléma bonyolultabb. Kevés az ember. A tabi gyár­ban tíz szakmunkásra volna szükség. Ezzel szemben csak öten dolgoznak. Arról nem is szólva, hogy ezek -sem mind szakemberek, jobbára betaní­tott munkások, s nem egy íz­ben — sokszor a legnagyobb munka közepén — betegesked­nek. A gyárban minden kor­szerű. Csak egy kis szakmai felkészültség kell, s tudunk mi is szép kenyeret sütni. S ami­kor végre megtanulja egy-egy munkás, a tabi ÁFÉSZ mézes­kalácsüzemet létesít, többet tud fizetni, s mi ismét néz­hetünk új emberek után. — És a szállítás? — Apró szervezési hibák mindi" becsúszhatnak. — Viszont elég komoly kö­vetkezményekkel járnak. — Amennyire hibásak a szállítóink, legalább annyira azok a boltvezetők is, amikor pontatlanul, hanyagul ren­delnek. — Legalább az ABC-be szál­lítsanak naponta kétszer! — Ha rendelésen kérik, semmi akadálya. Alkalman­ként viszont felborulna a sü­tési rend, s az amúgy is kevés emberrel dolgozó második mű­szaknak aránytalanul többet kellene teljesítenie. Kétségkívül hasznos az egészséges versenyszellem. Végül is a vásárló látja hasz­nát. De nem így! Csupor Tibor Miniszteri rendelet és osztályvezetői állásfoglalás A közvéleményt foglalkoz­tatja a művelődésügyi mi­niszternek a közelmúltban megjelentetett rendtartás- módosítási rendelete, amely a szülőt, nevelőt és tanulót egy­aránt érinti. A miniszteri ren­delet gátat igyekszik vetni a szülők túlzott anyagi megter­helésének, s kimondja: »Tilos az iskola tanulói és szüleik között mindennemű pénz­gyűjtés, sorsjegyek, téglaje­gyek, nem iskolai rendezvé­nyek jegyeinek árusítása, ki­véve, ha a művelődésügyi mi­niszter arra engedélyt ad.*' Miről van itt szó? Arról: ne az iskola egyen­gesse az útját, hogy ilyen­olyan címen belenyúljanak a szülők pénztárcájába. De ezt eddig sem a pedagógusok tet­ték. Arra van példa most is, hogy »az iskola« pénzt szed padrongálásra, dekorálásra, tisztázatlan ablakbetörésre, nagytakarításra. Ez ellen szót- ni kellett — és kell is" —, hisz van iskolai költségvetés, amelyből ezeket fedezi. Időszerű volt a miniszteri rendelet, a tanügyi igazgatás — és persze a szülők! — egyetértéssel fogadták. Ellen­ben fakadt a rendelet nyo­mában másféle érzés is. Ké­tely, illetve határozatlanság. A rendelet így szól tovább: »Az iskola tanulói és nevelői, továbbá ügynökök, üzletszer­zők, fényképészek és más magánszemélyek az iskola te­rületén árusítással, előfizeté­sek gyűjtésével, sajtótermé­kek terjesztésével — kivéve a tankönyvek árusítását — a gyerekek és szülők között nem foglalkozhatnak. Ez alól a művelődésügyi miniszter kivételt tehet.« . A megfogalmazás nem em­líti, hogy miképp bonyolít­hatók le ezután a filharmó­niai bérletsorozat árusítása, az iskolaszínház, a mozibér- letezés, hogy csak megyei példákat említsek. Ezeknek szervezését nem lehet egy ka­lap alá venni a különböző ügynökök tevékenységével. Ezt differenciálja a megyei művelődésügyi osztály veze­tőjének állásfoglalása is, amely a napokban eljut min­den járás osztályvezetőjének és iskolaigazgatójának a ke­zébe. Az osztályvezető állást foglal a filharmóniai hang­versenyek, az iskolszínház és az ifjúsági filmsorozat szer­vezése ügyében. Hangsúlyoz­za, hogy az említett rendez­vények kimondottan az isko­lás korúak esztétikai nevelé­sét szolgálják, és jelentős se­gítséget nyújtanak az oktató­nevelő munkához. Az ezeket szervező egyéneket nem le­het ügynököknek tekinteni. A Művelődésügyi Miniszté­rium maga is jelentős támo­gatást ad ezeknek az intéz­ményeknek, hogy eljussanak olyan helyekre is, ahol a fel­tételek szűkre szabottak. Az egyik kéz ad, a másik azt elveszi? — Nem hiszem. Inkább egy jó szándék ke­vésbé sikerült megfogalma­zása okozza egyelőre a ta­nácstalanságot. Nem szabad ennek eluralkodnia. Egyelőre tehát az osztályvezetői állás­foglalás próbál hatni — egy jó ügy érdekében. H. B. Csákány helyett fegyver ÉDESAPÁMTÓL örököltem a bánya, a bányászmesterség iránti szeretetett Ott éltünk Meszes-telepen, Pécsen, közel a bányához, s körülöttünk is mind olyan emberek laktak, akik a föld alatt nehéz mun­kával keresték kenyerüket Keserves és nagyon kicsi volt ez a kenyér a múltban. Ez el­len tiltakoztak edesapámék, amikor 1932-ben lenn marad­tak a bányában: sztrájkoltak a nyomor, a kizsákmányolás ellen. Hetvenkét óráig nem jöttek föl, s mi gyerekek — heten voltunk testvérek — aggódva lestük és hordtuk a híreket, mi történik a föld mélyén... Gyerekfejjel tanúja voltam az 1937-es csertetői csendőr- sortűznek is, amikor négy bá­nyász véresen, holtan maradt a földön. Korán megismertem, meg­szerettem a bányászok nehéz mesterségét 1938-ban már én is lementem a föld mélyébe; és húszéves sem voltam, ami­kor vájár lettem a Ferenc-, majd az István-aknában. Néhány társammal együtt 1943-ban kerültem összeütkö­zésbe a csendőrökkel, akik — mint mondották — ki akar­ták verni belőlünk a kommu­nista eszméket (noha akkor még semmit sem tudtam ró­luk), csak azért, mert az In- ternacionálét énekeltük... Nem sokkal a felszabadulás után közel kerültem a kom­munista eszmékhez. 1945 ele­jén lettem tagja a kommunis­ta pártnak. Előbb Meszes-te­lepen a bányászszakszervezet­nek, majd a kommunista pártnak választottak titkárává, később megyei DÉFOSZ-tit- kárként is tevékenykedtem. Azelőtt sohasem vonzott az egyenruha. Őszintén mondom: nem is szívesen lettem kato­na, hiszen a bányában meg­jelenő egyenruhásokat nem szerettük. A változás, a fegy­veres szolgálat szeretete ta­lán akkor kezdődött, amikor 1949-ben fiatal katonatiszt­ként felavattak, s azzal bíz­tak meg bennünket, hogy se­gítsük megteremteni, illetve megerősíteni néphadseregün­ket. Huszonegy esztendő telt el a felavatásom óta, s ma már nem tudnám magam elkép­zelni másként mint katona­ként. Két évti­zede vagyok megyei kiegé­szítő parancs­nok — ezt az időt kisebb megszakítások­kal Somogybán töltöttem —, s munkámat többször elis­merték. Kitün­tettek a Ma­gyar Népköztársasági Érdem­érem ezüst fokozatával, a Ha­za szolgálatáért érdemérem arany és ezüst fokozatával, két alkalommal kaptam meg a Kiváló szolgálatért kitünte­tést. Beosztásomban sorköteles katonák ezreivel ismerkedtem meg. Látom őket bevonulás előtt, találkozom velük kato­nai szolgálat közben, és lesze­relés után is. Jő érzés látni, hogyan formálódnak, hogyan lesznek fegyelmezett, hazáju­kat szerető öntudatos ember­ré ezek a fiatalok a hadsereg^ ben. Ilyenkor érzem, hogy ebben tiszttársaimmal együtt nekem is részem van. Munkám, hivatásom felelős­ségteljes. Gyakran jönnek hoz­zám a bevonulás előtt álló vagy sorköteles katonaként szolgáló fiatalok családi gond­jaikkal, különböző kérelmek­kel, s ha csak tudok, segítek nekik. De nemcsak ez jelent el­foglaltságot. Közreműködők a Magyar Honvédelmi Szövet­ség, a munkásőrség es más fegyveres testületek munká­jában, az ifjúság honvédelmi­hazafias nevelésében, a fegy­veres testületek közötti kap­csolat elmélyítésében is. Jól­esett az elismerés, amikor az MHSZ kiváló munkáért ki­tüntetés arany fokozatával s a Kiváló munkásőr jelvény­nyel jutalmazták tevékenysé­gemet. Tizenkét éve vagyok megyei tanácstag, a tanács igazgatási, ifjúságvédelmi ál­landó bizottságának vagyok elnöke, s ez is rengeteg fel­adatot ró rám. KATONATISZTNEK lenni a felelősség mellett azzal is jár, hogy szüntelenül tanulni, képezni kell magunkat. A fő­tiszti vizsgán túl elvégeztem a marxista esti egyetemet, s most végzem a szakosítót. Hónapokat dolgoztam a ter­melőszövetkezetek szervezése­kor, segítettem megértetni pa­rasztságunkkal a jövő helyes útját. Igáiban, Ráksiban, So- mogyszilban jártam. Ezekbe a községekbe — és máshova is — minden évben meghívnak zárszámadó közgyűlésre, hogy: én is lássam fejlődésüket, ve­lük örülhessek eredményeik­nek ... E baráti kapcsolatokból, munkánk elismeréséből szün­telenül érezzük, hogy valóban a nép hadserege vagyunk. S a valamikor nem szívesen is öltöttem magamra az egyen­ruhát, ma csak azt mondha­tom: örülök annak, hogy hu- izonegy esztendővel ezelőtt a lány ászcsákányt letéve a ha- ’.a fegyveres szolgálatát vá- 'asztottam.- Elmondta: Milovecz József alezredes Lejegyezte: Szalai Lászlé SOMOGYI NÉPLAP Sjpombat, 1970. szeptember 26. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents