Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-25 / 225. szám
á hangversenyévad elé Kocsis Albert, Szabó Csilla, Jean-Marie Darre Kaposváron Nem felejtik el Vikár Bélát Lassan tíz éve már, hogy a filharmónia a zeneiskolával és a megyei művelődésügyi osztállyal ifjúsági és felnőtt hangversenysorozatot szervez Kaposváron. Különösen az ifjúság körében igen népszerűek ezek az előadások. Tavaly például két- ezer-nyolcszáz általános és középiskolás vásárolt bérletet megyénkben, örvendetes, hogy a hangversenybérletesek között mintegy száz szakmunkástanulót is találtunk. Kezdetben az általános és középiskolások közös előadásokon vettek részt, tavaly azonban már (ahol erre igény és elég jelentkező volt) külön sorozatot indítottak. így például sikeres koncerteket hallgattak Kaposváron a Táncsics Gimnázium tanulói, s a marcali, a fonyódi és a csurgói gimnazisták. Az általános iskolai koncertek látogatottságával viszont nem lehetünk elégedettek. Csurgón és Barcson — az iskolások számához viszonyítva — gyér volt az érdeklődés. Dicséretre méltó ezzel szemben a böhönyei iskolások zeneszeretete: 140 volt a bérletes tanuló, s nemegyszer még Marcaliba is átutaztak a sorozat egy-egy koncertjére. Általános tapasztalat még, hogy az énektanárok nem készítik föl kellően a diákokat a hangversenyekre, nem építik be megfelelően nevelési terveikbe. Pedig a filharmóniai sorozatok szorosan kapcsolódnak a közép- és általános iskolák ének-zene, illetve magyar irodalom és történelem anyagaihoz. A hangversenyek — az esztétikai nevelésen túl — nagy segítséget nyújtanak az egyes tantárgyak nevelési célkitűzéseinek megvalósításához is. Jobban oda kellene figyelni az iskoláknak a filharmónia programjára, hiszen a gyerekek itt kerülhetnek szoros kapcsolatba az élő zenével: a zeneértő és kedvelő közönség nevelésének fontos állomásai ezek az ifjúsági hangversenyek. Az idén nagy zeneszerzőnk, Bartók Béla emlékének adózva különösen gazdag programot állított össze a filharmónia. Az ifjúsági sorozatban közreműködik például a pécsi Mecsek fúvósötös; ismertetik Mozart Varázsfuvoláját, és játékos zenei fejtörő is szerepel a műsorban. A középiskolai sorozatban egyebek között a barokk zene legszebb alkotásaival ismerkedhetnek meg a diákok. Vendégük lesz Kocsis Albert és Szabó Csilla. Ugyancsak nekik állították össze a kaposvári Liszt Ferenc Zeneiskola tanárai a Bartók emlékére című műsort. A felnőttek részére csak Kaposváron tartanak hangversenyeket. Októberben például a kaposvári szimfonikusok nyitják az évadot Verdi- esttel, amelyen többek között Szirmai Márta, Lehoczky Éva, Palócz László lép föl. Novemberben Koródy András vezényli a Beethoven estet, önálló estje lesz Kaposváron Szabó Csillának is. Érdemes szót ejtenünk a kamarabérleti előadásokról is. A budapesti fúvósötösön kívül Jean-Marie Darre zongoraművésznőt és Nóra Grumliková cseh hegedűművészt köszönthetjük. B. Zs. Hangulatok a könyvtárban a könyvtár kicsi, igaz, Attala sem tartozik a nagy faluk közé, és néhány mondatba belefér csaknem minden, amit Pentz Ferencné könyvtáros elmondhat polcokra rakott birodalmáról. — Körülbelül kétszáz olvasónk van, illetve ennyit sze— Miért? — Miért? Mert én szógátam a papnál, még fiatal koromba, és ami ott ment, az nem az én gyomromnak való. De tudja, mégis elolvastam a múltkor a Szent Péter esernyőjét, oszt tetszett is. Persze abban olyan tisztességes ember a pap. *— A legjobban a verseket szeretem... retnénk, ha lenne az év végére. Kölcsönzést hetenként kétszer tartok. A legtöbb olvasóm Kaposvárra járó diák, munkás, tsz-tagok is vannak szép számmal. A legkevésbé kelendő a szakkönyv. Ezen kellene valamiképpen segíteni. Nemrég a községi tanács végrehajtó bizottsága tárgyalta a könyvtár munkáját. Az a cél, hogy először mind jobban ideszokjanak az olvasók. Ez az alapja a szakkönyvek iránti érdeklődésnek is. A felnőttek általában Jókaival kezdik ... Az orvostól ritkán kérdik meg, hogy fáj-e valamije, a kalauztól, hogy merre utazik, a könyvtárostól pedig azt, hogy mit olvas legszívesebben. Ezúttal mégis föltettem a kérdést. ' — Legjobban a verseket szeretem, aztán a novellákat. De hát mindent szeretni kell, ha az ember ajánlani akar. Ismerkedjen meg Tar Jánossal, a könyvtár legöregebb és leghűségesebb olvasójával! — Kérem, én még az olvasókörben kezdtem el, és egész életemben pógárember voltam, de a könyvtől nem tudtam megválni soha. Mink mikor fiatalok voltunk, kinn aludtunk az istállóban az asz- szonnyal, de én vittem a könyvet oda is, amikor már este a lámpaégetés végett, ki- ühöngettek a szobábul. És most sem tudok meglenni nélküle ... — Milyen könyvet szeret? — Én elolvasok minden fajtát, csak olyan ne legyék, amelyikben pap van. — Most mit olvas? — Hát, amit kapok. A könyvtáros kisasszony választja nekem. Van itt űrha— A könyvektől nem tudtam megválni soha. jós is meg útleírás is, meg egy amerikaitól az öreg halász és a tenger. — Tetszik? — MÉG AZ ELEJÉN vagyok. Hát, kérem, úgy is lehet élni, ahogy az a halászember. De én nem csinálnám. Nem én. öregségire inkább pihenjék az ember. Megiszom a sörömet, elgyüvök a könyvért, ez kitelik a napból. Több meg nem kell. Tröszt Tibor Dunavecsén £?* 1945. szeptember 22-én. Élete utolsó másfél esztendejét töltötte ott. Az 1944. évi áprilisi bombázások után érkezett oda kofferba csomagolt vagyonkájával. Budapesti lakását találat érte, felesége már évekkel előtte elhunyt, így a magányos tudós Dunavecsén élő nővérénél. Fazekas Károly tanító özvegyénél keresett menedéket. Várta a háború végét, és közben dolgozott. Segítője, barátja, élete utolsó időszakának hűséges támasza Molnár Lajos református lelkész és családja volt. A község lakosaival együtt igyekezett a háborús években a »kedves öregúr« — ahogy Vecsésen nevezték — életét elviselhetővé tenni. — Alig volt hét, hogy két- szer-háromszor ne látogatott volna el a templomkertbe. Elbeszélgettünk. Elmondta ügyesbajos dolgait, terveit; megírtuk nyugdíja ügyében a kérelmeket ... Később már nehezebben járt, üzenetet küldött, hogy a Német-pádon vár. Ugyanis a Német kereskedő háza előtt volt egy kis lóca, odáig még el-elsétált, botjára támaszkodva, de bizony később gyakran elesett, és a község lakói támogatták fel... — emlékezik Molnár Lajos. Vikár Béla nyolcvanhat esztendővel a vállán is hű maradt munkájához, amelyet csaknem diákfejjel kezdett, s amellyel a népdalgyűjtés tudományos módszerének megalapozója lett. Gyorsírással és fonográffal gyűjtött eleinte. Később a fonográf elmaradt, de gyorsírásos és kézírásos feljegyzéseivel élete utolsó napjáig feldolgozta a népdalokat. Erről tanúskodnak ezek a kis papírlapok is: »Elismervény 25 P, azaz Huszonöt P-röl, mely összeget az Akadémia számára végzett munkáért ma fölveszem; költség címén 5,— P. összesen 30, Harminc P-t. Dunavecse, 1944. 6/21. Becskey Viktoria.« »Elismervény 10, azaz Tíz pengőről, a dunavecsei dalokért a mai napon felvettem. Dunavecse, 1944. szeptember 25. Prátyki Ignác, nyolcvanhét éves.« Miből fizette ki az összeget? — Mint-annyiszor az életében: a sajátjából' (nehezen megkapott, kevéske nyugdíjából). Két dal alá odaírta: »Somogy« — nyilván ott hallotta először a dalt, és Somogyra mindig szívesen emlékezett... 1944 háborús telén elfogyott a fájuk, de ő a nincstelenség- ben is megőrizte derűjét. Novemberben a faellátás nehézségeit szedte rímbe. Csapongó fantáziával 1944 tavaszától — Vikár Béla nővérének haza, anoi áss utolsó éveket töltötte. itt-ott versbe szedve — papírra vetette feltörő emlékeit is. Fölelevenítette diákkorát — igaz, az aggkor gyengécske rímeivel. Mikor elcsitultak a fegyverek és felszabadult Budapest — új terveket szőtt. Levelet írt a miniszterhez. A XII. században élő grúz Rusztaveli eposzának, a »Tariel-»- nek — amely az ő fordításában jelent meg először európai nyelven — újbóli kiadását kérte. — A felszabadulás után egy nagy előadást tervezett. Han- kiss professzort kérte fel Debrecenből előadónak; meg is érkezett a válasz, elfogadta a meghívást. Engem arra kért, hogy a Hazafias Népfront részéről nyissam meg az előadást — mondja Molnár Lajos. — Műsorba szedte azokat a dunavecsei dalokat is, amelyeket az utóbbi időben gyűjtött. Drága Barátom! — írja Molnár Lajosnak. — Mégis jó lenne, ha még beszélhetnénk pár szót a szeptember 4. (vasárnap) du. fél 6—fél 8 tervezett búcsúelőadásomról .. ■■ Ott vagyok, és holnap is ott leszek du. a Német-pádon. 1945. júl. 22. ölel híved: Vikár Béla,« A búcsúelőadást ér£ te: mielőtt visszatér a fővárosba. Érezte már gyengeségét, szanatóriumba vágyott. Ezt a szeptember 4-én kelt sorok is alátámasztják: »Alulírott meghatalmazom nt. Molnár Lajos ref. lelkész urat, hogy hátralékos nyugdíjamat és minden egyéb járandóságomat fölvegye, és azzal bölcs belátása szerint rendelkezzék. Dunavecse, 1945. szeptember 4. Vikár Béla, a M. Tud. Akadémia tagja; előttünk: Berde Mária, Kisvárday Jenő tanúk.-» Molnár Lajosra bízta hátrahagyott kéziratainak gondozását A tervezett előadásból sem lett semmi: a szanatóriumi gyógykezelésből sem. 1945. szeptember 24-én Vikár Béla temetésére gyűlt össze a község lakossága, és iskolások, én- nekkarok énekelték gyűjtött dalait. A felnőtté lett egykori iskolások ma is tisztelettel beszélnek az öreg tudósról, aki megmegszólította őket néha az utcán. Emléktáblával jelölték meg a házat, ahol élt, s a Vándor utcát Vikár Béla utcának nevezték el. Dunavecsén vette föl először utca az ő nevét, és ott rendeztek először kiállítást hátrahagyott írásaiból, föllelhető könyveiből. (Ebben megelőzték a Tudományos Akadémiát is.) Minden évben ~esmz^ 22-én — megkoszorúzzák az emléktáblát. A ház mostani tulajdonosa kegyelettel őrzi a »Vikár-szobában« az öreg vaságyat, amelyen Vikár Béla örökre »elaludt«. S ugyanekkor rendezik meg a Petőfi Tájmúzeumban la Vikár-em- lékkiállítást. A múzeumi anyagot, a kiállítási tárgyakat Bol- váry László kollégiumi igazgató, a tájmúzeum vezetője gyűjtögeti, rendezi nagy szeretettél és hozzáértéssel. Dunavecse utcáit járta egykor Petőfi, s emlékét lépten- nyomon fölidézik. Most a Petőfi Tájmúzeumban helyet kapott Vikár Béla is. akinek egész életében eszményképe volt a költő — elsőnek gyűjtötte össze más nemzetek költőinek Petőfihez vagy Petőfiről írt verseit, írásait, s »Petőfi és a népköltészet« címmel tartott az Akadémián is előadást. A kis község emlékezése nagyjaira példamutató. Schelken Pálma A szatyrot mindennap vinni kellett. Maga sem értette hogyan, de mire végigjárta az útját, a szatyor mindig tele lett. Megesett, hogy az utolsó csomagok már bele sem fértek. A másik, szabadon maradt kezével görcsösen szorította őket magához, nehogy lepotyogjanak. Remegett a keze, mire hazaért. Es remélt. Remélte, hgy holnap talán kevesebb lesz a vinnivaló. Megdagadt, remegő kezét este langyos vízben áztatta. Jó volt a víz. Hűvös, selymes. A szatyor vágta piros nyomokat lassan mosta. Lemosta mint a szennyet. A pirosság reggelre elmúlt, a duzzanat leapadt. Ilyenkor mindig fürgébben ment. De aztán jöttek a csomagok. Egyik a másik után. Es minden éppen úgy történt, mint tegnap. Es tegnapelőtt. Estére mindig sok lett a vinnivaló. Találkozott emberekkel. Kezdetben azt hitte, mindenki őt figyeli. De ez csak addig tartott, míg hozzá nem szokott: neki ez a dolga. Eleinte még jólesett, mikor megállították: »0, szegény, micsoda csomag.'-» Azt gondolta: »Lám, az emberek! Mennyi tiszta, nemes együttérzés van bennük. Mintha a puszta szótól könnyebb lenne ez a szatyor.« Persze, akadtak gúnyolódók is. Akik nemcsak ajk- biggyesztéssel, tekintettel, hanem hangos szóval is kifejezésre juttatták: megvetik, lenézik. A szatyor miatt. A ci- pekedő vánszorgásért. Nem haragudott érte. Nem törődött velük. Egyszerűen nem tartotta méltónak őket arra, hogy létezésükről tudomást szerezzen. Nem voltak, nem léteztek számára, még akkor sem, ha közvetlenül előtte megálltak, hadonásztak, vihogtak, és neki kerülőt kellett tennie a nehéz csomagokkal, hogy folytassa útját. A keze estére mindig megdagadt, és remegett. Mégis remélt. Egy idő után észrevette, hogy — mint a tálban a csöpögő víz — valahol mélyen, bent, keserű ellenszenv gyűlik benne. Nem a csúfolódók iránt, ök nem voltak. A saj- nálkozók iránt. Akik fejet csóválva, erőltetett szomorúsággal arcukon, sopánkodva álltak előtte, vagy éppen jöttek mellette, mondogatva: milyen borzasztó dolog, hogy mindennap ennyi a vinnivaló, s közben ápolt kezükről lehúzva a kesztyűt, kényelmesen rágyújtottak. Nem vették ki görcsbe meredt kezéből a csomagot. Nem fogták meg legalább az egyik fülét a szatyornak. De szépen beszéltek. Néha úgy tűnt: elviselhetetlenül szépen. Később aztán nem érzett irántuk sem ellenszenvet, sem keserűséget. Tudomásul vette. Minden érzés, minden gondolat nélkül. Mint ahogy tudomásul veszi az ember nyáron, hogy süt a nap. A szép szavak nem ébresztettek benne semmit. Mikor este langyos vízben áztatta a kezét, azon kapta magát, hogy elnézően mosolyog rajtuk. Mert azokban a percekben minden újra végigvonult előtte. Minden eszébe jutott. De a langyos víz az idők folyamán mindig rövidé bb időre szóló enyhülést hozott. A duzzanatokból örökké fájó csomók lettek, ujjaiból a görcs akkor sem menekült ki, mikor nem fogta a szatyor fülét. Mindig lassabban vonszolta magát hazafelé. Nemcsak a karját, a vállát húzta a súly, hanem a lábát is. Minden kiálló kis göröngyben megbotlott. így történt egyszer, hogy nem tudta visszanyerni egyensúlyát. A szatyor a súlyos csomagokkal összezúzta a kezét. De másnap mégis újra vinni kellett. Különösen nehéz, különöNŐM sen hosszú volt az a nap. Pedig tán a csomag sem volt annyi. Neki mégis úgy tür.t, sohasem ér útja végére. Es sohasem volt ilyen súlya a szatyornak. Egy pillanatra felvillant benne, talán legelőször: ezt abba kellene hagyni! De aztán megvetette magát még a gondolatért is. Hiszen neki ez a dolga. Egyre nehezebben, egyre lassabban lépegetett. Cipője orrát nézte, és örült, ahogy egyik a másik után mindig előtűnt* az aszfalton. Minden lépéssel közelebb haza. Nézte a cipő orrát, figyelte a sarok kopogását. »Csak ezzel törődni! Csak ezzel!» — gondolta, és elkezdte számolni a lépéseket. »Huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc...« Hirtelen megzavarta valami. A háta mögött hallotta. Messziről. Valaki szaladt. Ütemesen, gyorsan. Nem tudott figyelni a saját lépéseire. Megzavarták a szaladó, egyre közeledő lépések. »Könnyű neki. Jó lenne, ha én is tudnék szaladni.-» Es maga sem vette észre, hogy elnézően mosolyog. Most magán. A zavaró, a rohanó kopogás már közvetlenül a háta mögött dobolt. Már-már úgy érezte, hogy nyomban a cipője sarkát éri a szaladó cipő, és tudta, hogy abban a pillanatban menthetetlenül ismét elveszti az egyensúlyát. Szinte készült a zuhanásra... Aztán hirtelen csend lett Hihetetlen nagy, szétfolyó csend, Egy kéz összezúzott kézéből kiemelte a szatyrot. Képtelen volt szólni. Pedig tudta: mondani kellene valamit. Valamit. De mit is lehet mondani? Hiszen ő utána szaladt. Nem sétált, nem véletlenül találkozott vele. Szaladt, Ki tudja már, mióta. Azért szaladt, hogy segítsen Vajon honnan tudta, hogy most segítenie kell? Csönd lett. Olyan furcsa csönd, hogy nem hallotta cipője' kopogását sem. Es nem vette észre, hogy a járda szalad a lába alatt. Csak hirtelen a kaput látta. Hazaért. Mikor visszavette a szatyrot, alig volt súlya. »Köszönöm« .:. M ondta, vagy gondolta? Maga sem tudta. Ösz- szezúzott kezének még sohasem volt olyan jó a langyos víz, mint akkor. Lemosta a fájdalmat, mint a szeny- nyet... Es az a szaladó, segítő ember is lemosott valamit. Mit is? ... Mert a szatyrot mindennap vinni kellett. De aznap este valahogy jobban remélt. Holnap kevesebb lesz a vinnivaló ... Vörös Márta SOMOGYI NÉPLAP Matek, 1970. szeptember 25. 1 I
