Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-20 / 221. szám

Somogydöröcske és a néphagyomány A község nevével és lakóival kapcsolatos néphagyemány A német őslakosság és a betelepült magyar la­kosság semmit sem tud a község nevének eredetéről, alakulásáról. Ez részben ért­hető is olyan heterogén köz­ség esetében, mint amilyen a felszabadulás utáni mai falu képe és összetétele, hiszen a 40 helyről idetelepült embe­reknek új életet kellett itt kezdeniük, s a kulturális igény igen alacsony. (Lenin találó kifejezésével élve: igen sok a községben az ún. »lum- penpibletár«, tehát az osz­tálytudat és ösztályöntudat nélküli proletár, akik kerese­tük nagy részét ma is el­isszák a kocsmában.) A má­sik réteg szorgalmas, de csak anyagilag érdekelt; »pénz­központú« az élete,- kulturá­lis vonalon azonban elma­radt. Annál feltűnőbb azon­ban, hogy a felszabadulás előtti, teljesen homogén, né­met ajkú lakosságot sem ér­dekelték a község nevének eredetével, kialakulásával és a falu történetével kapcsola­tos kutatások. Ebből a szem­pontból is sötét foltot kell most felszámolnunk, a 12-ik órában! Míg a község német és magyar lakossága factumként fogadta el a község nevét, s nem érdekelte annak eredete, ezzel szemben az idősebb né­metek szájhagyományként őr­zik a falu régebbi helyéről, illetve a betelepülés körül­ményeiről apáról fiúra szál­ló elbeszéléseket. E szerint »az 1758-ban betelepült 70 né­met család először a régi vármegyeút mentén, — a mai országút közelében — a Kop- pány-patak völgyében akart letelepedni és építkezni. Ez azonban — egészen az ötve­nes évekig — mocsaras terü­let (rét) volt, és alkalmas ivóvizet sem találtak. így esett választásuk a Koppány völgyétől beljebb, a József- hegy és az öreghegy alatti völgyre, ahol ma is áll a fa­lu.« A régi jegyzőkönyvek igazolják ennek a hagyo­mánynak az igazát. (Az idé­zet a 88 éves korában nemrég elhunyt Mencz Jakabtól szár­mazik.) Falucsúfolő történet és rig­mus is maradt ránk: »A déli szomszéd, Gadács népe és a döröcskeiek mindig is hadilábon álltak egymás­sal. Örökké csúfolták és bosszantották egymást. A dö­röcskeiek éppúgy, mint a szi­liek, lenézték a gadácsiakat, és a butaságukat állították — nem ok nélkül! — pellengér­re. így például a döröcskeiek azt mondták a gadácsiakra, hogy amikor kinőtt a fű és a gaz a templomtorony abla­kán, a gadácsiak kötélen fel­húzták a marhát, hogy az­zal legeltessék le. Csodálkoz­tak is aztán, hogy a marhá­nak már nem köllött a fű, mert mire fölért, arra mán meg is döglött...« »A gadácsiak meg viszont­bosszantották a döröcskeieket azzal a mondával, hogy egy­szer egy döröcskei embernek aratás közben kiesett a ka­szaköve a tartójából, és bele­esett egyenest az ürgelyukba. Nosza, erre a döröcskei em­ber fogta az üres borosüve­gét, megtöltötte vízzel, és be- letöltötte az ürgelyukba, mert hogy vízzel akarta a kasza­követ kiönteni...« Azóta is jár a szólásmondás az idő­sebb német lakosság ajkán: »Kiöntötte, mint a döröcskei ember a kaszakövet!« Arra az emberre mondják, akinek nem sikerült valami, aki fö­löslegesen dolgozott, mert bu­tán, nem jól csinálta, s most kezdheti elölről. (Schäfer Ja­kab adatközlő elbeszélése alapján.) »A döröcskeiek aratni men­tek a határba. Lang Hanesz (Konrád Jánost illették ezzel a ragadvány-névvel, hosszú termete miatt) nagy pipás ember volt, és már majdnem kiértek a mezőre, amikor ész­revette, hogy nincs vele a kedvenc pipája. Otthagyta a családját, hazament maga, de bizony hiába kereste, s a vé­gén, amikor a nagy keresés közben megizzadt homlokát akarta megtörölni, s levette a kalapját, látja ám, hogy a keresett pipája kalapjának a szalagjába volt tűzve.« Azóta is mondják a döröcskei né­metek, de már csak az idő­sebbek, hogy »úgy jársz, mint a Lang Hanesz a pipájával!■». — Arra az emberre mondják, aki feledékeny, szórakozott. (Schäfer Jakab elbeszélése.) »■Hopp, Döröcske, hopp Ga­dács,« »Van tarisznya, nincs ka­lács!-» (svábos kiejtéssel: Tö röcske és Kadács!) Ezt a rigmust a sziliek és az igaliak mondták, s általá­ban olyan emberre vonatko­zik, aki nagyobbnak akar lát­szani, mint ami. A monda szerint a döröcskeiek és a gadácsiak sokszor nagyzoltak azzal, hogyha nem is volt szalonna, sonka vagy kolbász és kenyér a tarisznyába, ak­kor is nyakukba akasztották az üres tarisznyát, hadd lás­sák, hogy ott lóg a nyakuk­ban! Ezeket a dicsekedő, ha­zug embereket leplezte le és csúfolta ki ez a rigmus. (Dr. Király Lajos, ill Ferber János és Schäfer Jakab el­beszélésből. Pályaművem megírása után — valóban »lapzártakor« — tudtam meg Bonnya község­ben még egy falucsúfoló tör­ténetet a döröcskeiekről, ezt most itt pótlólag közlöm. A közelmúltban, az egyik bonnyai családnál tett láto­gatásom alkalmával figyel­tem fel erre a falucsúfoló tör­ténetre, amikor beszélgetés közben azt mondták: »Bezár­ta, mint a döröcskei ember az istállót«... Ennek a szólásmondás­nak a története a következő: »Vót Döröcskén egy ember, akinek éjjel ellopták egyet­len lovát az istállóból. Csak akkor vette észre a gazda a lopást, amikor reggel kiment az istállóba, és a lovának csak hűlt helyét találta. Egész nap kereste a lovát, de azt már nem találta a faluban, bizony, azt már kivitték Dö- röcskébü. Hát megmérgedt az ember, és azt mondta: — Majd megmutatom, hogy töb­bet nem fognak tőlem lovat lopni, és aznap estétü bezár­ta minden este az istálló aj­taját. A falu népe meg rö­högte: zárhatod mán, te bu­ta, amikor egy lovad sincs az istállóba! Hát attu kezdve mondják, hogy »bezárta, mint a döröcskei ember az istál­lót!«. (Jahn János és felesége, bonnyai lakosok elbeszélése.) Tehát a szólás-mondás ér­telme: ugyanaz, mint azé a közmondásé: »Eső után kö­pönyeg!« Utána »szembesítet­tem« a történetet egy döröcs- keivel, Schäfer Jakabbal, aki »bevallotta«« hogy a történet igaz, s hozzáfűzte, hogy ré- gente igen sok lólopás for­dult elő Döröcskén, és a szer­vezett lótolvajbanda még az éjszaka leple alatt elszállítot­ta a lovat, és kivitte Horvát­országba, a mai Jugoszláviá­ba, s ott adták el... A döröcskeieket követ­kező gúnyos jelzőkkel illetik (a német őslakosságot): svá­bok (ez tulajdonképpen nem gúnynév, mert Wurttemberg- ből jöttek 250 évvel ezelőtt, a tulajdonképpeni »Svábor­szágból« (Schwabenland), és az itteni tájszólás ma is nagy­részt hasonlít a württember- gi dialektusra, ezt magam is ellenőriztem nyelvészeti ku­tatómunkám során). Továbbá: tutyisok és klumpások, mivel sokáig — még a felszabadulás után is — cipő helyett a ma­guk kötötte, birkafonalból készült, feketére festett »pa­pucsban«, az ún. tutyiban jártak. Nemcsak otthon, a ház körül és a lakásban, ha­nem kint az utcán is. Esős időben, sárban, a téli hideg­ben tutyival beleléptek a ma­guk faragta facipőkbe, az ún. klumpába, mely nagyon ha­sonlít a holland facipőkre. A klumpát aztán levetették, il­letve egyszerűen kiléptek be­lőle, amikor az utcáról vagy az udvarról jövet beléptek a házba. Ha egymás között németül (sváb dialektusban) beszélnek vagy »illetlenül« magyarok jelenlétében teszik ezt, akkor »illendőségből« néha azzal viszonozzák ezt a magyarok, hogy azt mondják rá: »Ne cvancigoljon nekem, hanem mondja érthetőenJ« Szerdahelyi Pálné Részlet a szerző Somogydö­röcske személynévmonográfiája című, a felszabadulási néprajzi pályázaton III. díjat nyert pá­lyamunkájából. N yugatnak farolt a Nap, megnyúltak az árnyak. Szeptember, az első hónap­ember ingkevesellő hűssel bi­zonygatja egyre, hogy ő a ha­talmas, bár a folyó partján hosszan és lustán elheveredő falu egyáltalán nem ijed meg tőle. A csorda járásról haza­felé cammogó tehenek éppen úgy harangoznak a tőgyük­kel, mint júniusban. A presz- szó teraszán söröző fiatalok is nyári lengében hallgatják a harsánykodó táskarádiót. A Hősök terének rózsafái duz­zogva illatoznak, mert egy napja oda a nyár. De az őszre még nem szavaz más, csak a főutcán végigdübör- gő vontatók aranysárga ku­koricarakománya, és én, mert a nevemnapja éppen az ősz első napjára esik. Egyébként ikrek a hétközna­pok. összetéveszthetők. A közös földekről hazakari- kázók betérnek a vendéglőbe vagy a Csendesbe — sörrel öblögetni a munka porát, összekoccannak a billiárdgo- lyók is, de ezt már a Jobb mint otthon-ban hallom, mert nem találom a helyemét. Állatgondozók ruhájának átható silószaga száll a mennyezet felé, elegyest a ci­garettafüsttel, s amikor Hara­gos úr leszázalékolt írnok, és öntevékeny sportintéző elhúz­za rá az orrát: »Megfullad az ember ebben a kolhozillat- szertárban«, italmérő Gulyás­ban mindjárt feltámad a le­váltott elnök önérzete. — Ami azt illeti, elmehetsz a Napkeleti újmagyarjai vagy a Janka kocsma suszterjei közé is — mondja nyilvánva­ló ingerültséggel, és rámka­csint. — Nem igaz, elvtárs? Ráhagyom. Haragos mente­getőzik, de ekkor már Hunya­di Péter komám, a Lenin öles kocsisa is földhöz veri a bil- liárddákót: — Menjen oda, ha büdösök vagyunk! Ott már győzött az ipari forradalom. Haragos úr, a kancsi bor­issza elcammog, véle én is, s hogy búnak ne eredjen, ér­deklődöm a vasárnapi for­duló várható kilátásai felőL — Meg kell verni Besen- szeget — mondja —, mert különben kiesünk. — És mi az akadálya? — Szerelmes a kapus. Ez már túlnő a sportisme­reteimen. Vállat vonok, és nézem a félhomályba hir­telen nappalt varázsló neon­ostorokat, a cipészszövetke­zet L alakú, hatalmas épüle­tének kirakatokká változó ablakait, amint a futószalag méltóságosan körbehalad mö­göttük. De mennem kell, mert Haragos úr már a ven­déglő ajtaját nyitja. A Janka söntése előtt " idegen ember viszi a prímet. — Ilyen jó torkú nyugat­németeket még sohasem lát­tam — mondja a kocsmáros- nak. — Dél óta egyszuszra isznak. Szürkebarát, fesztivál­gyöngye, ezerjó. Most meg öt üveg pezsgőért jöttem. Jankánál nincsen billiárd, sem silószag. Itt kártyaaszta­zi pecnzok Boór András: BALATON Lobog a nád Zörög a szél Olajba-lágyult bőrömön Végigszalad a nap Viitorlarúd Alatta nyár henyél Fekszem hanyatt Gondjaira alszanak. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. szeptember 20. lók vannak, pácolt bőrszag, — a cipészipar kísérője. Az italmérő bólogat. A ne­je méri a fröccsöm. A zsu- gások verik a blattot. Hara­gos úr a sörével nyálasko- dik, és az idegen a válaszát várja. — Milyen németek? — kérdezem. — Az átvevők. — Jó huzatjuk lehet. — Az, az anyjuk horogke­reszt jit! Tímár Máté: Kontra­parti Haragos úr szemében az irigység zöld fénye lobban. De nem szól, hiszen így is megértem. Szeretne közöttük lenni, mert nem ő elébe tol­nák a számlát. Onnan, abból a nagy susztersapkából fede­zik, ahonnan a labdarúgó­csapat költségvetését is, ami dicsérendő lenne, ha több piával járna. A többi söntéstámasztó sem szól. Mit is mondhatna? Nép­jóléti intézmény ez a cipész­szövetkezet. A fél falu el­vándorolt volna, ha nem len­ne, így meg másik két falu emberfeleslegét is ideszívja. Minden ötödik tagnak kocsi­ja van, mert a havi három, az három; az asszonyéval öt. Futja. S hogy a külfödieket a közösből dőzsöltetik? Azért sem esik le a sarkcsil­lag. Valutát hoz, megéri. Eb­be a megfoghatatlan foga­lomba a kocsmafilozófusok miden kétkedése belefér. Én pedig nem számítok. Kicsoda egy tanyai tanító? Kocsmáros Józsi disputái, a felsége kiszolgál, de azért a fülét-száját hozzánk csá­bítja a kíváncsisága. — És a lányok? — kérde­zi. — Munkaidejük van, Palá- gyi szaktárs pedig üzemve­zető. A nájlonharisnyák, köl­nik is jól jönnek némelyik­nek. Csak Joós Etus nem fo­gadta eL U r gy szíven üt, majd­nem feljajdulok. Etus férje kollégám a tanyai isko­lában. Utoljára tanítunk ott az idén. Jó cimborám a La­ci, de azt nem tudja, hogy szerelmes vagyok a feleségé­be. Igaz, hogy Etus sem tud­ja... — És most mit csinál Etus? — nyögöm ki végül. — Főzi a kávét. Hans meg, a főexportőr, a Brigitte Bar- dot-éhoz hasonlítgatja az alakját. Nem rossz, mi? A pohár szélébe hara­pok ... — Kontrapartik! — kiált­ja valaki a sarokban. Haragos urat lemarházzák, mert a bicnek kuss a neve. A kocs­in árosné odasúgja az urá­nak: — Te, azt a hároméve« Napóleont ne sózzuk a nya­kukba ? Az ura bólint. A császárné^ vű ital elfekszik a kosár fe­nekén az öt pezsgősüveg alatt Mindiárt záróra ... — Nem jön át a Kőrösbe? — kérdezem Haragos úrtól. — Ha meghív? — Hívom, nem? Elindulunk... A cipőüzem előtt megállók. A hivatali irodák magas ab­lakai úgy vigyorognak szem­közt, mintha az uborkafára kapaszkodott ördögök hálóz­nának mögöttük. — Nem lesünk be? — kér­dezem. — Lessünk! A potyaital reményében négy kockakövet hoz Haragos úr — éppen építik az utat —, egymásra rakja, és rá­áll. Egy kicsit nézelődik, az­tán leszól: — Éppen pukkan az üvegl Lekushad, mert a feje fö­lött nyílik az ablak, s ami fent történik, most már hall­ható lesz itt lent is. — Csukd be az ablakot, Palágyi! — mondja Kelemen, a főmeós. — A redőnyt is le kéne engedni, mert kihal- latszik minden. Pala ráordít: — Ésha kihallatszik? Az export népgazdasági érdek. Nem? Ja, ja, export — mondja egy német. — Nem jön? — kérdezi Haragos úr. — Nem! — Hát akkor: Jő éjszakát! — Etusch, du Lieb! — Mondja meg neki, Pa­lágyi szaktárs, hogy hagy­jon! Ne játszd meg magad, ki­csim! Német káromkodás ... — Nem lesz terv, ha nem veszi át ezt az ötszáz párat! Mit vagy annyira oda? Ezt Palágyi mondja. Pedig Palágyi nagy úr. Üzemveze­tő. Stabil, mint a Sión he­gye. . Fellépek a kőre, és bele­sek ... Az iroda csupa szőnyeg, fotel, s kerekasztal tele üveggel. Palágyi a poharát emeli: — Prosit, kamerád! A részeg német Etus után nyúl: Du bist Brigitte Bardot! T öbbet nem látok. Azt sem tudom, mint szál­lók le, ragadom meg, vágom be az ablakon az egyik követ, s eredek futásnak a Hősök tere felé. A Kőrös vendéglő redőnyét éppen lehúzzák. Tizenegy óra van. Alszik a falu. Kutyák ugatnak. Megkésett vontató hozza a kukoricát. A hold vigyorog. Talán nem is vigyorog, hunyorog inkább, mintha vigasztalna. Etus azonban már másnap nem ment be a munkahe­lyére. Lakásszen felon Kollégájának, Baranovnak a lakásszentelőjén Anatolij Boriszovics kiesett a tizen­hatemeletes ház ablakából. — Hogy minek is jöttem én el erre a lakásszentelőre! — kiabált magára, miköz­ben pottyant lefelé. — Ül­tem volna otthon, olvastam volna könyvet, ittam volna teát; ehelyett most a sza­badesés törvénye szerint zu­hanok. — Igen. És ráadásul ki nekem ez a Baranov? — elmélkedett Anatolij Bori­szovics. ---- Kartársam és s emmi több. No meg a nála összesereglett kompánia is; durva fickók, kellemetlen emberek. — De én is megérem a pénzem! — korholta magát. — Hallgattam a sikamlós vicceket. Még hahotáztam is. No meg ez a, ez a... — rágondolva még estében is elpirult. — Hát ez ször­nyűség! — Az a csaj pedig, akivel itt csókolóztam, hát az va­lóságos kalandor nőszemély — gyötrődött Anatolij Bo­riszovics. — Meg a házigazda pocakos barátja, aki engem csak úgy Vászjártak titulált! Tipikus majompofa, tökfil- kó. »Vászja haver!« — emlé­kezett vissza Anatolij Bo­riszovics, és felnyögött. Sírt, és közben esett le­felé. Végre lehuppant. Le a pázsitos járdaszél és a cso­dálkozó öregasszonyok közé. Lehuppant, és mozdulatlan maradt. Könnyes szemmel, tátott szájjal, jajszó nélkül. Mindenki odafutott hozzá. Anatolij Boriszovics pedig mozdulatlanul feküdt, és szívből örült, hogy Baranov kollégája a földszinten ka­pott lakást. Aztán felállt, vidáman összecsókolózott az általa kalandornak titulált nőszeméllyel. Rámosolygott a pocakos majompofára, ölébe kapta Ellocskát, és az élet­tel teljesen megelégedve el­indult Baranov kartárs la­kásába, hogy folytassa a la­kásavatás megünneplésére rendezett ivászatot. V. Kokljuskin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents