Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
gfop Itt üpott, eseréptetős házak vagy lapostetős beton-üveg paloták állna k a falvak, községek kö- aepén, a városok cemrúmá- ban: művelődési házak. Az országban százával épülnek a kiöregedettek helyébe vagy mert nem volt mostanáig. Ahol igény van rá, ott azért; ahol még nincs igény, ott azért, hogy legyen igény. Fölépül a ház, de ezzel nem szűnik meg a gond. Ki legyen a gazdája? A sok gazda — a lakosság — adva van. Csak az az egy, aki behívja, becsalogatja őket... Mostanában sok szó esik a művelődési házak igazgatóiról: rátermettek-e, alkalma- sak-e arra, hogy betöltsék szerepüket — hivatásukat? Műveltek-e annyira, hogy művelni tudják a népet? Nem lehet kategorizálni. Közülük sok többet, jobbat akar, mint ami a lehetősége. Másoknak annyi az igénye — műveltsége, mint a falusiak többségének. Az ilyenek észreveszik, hogy a lakosság mennyire közömbös, de azt már kevésbé, hogy belőlük mennyire hiányzik a szenvedély. Egy sokat tapasztalt népművelési szakember mondta: akármilyen művelt és igényes a kultúrigazgató, csak egy ember. A világot — a faluját — megváltani nem tudja. De ha nem megfelelő képességű, nagyon is hátráltatja a megváltást. SIKLÓS LÁSZLÓ: Míívelődésiotthon-igazgatók /. ki tanítana meg minket ebben a koszfészekben a modernizmusra? — A rádió, a televízió, a művészeti folyóiratok... — Á, hiszen ugyanez áll az irodalomra, a természettudományokra is. Mindenhez specializálódni kellene, ahogy mondják. Nézze, elvtárs, azt mondta a tanácselnökünk, ha már megvan a kultűrház, legyek én az igazgató. Nálam jobban úgyse tudná csinálni senki, vállaljam el. Csak azért csinálom, és nem a havi hatszázért. Mert egyébként más az érdeklődésem. Órákat gyűjtök; zenélőt, ingát, állót, fekvőt, mindenféle ócska órát. Közben megtanultam a csörgőóra javítását. A faluban nincs órás, én foglalkozom a reperálásukkal. Persze nem szerelemből. 2. Társadalmi munkával építették a község művelődési házát. Hordták a téglát, a maltert, a gerendákat a szülők, az iskolások és a kőművesek, akik hétvégén hazajöttek az építkezésékről — pihenni. Köpcös, lassú mozgású ember a művelődési ház vezetője. Egyben az iskola igazgató- helyettese is. — Milyen szakos? —- kérdem. — Jászberényben végeztem a tanítóképzőt, általános képesítésem van. De a mi iskolánkban mindent az igazgató elvtárs tart kézben, így aztán ráérek a kultúrával foglalkozni. — Mire van igénye a falunak? — Leginkább a haladó hagyományokra. Szüreti mulatság, farsangi bál, zárszámadáskor egy nagy buli. Rendeztünk húsvéti tornát is, valamikor, de amióta az MHK megszűnt, ez már nem megy. — Mire van igénye magának? — Nekem is olyanformán. — A népművelés mégiscsak több mulatságnál... — Nem megy ez faluhelyen, elvtárs. Itt a festészet, példának okáért. Kapom a felhívást, hogy rendezzünk kiállításokat. Mondjuk: együtt haladok a civilizációval, és hozok ide modemet. Elővesz engem a falu, a párt, és megmondják, hogy ne nézzem őket hülyének, olyat csináljak, amit mindenki ért. Még csak meg se tudom magam védeni, mivel én sem ertem. Szerintem Munkácsy Mihály volt az utolsó nagy festőművész. A maiak nem tudnak festeni. Vagy ha tudnak is, Szirmay Endre: Német földön Csontos, nyers, szigorú emberek; nevetésükben keményen roppan a kidőlt fák elszáradt ága; szemük fénye párás, benne remeg a nyújtózkodó rétek köddel füstölgő némasága. Elszántan, kimért nyogalommal élnék naponta sorsuk szerint; természetesek, mint a föld meg a víz, Az élet törvényét újra megtanulták; tudják, hogy a gyermekkor tisztasága, a sorsformáló közösség ereje, minden hajdani tiszta vágy, minden tört, siheder emlék, minden szándék és minden józan érv véd, biztat és éltet i— s nem enged többé soha el. Az édesanyák altató dalaikban is erről énekelnek. Stralsund, 1970, július 51, sági díj? 35 forint. Egy évre? Egy hónapra... Hát mi még nem tartunk itt... De a negatívumok nem nagyon látszanak. A rendezvényen, előadáson, filmvetítésen részvevő iskolások helyrebillentik a statisztikát. Azt hiszem, nemcsak nálunk, hanem a legtöbb helyen. 3. A 4000 lakosú községnek egy éve van művelődési háza. Hárommillió forintból építette az állami építőipar. 450 személyes nagyterem, színpad automatikus függönyhú- zóval, süllyesztett zenekari páholy, klubszobák, könyvtárterem. — Mikor volt tele az egy év alatt? — Az avatáson, a zárszámadáskor es a múlt héten, amikor itt énekelt a Zalatnai. Sarolta, a Mary Zsuzsi és a Dobos Attila. A művelődési otthon igazgatójának tanári oklevele van: történész, néprajzos. Tanulmányokat ír, publikál a vidék történetéről és munkásmozgalmi múltjáról. Országos műtörténeti konferenciákon vesz részt Ö a helyi múzeum vezetője. Megalakította a múzeum baráti körét — országos rangú költők, írók, politikusok a tagjai. A megyéből elszármazott ma élő képzőművészek műveiből állandó kiállítást tart Gyűjt, szervez, agitál. Igényes. A múzeumnak sok a látogatója. A művelődési ház. viszont üres. — Azok a fiatalok, akikben lelkesedés van, akik valamire vágynak, munkahelyet keresnek és életformát változtatnak valamelyik nagyvárosban. Hogy a művelődési ház üres, ez az egyik oka. A másik az anyagi küszködés. Én is osak azt a folyóiratot olvasom, amit a fizetésemből megveszek, mert a kultúrház- nak nincs pénze. Jár a Pajtás, a Képes Újság, az Asszonyok, az Élet és Tudomány. A községbe egyetlen irodalmi újság, folyóirat sem ... Hogy bevételünk legyen, táncdalestet rendezünk. Próbáltunk klubokat. Amikor Pesten jártam, a Fővárosi Művelődési Házban mutattak jól működő ifiúsági klubokat. Többek között egy magnósklubot, ahol húsz-harminc fiú egy központi vezérlőasztalról magnófölvételt készített. Naívul megkérdeztem, hogy hány magnója van a kultúrház- nak. Az mindenkinek a sajátja mondták. És mennyi a tagA falu főutcája piszkos, elhanyagolt. Vadon nőtt fű, purcsin az árokparton, a törött járda közein. Virág sehol nincs a porták előtt. És a minden faluban látható sárgaréz tábla: »Tiszta udvar — rendes ház« itt hiányzik. Vagy talán nem is hiányzik... Az utcán néhány lecsupaszított gömbakác. Pedig valamikor fasor szegélyezte ezt az utat — Hová lettek? — Amit a tanácselnök meghagyott, azt kivágták az elektromosok. — És mit szól hozzá a falu? — Én nem vagyok erre illetékes. Ami pedig a tisztaságot illeti, az a Vöröskereszt dolga. Kökényes Julié. Az enyém csak a kultűrház, a szakkörök meg a könyvtár. — Mennyi könyvük van? — Ezerötszáz körüL — És mennyi az olvasó? — Azt a Kökényes Juli tudja. Ő a könyvtáros. — Sok gyönge tanulót láttam az iskolában. Hogyan segíti őket a művelődési otthon. — Mink az iskolát?! Akkor a tanitónék mire vannak? Őnekik kell a gyerekekkel foglalkozni. Nem is engednének beleszólni a pedagógiába. — Ügy hallottam, a szomszéd községben szabás-varrás tanfolyamot szerveztek a művelődési házban. — Mert ott jó a nőszövetség í — Zene, tánc? — A munkásmozgalmat meg a bítzenét az úttörőfog- lalkozásan tanulják a gyerekeink. — Milyen szakkörük van? — Fotóművészeti. — Rádiósklub, magnósklub? — Konkurrenciát a Gelká- nak? Fejemre is ütne a járási tanács ipari osztálya! De van itt igény valamire: a balettóvodára. Azt nagyon akarja a vezetőség, a téesz meg a falu is. Merthogy régen csak az urak gyerekei csinálhatták. Már a megyénél is jártam, hogy szerezzek valakit, aki ért a tánchoz, zenéhez. Sok család már megvette a zongorát. Ha nem sikerül tánctanárt szereznem őszig, az is lehet, hogy leváltanak. — Mennyi a fizetése? — Ezerhétszáz forint De nem ebből élek! Disznókat hizlalok, szerződésem van rájuk. A család nagy: négy gyerek, anyós, a feleségem beteg, van gondom elég. Azért is emeltek ki a termelőszövetkezetből, hogy segítsenek rajtam. T.-ben nagyon jó a téesz. Az ingázásba belefáradt 40— 50 évesek és az elvándorolt fiatalok zöme most, hogy van munkaalkalom, hazajön. S a tsz jól megválasztott melléküzemágaival, átgondolt gazdálkodásával tovább erősödik. Ök építenek művelődési házat, és természetesen ők alkalmazzák az igazgatót. Már ki is választottak egy fiatal lányt, akit csak szombaton találok otthon, mert a városban dolgozik. — Én leszek a kinevezett igazgató — mondja Erzsiké —, de a valóságban én csak összefogom a különböző kezdeményezéseket. Egyedül el sem mertem volna vállalni.« Ennek előzménye van. A fiatalok ott szórakoztak, ahol épp dolgoztak. Az igényesebbek részt vettek az üzem kulturális életében. Én színjátszó csoportban játszottam; egy lány, aki szintén hazajön, énekkarban volt; egy fiú katonakorában zenekarban játszott. Égy másik fest, rajzol, főiskolára akart menni, de nem vették fel. Elhatároztuk, hogyha hazajövünk, nem nyugszunk bele a tespedesbe. Mi itt most egy várost akarunk teremteni. Mindenki azt hoz magával, amit tud: tapasztalatot, ötletet, elképzelést. A munkám mellett, a városi KlSZ-bizottság^ segítségével már elvégeztem egy hathónapos tanfolyamot. Az az alapelvem, hogy ne kampányt szervezzünk, hanem kultúrát. Aki betér majd hozzánk, azt kapja, amire vágyik. Aztán mar egy kicsivel többet is... — Nem félnek attól, hogy alulmaradnak a hivatásos művészek mellett? — Nem! Mi olyat akarunk nyújtani, amit nem kap meg az ember a tévében, a rádióban és a színházban. Mi bevonjuk őket alkotó módon a művelődésbe. Héra Zoltán: A RÉQI HEQYEN Emelj csak, magas öklödön torts# mutasd a tájat lebegőben. A bádogtornyot, a réten a tócsát ragyogtasd, mutasd. Hozd fel a régi délet a melyből, feszítsd az égre, homorítsd, és röptess el engem újra a fény árkai között, szemben a széllel. Lejt az a hegy, ama másik, magasan áteresztett hunyorít lenti szurdoka. Hadd, hogy magamat fölragadjon, a tüskék elől, a nyirok elöl. Oly teljes e dél, Hadd kezdjem újra7 Andrássy Lajos: Valakinek, ki úgysem érti Ki forradalmár: sosem szeleburdí. Hebehurgyán a Törvényt élni sem, oktatni sem lehet, ily »gondolat« csak csapdos s nem nézi kiben üt sebet, nem egyszer, józan fontolás helyett gazdába csap... Lehet, ficánkolása, szemnek impozáns látvány, s fülnek is hatásos, a lélek bizony nem réz dűl gyökeréig tőle — mint bumeráng viszont lehet halálos. » ogy is írja Hasek: a báróné közben előszedte kosarából az ajándékokat. Egy tucat sült csirkét, rózsaszínű selyempapírba csomagolva, fekete-sárga zsinórral átkötve, két üveg hadilikőrt, rákötözött címkével, amelyen ez a felírás állt: »Gott strafe England!« (Isten verje Angliát!), a címke másik oldalán Ferenc József és Vilmos császár volt látható, kézen fogva, mintha éppen azt a gyerekjátékot akarnák játszani, hogy »Nyuszi ül a fűben, félig szundikálva. Nyuszi talán beteg vagy, hogy már nem is ugorhatsz?« Kísérőnk megállít a nagy fehér épület előtt. Kórház. Itt feküdt — mondja — a »szimulánsok« közt Svejk, a derék katona. Itt kapta az ajándékokat. Mert Jaroslav Hasek hőse valóban élt, kutyapecéri és közöshadseregbeli mivoltában. Prága gőt templomait nézegetjük éppen, a tűhegyes, bűbájos, karcsú tornyokat, a híres prágai zsidótemető szorosan egymásra hordott sírköveit, a gélemet készítő rabbi sírját, amikor hirtelen elöntött a svejki hangulat. Szinte láttam, hogyan osztja szét a derék katona az agg osztrák bárónő sült csirkéit a szimulánsok közt, akiket beöntéssel, aszpirinnel és kini- nes vízzel kúrálnak a had'BODÓ BÉLA: Svejknéi — Prágában kórházban, hogy észre térjenek, s kimenjenek az első világháború vágóhídjára, meghalni a gyűlölt monarchiáért Felnevettünk, kísérőnkkel együtt, emlékezve a derék katona mulattató, mégis mély értelmű kalandjaira'— nekem külön jól esett, hogy a szépséges Prága látogatásakor megálltunk a látnivalónak éppen nem nevezetes kórház- épület előtt. Svejk miatt, olyan hangsúllyal, mintha más országban valaki azt mondaná: itt élt Bovaryné, vagy másutt: itt vívott halálos párbajt Anyegin. 4 * tmegyünk a hatszázéves Károly-hídon, a szobrokkal megnehezült hídesodán. Itt is járt Svejk, fülig érő katonasapkában, állig érő kimustrált mundérnadrágjában, két f egyőr között... Most a hidat bámulják: hat évszázadát, remekmívű bejáratát és túl sok tornyát, a sokhidú Moldvának ezt az ékszerkarkötőjét. A hidak általában arra valók, hogy átmenjünk rajtuk a folyó egyik partjáról a másikra. De mintha ez a régi kőhíd nem is ezt a főcélt szolgálná — a híd élő múzeumi tárgy. A harminchat mást-mást kifejező szoborcsoport közt — az alkotások a híd két oldalán vonulnak fel — van egy, amelynek alapzatát rácsos ablakkal ellátott börtönnek képezték ki, a kőbörtönben szakállas rabok, félmeztelenül, amint éppen bilincseiket törik szét. A bilincstörés kőből faragott ereje ragad meg. A maga módján Hasek is ezt tétette Svejkjével, a derék katonával. Most az órát nézzük. Magyarok, angolok, franciák, németek, svédele Az órát nem lehet Prágában kihagyni. Á megszálló német fasiszták — a sok elhurcolt mellé — ezt az órát is le akarták szerelni. Talán már nem volt rá idejük. Itt, most a legendát hallgatjuk: az évet, a hónapokat, a napokat, a perceket és másodperceket jelző időmutató, s a hozzá tartozó órajáték készítő mesteréről, akit a régi prágai városurak megvakítottak, nehogy másutt is felszereljen ilyen káprázatos szerkezetet. Ez a szerkezet minden teljes órában kinyitja ablakait a magasban, és a két ablakban sorrá megjelennek az apostolok, színes alakjuk faragott pompájával. Közben az ablak alatt a csontvázhalál zsinórral rángatja a lélekharangot, csontkezével pedig kiveri a perceket. — Memento móri! (Gondolj a halálra!) Az időd lejár. 5 zép. Érdekes. Ismét Svjekre kell gondolnom és »szimulánsaira«, akik közt például három súlyos tüdőbeteget addig kúráltak, a frontra küldésük érdekében, kininnel és beöntéssel míg a temetőbe nem- kerültek. Aztán az ódon, szép Prága után megnézzük az új városrészt, a magasodó, új lakótelepeket, a virágos ablakokat, a parkokat, a játszó gyermekeket. Emlékezz az élőkre! Svejkre is, de az élőkre is kell emlékezni. Az élőkre gondolni, azokra is, akik ebben a szép városban laknak, és mindenkire, mindenhol.. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. szept. 30. 1
