Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-13 / 189. szám

Elvesztett már valamit? AZ EMBERI f eledéit enység határtalan. Férjek szemreb­benés nélkül feledkeznek meg házassági évfordulójukról, fe­leségük születésnapjáról vagy a hazaadandó fizetésről. Gye­rekek a feladott leckéről vagy az esti fogmosásról. Hivatal­nokok az elintézendő aktáról. Háziasszonyok a gázra tett ételről. A felejtés nagy adomány. Általa nyílik lehetőség új is­meretek befogadására. A,fele- dékenység viszont sok bosszú­ságot, kellemetlenséget okoz. Az emberi feledékenységről vallanak azok a tárgyak, cso­magok, amelyeket villamoson, vonaton, autóbuszon, járműve­ken felejtenek az utasok. Kü­lön találttárgyosztálya van a Budapesti Közlekedési Válla­latnak. Itt a villamqkoson és az autóbuszokon elvesztett holmikat őrzik. A taxiban, ut­cán, nyilvános helyeken el­veszített tárgyakat a rendőrsé­gen adják le. A vonaton ha­gyott értékeket a pályaudvari talált tárgyak osztályán lelhe­tik meg a feledékeny utasok. Nyugati pályaudvar. Sze­mélyvonat a harmadik vá­gányról ... Az első vágány mellett tessék vigyázni! Sze­relvényt tolnak be... < Nyüzsgő forgatag. Érkezők, indulók. A vonatkísérők érkezés után végignézik a kocsikat. Felhúzzák az ablakokat, be­csukják az ajtót, összeszedik az ottfelejtett tárgyakat. A mai »zsákmány«: napszem­üveg, női köpeny és egy do­boz sárgabarack. Viszik az ér­kezési ügyeletre. Jegyzőkönyv­be írják, hogy melyik vona­ton s mikor találták. 24 óráig itt őrzik, azután átkerül a ta­lált tárgyak raktárába. Polcokkal, fogasokkal tele terem. Az elhagyott tárgyak gazdag választékával. Csak így, első pillantásra: ernyők, rádiók, szatyrok, bőröndök, kalapok, kabátok. De van itt horgászfelszerelés, rúd télisza­lámi, faszobor, fokos, kőkorsó, menyasszonyi csokor. (Vajon esküvő előtt vagy után hagy­hatta el a boldog ara?) Tejes­kanna (tejjel), könyv, határ­időnaptár, sátorlap, műfogsor, vasutassapka éf ital. EGY MÁSIK állomáson tör­tént. A vonatban csendben al­vó csecsemőre bukkant a fia­tal kalauznő. Dajkálta, babus­gatta. Az állomás nődolgozói azon gondolkoztak, hogy örök­be fogadják a barátságos bé­bit. Tejet adtak neki, tisztába tették, amikor késő este be­állított a meglehetősen zilált marna, aki bevallotta, hogy gyerek nélkül könnyebben tudta intézni dolgait. Nemcsak a vonaton, hanem a pályaudvari padokon, váró­termekben, toalettben, telefon­fülkében is gyakran akad­nak elvesztett igazolványokra, pénztárcára, ruhaneműre. Viccként mesélik a követke­zőt. Bedülöngél a talált tár­gyak osztályára egy középkorú férfiú. — Elvesztettem száz forin­tot, nem hozták be véletle­nül? — Nem, ma csak tíz forin­tot adtak le — így a raktá­ros. — Nem baj, amíg behozzák a többit, elviszem ezt! — Olyan is volt, hogy az elhagyott vőlegény itt kereste hűtlen menyasszonyát — mo­solyog az ügyeletes. De komolyra fordítva a szót: megtudom, hogy például a Nyugati pályaudvaron évente 3—4 ezer tárgyat találnak. Most tartanak az 1959-nél. Je­lenleg még 1145-öt őriznek, s csak 809 tárgyért jelentkezett a gazdája. A pályaudvaron 1 hónapig tárolják az ott talált holmikat. (Kisebb állomáso­kon 1—2 hétig), s azután vi­Szerdán lépte át a Munká­csy Gimnázium küszöbét az építészeti kiállítás kétezredik látogatója, s a jegye mellé emlékplakettet is kapott. Ugyanígy jutalmazták az öt­századik, az ezredik és az ezerötszázadik látogatót is. A nyitás előtt érkeztem, s beültem beszélgetni a pénztár­ba, amikor a kaposvári TÜ- ZÉP tíz dolgozója érkezett a kiállításra. Az ilyen csoportos látogatások esetén az egyéb­ként háromforintos belépője­gyet két forintért árulják. A salgótarjáni kohászati üze­mek Dexion-Salgó rendszerű marklinállványát nemcsak a megnyitó napján nézték meg alaposan a vállalatok anyag- beszerzői, hanem később is. A Pamutfonó-ipari Vállalat Ka­posvári Gyára például tízezer négyzetméteres raktárt igé­nyel, s máris tárgyalt a salgó­tarjáni üzemmel a vásárlásról. A Kaposvári Villamossági Gyár standján, a háziasszo­nyok tekintetét vonzó konyhai tűzhelyek állnak. A Necker- mann nyugatnémet cég kiváló termékének licencét megvásá­rolta a pápai EÍektermax gyár, s reméljük a magyar változat rövidesen kapható lesz az üz­letekben is. déken a vasútigazgatóság köz­pontjába, Budapesten a Keleti pályaudvar megőrzőjébe szál­lítják. Minden megőrzőben csak akkor adják ki a meglelt tulajdont, ha az elvesztés és a megtalálás adatai egyeznek. (Vonat, útvonal, pályaudvar, dátum.) — A tapasztalat? — Sokan veszítenek el, de kevesen keresik meg holmiju­kat. S főleg az értéktelen, el­nyűtt kabátokért, üres szaty­rokért jönnek. — Mi volt a legértékesebb talált tárgy? — TALÁLTAK már pénzt, 15 ezer forintos filmfelvevő­gépet és bőröndöt, 8 ezer fo­rint árú csipkefüggönnyel. — ön vesztett már el vala­mit? — Kulcsot. A talált tárgyak raktárának a kulcsát. — Visszahozták? — Igen. Leadták a talált tárgyak osztályán. K. M. A pécs—szekszárdi TÜZÉP —ÉRDÉRT faházának lépcső­jén rengetegen jártak már, s vendégkönyvükben egymást érik a dicsérő jelzők. Toldi Miklós (nem kell megijedni, nem Arany János hőse) szerint a nyaraló a kiállítás egyik leg­szebb darabja, és a rendezés is dicséretet érdemel. Ez utób­bin valószínűleg a faház be­rendezését értette. A Budalakk Vállalat délután fél háromkor tartotta meg szakmai ismertetőjét, amit filmvetítéssel színesített A vállalat képviselői elmondták, hogy a közeljövőben minta­boltot nyitnak Kaposváron, ahol több mint ezer termékük nagy választékát mutatják be. A mai napra már lényege­sen több látogatót várnak, ugyanis a termelőszövetkeze­tek most szereztek tudomást a harminchárom százalékos MÁV-kedvezményről. A hét végén több tsz is szervez láto­gatást, tagjai részére, hogy megtekintsék a kaposvári ki­állítást, ahol olyan érdekessé­gekkel is találkoznak, mint a hernádi (Pest megye) Március 15-e Termelőszövetkezet ser­tés- és baromfitelepének ma­kettje, valamint az AGROKER néhány gépújdonsága. S. G. Kaposvári építészeti napok Mit írt Toldi Miklós? Kétezer látogató után — Tízen a TÜZÉP-től A Budalakk szakmai napja pórul járt szakértők A melléküzemágat fenntar­tó tsz két »borszakértője« be­szerzési körútra indult a szövetkezet tehergépkocsijá­val. Csárdájuk pincéjében ugyanis fogytán volt a bor, nem vá •hatták meg, míg tel­jesen kifogy. Elmentek hát egy jó szőlőtermő megyébe. — Milyen volt a szőlőter­més? — Jók-e a borok? Van-e eladó? — kérdezgették itt is. ott is meg-megállva egy-egy pincénél. Mivel nekik nagyobb tétel kellett, csak szövetkezettől tudták beszerezni a szüksé­ges mennyiséget. Lehívták éket a szép és hűvös, bolt­hajtásos pincébe, ahol előke­rültek a héberek, és megkez­dődött a kóstolgatás. — Ezt ízleljék meg! — hangzott a kedves invitálás minden újabb boroshordó előtt. A két barátot nem kellett sokat biztatgatni. s bizony a kóstolgatásból iddogálás lett. A decis poharakat egy haj­tással kiitták. Így ment ez egy félórán át, és a két »szak­értő« csakhamar jókedvre de­rült. Szélesre nyúlt mosolyuk, pirosodó arcuk elárulta, hogy már a fejükbe szállt az is­teni nedű. Ittak, iddogáltak, miközben majdnem megfeledkeztek kül­detésük céljáról. — Igaz is, sógorok (már ennyire mentek)! ... Hát mit is kóstálna literje? No, per­sze nagyban, nem kis tétel­ben. Csakhamar megvolt az egyezség, az árban nem volt sok vita. — Hát akkor ebből a faj­tából töltsétek meg a kocsin levő hordókat. — Legyetek nyugodtak, pajtások, mindent elintézünk! Azok nyugodtak voltak, és tovább iszogattak. Közben a hordók megteltek. Esteledett. Haza kellett in­dulni. Az útra a szíves ven­déglátók még egy ötliteres bütyköst is megtöltöttek: ha a vevők netán megszomjazná­nak, legyen mivel torkukat öblíteni. De azokat, alighogy a kocsiba ültek, elnyomta az álom. Csak a tsz udvarán ébredtek fel, a gépkocsiveze­tő noszogatására. Az elnök fogadta őket. — No, hát milyen üzletet csináltatok? A két »szakértő* válasz he­lyett a demizsont nyújtotta az elnöknek, aki mindjárt a szájához emelte a korsót. Íz­lelgette, »harapdálta«, szagol­gatta. Nem szólt semmit. Csak abból tudták meg, hogy ízlik a portéka, hogy ismételten rá­húzott egy kiadósat. — Jó vásárt csináltatok — mondta az elnök, miután az árát is megtudakolta. Közben nekiálltak a hor­dóknak a pincébe történő le­szállításához. A csapszékes izgalommal verte ki az egyik hordó du­gaszát, ő is kíváncsi volt a tartalmára. Ám valami kelle­metlen illat csapta orrba. Nem akart a szaglószervének hinni, hát meg is kóstolta az italt. De bizony nem ízlett neki. A bor savanyú volt! Azonnal a pincébe paran­csolta a két beszerzőt. — Mit hoztatok ti ide? Ez egy rosszul kezelt, savanyú bor. Kóstoljátok csak meg! — mondta, és sorra kinyitot­ták valamennyi hordót. Mindnek egyforma volt a tartalma... A két cimbora összenézett. Mindjárt rájöttek, miért volt az a fene nagy kedvesség a »sógoréknál*. Amíg ők a jó bort itták a pincében, addig odafent egészen más fajtá­ból teltek meg a hordók ... Persze, az így végzett be­szerzés után nem maradt el a megrovás. De vajon az el­adók »pajkossága« elintéző­dött-e ezzel? Dorcsi Sándor KÁPOLNA TÁRLAT Bogláron, a festői szép­ségű dombtetőn áll egy ká­polna, amely környékével együtt az utóbbi években szinte hírhedtté vált, s úgy hívták: huligántanya. Ez a jobb sorsra érdemes környék s a szép kis kápolna most egy fiatal művész elhatározá­sa és keze nyomán nemes és figyelemre méltó célt szol­gál: a művészet otthona lett. Falán kézírásos tábla: »KÁ­POLNA TÁRLAT.« S a bel­ső, hófehérre meszelt falakon, a meghitt, szűrt világításban festmények, grafikák, nagy­méretű fotók. Gyönyörködtet­nek. Az ifjú művészt Galántai Györgynek hívják. Ö bérli a kápolnát, amely voltaképpen műterem itt, a dombtetőn. És társakra lelt, ifjú művészek­re, akik áldozatot vállaltak vele együtt, s az omlott fa­lakból, törött ablakokból, el­hanyagolt, gondozatlan épü­letből szentélyt varázsoltak. Miért? Megkérdeztem, s így válaszoltak: — Az alkotás maga is áldo­zat, adni akarás... Szép gondolat. ' És mi van még mögötte? Csoportot alkottak. Szelle­miségük, gondolataik közösek, és ... meg akarják váltani a világot. Tudom, ez a megjegyzés kétértelmű lehet. Talán az is, és nem véletlenül. Mert ami­lyen nagy-nagy szenvedél­lyel szeretnék szólni a vállal­kozásról, az adni akarásról, dicsérni fellelkesülten a szé­pet, a jót, a tenni akarást, olyan kételyeim vannak, és nem is elsősorban a tárlat láttán, hanem jóval inkább a »körítés«, a műsor, a mon­dandó miatt. De erről majd később. öt művész jelentkezett ezen a kiállításon. Galántai György és Papp Oszkár fes­tőművész, Haris László fotó­művész, Magyar József és Molnár V. József grafikus- művész. ök invitáltak ízlé­ses meghívójukkal a kápolna­tárlatra, ők fogadják a széo számú vendégsereget, ők hordták össze a székeket a hallgatók számára, ők vallot­tak önmagukról, egyenként mindössze két, három vagy öt mű erejéig. Fiatalok. S ugyanúgy mint a hasonló korúak, akár a XIII. században vagy később is, szét akarják feszíteni a korlátokat. De milyen korlá­tokat akarnak szétfeszíteni? Műveikből, alkotásaik gondo­latiságából ez aligha tűnik elő, jóllehet a képzőművé­szethez kevésbé értő látogató is élményt lelhet, sugallatot kaphat a nem éppen új. de a mai képzőművészeti élet­ben modernnek ismert stí­lusjegyekből. Híve vagyok a feszülő energiának, szere­tem és nagyra értékelem az újat akarást, a fiatalos hév­vel, odaadással véghez vitt tetteket, s tisztelem az ambi- ciót is, amely korlátok dön­tésére vállalkozik. Csak mondom: a vállalkozás esz­meiségével, ki nem mondott, de érezhető tartalmával vi­tatkozom. Vasárnaponként műsort rendeznek a kápolnában. Legutóbb Gyurkovics Tibor költőt hirdette a meghívó, hogy bevezetőt mond a »mo­dem festészet és költészet 'kapcsolatáról.« Nos, így kezd­te: »A modem festészet és modem költé­szet között — a meghívóval ellentétben — semmiféle ösz- szefüggést nem találok.« S ez­zel egy olyan eszmei zűrza­var nyitányát mondta el, ami enyhén szólva kételyeket tá­maszt az em­berben a vál­lalkozás igazi célját illetően. Nem a hivatá- los és elfoga­dott kultúrpoli­tika közbe­iktatását hiányolom — jóllehet tömeges rendez­vényről van szó —, s nem azt, hogy nem ítélkezik hi­vatalos zsűri a művek fölött. Házi tárlatnak, műteremláto­gatásnak tekintem valameny- nyiünk megjelenését, s ez jó, újszerű, érdekes. De bárcsak meggyőződéssel vallhatnám, hogy nem »művelődéspoliti­kánk korlátáit«, hanem a végrehajtásban, zsűrizésben (és így tovább) valóban meg­nyilvánuló szubjektivizmus és időnkénti gáncsoskodás kor­látáit óhajtják megingatni ifjú művészeink. De hát vi­tára nincs alkalom! Csak előadó van, s a szó szoros értelmében vett hallgatóság. Így vallott például a költő: »Azok közé tartozom, akik nem hisznek a tartalmi lé­nyegben. A formai lényegben hiszek.« Vagyis abban, ami szerin­tem nincs. De hát vitatkoz­hatunk? Vagy egy valahonnan már ismerős »képpel« próbál — nem túl ügyesen — érzékeltet­ni dolgokat. »Ügy érzem ma­gam, mintha stációkon men­nék végig. Lényeges volt Si­mon vállalása, hogy átvegye a keresztet Krisztustól, lénye­ges Veronikáé, aki kendőjét nyújtotta oda. Mi a művészet lényege? Hogy megváltsa azt, amivel nem bír, legyen az há­ború, belső háború, avagy a társadalom.« Nemde túl nagy feladatot szán a művészet számára? És mit akar megváltani, és mivel nem bír? Olvastam, az uj em­ber című katolikus hetilap cikket írt a vállalkozás­ról ... Nos, én is elismerem. Sze­retem a fiatalos lendületet, a tenni akarást, szeretem a meghitt hangulatú kápoln . falán elhelyezett képeket; örömmel hallgattam Nagy Attilát, aki mély átéléssel jobbára festőkről szóló verse­ket mondott, élmény volt számomra Sztankovics Béla gitárjátéka is. Mégis azt mondom: jobb volna megmaradni a képző­művészetnél. Jobb volna ki­teljesíteni az eredeti válla’- kozást önmagában, jobb vol­na műsor és nagy szavak nélkül ledönteni először ön­magunk korlátáit... A kápolnatárlat egyébként figyelemre méltó. Jávori Béla SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök. 1970. augusztus IX

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents