Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

Annak az ételnek, amut Bitóék ettek, soha se igen volt java. Olyan fösvények voltak ag ártatlanok, hogy a templomba is mezítláb men­tek; vitték a hónuk alatt a cipőt, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát. Volt ám pedig földjük is vagy jó 50 hold, jószág is, kivált­képp baromfi, annyi, hogy a számát sem igen tudták, mert mire az egyik felét megol­vasták, az olvasott mindig Összekeveredett az olvasat- lannal. Ez volt az a jeles, ne­vezetes kisgazda-parasztház, melyben megízleltem igen ko­ra ifjúságom kezdetén azit a kenyeret, amelyiknek a ne­vét úgy mondták azidőben, hogy cselédkenyér, »ötpön- gős« nyári pásztor lettem hát a Bitó Pistánál. Elvoltam ná­luk egymás után két nyáron. Azt hiszem, inkább szerettem őket, mint haragudtam rájuk. Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán azért, mert nagyon szerette a savót — ha meleg volt és nem na­gyon savanyú a savó, akár egy vederrel is egymaga meg­ivott —, hosszú volt, mint egy égimeszelő. Néha pásztorkod- ni is segített nekem. Ha a közelében lehettem, nem bán­tottak az öccsei sem. Az öccsei egyébként tisz­telték, mert egyedül a csa­ládból ő volt az, aki a kato­naságot is kiszolgálta már. Hórihorgas legények voltak az öccsei is, kivéve a sorban utána következő Jóskát, akit mintha a »tenger« másik partjáról szerzett volna az anyjuk. A »tenger« egyébként az a nagy szikes lápot jelen­tette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista tanyáját a többi Bitóétól. Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyéb­ként. minden pereputtyuk pi­ciny volt, és izzó gyűlölettel utálták az' én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemzették őket. Mióta tarthatott a sunyi test­vérharag, nem tudta ezt az a sok apró Bitó sem, akik a tengeren túl éltek. Sándor­nak és Mátyásnak a gyere­kei., Mert ők már mind ha­ragba - születtek. Csak azt tudták, hogy hai a nagy Bitó libái átúsztak a vízen, azo­kat -agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek a szi­getre, azokat meg a kutyák­kal kell elpusztíttatni. 1942 augusztusát írták már, s evés közben legin­kább aról tették a törvényt a nagy Bitók, hogy miként lelhet megkülönböztetni az orosz repülőket, a német re­pülőktől. Mit dobolt a falu­ban a kisbírő, mit mondott a csendőrparancsnok, mi jár azért, ha valaki r.etán-talán elbújtatna egy orosz ejtő­ernyőst. Eladdig, míg egy­szer katonai behívót hozott a Laci postás fia-Pistának. Nem SAS-ost, - csak olyan rendeset; nem is kellett mindjár vonulni, csak három hét múlva. István király napja közele­dett, és ezt meg a katonák bevonulásának napja követte. Egy héttel előbb apja-Pista — öreg, fiatal, mindenki csak így nevezte őt a környéken­— hazaküldött engem az anyámért, ha tud, úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy álló napig dúlt- fúlt, hogy »annak ezért adni is kell majd valamit«. Míg aztán egyszer a csendes sza­vú öreg teljesen elveszítette a nyugalmát, s lekent a Jul- csának két apró, kisasszonyos pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi döntését: »azért hívem a Bözsét, mert te még életedbe sem tudtál megfőz-_ ni egy fazék jó ízű ételt, dö-' göt főztél mindig. Elmegy a Pistánk, egyen még egy jót utoljára, ki tudja, ehet-e még többet«. Két nap múlva, amikor be­jött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádorból egy nagy vájdling döglött- liba-húst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elké­szült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt ludak elhantolásával, kihord- ta a vályúhoz a ház összes koszos asztalfedőit, megsikál­ta azokat, elhúzta friss mész­szel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ra­gyogott, fogott hozzá az Ist- ván-napi lakomához. öreg Julcsa teljesen meg­adta magát, inkább jó kedv­vel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A ie- gények szénát kazaloztak a szérűben, apja-Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csü­törtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapirps fonottkalácsokat. Másnap sü­tött rengeteg túróslepényt; szombaton következtek a ré­tesek. És István napján, ko­ra virradatkor, mészárolni kezdte a tyúkokat, kappano­csorára is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban, mert én húztam utánuk azt a nagy gy^pjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárászokkal, csíkkal, keszeg­gel. Azt hittem már egy per­cig sem bírom. tovább, ami­kor fía-Pista odajött hozzám, s elvette a zsákot. Elküldött, hogy hajtsam ki a jószágo­kat a mezőre, mert tán már jól sem laknak estig. A mocskos, sáros vízből fu­tottam be á tanyába. Tudtam, Csépi József: István-napi lakoma kát, hogy kemencében, tepsi­ben egészbe megsüsse, üreg Julcsa úgy intézte, hogy ab­ból a temérdek finom falat­ból, amit anyáin csinált, egy se jusson nekem. Kora reg­gel a legmesszibb legelőkre kellett hajtanom a jószágo­kat, segítséget sem kaptam többet a sok kuncsorgós ál­lat mellé. Csak a loboncos öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a vízpartra, és mindig ugyan­azt; barnára rohadt, büdös szalonnát, meg egy darab fe­ketehéjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés; folyton futottak, amerre lát­tak. Mire a libákat vissza­térítettem, megszöktek a disznók, mikorra visszahoz­tam őket a Bogárral, a bir­kák mentek a herébe. Dél­felé értem vissza a kenye­remhez. Akkor meg egy pú­pos hátú nagy béka ült a ke­nyér közepén. Á békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig meg­ette a Bogár. Rég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor ér­tem jött a Tóni, s behajtot­tuk a jószágokat. Anyámmal szerettem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk, öreg Julcsa már haza küldte. Rengeteg vendég volt a tanyában, csupa duhaj, jó­kedvű, spicces paraszt, éltes öregemberek. Itt voltak a messzi gajgonyai sógorok, az öreg Julcsa fel- és lemenő ági atyafiai. Ki-ki a maga társa­ságában ült az egyvégbe ra­kott kecskelábú asztalok mel­lett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák árnyékában üvegből itták a kövidinkát. Láthatóan senki sem törődött velem, amidőn a sok állatot kísérve az udvarba léptem. Melyik- melyik falkát a maga helyé­re csukván, futottam a ven­dégseregbe. Nyújpzájú Bárká- nyi Pista, öreg Julcsa aggle­génységébe vénült öccse pe­dig a sarkamba szegődött. Odaült mellém, egykis lucaféle székre, s imigyen hívta fel magára az ünnepi sokadalom figyelmét: — Mán »megnézem magam­nak, mennyit bír enni egy ilyen csipísz kis cseléd. öreg Julcsa egyetlen töl­tött paprikát hozott elébem, kanálnyi paradicsommártás­ban. Félig sem ettem meg a soványka porciót, mire nyúl- szájú Bárkányi Pista imi­gyen rikkantott; — Hallod-e, Julis, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölök lezabálja fölületek a tetőt. Szerettem volna a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nem is az ebéd miatt. Azért, hogy anyám elment, és még csak el sem búcsúzhattam tőle. t Felettem túlérett, elaszótt, nagy szemű fehéreprek csüng­tek a fáról. Feldobtam egy botot, lehulltak az eprek. Eszegettünk Bogárral, s egész 'jól megegyeztünk a sovány lakomán. Meg is vigasztalód­tunk már, amikor kerestek. Ebéd után a vendégeknek ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi halat, hogy az akár két va­' hogy most biztosan enni fo­gok abból az ételből, amit anyám főzött, sütött, hisz nincs odabent senki fia lélek. Azt sem bántam volna, ha meglátnak, ha agyonütnek, csak ellessek. Azt a falatot, amelyiket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ab­laka nem volt bezárva, s én máris bent voltam a királyi terüljasztalkám előtt; lerésze- gülten tömtem az anyám sü­tötte mákoskalácsot az ing­derékba, s tettem hozzá rán­tott csirkecombot és túrós ré­test. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétség- beesetten vettem észre: oly kevés, amit elvettem, hogy meg sem látszik a hiány. Pedig én el akartam vinnf az egészet, hogy semmi sem maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott szájjal áll­tak, tele minden jóval. Tud­tam, hogy ezeket a fia-PiSta viszi majd hazaiként a front­ra Felnyaláboltam a dobozt. Most ez is az enyém! A do­boz leesett, és a sok drága sütemény meg a húsok szét­gurultak a száraz homokban. Elpityeredtem tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt vagyok, nyakig ülök a fel­séges ételben, és nem megy le egy árva falat sem a torko­mon. A másik dobozt most már magam löktem oda a ho­mokba. Nekiestem a nyitott fedelű nagy asztalnak, köny- nyen leborult, s a nagy desz­kát ott hagytam rajta a tö­ménytelen sok jó falat tete­jén, a mocskos porban. Csak azt a keveset vittem magammal, ami beleiért az ingaljába. Bogár kutyával ketten ül­tünk terített asztalhoz, mesz- sze, künn a határban. Evett, később egyre lasabban, de kitartóan. Ízlett neki a fok­hagymával spékelt pecsenye. A libákat, a disznókat nap- szálltakor elbocsátottam ha­za; nem kellett félnem, hogy piásfelé csavarógnak, mert este otthon ennivalót kaptak. A hirkák összebújtak már éj­jeli deleiére. Teljes volt az éjszaka. Fél­tem a sötétben nagyon, s ölel­tem magamhoz a Bogár ku­tyát, nehogy az is megszök­jön tőlem s egyedül hagyjon az éjszakában, a félelemmel és a »bűnömmel«. Tóni, a legkisebb nagy Bitó jött ki értem. Azt hittem, nyomban megfog, és ketté­hasít. Vigyáztam a közelsé­gét. Hamar észrevettem per­sze, hogy egyáltalán nem akar megverni. Acsargott, gorombán, de csak a macs­kákat szidta, akik beugrot­tak az ablakon, és leborítat- tak, tönkretettek minden sü­teményt. A gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konsta­táltam a két tarka macska kimúlását. A másik két macska még élt. Egy nagyon magas,» száraz hegyű eperfa tetejében nyávogtak, fájdal­masan, de a Jóska a rudas- fához kötött dióverő rúddal, leütötte őket onnan is. Egye­nest a fa alatt acsarkodó ház­őrzők szájába hulltak. Vendég nem volt már senki. Apja- Pistát sem láttam sehol. Biz­tosan megint elfogta az aszt­mája, és lepihent valahol. Öreg Julcsa olyan volt, mint egy bűnbánó szent, mert különben nagyon félte az istent. Behívott a gangra, miközben más moslékos ved­rekbe gyűjtötte a sok ételt, és kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot Megköszöntem illedelmesen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még most sem vagyok éhes. Fia-Pista még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándorral a frontra. Egy kis hazai ke­nyeret, szárazkolbászt meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten ... NEMZEDÉKEK (Esztergáin Keve jelvétele) Weöres Sándor: Alkonyi táj tehenekkel Hálni tér a kegyes égi gyermek, rávetkőzik földre, fűre, fára. Lebben titkos fészkéből a pára, légben ringatózik, mint a csónak. Dombhajláson tehenek legelnek, szarváák az égre rajzolódnak. Néhány ráunt már a legelőre, és hever az ákác lyukas árnyán, faragatlan tömb, akár a márvány. Néha kolomp kong a levegőbe. Fodor József: Mi kell a költőnek... Ember vagy köz, és mind, kitől derült A sorsom: hogy már nem sivár robot, Mint még mikor bennem a szent lobot Másba öltem, s rá sor alig került — Míg benn senyvesztő láz dúlt, mint idült Betegség: óh, nyomorult állapot, Mely éhbérért leláncolt, mint rabot, S bármint fojtott, szép lázam sohse hűlt. Ezért hála — ember, sors, vagy egyéb Munkája — (mint titkos sors közbelép Bajban), hogy oldás termett, békítő! Mi kell a költőnek: kimondani, Amit hozott — s kis élés, és ami A legfőbb még: szabad tér és idő. S zékesfehérváron az ist- Vallanak a romok ván Király, Múzeum­ban — közvetlenül a rom­kert bejáratánál — egy^ fe­dett csarnok közepén őrzik azt a szarkofágot, amely Európa egyik legjellegzete­sebb román kori emléke. Ez — a korábbi elképzelések szerint — magának I. István­nak a szarkofágja volt. (I. István földi maradványait egyébként — kivéve jobbját Legenda és műalkotás — a székesfehérvári püspöki székesegyházban őrzik.) A budai mészkőből faragott szarkofág három oldalát fa- ragványok ékesítik. A jobbol­dali lapot két-két nyolcszirmú rozetta díszíti, amelyek hat­szárnyú kerubot fognak köz­re. A baloldali lapon a két szélső rozetta helyén egy-egy A szarkofág bal oldala. életfa látható; ezek Ádámot és Évát jelképezik, akik a paradicsom kapujában fogad­ják az elhunytat. Az előlapon kifaragott, kezében csecsemőt tartó, repülő angyal: a ha­lott lelkét szimbolizálja. Az újabb kutatások és tör­téneti források feltételezik, hogy nem István király fe­küdt a szarkofágban. A fel­tevések szerint a sírláda a X. század végén készülhetett. Hartvik püspök 1112—16 kö­zött — a szemtanúk elmon­dása alapján — léírja ugyan­is az István szentté avatásá­nak alkalmával töitént ex­humálást. E szerint István a bazilika földjébe ásott, fehér márvány lapokkal bélelt, a padlózat szintjéből kissé ki­emelkedő, kőlappal fedett sírban feküdt. Az egy da­rabból faragott római kori szarkofágból átalakított sír- láda pedig valószínűleg soha­sem volt földben. Cz a csodálatos román ^ kori műalkotás azon­ban — rendkívül magas művészi színvonala után ítél­ve — minden bizonnyal az Árpád-ház valamelyik tagjá­nak a kőkoporsója lehetett SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. augusztus 2#.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents