Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

A kerekek csikorognak még 000 Tanúja voltam az ötvenes években. Két alig fölcsepere­dett kamasz állított be nagy­bátyámhoz, apai kísérettel. Sapkájukat gyűrögetve nagy röstellkedés közepette kérték nagybátyámat; helyezné el a két legénykét gépkocsivezető­nek. Igazán, nem maradnak adósok. Azt hiszem, zavart alázatuk évszázados . veretű. Meghu- nvászkodás a más világban élő nadrágos ember — s a csiszoltabb beszédű, szélesebb látókörű munkáember is rész­ben ide tartozott —, annak magasabb rendű életformája előtt. Ahol már nem érvényesek a faluban olyan természetes­nek ható rokont, szomszédot, barátot összekötő kölcsönös szálak. Így marad a kacsa, bá­rány, tyúk, demizson bor for­májában realizálódó «•meghá­lálom«. Hol van már ez az idő? Az eltelt két évtized eltüntette a régi szokásokat. A sziréna pontos. Rekedt bődülése reggel hatkor és dél­után kettőkor rezeg végig Nagyatád utcáin a családi há­zak, az épülő panelfalak és a frissen ásott vízvezeték árkai között, de rezonációt kelt a gyár legtávolabbi üzemcsar­nokának ablakán is. Szava a kezdet és a vég. Nem sorsfor­dulókat jelez, csupán ezer- néhányszáz ember életrendjét szabályozza, napra elosztva, egyhangú változatlansággal. A gyárkapu ilyenkor szűknek bizonyul; embertömeg özön- lik kifelé. Hátukban, kezük­ben, lábukban tesped a fárad- radtság, fejükben a benti gépzörej dübörög. Mégis sietni kell. Az öltözőszekrényben .lapul már a kék munkaköpeny, a kitaposott cipő és az olajos pverall. S testükön a munka pora, izzadsága. A modern zuhanyozó meleg vize hiába csorog. Alig használják. Ott­hon várja őket a cájgnadrág, a kifakult klott, perkál ruha és a nehéz csizma. Rohanni kell. Elhasznált, kiselejtezésre érett autóbuszok zörögnek a konzervgyár kijáratánál, bel­sejük tarkállik az emberektől. A vezetőnek percre kiszabott menetideje van, késni nem lehet. Mondják ugyan, hogy író-olvasó találkozó lesz, szak­mai oktatásra is el kéne men­ni, de ki ér arra rá? A busz elmegy, és estig rostokolhat­nak, téblábolhatnak a nagy­községben. Mert a munkán kívül mi közük utcáihoz? Nem találják fel magukat. Otthon pedig éhes a gyerek, sír a jó­szág. 1 Menni kell. Zötyőgünk a poros, gondo­zatlan úton. Előttem, mellet­tem, mögöttem bóbiskolók. Ráncos, barna arcok, egysze­rűen fésült, őszülő frizurák. Némelyik kendő alá, szorítva. Kezek összekulcsolva, kezek kapaszkodót markolón. Töre­dezett, kérges, tömpe ujjú kezek; darabosak. Még nem idomultak az anyaghoz, a szerszámhoz, a géphez. A falukép lenyűgöző. Egy ereszkedő után frissen épült és épülő, széles házak által szegélyezett ligetes útszaka­szon haladunk. Virágos kis­kertek, vasrácsos kerítések büszkélkednek mindenütt. A mai faluvége képéhez hozzá­tartozó »villanegyedek« ter­jeszkedése már döntően ala­kítja a község arculatát. A falusi mindennapok »hiánycikkei« — szakorvosi ellátottság, áruválaszték, né­hány 'friss film stb. — látha­tóan nem hiányóznak a lako­sok életéből annyira, hogy a fenti előnyökért cserébe, le­gyűrve a megszokás és az is­meretlentől való félelem bék­lyóit, kitörjenek a környezet­ből. Lakásukat ide építik, anyagi erőt és élőmunkát nem kímélve méterről méterre te­szik lakályosabbá. S ez a szí­vósság arra utal, hogy nem áll kifelé szekerük rúdja, ra­gaszkodásuk a faluhoz őszin­te, s nem valami kényszerű­ség szabta érzés. (Sőt egyre több fiatal is a faluban épít házat.) Munkahelyüket mégis a kö­zel eső nagyközségbe, városba, járási székhelyre teszik át. S ez egyre erősödő folyamat. — Nézem a szomszédokat. Az ember meg az asszony a tsz-be, a három fiú meg a vá­rosba jár dolgozni. Minden hónapban beraknak a taka­rékba ötezer forintot. Van is mit aprítaniuk a tejbe, A le­gények motoron járnak, min­den szobábap olajkályha van. Múltkor egy teljesen új gar­nitúra bútort vettek, azt mondják, huszonötezerért. Az­tán úgy kipofozták ezt a ro­zoga házat, hogy a faluban nem lát különbét. Így lehet kérem. Havonta ötezret... — Azelőtt csak mostam, főztem, vasaltam. Az én nya­kamba szakadt az állatok gon­dozásának terhe, kapáltam a kertet, hordtam a szénát. Az egyiket még be se fejeztem, ott volt a másik. Örökös ren­detlenség járta, ki se látszot­tam a munkából. Tudja, mi­lyen rettenetes az? Csak dol­gozik, dolgozik az ember, még sincs látszata. A férjem meg pz istennek se hajlandó segíteni. Hazajön este, bebú­jik a papucsába, s várja a meleg vacsorát. »Én egész nap gürcölök, te meg itthon vagy!« — szokta mondogatni. »Elvárhatom, hogy legalább meleg vacsorát csinálj!« Vé­gül is megelégeltem. Én is dolgozom. Gyárban. Megsza­bott munkám van, könnyen megcsinálom. Azóta jobban mennek a dolgok itthon. A fiatalasszony legyint, mozdulatában a magabiztos­ság nem csekély jele. önálló egzisztenciát teremtett magá­nak és tud is vele élni. A szakszerVezeti bizalmi a fejét fogja a Nagyatádi Kon­zervgyárban. Előtte fölmérés. Számszerű adatok bizonyít­ják: á gyár dolgozóinak 34 százaléka nem végezte el a nyolc osztályt. — Esti iskola, üzemi könyv­tár, ismeretterjesztés? Nem megy itt, kérem, semmi. Azaz megy, de pont ott nem, ahol a fejeket pallérozni kellene. Kilencvennégy százalékuk be­járó. Mit lehet velük kezdeni? Tehetetlenek vagyunk. Van egy kollégám, aki csak nevet rajtam. »Öregem, hagyd a fe­nébe! A munkájukat megcsi­nálják és kész. Évek múlva majd csak fölszednek valamit maguktól is. Te meg rögtön teletömnéd a fejüket. Hogyne. Aztán észreveszik, hogy ez se jó meg amott is hibák van­nak. A fejedre nőnek a vé­gén.« Mondja, lehet így gon­dolkodni? Hiszen éppen azt akarjuk, hogy vegyék észrel Lássanak. — Szerintem túl erős, amit mond. Arra nem gondol, hogy a különböző háztartási gépek, a fürdőszoba, a televízió és a viruló kerti kultúrák egyfaj­ta, igen magas igényszintre utalnak? — Lehet. De ez az igé­nyesség csak a közvetlen kör­nyezetig terjed. Ameddig a szem a kapuból ellát. S innen ugyancsak messze esik a gyár. Ez a baj. Eszembe jutott az öreg Tóth József bácsi. Egy óvatlan pillanatban jobb kezének négy ujját levágta a gép. Egyetlen jajszót sem hallatott, míg kö­tözték, csak a végén nézett rám fájdalmas szemmel: — Látja, hogy fogom én meg a kaszát ezentúl? öt éve dolgozott már a gyárban. Csupor Tibor SZBSÓ ÜSZLÓ — SÖLYGM JÖZSEF Az iigí/BÉok, úlihdÍMli A kikötő elpusztul: 7.55-kor Esti beszéfgetés a Sóstőr táborban A fiúk — Mit tud az M—7-esről? —- Ha elkészül, az ország egyik legkorszerűbb útja lesz. Része Európa modern útháló­zatának. —■ És mit hallott az építésé­ről? — Elég lassan megy. Mun­kaerőhiány. — Gyakran utazik? — Csak villamoson meg bu­szon. Pesti vagyok. A szü­leimnek nincs kocsija. Ami­korra nekem lesz, addigra kész lesz az M—7~es. Balatonszabadi—Sóstón több mint kétszázötven fiú lakik a KISZ építőtáborában. Az or­szág majd minden tájáról/van­nak itt: pestiek, nagykőrösiek, váciak. Hajnali négykor éb­resztő, mosdás, reggeli, hat­kor Lepsény közelében kezdő­dik a munka. — Mutassa a tenyerét! — Ne keressen rajta vízhó­lyagot. Annyira nem feszített a’munkatempó. Egyébként po- litechnikás vagyok, nem ide­gén a fizikai munka. — Az előbb azt mondta va­laki a táborvezetöségböl, hogy a pestiekkel elég nehéz bánni. — Szájalunk, de megfogjuk a lapátot is. — Egy hét alatt ötvenen ha­zamentek. — Nemcsak pestiek. Akik nem dolgoztad; vagy balhét csináltak, hazaküldték őket. Ügy kell nekik. — Ezzel, hogy úgy kell ne­kik, mit akar mondani? — Végső soron a Balaton mellett vagyunk. Délben abba­marad a munka, este kilencig miénk az idő. De nemcsak Pingpongcsata villanyfénynél. emiatt jártak rosszul. Saját maguk előtt is levizsgáztak, ar­ról nem is beszélve, hogy a KISZ is megjegyzi magának. — A véleményezésekre gon­dol? 13. A portás megmondta. Blake-nek mindezzel csu­pán az volt a célja, hogy a jó­ember el ne felejtse, miért is utazott el amerikai - vendége olyan váratlanul... Ügy szá­mított, hogy a japánok feltét­lenül érdeklődni fognak utána a szállodában, s ha a hirtelen elutazás okát nem látják meg­alapozottnak, esetleg kétségbe vonják a kapott információs anyag hitelességét is. Amikor Blake megérkezett a repülőtérre, ugyanazt játszotta végig a 1 jegyárusító kisasz- szonnyal, amit korábban a por­tással. — Váratlanul vissza kell utaznom San Franciscóba. Sú­lyos beteg lett az édesanyám. Most kaptam az értesítést... — mondta hangsúlyozottan, miközben a kisasszony kiállí­totta a iegvet. — Remélem, nem lesz sem­mi baj, s felesleges az aggo­dalma. uram — udvariasko­„dotí a légitársaság jegyárusító­ja. S ez már elég volt Blake- nek ahhoz, hogy bizonyos le­gyen felőle: ha a japánok eset­leg itt is érdeiklődnének utá­na, hgyanazt a magyarázatot kapják majd a hirtelen eluta­zás okáról, mint a szállodá­ban. Az izgalmaktól terhes napok után Blake most már bizton­ságban érezte magát a Csen­des-óceán felett úszó repülő­gépen ... Ügy tervezte, mi­helyt megérkezik, azonnal fel­keresi az ONI embereit, s vé­delmet kér tőlük. Mert a japá­nok, illetve a németek nem tesznek le bosszújukról, ha megtudják, hogy becsapták őket, ebben biztos volt. Blake meg is érkezett San Franciscóba, s néhány óra múlva már az ONI vendégsze­retetét élvezte: elhárítótisztek kíséretében az egyik déli ál­lamba utazott, s el is »tűnt« jó két évre. Stanley hadnagy eközben elégedetten dörzsölte a kezét. Nyomon volt. Már korábban is sejtette, hogy Yamamoto neve valaki mást taikar. akinek köze lehet a japán diolomáciai testület­hez.., Egyik emberének si­került is üldözőbe vennie, amint több más japán között, velük hasonló öltözetben, kilé­pett a »Vörös Malom«-hoz címzett bordélyház ajtaján, majd nagy cikcakkokban, egyik utcából a másikba át­vágva, egy várakozó kocsiba ugrott. Az ONI embere taxit fogott, s követte Yamaipoto kocsiját^ Jó egyórás »keringő« után a japán megállt a konzulátus előtt. Az amerikai ügynök elrejtő­zött a közelben, s figyelte az épületet, hogy később is Ya­mamoto nyomában legyen. De aznap már nem látta kijönni a kis japánt. Késő este volt, amikor tapasztalatait jelentet­te Stanley hadnagynak. S eíkkor működésbe lépett Ismét az ONI gépezete. Előke­rültek a japán konzulátus tag­jainak fényképei, s az egyi­ken felismerték Yamamotót, aki a konzulátus adminisztrá­ciós személyzetéhez tartozott, s Kochiba néven szerepelt az amerikai nyilvántartásokban. Stanleynek és feletteseinek nem volt nehéz most már arra következtetniük, hogy a kon­zulátus embereihez — ponto­sabban Kochibához — futnak össze azoknak az ügynökök­nek a jelentései, akik az USA tengeri flottája után kémked­nek. .Vajon mit tudhatnak? Ki kell deríteni. S bár Stanleyék tudták, hogy a külügyminisztériumban hó­»Ki nem mesélt még?« napok óta fplyik a japán— amerikai diplomáciai alkudo­zás bizonyos távol-keleti érde­keket illetően, mégis úgy dön­töttek, hogy egyik éjszaka meglátogatják a japán konzu­látus épületét. Az ONI vezér­kara úffv yélte, hogy feltétle­nül meg kell ismerkednie az­zal az anyaggal, amely a japá­nok birtokában van. Ismerniük kell, vajon mit tudnak a japá­nok. Egyszerű volt a feltétéle-i zés: ha a japánok annyirai kíváncsiak a flotta iránt, s kü­lönösen Pearl Harbor kikém- lelését tűzték ki feladatukul J akkor valami már eljuthatott1 hozzájuk. Az amerikai hadi- tengerészet ugyanis úgy ter-( vezte, hogy amennyiben hábo­rúba keveredne Japánnal, ai támadás kiindulópontja, leg­fontosabb bázisa Pearl Har­bor lesz. Lehetséges persze.] hogy a japánok csupán abból indult ki: ha az USA hábo­rúba keveredik velük, tenge­ri támaszpontul mindenképpen1 a Hawaii-szigeteket kell fél-1 használnia. Késő este volt, amikor a, három fiatalember elsétált ai japán konzulátus épülete1 előtt. A figyelmes szemlélő( felismerhette a három fiatal­ember egyikében Stanley had-1 nagyot. (Folytatjuk) — Is. De inkább arra, hogy ] a jövőben sok mindenből ki- eshetnek. A táborozásból is. Lányokról beszélgetnek, al­kalmi hódításokról. Ellenőrzik egymás sztoriját, ha egyikük a poén kedvéért valamit hozzá­tesz, a sátor legénysége pilla­natok alatt lehurrogja. Isme­rik az igazságot, ha valaki visszajön a randevúról, rög- i tön mesél. A fiúk szerint a2 i ember még mindig gyermete­gen naív, ha elhiszi a negyed­részét — Lad minden évben be­adja ugyanazt a történetet Harmadszor táborozunk együtt, de még nem volt úgy, hogy az utcán egy szempillan­tás alatt »belé ne szeretett vol­na egy osztályon felüli, hosszú fekete hajú baba«. Mert a fe­ketéért van oda. — De azért látom, most is végighallgatták. — Gyermeknapot tartunk. Hadd örüljön a fiú. A fiú a sátor sarkába hú­zódva tiltakozik és megeskü­szik, amire kívánom, hogy azért ilyenek a többiek, mert irigykednek a sikereire. — Ha azt kérdem, mi az ami nem tetszik a sóstói táborban? — A kaja Ritka szinkronban válaszol­nak. Egyesek a hazulról kapott konzervekre mutatnak. — Kicsi az adag vagy rossz a minősége? — Volt úgy, hogy kevesell­tük, de inkább a minőséggel kellene többet foglalkozni jö­vőre. — A többi táborban jobb volt? — Nem. Azt hiszem, hogy mi a hazaihoz viszonyítunk. Az árvizes táborokról be­szélgetünk. Mesélik, hogy sok osztálytársuk dolgozott az új­jáépítésen. — Ha nem Balaton-parti épí­tőtáborba kerülnek, máshova is elmentek volna? — Az árvizesekbe igen. Bárí ha nem is kitörő lelkesedéssel, de máshova is. Ha jó a társa­ság ... — Kívánságuk? — Legyen jó idő. A munka miatt. Pintér Dezső Horganyzott vízvezetékcső most azonnal kapható ‘/a** cső 25,— Ft/fm 31,70 Ft/fm 15,10 Ft/fm 1” cső 3A” cső 16,80 Ft/fm ®/4” cső 6/4” cső 36,60 Ft/fm a Fővárosi Vas- és Edénybolt Vállalat szaküzleteiben I., Batthyány tér 5. IV., Kemény G. u. 3. VI., Váci út 1. VI., Lenin krt. 86. VII., Thököly u. 26. VII., Dohány u. 28. X., Körösi Cs. u. 3. XX., Kossuth L. u. 37. XIV., Nagy Lajos király u. 140. (4413) B SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. augusztus 20. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents