Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
— CSsak jöjjön haza a bü*os kölyök! — füstölgött az apa. Járt-kelt, lovaita magát. — Lényegében proligyerek, és Játssza a Csekonács-ivadékui. — Jó, csak ne lelkizz vele hosszan; oszd ki, aftii jár neki és kész! — mondta az anya. Az ablak előtt állt, s kopasztott csirkéből csipkedte a pihét. Sóhajtott. — Csak ne öregedne meg az ember! — Nyögött a dereka miatt. A csirkét magasra tartotta. — Teli van pihével. Te... a gyerek füle hallatára sose beszélj csúnyán. — Ki beszél itt csúnyán? — Olykor... Nem méltó hozzád, a gyerekről meg úgyis lepattan. — Anyja fajta. — Kezdd csak megint! Én sose csavarogtam... Késő este sose jártam haza. — Féltél a veréstőL Egész biztos, hogy féltél. Az asszony lejjeb eresztette a csirkét; a szemüveg az orra hegyére csúszott. — Nálunk példás rend volt — mondta. — Ez meglátszik a fiadon. — Engem akarsz mami? — Csak megállapítom. Az asszony sopánkodott. — A babramunka!... Tegnap hal volt, ronda sok pikkellyel. — Jó, hogy bírjuk — mondta az apa. — A dicséret helyett lám, panaszkodik — gondolta. Az ember így gyűlöl meg fokozatosan mindent. — Szétcsapott a kezével. Művészet előteremteni a zabához való pénzt, és jaj, ma csirke, jaj, tegnap ponty... — Tulajdonképpen nem is bűnös az a gyerek — mondta az anya. — Csak te látod annak. — Arca eltorzult. A lábfeje reumás. Nem bírja soká, az egyszer biztos. — Bűn?... Ki beszél itt bűnről? — Fut a lányok után. Azaz ... Nem is biztos, hogy ő fut. — Ez a futás ősidők óta kölcsönös, ahogy szoktad mondani. Vagy igaz, vagy nem. Szavai messziről hangzottak, és szelídebben, mint az előbb. Felesége, kezében a csirkével, hátrafordult, és szemüvege fölött kémlelte, hová lett az ura. A keskeny ajtón fény zúdult ki az előszobába. A hiú ember a tükör előtt áll a fürdőszobában. Tudta már, nézi a fogát, vizsgálja ritkuló, őszes haját, és fáj neki, hogy vénül, őneki, nő létére, nem fáj a vénülés. Csak kellemetlen. Miért is nem bukik föl az ember, amikor az első kopási jelek itt vagy ott mutatkoznak? Csak úgy megkérdezte: — Hová tűntél? — A szeplőimet számolom — mondta az ura ingerülten. Ismerte a felesége bogarát a tükörrel. Miközben kúsza haját ujjaival élgereblyézte, eszébe jutott, hogy feketét inna. Kérte a feleségét, hogy főzzön hamar. — Az istenségül — dohogott magában az asszony. — Tegyem le a csirkét, és főzzek kávét! — A sok pihe miatt motyogott: megvakul, mire végez... Hiába, kimerült, az idegei cafatokban, és minden este az a hecc, a fiú miatt. Tizenhat éves, lányokat istápol, és nem jön haza időre. Emiatt még nem dől össze a világ! Az a fontos, hogy gyereket ne tegyenek le a küszöbükre. Életre szóló szerzemény volna! Megfogant fejében: szól az urának, a tyú- kászás miatt ez egyszer még hagyja a gyereket, és inkább okítsa a csízióra: csőbe ne húzzák a lányok! Az ura dörmögni kezdett: — Illő pofonokat adok a fiatalúrnak. Két csattanósat. Az asszony dühösen a re- zsóhoz botorkált, s lángot gyújtott. Készülődött a kávéfőzéshez. Visszafordult mögötte szuszogó urához, s nézte: ha mérges, olyan, akár valami frissen pingált gipszfej, aminek a vonalait elmosta az eső. A férfi vonzó karakterét veszti el. »Ne mérgelődj! — nondolta, de nem mondta. Hosszan rajta felejtette a szemét. — »Nem is olyan öreg férfi..." — Kedvében jár, megkíméli majd az intenzív mérgelődéstől: ha a fiúk haza toppan, helyette ő osztja ki neki a napi pofonadagját. Ezzel azt is eléri, hogy ura a fiú pártjára áll, és a Irend pillanatok aliatt helyrebillen ... — Mi az, bűvölsz? — szólt rá az ura. — Azt akarom mondani: a gyerek fejét sose üsd. Ez a folyton visszatérő bogara — gondolta az ura. Csak a fenekét... — Tudhatod, az arcát szoktam kezelésbe venni. Pofont csak oda, de ieg— Minden áldott este... Nesze a lobosra csókolt bőrödre attól, aki védeni szokott Apja elkapta a fakanalat — Túlléped a határt — mondta. — Helyetted cselekszem! A taknyost hagyod elzülleni... Hagyod, hogy jámbor tinóként befogják a lányok. — Felzokogott. — Az anya üsse a fiát, mert idő előtt lányok után koslat, üsse, hogy az apa presztízse csorbát ne szenvedjen. — Tizennyolc, & tacskóval szűri össze a levet! — Má van abban, apu? — Megkérted a kezét? — kacsintott. — Ez még nem került szóba — vigyorgott — Ezzel még várak. — Mondom én — horkant föl az anya. — Ezt a butát nyakig behúzták. Maholnap unokát hoz a házhoz. — Hülyeség! — mondta a fiú, mire anyja villámgyorsan hozzá perdült, és pofon ütötte. — Ne vedd zokon! — mondta az apa a sértődötten néző fiúnak. — Az ilyen anyai pofon többet ér a polivita- plex-bogyónál. »Utálatos bölcsesség« — gondolta a fiú. Arrébb som- fordált, hogy levesse a kabátját, és fölakassza a fogasra. A hátán érezte apja firtató szemét. SZŐNYI SÁNDOR: Minden áldott este PORTRÉ Szentgyörgyi Kornél festménye. alább párosán, az egyensúlyi állapot miatt is. »Kigúnyol« — gondolta az asszony. — »Hiába, a randa- ság csak kiütközik belőle.« Ez az, ami az ő családjában ismeretlen volt. Hja, az ő szülei komolyan vették egymást No de, mit csinálhat egy asszony ötvenévesen? Passzítgatja a dolgokat, pasz- szítgatja, míg rá nem jön: hiábavaló! A férfi, hasonló életkorban, lókötősködik, kóstolgatja a tiltott gyümölcsöt. Ö keresi a többet, ő kap prémiumot és jutalmat. Any- nyit csíp el belőle, amennyit akar. A fizetési szalagot kérheti, lemondja, hogy megint elveszett, s nincs mód az el lenőrzésre. Viszont túl sok a bővérű lány, aki a testét-lei- két fekvésre készítette lel. Két pirosért, úgy mondják, bemutatják a művészetüket A férfiúnak ilyesmi . után kell-e a hitves? Inkább a civakodás! — De csöndben vagy! — szólt. — Amíg vesződöm a munkában, szórakoztass! — Nekem már elegem van — mondta az ura. — Minden áldott este a forgás önmagunk körül, előkészület a másnapi ebédfőzéshez, felemészt. — Megállj, konzerwel, meg üzemi koszttal foglak etetni! Ügy teszek, mint az okos naccságák, akkor majd puccba vághatom magam és vihetsz társadalmi életet élni. — Ez nem a mi témánk, miért dobod be? — Teli vagy feszültséggel — fújta az asszony. — Pihent vagy, hát adagolsz. — A gyerekünk izgat engem... — Megkeseríted az életét, az enyémmel együtt. — Hát nem csatangol a bitangja? — Lófrál... Rád ütött! Te is lányfaló voltál világéletedben. — Volt egy rövid korszakom, de jöttél te, és mintha elvágták volna. — És ma? ... — Szalámiba való, hűséges ökör vagyok. — A zsebpénzedet nem rám költöd. — Fejezd be, a mindenét! Ha minden áldott este eszem a szavaidat, fölfordulok. Mondtam már: nem jut eszembe pótszer után nézni, te pedig... kerülsz-fordulsz és újra kezded: pihent vagyok, te meg fáradt. — Esküszöm, itt kell hagyni téged! — mondta az asz- szony dühösen. A szeme szikrázott. — Csak srófolj fel, a kutyafáját! — a meredt lábú csirkét az asztalra dobta. A fiú nyitotta az ajtót. Előre látszott milyen vörösre csókolt a szája, még az álla hegye is lángvörös! Miféle lányiakkal csókolózhaty? ... Urát félrelökve a konyha- szekrény fiókjánál tenmett, s kirántotta. A lekvárkeverő kanál akadt a kezébe. — Ne őrülj meg! — mondta az ura. — Azzal agyon is ütheted. — Mire eléje állt, a fia belépett. Apja mentő szándékát látva, hetykén mondta: — Hagy!... Anyu úgysem nyugszik addig, amíg a mérgét ki nem adja. így megy ez nálunk minden áldott este. — Minden áldott este! — kiáltott az asszony. — Apáddal összestimmelve érvelsz! Fiára zuhintott. Verte, ahol érte. Selraeczl Tóth János felvétele. UNESCO-jubileum a nagy humanista pedagógus emlékére CQMENIU Az ENSZ művelődésügyi szervezete, az UNESCO, 1970 júliusában nemzetközi emléknapok során idézte föl a 300 éve halott nagy tudós-pedagógus Co- menius alakját, tevékenységét. A gyerek félresomfordált — Ez a ti modern nevelési módszeretek — mondta. — Minden áldott este elővesztek, mivel... Valamiben csak ki kell élnetek magatokat. — Coki, te! — mordult az apa. — Lófrálsz! — kiáltott az anya, és villámlóan nézett az urára: ha a ma esti fegyelmezést átengedte, hallgasson. — Nekem is kell a társaság. Ha nektek ez fáj, nyomjatok spirituszba! — Talán valami újabb lánnyal kezdtél ki? — kérdezte az apa. — Mit tételezel fel róla? — förmedt urára az asszony. — Ez talán mégse váltogatja a lányokat, mint öreg katona a kapcáját? »Ezek semmit se tudnak!« — vidámodott fel a gyerek. — »Azt hiszik, még mindig azzal a dagival futok, aki miatt annyiszor kifiguráztak. Rózsi... Hol van már! És hol van Irma?« — Elmosolyodott Nézte az anyját, hogy mekkora lendülettel fog a csirke kibelezéséhez. Jobb is, ha ő csak ilyesmivel törődik. — A mostani lány, Piri. Remek kis nő — mondta az apjának. — Ez ... ' olyan anyáskodó. Az asszony majd elvágta a kezét. — »A taknyosok« — gondolta. — »Hallatlanul jóba lehetnek Különben, hogy jöhetne szóba az anyáskodás.« — Rafinált lány — mondta az apa. — Tudja a taknyost mivel lehet levenni a lábáról. Dajkál, babusgat, veszítsd el a fejedet, aztán... mi meg sírhatunk. — Ne félj, két évvel idősebb! — Te, a mindenedet! Mibe tottyantál bele? — kérdezte, mert észrevette, hogy fia hátulján hatalmas olajfolt éktelenkedik. A gyerek meglepetten mondta: — A Duna-parton ... — Gépzsírba vagy gépolajba, Pirivel — bólogatott az apa. — Menj hát a szemem elől, mihaszna! — Ez a tisztítás a te költséged — mondta az anya. — Bűnhődj! — Jó, csak minden áldott este ne marj valamivel! — mondta az apa. — Én is azt kérem tőletek — szólt a fiú —, ne minden áldott este... Jó volna közte- tek. De folyton a misét hallgatni, és elviselni a püfölést. Szerintetek tulajdonképpen mikor éljek? Már tizenhat éves vagyok!... — Takonypóc! — mondta fitymálóan az asszony. — Ezt már mondtad — legyintett a fiú. — Vedd tudomásul: nincs időm kivárni, amíg sok stexem lesz! Tanuld meg, a fiatalság gyorsan érik! A ti időtökben, amit folyton felhoztok... ugyan, kérem! — Coki, te! — mondta az apa. — A felszabadult nyelved még majd arra kényszerít, hogy megfékezzem a te szédítő élési iramodat. —• Minden áldott este! — sóhajtott az anya. — Az egész napi robot, főzéssel bíbelő- dés és feszültség után sok. Ügy látta, a két férfi szeme cinkosan összevillan. »Szövetségesek ezek!« — gondolta. Kettővel hogy is bírna? — Célba értünk — mondta az apa. — Vacsorázzunk hát, aztán békességgel feküdjünk! C omenius Amos János (Komencky) az emberek nevelhetőségének gondolatát hirdette, s tiltakozott az ellen a felfogás ellen, hogy egyes emberfajták, társadalmi osztályok nem képesek arra, hogy magasabb műveltség szintjére jussanak. Szerinte az egész ifjúságot — nemre való tekintet nélkül — iskolába kell járatni, és nemcsak a nemesek, a gazdagok, hanem a szegények, a jobbágyok gyermekeit is iskoláztatni kell. Városban, falun, tanyán egyaránt. Felismerte az iskolák fogyatékosságát, és egész életét az iskolai nevelés megjavításának szentelte. Mind a modem iskolarendszer, mind az iskolamunka szervezetének alapjait ő vetette meg. 1650-ben Lorántffy Zuzsan- na meghívására jött hazánkba, és Sárospatakon töltött négyévi működése alatt nagymértékben elősegítette az elmaradott magyar iskolaügy fejlődését. Itt Sárospatakon írta legnagyobb nevelési munkáját, a világhírű Orbis pictus-1 (A világ képekben), melyben a szemléltető oktatás mellett tör lándzsát. Már ebben az időben hangsúlyozta a szülők és nevelők példamutató magatartásának fontosságát is. Az erkölcsi nevelés jelentőségével kapcsolatosan azt vallota, hogy »nevelni könnyebb, mint kinevelni«. Egész életében harcban állott a feudális egyházzal és a császári hatalommaL Szembefordult az egyházi skolasztikával és dogmatizmus- sal. Működése és törekvései elválaszthatatlanul egybeforrtak a forradalmi huszita hagyományokkal és a »-cseh testvérek« gyülekezetének demokra- tizmusávaL Természetesen emiatt mind az egyház, mind a világi hatalom részéről állandóan üldöztetésnek voltak kitéve. Ezért kényszerült elhagyni a cseh földet harmincezer család, 'köztük Comenius is, aki már ebben az időben hirdette a népek közötti békés együttműködés gondolatát. M egrázó szavakkal írta le a szegények nyomorát és ostorozza a feudális társadalom bűneit. Hirdette az elnyomott, osztályok műveltséghez való jogát. »Nem adtam dióhéjat bél nélkül, és nem árultam edény*- bor nélkül« — mondta Sárospatakról való távozásakor. Ez jellemzi maradandó, évszázadok óta is ható alkotásait. Csehszlovákia és vele együtt az egész művelt világ méltán ünnepli most emlékét, életművét. Gyenes Zoltán c^u^YESEBB’ ELÖ' A képzőművészetről röviden SZÓR az eszközről, a szer- ---------' . ■ . ■. ..... Néhán y szó a műfajokról (Grafika — festészet) számról beszélünk. A ceruza, a széndarab, a különböző kréták jórészt a rajz eszközei. Ezekhez csatlakoznak a különböző rendszerű és minőségű tollak (és százféle más, rögtönzött szerszám), amivel grafitot, tintát, tust, hígított tust, diópácot és egyéb anyagot lehet felvinni a papírra. Kamarazene: kevés eszközzel, szigorúan megválogatott elemekkel ábrázolni valamit, de úgy, hogy ebben a kicsiny, látszólag szegényes világban mégis benne éljen az egész minden- ség. A rajz a maga fekete-fehér ellentétével (mondhatnók így: puritán hangszerelésével) a három dimenziót, a tárgyak testességét, a fények és árnyak villódzását, sőt — a rajz nagy mestereinél még ez is előfordul — a valóság színhatásait is érzékelteti. Rajzzal minden kifejezhető: portré és tájkép, meghitt csendélet és kicsinyben is monumentálisnak ható lovascsata. A rajzeszköz és a rajzolás módja már jóval komplikáltabb, amikor a művész közbeiktatja a nyomtató lemezt. Ebbe karcolja bele az ábrát (ne bonyolódjunk bele a karc és metszet szakmai rejtelmeibe!), és ezt a fém- vagy falap st festi be. S ezt — csakúgy, mint a nyomdászok a klisét — rányomja a papírosra. Ez már a kamaraművészet magasiskolája. Csodák születtek belőle. Tenyérnyi lapon a végtelenség és az örökkévalóság illúziójával ajándékozva meg az emberiséget. A sokszorosított grafikán túl ott vár reánk tündöklő színeivel, egy virágos kert frissességével, az élmény és megvalósítás közvetlenségével a rajz: az akvarell, a tempera, és a pasztell. Az iménti grafikai műfajok a rajzot hangsúlyozták. Emezek a színt. Ott a fekete-fehér dominált, üt a végtelen szín- gazdagság. Kamaraművészei ez is, hiszen a p>asztell és az akvarell művelői — tisztelet a kivételnek — nem kedvelik a nagy méreteket. Mondanivalója is a pompásan megragadott pillanatot, a hibátlanul exponált pillanatfelvételt képviseli. AZ OLAJFESTMÉNYRŐL ha azt mondanék, hogy alkotói módszere körülményesebb, »nehezebb«, mint a grafikáé, valótlant mondanánk. Hiszen a rézkarc vagy az acélmetszet egy-egy példánya néha hónapokra a munkaasztalhoz köti a művészt. Való igaz azonban, hogy az olajfestészet klasszikus módszerei (300—400 éves távlatra gondolunk) hallatlan műgondra kényszerítettek a festőt. Az anyag kiválasztása (fa- vagy vászonfelület), ennek megmunkálása, alapozása, a festmény alapivonásainak felvázolása, a szín-alátét (ami csak arra szolgált, hogy az igazi, végleges színek tüzét fokozza), a végső simítások nemcsak nagy művészi fel- készültséget, hanem alapos »mesteremberi« képzést követeltek. A XIX. század impresszionizmusa ezt a bonyolult alapozást és előmunkálatot nemhogy nem kívánta meg, ellenkezőleg: szinte el is tiltotta. De az olajfestmény mindezen stirális és mesterségbeli változások ellenére rendkívüli lehetőségeket kínál a művész számára. Szinte végtelen színskálát. Csodálatos atmoszféra-teremtést- a fény, * levegő, a távlat tüneményeinek minden csodáját. A növényzet vagy az emberi test, egy épület vagy a táj olyat, anyagszerű ábrázolását, ami végül is ezt a műfajt a legnagyobb mesterek kedvencévé, a legnagyobb mesterművek hordozóivá tette. És végül — hangsúlyozva, hogy felsorolásunkat inkább egy ötlet, mintsem valami rangsor alakítja ki — a freskó, amelyről meg kell mondanunk, hogy jóval régebbi, mint az olajfestmény (s ez áll a rajzra, a krétára, s a vízfestékre is), a freskó (vagyis al fresco) azon frissiben a vakolatra kerül fel. Ha kiszáradt a vakolat, a festő n«r. dolgozhat tovább. S ez gyorsaságra, az alkotás villamic tempójára kényszeríti a piktort. FINOM KAMARAZENE a rajz, a rézkarc elmélyült mesteri munkálkodás, az olajfestmény a színek, formák világának gazdag feltárása. A freskófestő mindig összegez. A legnagyobb, legfontosabb vonásokat emeli ki. Amazok elmélyülhetnek a részletekben. Neki nagyvor lú, monumentális hatásra k H törekednie. Búcsúzóöl még csak anv- nyit: a műfajokat nemcsak az eszköz teszi, hanem haszná latuk is. A rajz legtöbbször a gyűjtő fiókjában pihen. A táblakép, az akvarell, a pwsz- tell vagy az olaj felkerül a falra. A freskó a középületeit dísze. Persze, ha valóban mestermű. S ha együtt él az épülettel. Gál György Sándor SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. július 19. *
