Somogyi Néplap, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-19 / 168. szám

Vannak-e kulturális szenzációink? •f — Költőt fag- • gatok erről, es tétova nemmel válaszol. —»A nagy korszakfordulók hozzák meg a magu k szen­zációit« — mondja inkább ön­magának, mint nekem. — »A szenzációk, a tehnika & a sport területén jelentkez­nek« — vélekedik tanár ba­rátom. Aztán egy gimnazista lány meglepő sietséggel bó­lint igent a kérdésre, és mar címekkel indokolja válaszát: »Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ab­lak előtt című képét; meg­ismertem egy gyönyörű Ily- lyés-verset a Szekszárd felé címűt, és nagyon szép elő­adásban hallottam a Varázs­füvedét«. Ezek szerint a tíz eszten­deje festett kép, a még ré­gebben született vers és a sok emberöltő távolságából komponált opera is lehet egyik kortársunk számára mai szenzáció? Bizony lehet. Hiszen ki-ki a saját sorsa, érdeklődése és körülményei koordináta-rend­szerének megfelelő ütem es sorrend szerint ismerkedik meg azzal, ami az emberi szellem erőfeszítéseiből a kultúra több évezredes tör­ténete során létrejött Csakhogy a címben meg­fogalmazott kérdés a má­nak szegezi a kérdést. & olyasfajta tényeket kívánna válaszul, mint amilyen szen­záció volt a maga idejében Erkel Bánk bánjának bemu­tatója, Ady Üj versek című kötete vagy Reményi boszor­kányos hegedűjének első dia- dalmas szereplése. Van-e ilyesmi, napjaink­ban? Azt hiszem tétovázás nel­De nemcsak új tehetségek fólbukkanása kelthet . orszá­gos érdeklődést. Operaházunk a Lammermoori Lucia má­sodik szereposztásában Le- hoczky Évára bízta a címsze­repet. A művésznő korábban operettszínpadokon lépett föl, a vendéglátóipar zenés mű­soraiban szerepelt, külföldön kereste az érvényesülést, s, most — immár túl a negy­venen — olyan teljesítmény- nyel lepte meg az operaláto­gatókat és a kritikát, hogy annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: Hogyan gaz­dálkodunk \ tehetségeinkkel, hogy csak most nyílt alkal­ma e művésznek a bizonyí­tásra? Sorolhatnám még kulturá­lis életünk kisebb-nagyobb szenzációit. Mert annak szá­mít az is, ahogyan múzeumi célokra helyreállították a bu­davári palota termeit. Szén - zációt jelentenek a szenlcnd rei teátrum évről~°vre ismét­lődő előadásai. Vagy hogy az egyéni teljesítményekhez ka nyarodjam vissza: Kardos G György — a régen operett- átdolgozónak elkönyvelt szín házi ember — regényíró si­kere az Abraham Bogai í h-'t napjával. A magyar hangle­mezgyártás több, nemzetköz: díjat nyert lemez is szen­záció értékű. űrt hiszem, hogy vannak-e kulturális szenzációink. Ilyenek min­dig is voltak. Hiszen Jókai is föltűnt valamikor, Bartókra is fölfi-»veitek, a régi Víg­színháznak is voltak izgal­masan gyönyörű előadásai, Babits Dante-fordítása, Mó­ricz Boldog embere, a szege­di fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális 'zenzáció? küli, igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szenzá- ció-e az, ahogy néhány fia­tal zongoraművész — közü­lük a legismertebbek a Beethoven-zomgoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és leg­jobb barátja, Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei . életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció értéket Darvas Iván színháztörténeti jelentő­ségű produkciójától, amelyet az Egy őrült naplója elját­szásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében is páratlan, ahogy a üzenhet éves miskolci gimnazista, Ba­ri Károly föltűnt. Néhány hó­nappal első költeményeinek publikálása után nem keve sebb mint 11 ezer kötetben jelentették meg verseit. A könyv órák alatt egy szálig elfogyott. Napjainkban az a kérdés: Vajon mindent megteszünk-e azért, hogy a kiemelkedő tehetségek, a művészettörté­neti szempontból is jelenté­keny alkotások . akadálytala­nul elnyerjék az őket megil­lető helyet? Ma már köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt megjelenési le­hetőségre. Nem egy kimagasló tehetségű festőnknek — pél­daként csak Holló László és Kohán György nevét emlí­tem — életének jelentős há­nyadát az erkölcsi és anyagi megbecsülés jelei nélkül kel­lett végigküzdenie. Időnként jelentős színművészek kérik idő előtt nyugdíjaztatásukat, mert úgy találják, nem fog­lalkoztatják őket megfelelő­en. Elképzelhetetlen olyan kul­túrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden alkotás tüs­tént föilkarolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmodik, az min­den poszt betöltőjétől a tö­kélyt reméli. Az új mindig magában rej­ti a szokatlan elemeit. A szo- i katlannak pedig ellenállást kell leküzdenie. Viszont a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, hogy a tehetségek ne kallód­janak el. Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfelelő­en, ha mind több lesz nap­jainkban a pozitív elő’élű szenzáció. (A negatív szenzá­ciók fölemlítését szándékosan mellőzöm, példatárát mozi­műsoraink gazdagítják a leg­erőteljesebben.) Néhol leleményes intézkedő sek sora szolgálja a helyi ér­tékek időben történő fölka­rolását. Tudóit megyéről, ahol számon tartják az olyan fiatalokat, akik matematiká­ban, rajzban, irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hason­lókban kitűntek társaik kö­zül. A megye vezetői figye­lemmel kísérik sorsukat. Ahol anyagi vagy egyéb okok gá­tolnák a tehetséges fiatal bol­dogulását, ott segítenek. Országszerte szaporodnak az olyan rendezvénysoroza­tok, amelyeknek keretében dobogó kínálkozik új kezde­ményezések alá, lehetőség nyílik 'a vidék tehetséges embereinek nyilvános szerep­lésére. Egyetlen megye »művésze­ti hetének« műsorfüzetét la­pozgatva ilyen rendezvények­ről olvasok: nemzetiségi mű­vészegyüttesek fesztiválja; képzőművészeti szabadiskola a megye nemrég elhunyt festő-szülöttének falujában; koncert a megye botanikus­kert jéfban; irodalmi- színpa­dok találkozója; egyik kisvá­rosunk festőinek tárlata; pásztor- és lovasnapok egyik állami gazdaságban; műemlé­ki séta a megyei tanács épü­letében stb., stb. Tehetségekben szűköl­ködtünk. A tehetségek töme­ges méretű kibontakoztatásá­nak gondja a mi korszakunk gondja. Gondja, feladata és gyönyörű lehetősége. Ma már nyilvánvaló, hogy nem ma­gányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közmű­velődés egyetemes fellendíté­sére. Ez lehet csak egészsé­ges táptalaja á sokasodó kul­turális szenzációknak. Mert hogy mást ne mond­jak: az sem volna utolsó szen­záció, ha sikerülne fölszá­molnunk az írástudatlanság utolsó maradványait. Bajor Nagy Ernő M ég a háború idején tó­tén t. A gyermekotthon könyvtá­rában rábukkantam véletle­nül egy kis könyvre. A könyv fedőlapján egy kuc^más, be- kecses férfi állt, géppisztol­lyal a kezében. Nagyon ha­sonlított apámra. Sokáig né­zegettem a könyvet, majd ar egyik sötét sarokba surranva letéptem róla a borítólapot s az ingem alá rejtettem. Nem is tudom, meddig ho*- dozgattam ott. Egyszeregy­szer vettem csak elő, hogy megnézzem, hogy gyönyör­ködjem benne. — Kétségkí­vül ő az apám! — mondtam ilyenkor magamnak... Már harmadik éve, hogy a fronton volt, de én meg egy levelet sem kaptam tőle. Lassan- lassan szinte el is felejtettem. Ékről a képről mégis tudtam, hogy az én apámat ábrázol­ja. Egyszer merész lépésre szántam el magamat: meg­mutattam a képet Vovának, hálószobánk legerősebb tag­jának. Mohon tépte ki a borító­lapot a kezemből, hosszan né­zegette, majd így szólt: (Gink Károly felvétele.) ANATOLIJ PRISZTAVKIN: Fénykép — Marhaság! Ez nem a te apád. — De az! — Kérdezzük meg a tanító- nénit! Olga Petrovna megnézte a letépett könyvfedelet, és azt mondta: — Ejnye! ejnye! Hát sza­bad letépni egy könyv fede­lét? S egyébként sem hiszem, hogy ez a te apád lenne. Miért imának éppen a te apádról? Erre még nem gon­doltál? — Nem. De mégis az én apám! Vovka nem adta vissza a képet. Azt mondta, hogy én csak hencegni akarok a kép­pel, s hogy ő eldugja, mert ez az egész mind csak csupa os­tobaság, s nem is adja vissza sohasem, mert nem akarja, hogy butaságokkal foglalkoz­zam. Ekkor azonban sokkal job­ban éreztem, mennyire hiány­zik az apám. Ismét elmentem a könyvtárba, és végigbön­gésztem az egészet, hogy egy ugyanilyen könyvet találjak. Tamás Menyhért: VÁLTOZÁSOK A pajtában falnak dől a kiszáradt fűzkosár, résein kibújt gyermekkorom emlékezete, szótlanul int, s a halk házsorok közé kísér, ahol a teljesedő éj teljesedő álmokat rajzol az ablakokra, a papsajtos árokpartok már nem ismerik a szorongást, az út szélén kővémeredt hitek hevernek, ahol rozsdás-kilincsű kápolnákban emészti magát az isten. Különben a napkelte olyan, mint akkor volt, a föld föld maradt, a munka munka — kemény, de könnyebb, akár a megosztott gond, csak a dombok válla roskadt meg, súlyosodtak a völgyek: termöbb lett ölük. Békési Gyula: Szerelmesek Árnyékuk egymáson. Egymáshoz tapadtak. (Száj a szájon.) — Mindketten fennakadtak aranyhorgán a boldog pillanatnak. apámról Sikertelenül. Ügy sírtam egész éjjel, mint a záporeső. Néhány nap múlva Vovka kaján vigyorral közeledett fe­lém: — Nos, ha az apád van a képen, semmit sem szabad sajnálnod érte. Hajlandó vagy fizetni ? — Örömmel! — Nekem adod a bicská­dat? — Neked. — Hát az iránytűdet? — Azt is. — És a ruhádat? Cserébe egy régebbiért? Igen. A markomba nyomta az agyongyűrt képet: — Tessék! Nem kell nekem a ruhád. Meg semmid. Lehet, hogy mégis igazad van... Vovka tekintetében soha nem látott irigység és szomo­rúság bújkált. A szülei Novo- rosszijszkban maradtak, ame­lyet elfoglaltak a németek. S neki egyetlen fényképe sem volt az apjáról Fordította: Kreesmáry László BENCZE JÓZSEF: Versek Dal L Csodája vagy te ennek a világnak, zenélő dereka egy szép gitárnak! 2. Szerelemért epekedem, virágmézzé elegyedem, a csókodtól melegedek, viharból jött kis Nap-gyerek! 2. Álmaimmal álmodsz, gondjaimmal számolsz, bajaimmal lázadsz, munkáimmal fáradsz, szárnyaimmal szállasz. •I. Tollasodj testemhez szomjasul: lázamhoz, szelídülj házamhoz. Tárlaton Darázs Endre: Belső feszültség FESZÜLTEN FIGYELT az író. De semmi, de semmi... Golyóstolla komoran szán­totta a papírt. —- Ottilia kartarsno magá­ra nyitotta a gázcsapokat.,, Megint figyelt. Odakint csak a kukák ricsajoztak. A mester egyetlen megvető vonással semmisítette meg Ottilia kartársnői. Károm­kodva irta: — Es elpusztult egy ország. Döbbenetes csend vette kö­rül a mestert. A végromlás halálos némasága. Vicsorogva kerekitgette be­tűit. — Aztán a földrész is ki­halt. Még a baktériumok is elpusztultak. Erezte a mester, hogy pá­lyája csúcsán van. E műt 1 komor jóslat a könnyelmű, dáridózó emberiség számára. Teljes tüdővel szívta be az alagsorból feláramló hagyma­szagot. — Megdöglött a naprend­szer is... Csöngettek. Ugrott is a mester, mint a bolha. Az jött, akit várt. Kicsit butaképü fickó ácsorgóit kint. Rigli. — Bocsánat, de kicsit be­rúgtam. — Nem tesz setnmit, ked­ves Rigli úr — hajlongott a mester. — A fiatalság bo­londság! Rigli dúdolt. A MESTER ÁTVETTE. — Hát ehhez kéne nekem egy marhajó és hülye szöveg, mesterkém. — Máris — görnyedt aszta­lára a felvillanyozott mester, mint egy szolgálatkész író­deák. — Gyönyörű a világ — da­dogta Riga, a slágerszerző. Szívből bólogatott a mes­ter. Amióta betoppant Rigli Jenő, azóta megint hinni tu­dott az emberiség hatalmas jövőjében. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970, július 19.

Next

/
Thumbnails
Contents