Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-27 / 149. szám
NYELVMŰVELÉS A tárt ablakú könyvelésbe becsúszott a késő délutáni zaj. Buszok bSffenő indulása, viHam«5 recsegő fékjei, emberek zaja. A könyvelésbe a nyitott panorámaablakokon hasábban beúszott a hazamenők energiája. — Folytatjuk, Kiss úr? A könyökvédős kitakarta •zemét a homlokszorításból. •— őrjítően fáradt vagyok, i—i Folytassuk, Kiss úr! — Olvassa! A két könyökvédős, gallérjuk és ingük között merített papírral (hogy ne koszolódjék az ing), egymással szemben ült. Csak ők ketten uraz- ták egymást az irodában. — Bár szólíthatnánk egymást elvtársnak is, hehe... Nem igaz? — kérdezte egyszer doktor Szánthó, kivel közös zárkába zárta Kiss urat az évente tizenkétszer Ismétlődő hóvégi zárás ötnapos, éjfélig tartó túlórázása. i— Olvassa, Szánthó úr! — Kétezer-nyolcszázhuszon- hét... Halkan recseg, tekerek az öreg Brunswiga. S. Boda András: A — Igen. — Tízezerötszáz... Az összeadógép ötven éve adja össze a számokat, Brunswiga. — Igen. — Igen. — Igen... igen... Igen... — ezredszer fordul az ősz- szeadókar. — Igen... Nincs több? Akkor mondja, Szánthó úr, a végösszeget! — Kétszázhuszonnyolcezernégyszázhatvankettő. — Igen. Mennyi? Mintha csak az egyik könyökvédő lenne Kiss úron. — Kétszázhuszonnyolcezer- négyszázhatvankettő. — IGEN. Kiss úr feláll. — IGEN!!! — üvölti. Szánthó úr is feugrik asztala mellől. — IGEN!!! JELENI!^ — üvölti és suttogja Kiss úr. Mert ezt kell mondania. A képzőművészetről — röviden A giccs A múltkoriban anyagszerűségről és anyagszerűt- lenségről beszélve a terített asztaltól kölcsönöztünk példát. Folytassuk hát ezt a gyakorlatot! Ma az ételt elsózzák, a tésztát túlcukrozzák, a pörköltet nyelvégetőre paprikázzák, mindig felmerül bennünk az a gyanú, hogy a túl sok cukor, a túlzott paprikaadag, a marékkal szórt só valami más ízt akar »-elhallgattatni«. Nos, a giccs agyoncukrozott tészta és túlsózott leves. De vajon milyen ízt akar eltüntetni a giccs szakácsa? A giccsőr (nevezzük végre nevén a gyereket!) szemlélete alacsony szintjét, tudásának, művészi-emberi értékeinek hiányosságait leplezi. A giccsőr voltaképpen majdnem olyan káros, mint a kuruzsló orvos. Elállja — vagy inkább eltorlaszolja — az utat azok között, akik egymásnak rendeltettek. A giccs- őr távol tartja közönségét az igazi művészettől, mint ahogy a sarlatán is el tanácson a beteget a gyógyító orvostól. Mik az eszközei a giccsőr- nek? Mindenekelőtt a téma: cica gombolyaggal. Két cica, két gombolyaggal. Ez a kép ára szerint növelhető vagy red; * kálható. Cigány lány. Cigány- lány és cigányfiú. Cigánylány, cigányfiú és egy közéjük oda- hajló cigányprímás. (Árpolitika, mint fentebb.) Holdvilágos éj. Havas holdvilágos éj, egy-két-három szarvassal (ár és méret megállapodás szerint). Vajon mire alapítja számítását a giccsőr? Arra, hogy az emberek iavarésze nagyon szereti az állatodat. Hoffv az ember bezárva négy fal közé, áhítozik a természet után. Hogy az embereknek —éppen elzártságuk miatt — csak nagyon halvány benyomásemlékeik vannak az erdőről, a naplementéről vagy a teliholdas éjszakáról. Elegendő hát, ha e hiányos emlékek közül a legkézenfekvőbbet idézik fel számára. E rövid elmefuttatás eredményeként kimondhatjuk, hogy a giccsőr a témával hat, ahelyett, hogy az ábrázolással hatna. Mert óriás tévedés az, hogy a szép, vonzó modell (lett légyen az kismacska, a cigánylány, a havas fenyő vagy a hűvös patakhoz siető szarvas) már a mű szépségét is biztosítja. Leonardo torz vénembereket rajzolt, a mi Mednyánszkynk elesett csavargókat, Fembrand pedig a gettó száműzöttjeit. A legnagyobb németalföldi mesterek egyenesen keresték (és meg is találták) a groteszket (mondjuk így: a mulatságosan rútat). Művük remelés lett mégis. A túlcukrozott, mézédes modell nem helyettesítheti az igazi művész látását, ábrázolásmódját, emberismeretét és mély, humánus életfilozófiáját. De hát a giccsőr nemcsak a témával bűvészkedik, hanem bizonyos hatóeszközökkel is. Helyesebben: a hatások és eszközök túlfokozásá- val. Nála a vörös égalj lángnál is lángolóbb. A hó a meszelt falnál is fehérebb. Rikít a zöld, a sárga, a rózsaszín. Minden felfokozva, mint valamely rossz zenekar hangszerei, amelyek egymást kiáltják túL Mindez a jó ízlésű műértő jel Elvesznek az íróasztalok, az utca zaja, az autóbuszok, a villamos, az emberek, csak a számok maradnak, és az IGEN. JELEN!!! átja a sírkamraszerű prices rengeteget Látja a bevetődő fények sárgasávos csontvázarcait. Látja a lábat, -amely tétován lenyúlva, támaszt keresve megáll a koporsó szélén. Hangokat hall. Hallja a saját rekedt suttogását. — Hová mész? — Orvosért. S meghallja ezt egy harmadik. — Orvos? Ah! Orvos kell neki. Kísérlethez? Akad barátom. Orvos kell? Kozmetikus, borbély, író, igazgató, színész, költő, főkönyvelő nem kell? Akad pedig! Orvos kell!?! Gyógyszer, barátom ... — Hallgattassátok el! — Ez itt meghal. Piros számára veszélytelen. De veszélyes az olyan giccs, amely a nagy művészet talárjába öltözik, a bölcselkedés álorcáját rakja maga elé, s a hipermodern, az európainál európaibb élművészet álruhájában lép elénk. A durva giccs 100 méterről megmutatkozik. Ez nem. Ez azt saenvel- gi, hogy ő valami magasztos művészeti elv heroldja. De valahogy mégis védekeznünk kell ellene — mondja az olvasó. Mi sem mondhatunk mást: bizony, védekezni kell! De hogyan? Aki Arany Jánoson, Vörös- martyn, Ady Endrén, József Attilán nevelkedik, azt nehezen csapják be álköltők, hamis próféták. Akinek füle Bachhoz, Mozarthoz, Liszthez, Bartókhoz szokott, nemigen megy lépre, ha álmuzsikusok muzsikautánzata csalogatja. A giccs és igaz művészet örök vitájában egyetlenegy segítő társunk lehet: a gyakorlat. Látásunkat erősítsük meg a nagymesterek szemével. Ez a gyakorlat biztosan azt eredményezi majd, hogy las- san-lassan megsejtjük a jegyeket, amelyek az igazi művészt és az igazi művészetet jelzik. Könyv? Olvasmány? Kitűnő segítség az is, hiszen Rippl-Rónai nemcsak festett, de írt is, Munkácsv nemcsak festményein, emlékirataiban is megörökítette gondolatait. Delacroix nemcsak képzőművésznek óriás, de prózaírónak is Miért tartjuk mindezt olyan fontosnak? Mert a giccs ellen való védekezés több, mint műértői, műveltkedő sznobizmus: létfontosságú védekezés az ízléstelenséggel szemben, amely egykönnyen átcsaphat az igaztalanba. Ettől pedig meg kell védeni nemcsak a szemünket, de a szellemünket is; végső fokon: emberségünket. Gál György Sándor esik megy a szíve felé, vér- mérgezés. — Hol itt egy orvos? Miféle gyógyszer kell neki? Széttört here? Apám velője? Itt van, itt szárítom. Hülyék. — Azt mondják a vizelet... — Pszt! Az őrség! Fényre kushad a kripta. Álmot tettetnek a csontok. S a sötétséggel indul megint a suttogás. — Az mondják, a vizelet... az jó a sebre. — Emberek! Kinek kell vizelnie? A beteg nyög. — Öh, Adonáj! ÉS látja Klein a reggeleket. Az Appelplatzot. A tá- molygó vigyázzba meredt négyszöget. A hajnali névsorolvasást. S az ő nevének a döbbenet. — Hát csak ennyi lennék? És ennyien. És v:gyorgó pofájú vérebek, és az iszonyat, hogy túléljük, és találkozunk majd: — No, Lám-lám, Klein. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? NEM ÉRDEKEL. Túlélni. ELFELEJTENI. De most kísértenek az éji hangok. — És te, Rosenthal, Szálai? Ti mit csináltok? — Én boltot nyitok. Kóce- rájt, magunknak, ha él az asszony. — Én meg elégek... — Emberek, ki ismer engem? Ki ismer engem?! Mondjátok a nevem! »■Megveszem majd ezt a priccset. Itt a fogam nyoma. Meg akarom majd mutatni embereknek. Aludj, Klein, aludj! Reggel a vigyázzhoz erő kell. A JELEN-hez. Hogy úgy üvöltsd, hogyhigy- gyék azt, ikreket szülsz, any- nyi az erőd. És nyeld le, nyeld le... ne érts németül! Mondd milliószor az egyszeregyet, és számold a napokat! A számok kenyeret adtak neked, életet.« Magával vitázva. A számok? Hát számold a napokat! És ne felejtsd a névsorolvasást. Ne felejtsd a jelre üvölteni, hogy JELEN, ne felejtsd a vigyázzt! Ez most mindent jelent. És várj a jelre: — Zweihundert-achtund- zwanzig-tausend vierhundert- zweiundsechtzig. — JELEN!!! — Kérem, mi csak összeadtunk. És akkor Kiss úr... Az egyenruhások összenéznek. Most meghalt a város. Kettévágta zaját a sziréna. A hordágy a számológép mellett terpeszkedik a két íróasztalon. falon oklevél: »-A FELSZABADULÁS szocialista brigádnak«. — Kérem, mi Kiss úrral csak összeadtunk, és akkor Nézzék! Nézzék a kezét! Ahonnan letépték a fekete könyökvédőt a szőrtelen kar belsején, épp az ütőér fölött I. G. FARBEN-reklám: — 228 462. ÜNNEP Soltra Elemér festménye. ja Rippl-Rónai Múze-vn Időszaki tárlatának anyagából.) A nyelvjárások és a nyelv közlő szerepe Ahhoz, hogy az emberek az akarat- és gondolatközlés során megértsék egymást, olyan jeleket és jelzéseket káli használniuk, amelyeket nemcsak a közlő fél ismer, hanem az is, akinek a közlés szól. Az élelmiszerüzlet kirakatában elhelyezett ősziba- rackkompót is jelzés. Tudják a kirakatot néző járókelők, hogy az üzletben lehet kom- pótot kapni, s az tíz forintért megvásárolható. A forgalmas városi utcákban számtalan jelzőlámpa, közlekedési tábla hívja fel az autósok és gyalogosok figyelmét arra, hogy átmenni tilos, parkolni szabad, nagy ívben kanyarodni tilos stb. Mindazok, akik ezeket a jelzéseket és jeleket elhelyezték, tudták, hogy az emberek megértik majd a közlő fél szándékát vagy akaratát, és megvásárolják az árut, nem kanyarodnak autójukkal nagy ívben stb. Valamennyi jelzés és jelrendszer között talán az emberi nyelv a legbonyolultabb. A szavak olyan nyeävi jelek, amelyeknek egy nagyobb emberi közösség által elfogadott és minden tagja által jól ismert jelentése van. Közismert szabályok és törvények szerint rakjuk őket egymás mellé, ellátjuk őket toldalékokkal, végződésekkel .A közlés szempontjából még a szavak sorrendje sem közömbös. Mást-mást jelent az alábbi két mondat: A hölgy barna kalapot vett. A barna hölgy kalapot vett — pedig ugyanazokat a nyelvi jeleket használtam mindkét mondatban. Mindehhez járul még a beszélt nyelv esetében a hangsúly és a hanglejtés, ez is csak a beszédközösség által elfogadott és jóváhagyott lehet. Ezekből a véges számú nyelvi jelekből, a szavakból és a toldalékokból — a szerkesztési szabályok megtartásával — végtelen számú mondatot alkothatunk, igen bonyolult gondolati tartalmakat is közölni tudunk embertársainkkal. (A szavak és a toldalékok száma véges, ha pontosan nem is, de nagyjából megszámolhatnak.) Tudunk olyan mondatot is produkálni, amit még eddig a világon soha senki ki nem mondott Ha a nyelvjárásokat a nyelv közlő funkciója szempontjából vizsgáljuk, akkor a fent vázolt helyzetből kell kiindulnunk. A nyelvjárások is önmagukban teljes, egész nyelvi rendszerek, nyelvi jeleik és azok kapcsolási szabályai alkalmasak a gondolati tartalmak közlésére. Mindazok, akik egy nyelvjárásterületen élnek, ugyanazon jelek birtokában vannak, s a legkisebb félreértés nélkül megértik egymást. Azonban minden nyelvjárásban kisebb-nagyobb mennyiségben előfordulnak olyan nyelvi jelek is, más szóval tájszavak, amelyek csak szőkébb területen ismeretesek, és a más vidékről való ember nem ismeri őket. De az is igaz, hogy egy-egy nyelvjárás nyelvi jelállományának nagy része — még ha jelentős mennyiségű tájszó van is benne — lényegében megegyezik a köznyelvvel és más nyelvjárásokkaL Ezért van az, hogy Somogybán is — ritkább helyzeteket nem tekintve — megértik a göcseji vagy a palóc beszédet, és természetesen a rádió híreit is. Emiatt van az, hogy sem a somogyi, sem a göcseji, sem a palóc ember nem beszél külön nyelvet, hanem egy közös nyelvnek a helyi, táji váltó zatát használja. Ezek szerint tehát nincs semmi probléma a nyelvjárásokkal, a nyelvjárások semmiben sem akadályozói az emberek érintkezésének, a gondolat- és akaratközlésnek? De igen. Nézzük meg; hogy a táj nyelvi jelenségek mikor válnak a közlés akadályozóivá! 1. Ugyanannak a fogalomnak a jelölésére a beszélő más jelet használ, mint amit a hallgató ismer. A gyakorlatban ez akkor következik be, amikor valaki egyik faluból más vidékre költözik, vagy bemegy a városba ügyes-bajos dolgát intézni. A gyerekkorában megtanult tájszóanyagot használja ott is, ahol a hallgatóság más nyelvi környezetből származik. A szállók között kopola van — mondja a szennai ember. Ebből a mondatból a köznyelvet vagy más nyelvjárást beszélő csak azt érti meg, hogy a szőlők között valami van, de hogy ez a valami partos út, amelynek a közepén mocsaras gödör van, azt már nem tudja .Persze, hosszabb mondatban a nyelvi mező, a beszédhelyzet és szövegösszefüggés segítségéve) nagyjából megértünk olyan jeleket is, amelyeknek a jelentését nem ismerjük. Talált egy csörmőt a kukoricát, bekente vele a lányokat, csupa feketék lettek tőle. Aki nem ismeri a csörmő szót, az is sejti, hogy az csakis üszög lehet. 2. Megfelelő beszédhelyzet hiányában akadálya lehet a közlésnek az is, ha az egyébként azonos nyelvi jel hangalakja a beszélő és a hallgató nyelvhasználatában olyan nagy mértékben különbözik, hogy a felismerés nem jön létre. Például a Somogybán használatos büsü- ómú-ról már nem mindenki tudná, hogy az birsalma. 3. A gyakoribb eset az, hogy a nyelvjárásban beszélők által használt nyelvi jelek csak kis mértékben, úgynevezett hangtani sajátságokban térnek el a köznyelvtől és más nyelvjárásoktól. Ezek a kisebb, de nagy tömegben jelentkező sajátságok, illetve különbségek azonban a nyelv közlő funkcióját lényegében nem zavarják. Minden magyarul beszélő megérti azt a somogyi embert, aki kenyér helyett így mondja: könyér; a búza, tyúk, gombolyít helyett: búza, tik, gombolitt stb. Legföljebb mosolyognak rajta, s a közlés hatékonyságának azért ez is egyfajta akadálya lehet. Amikor a nyelvjárásokat tudományos vizsgálat alá vetjük, osztályozzuk, rendszerezzük őket, akkor ezeket az utóbbi hangtani sajátságokat tartjuk fontosaknak. A szókincs eltérését, különbségeit is feljegyezzük, szótárakat készítünk a tájszavakról, de az osztályozás szempontjából csak másodrangú szerepet tulajdonítunk nekik. Ha viszont a nyelvet a funkció oldaláról vizsgáljuk, mint ahogy tettük ebben a kis cikkben is, akkor pontosan fordított a helyzet. A nyelv közlő funkciójának akadályozói elsősorban az eltérő nyelvi jelek, a tájszavak, és csak kisebb mértékben a hangtani jelenségek. De az iskolában a falusi gyereket nemcsak arra tanítjuk meg, hogy a csótány helyett inkább a svábbogár szót használja, hanem arra is, hogy a buborka, hogy, hajma helyett így mondja és írja: uborka, hegy, hagyma! Azért van ez így, mert a különböző nyelvjárások fölött az utóbbi egy-két évszázadban kialakult a köznyelv, amelynek beszélt és írott változata kiejtési és írásbeli normává vált. Ez az egységes nyelvhasználat követeli meg tőlünk egyre jobban nemcsak a jelek azonosságát, hanem a hangalaki és írásbeli egységet is. Balogh Lajos, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1870. júnhu 88.
