Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-27 / 149. szám
Búcsú Fekete Istvántól C supán fél éve, hogy hetvenedik születésnapján köszöntöttük a mesélő-író bölcset, »-aki ért az állatok nyelvén«. S most a természetimádók örök szektájának öreg sámánja lehunyta szemét. Tudtuk, hogy beteg (az ősz óta többször is volt súlyos szívrohama), és mégis megdöbbent, elszomorít bennünket a tény: a költői mesemondó, a természet, az állatok hétköznapi titkainak bölcs tudója többé nem meséh Nevét ismeri az ország, könyveit olvassák fiatalok és felnőttiek, népszerűsége a filmsztárokéhoz hasonló. S nekünk, somogyiaknak — mert büszkék vagyunk rá — annyival is kedvesebb, hogy megyénk szülötte volt, göllei. ötvenhat éve jelenít meg első írása; ezt követték ifjúsági történetei, regényei, s a novellafüzérek hosszú sora, mindegyikükben szeretet, humanizmus és költőiség lakozik. »Fekete István nem valami rettenetes izgalomkeltéssel csikar ki (egyáltalán semmit sem »csikar«) érdeklődést az olvasókból, de nem is vesékbe látó szkepticizmussal bűvöli el őket (pedig csakugyan a vesékbe lát), hanem csak egy szeretet-helyet foglal el sok-sok olvasó szívében és értelmében« — írta róla Veres Péter, mikor (ugyancsak vesékbe láitóan) épp Fekete István műveinek kapcsán elmondta véleményét és értékítéletét a műfajról, melyben »csak a bölcsesség emberi, a történet valóban az állatoké«. p— műveket nem a XX. század modernsége táplálja (lé- t vén az író szemlélete Jókaiéval és Gárdonyiéval rokon), életművének mégis sajátos és előkelő helye van a magyar irodalomban. A gyermekkori kalandok felidézésén túl nevelnek is: szeretetre, látni tanítanak bennünket — az író szemével —, hogy megértsük a természet világát, melynek részesei vagyunk. Fekete István emlékezetére (1900-1979) A következő éjjelen Ba- bocsai, Bogies és Po- tyondy habosra hajszolták lovaikat, és éjféltájon a boppányi végvár kapujára odatűzték László kop- jáját, az agának szóló levéllel együtt. Kapitányuk hallotta, mikor eldobogták, azt is hallotta, mikor megérkeztek. Nagyot sóhajtott: — Hej, László fiam, de nagy gondot akasztottál a nyakaidba! Egy hét múlva megérkezett Oglu levele. Nagy tisztességgel, stinte barátsággal volt írva: ... Pünkösd hava első vasárnapján ott leszek a látrá- nyi réten huszonöt jó vitézemmel, ám semmi lest mi- nékünk ne vessetek, mint ahogy mi sem vetünk tinék- tek. Kardom tiszta volt eddigien, és csak mi víjjunk addig, amíg az egyik a másikat ki nem végzi a világ- bul. Isten tartson mög békességgel. Költ Koppánybul szerdán, a. d. 1586. Felzsendült a kis végvár, mint a méhkas. Előkerültek a legjobb ruhák, a legszebb fegyverek. Meg kell mutatni a koppányiaknák, hogy nem olyan akármilyen legények a fonódiak. Csak László volt kívül nyugodt, szinte álmos. Belül dörömlbölt a vágy a törököt már csak látni is, de kívülről nem árulta el ezt semmi. Halvére van — mondták a többiek. — Annál jobb, nem ugrik kelepcébe. Huszonöt vitézét maga Csamay Ferenc uram vezette, mellette lovagolt László. Még az úton is oktatta: — Ne a kardját nézd, csak a szemét, azon meglátsz mindent. És ne támadj. Hadd fáradjon. Aztán, ha kapu nyílik, bele! Hajnalodott Balról nádasok maradtak el, most ébredt ezernyi vízi madár, hogy alig értették, egymás szavát Jobbról, a. györöki dombok' felett most bukott fel a nap. A sugarak végig táncoltak a kis csapaton, és Csomay kapitány gyönyörködve nézett végig rajtuk. Mintha lakodalomba mentek volna. Régi harcok ragyogása ragyogott rajtuk. Az apák díszes, átszőtt mentéi, forgói, fegyverei mind előkerültek; r E s mindezek felett a fiatal arcokon a vitézi élet mámora, a halálos bajvívás gyönyörűsége. Aztán elkanyarodtak alát- rányi rétek felé Tündöklő májusi reggel volt. Virág virág mellett. A lovakkal alig lehetett bírni. Rázták fejüket, és haraptak néha az illatos fűbőL Egy kis emelkedésen kapaszkodtak még fel, aztán kiterült előttük a bajvívás helye: a látrányi réti Könnyű ködzászló úszott a fenekén, nehéz harmatcsep- pek alatt bólongatott ezernyi fűszál, és madár dalolt valahol magasan, fenn a levegőben; a lovak mögött uszály maradt a letiport réten, és dobbanásuk a fűbe veszett Szembe sütött a nap, és László keresve nézett körül a réten. — .Melyik légyen az az öreg fűzfa, urambátyám? A kapitány megszorította lovát, hogy az felhorkant. Űgyis az rágódott benne, amit most László kérdezett. Nem messze állott előttük egy hatalmas fűz, amely alatt Ba- bocsai Gáspárnak, az ő vitézi pajtásának fejét vette a török. Akkor is ilyen ragyogó májusi reggel volt, a gerlék is úgy kurrogtak, de a nap akkor gyászba hullott álé — Nézz ránk ma, magyarok istene! — sóhajtott belül a kapitány. — Az ott — mutatott az öreg fára, és arra gondolt, jobb lett volna a fiatal vitézt lebeszélni a halálos harcról. Az egyik ló felnyerített, erre a csapat megállt. A ló már észrevette, hogy lovasok közelednek. A bokros túloldalon villant valami. Talán egy kard, talán egy csati — Jönnek! —> Csak a szemét nézd, édes fiam! Csak a szemét. És fáraszd... — ismételgette a kapitány, akinek régen nem volt ilyen nehéz napja. A lovasok is türelmetlenül rántották meg a kantárszárati Hang alig hallatszott, csak a zablák zörrentek néha. Ekkor már kibontakozott a török csapat A fonódiaknak meg kellett magukban vallani, hogy jó kiállású legények voltak. Turbánjukon lengett a sok kócsag- meg darutoll. Erős nyíllövésre megálltak. Rövid tanácskozás. Aztán kiváltak közülük a fegyvertelen túszok, és elindultak a magyar csapat felé, ahonnan szintén átmentek öten, életükkel biztosítva a harc tisztaságát. Akár hamisságot, akár más cselvetést venne eszre valamelyik csapat, a tűszokat azon nyomban levágnák. Az öt török vitéz megállt a magyar csapat előtt. A magyarok meglobogtatták süvegjüket, és helyet adtak a törököknek. — Allah szép időt adott a tusához — mondták magyarul, mert abban az időben a legtöbb végvári török értette a magyar szót. És gyönyörködve nézték a magyar vitézek nyugtalan lovait. E kkor már a magyar túszok is beolvadtak a török csapatba, és az áthangzó vidám lárma jó fogadtatásról tanúskodott. Miért haragudtak volna egymásra? Most nem ellenségek voltak, csupán bajvívók, vitézek, szinte bajtársak a végvári élet szépségeiben és mostohasá- gában. A törökök között sokan már. itt születtek, magukat magyarországi törököknek vallották, és a Porta és a szultán messze fényességét alig méltányolták. Parancsaikat tessék-lássék megtették, de mindjobban érezték, hogy a Konstan.tinápolyhoz kötött szálak alig tartanak valamit, és csak a vallás halványodó félholdja óvja még az elszakadástól. Elült a lárma. A négy igazlátó kijelölte a küzdőteret, ök állnak majd a bajvívók mellett, és vigyáznak a harc tisztaságára. László igazlátói Csomay kapitány és Bogies lettek, Oglué pedig egy kaposvári aga és egy öreg janicsár, akinek turbánjában méteres toll hajladozott. A kihívás halálig menő harcra szólt; gyalog, egy szál karddal László és Oglu ledobták zekéjüket, és ott álltak már övig meztelenül az igaziatok mögött. Azok szétváltak, és csak a küzdők maradtak a kijelölt helyen. Még tíz lépésre voltak egymástól. Az igazlátók vártak... Oglu kelet felé fordult, leborult, homlokával a földet érintette. Aztán felkelt, és megcsókolta a kardját László az égre nézett; — Isten segíts! Ezt a földet az apám vére gazdagította, és és megesküdtem, hogy erőt veszek a pogányon. Csomay uram kihúzta a kardját: — Rajta! Oglu elindult Hosszú, barna karjaiban meghúzódtak a® inak, és minden mozdulatára látszott izmainak félelmetes, fegyelmezett játéka. Szép ember volt. Nagy, barna szeme harag nélkül, inkább sajnálattal nézett Lászlóra. Most látták egymást először. László is előrelépett. Fehér bőre ragyogott amazéhoz képest, arányos felsőteste szinte nőies volt, de amint megmozdult és eló'rehajolt, valami pengeszerű hajlékonyság volt benne. A kardok összeértek, halk koccanás, hideg, halálosan kemény. Ekkor megvillant Oglu kardja, s a magyar csapat felhördült. László alig tudta védeni magát. Felfogta a csapást, oldalt ugrott, de ellenfele kardhegye mégis súrolta mellét, véres csíkot írva azon. A törökök ujjongva ri- valltak az első vérnek. Jó jel! ’ Újból Oglu támadott. Ezt már könnyebb volt elhárítani, s a következőnél'-megint ugrani kellett Lászlónak. Hosz- szu karja volt a töröknek. . László csak védekezett. Ogi lu pedig mind vadabbul támadott. A pengék szikráztak, és a küzdők már háromszor is megfordultak maguk körül. Oglu szeme sárgára vált. A gyaur vitéz, akit első rohammal le akart gázolni, már minden jó cselvágását kivédte, és szeme, azok a nyugodt, szürke szemek jeges hidegséggel horgoltak az övébe. Ismét az első rárohanással kezdte. Ha lehet, még gyorsabban. László már ismerte ezt. Elcsúsztatta a török kardját, és lapos ütéssel vissza is vágott. Csattant a kard Oglu mellén. A magyar vitézek nevettek: — Ne simogasd, László! Oglu most már megállás nélkül támadott László csak hátrált, körben, lassan, le- gyűrhetetlen nyugalommal. Oglu fáradt. Ekkor kapta a második lapos vágást. Mintha korbáccsal vágtak volna rá, felhördült. Előffe- ugrott, kardja László feje felett villant, áki csak fMg védte a csapást, de kardja, mint a kígyó, egy villanás alatt szinte láthatatlanul átszúrta a törököt. Aztán mindketten hátraugrottak. L ászlót egy félig sikerült fejvágás érte, ezt jól lehetett látni, mert jobb arcára piros vércsíkok szaladtak. A török csapat már dobot vert és ujjongott. — Allah! A küzdők újra felemelték kardjaikat. A csapatok biztatták a harcosokat, csak Csomay kapitány és az öreg janicsár látták, hogy itt már minden harcnak vége... * * Részlet Fekete István: A köp- pányi aga testamentuma című történelmi regényéből. Bajvívás a látrányi réten’ TÁRSBÉRLŐK A fiatal vércsepár már március első napjaiban megérkezett. Nászúton voltak, de Ők ezt nem tudták, azért normálisan viselkedtek. Végigrepültek a folyóparton, kicsit sivalkodva a belső jó érzéstől — mert szivükben s az egész tájon szétömlött a tavaszi ragyogás —, de egy hel'j 'n megálltak a levegőben. •— Nini! — mondta a menyecske. A fiatal férj nem szólt semmit, csak lekeringett a vén nyárfára, annak is egy csonka ágára, melyen két fészek volt. Egy nagy és egy kicsi. A nagy, majd kétméteres karimával a törzs mellett, a villában, a kicsi valamivel följebb az ágon. Leült a két kis vércse a kisebbik fészek mellé, és jól megnézték a helyet, a környéket, a vizet, mindent. De valahányszor a nagy fészekre néztek, szemük aggodalmasan hideg lett. Azután felröppentek, vadásztak egy kicsit, és újra visszaszálltak. Ültek, néha egymásra néztek, s belül tanakodtak. Egy napon aztán a feleség vijjogott egy nagyot, mintha azt mondta volna: — Egy életem, egy hálálom, itt akarok fészkelni, ha az a másik fészek magáé a szakállas saskeselyűé, akkor is — s azzal hozzálátott a kisebbik fészek rendbehozásához, ami nem volt nagy munka. Éppen készen lett az egyszerű kárpitozással, amikor nagy árnyék úszott el felette, de abban a pillanatban megérkezett a férj is. Szinte úgy zuhant a fészek mellé. — Itt vannak! Ezeké a nagyobbik fészek — mondta szeme aggódva, de harciasán villogva egyszerre, a magasból pedig nyugodtan lekeringett két gólyamadár. A vércsék felrebbentek, izgatottan vnsitoztak a fa felett, a gólyák pedig hátrahajtották nyakukat, és kelepeitek két szép verset. A kelepelés száraz, nyári visszhangjára a vércsék elhallgattak. A kelepelésben nem volt semmi fenyegető, semmi rossz, ezért a vércsék leszálltak a fa csúcsára, és nézték a gólyákat. A gólyák erről nem vettek tudomást. Ezek után a vércseasszony leszállt a fészek mellé. — Az én fészkem! — visította, míg a férj harcias repülőmutatványokat végzett a levegőben. A gólyák odanéztek, s az egyik megvakarta a csőre tövét, mintha azt mondta volna: — Jó, jó, de minek ezért kiabálni? — Aztán elfordultak. A vércseasszony ezek után betelepedett a fészekbe, ami — valljuk be — sürgős volt... A férj pedig odaült föléje, egy ággal feljebb, és szemét villogtatta. — Itt vagyok, ne félj... A gólyák oda sem néztek, de amikor elrepültek, a férj utánuk loholt, s amikor visszajöttek, jött utánuk, mint a zsandár. De a fészekben ekkor már egy szeplős tojás lapult. Másnap a gólyák is tatarozni kezdték a fészküket, és pár nap múlva gólyáné is elhelyezkedett, de szemén látszott, hogy életbevágóan fontos ügyben ténykedik. Ugyanakkor a vércseasszony már a harmadik tojással vajúdott, és amikor a férje nagy vijjogással megérkezett, úgy nézett rá, mintha azt mondta volna: — Mit zajongsz itt, nem látod, miben vagyunk? Aztán megszokták a közös lakást. Megszokták, és meg sem látták egymást. Csak amikor a tojások kikeltek, volt még egy kis izgalom, de mivel nem hívták meg egymást ■ komának, ez is elmúlt minden baj nélkül. Egy darabig még őrizgették a fiatalokat, aztán erre sem volt semmi szükség. A kis vércsék kiültek a fészek peremére, a kisgó- lyák pedig csak arra fordítottak fejüket, és nézték egymást. Azután rám néztek, mert felmásztam hozzájuk; nagyon kíváncsi voltam rájuk és életükre. A vércse- fiák ijedten kotródták a fészek bölcsőjébe, a gólyács- kák pedig meglapultak, és úgy pislogtak rám, mintha azt mondták volna: — Hüti, de csúnya nagy állat! Megsimogattam őket, és éreztem, hogy lüktet ijedt kis szívük. Egyébként nagy békesség volt a tájon. Szénaillat, csend és béke. Bogáncs és gazdája. SOMOGYI NÉPLAP Vasam afl. 3210, június 28. I
