Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-04 / 129. szám
Kultúra a munkásszállásokon Ki segít nekik? Az előcsarnok halványkék színű. Az egyik falon embercsoport, kovácsolt vasból. A portán udvariasan megkérdezik, mit óhajtok. Balázs Istvánná nyújtja a kezét. Tizenöt éve gondnok itt a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat Szántó Imre utcai munkásszállásán. Beszélgetünk. Háromszázötvenhét embernek sokféle óhaja, gondja, baja van. Szereti őket. Átlagéletkoruk 40 év. A törzsgárdával együtt lebalább tíz esztendőt búcsúztattak már. Ács, kőműves, üvegező, szerelő, mindenféle szakmunkás akadt közöttük, de talán segédmunkás a legtöbb. Ez az otthonuk. Jobbára négyágyas szobák, szőnyegekkel. Állandó hideg-meleg víz, kényelmes fürdőhelyiségek. Tv kettő is, kétezer kötetes könyvtár -is rengeteg folyóirat; játékterem. Csak a család... A családot nem pótolja semmi. Fekete-fehér mozaikkockás folyosóik. Ha lehajolnék, talán meg is látnám magam bennük. A sző »yeg is tiszta. A zuhanyozóban jóízűen nevetnek. Idősebb férfi lép ki. Haja párolog. Félmeztelen. Karjáról a festé- kes ruhát a földszinti kis szekrénybe helyezi. Elballag. F'a- tal, hosszú, göndör hajú fiú jön. Erzsi nénitől kérdezi, lesz-e ma mozi. I<?en — válaszol az asszony. Már adják is a jegyeket. Odább a fiatal büfésnő serényen szolgálja ki a vendégeket. Két fiú az asztalnál könyököl egy-egv üveg sör mellett — Kifelé, vagy hazafelé? A magas, szőke felugrik, halkan, szinte zavartan válaszol. — Á, már kifelé; már átöltöztünk. — Mozi, séta? — A bárba szeretnék menni. — Kedvenc helyük? — Nekünk? Egy évben egyszer. A barátom új ember. Ma jött a szállásra... A könyvtárosnő: Visnyei Anna. \ — Olvasnak az emberek? — Igen, elég sokan. Százötven tagja mindig van a könyvtárnak. — Miket? — Regényt. Szilvássyt, Jókait, Berkesit, Mórát. Verset? Azt kevesebbet. Polgár Feri például Villont, Baranyi Ferencet ... Szemben a feljárattal be- kopogtunk. Négyen köszönnek jóestétet. Esznek. Az asztalnál vagy az ágy elé húzott széken. Az egyik elköszön. Lemegy a moziba. Fürdés utáni friss illatok meg hagyma. — Hazai? — Az ám — néz rám a hófehér pulóveres bácsika. — Igencsak fogytán, kolbász az már nincs. — Vacsora után mi a program? — Mi lenne? Fekvés — kap- ia el a szót a fekete trikós. Bicskáiával leválasztja a főtt tojás héját. — Mozi van ma. meg tv is... — Moziba minek meniek? így a fiatalabb az ágyról. — Hogy elaludjak már az elején? Ha az ember átemel egy nan négyszáz mázsát, úgy leragad a 1 szeme, mintha mézzel kenték (volna be. Még egyszer a gyermekműsorokról Volt néhány szép kezdeményezésünk: a gyermekkönyvtári matinésorozat meg a kaposvári Eszterlánc gyermekszínpad egy szem előadása. S ezzel alighanem vége is a sornak. Pedig mi mindent nyújthatnánk gyermekeinknek! Nem először tesszük szóvá: csak a megyeszékhelyen legalább öt-hat országos hírű, nevű, rangú műkedvelő csoport és nemzetközi meg Aranypa- raváh-díjas bábegyüttes működik, dolgozik. Sajnos — legalábbis a gyermekegyütteseknél — egyre inkább úgy tűnik, ezek a csoportok, együttesek fesztiválokra, művészeti szemlékre »dolgoznak«... Nem, vagy alig lépnek a nyilvánosság elé. Vajon miért?! Másfelől sokat tehetnénk a hat-tíz éves korúak és az óvodások szórakoztatva nevelése ügyében éppen a gyerekek segítségévéi, az iskolák padjaiban ülő tehetséges fiatalok felkutatásával, szerepeltetésével. Emlékszem, két éve milyen meglepetést keltett és mindenkinek nagy örömet okozott a kaposvári úttörők ragyogó városműsora a rádióban. Hol vannak ezek a fiatalok, hol a kis kamarakórusok, hangszeres szólisták, táncdalénekesek — és hosszan sorolhatnám. Miért »hevertetjük« parlagon az erőket? Miért nem jut már eszébe valakinek színpadra állítani ezeket a gyerekeket — legaláb a nemzetközi gyermeknapon vagy pedagógus napi köszöntőn vagy például vasárnap délelőtti műsorokban. Van Kaposváron egy ifjúsági és úttörőház. A gyermekfoglalkoztatás különböző kiscsoportos formáin túl pontosan innen várhatnánk, várnánk a város jó előadóképességű úttörőinek összefogását, esetleg egy úttörő gyermekszínpad kialakítását. Mindeddig hiába. Jóllehet legalább annyira — ha nem jobban — a »profiljába« tartozna, mint a Latinka Megyei Művelődési Központnak, amely produkált legalább egy Eszterlánc gyermekszínpadot. (Hagyományt teremtve ezzel, amely most már kötelezi is őket a jövőben.) Az ősszel, emlékszem, műsorokat akartak szervezni vasárnap délelőttönként, elsősorban tízen aluliak részére, ösz- szehangolva az erőket; fellépési, szereplési lehetőséget biztosítva valamennyi színvonalas produkciót, élményt nyújtó gyermekszínpadi együttesnek, bábcsoportnak és így tovább. A terv részben objektív, részben szubjektív okokból kútba esett. Az igények azonban nem csökkentek iránta: sőt egyre nagyobbak. Éppen ezért: valósuljon meg végre ez a sorozat a jövő tanévben. Erőnk is van hozzá, helyünk is volna. Szervezők is akadnának ahhoz, hogy a La- tinka Megyei Művelődési Központ gyermekszínpada, filmelőadásai; a város három neves bábegyüttese, úttörő fúvószenekara, ifjúsági kórusai; irodalmi színpadai; a megyei könyvtár gyermekirodalmi matinéi és egyéb erők segítsé gével kialakuljon egy nívós — esetleg bérleti — műsorsorozat a gyerekeknek. W. E. — Hol dolgoznak? — Mi az ÉPFU-nál rakodunk. — És könyvek, újságok? — Az újság? Az megy — mosolyog. Párnája alól elhúzza az aznapi Somogyit. — Anélkül nem alszunk el, lépést kell tartani a világgal ugye. Csak nem órákon át... Nézem őket. Évek hosszú sora a munkásszállásokon. Dolgoznak, esznek, lefekszenek. A fiatalabbja közül néhányan még olvasnak, filmet is néznek. Igénytelenek? Ebben is van vala*mi. De ki kelti föl igényeiket és mi után? Erzsi nénin és a könyvtároson kívül jár-e még közéjük más vágv mások, hogv szórakoztassák őket. A szálláson tavaly mindössze egyetlenegy művészeti csoport, a BM irodalmi színpada és vánccsoportja adott műsort. Találkoznak-e az emberek a fürdőszobán kívül valahol az épületben? A tv előtt, az újságok között, klubesten? Ki hív- ia őket, ki szól és ki segít nekik hasznossá tenni a szabad 'deiüket? Klug Rudolf, a vállalat szak- szervezeti kultúrfelelőse: — Kétszer is kísérleteztünk egy ifiúsági klub létrehozásával. Nem ment. Szerteszéjjel. más-más időben dolgoznak az emberek. Télen ismeretterjesztő előadásokat hallgattak. K! lene szakmában szakmunkás- vizsgára előkészítő tanfolyamot szerveztünk. Sokan elvégezték az általános iskola nyolc osztályát. Kéthavonta rendszeresen működik a szocialista brigádvezetők klubra Nyáron nehezebb. Óriási terület. Függetlenített kultúros kellene a vállalathoz. Nekem például még két fontos gazdasági jellegű funkcióm is van ezenkívül... Zeleznik Sándor igazgató: — Függetlenített kultúros beállítására most nirtcs anyagi lehetőség. A meglevő emberekkel kell megoldani a problémákat ... A módot még lehet választani, a cselekvés szükségességét azonban nem lehet vitatni. Nem nagy tettekre gondolunk. Ezen a munkásszálláson kulturáltan művelődhetnének, szórakozhatnának az emberek: rendszeresen. Csak egy kifüggesztett klubprogram és egy klubvezető kellene. Ha öten, tizen ülnek össze beszélgetni, vitatkozni — már érdemes volt. A Latinka Művelődési Központ segítségére is elsősorban itt, a szabad idő hasznos eltöltésében lenne szükség. És kiváló, színvonalas művészeti együtteseink működnek ismeretterjesztő és szépirodalmi műsorokkal. Volna tennivalójuk a munkásszállásokon is. Szép és nemes közművelődési célok szolgálatában. Bán Zsuzsa (Folytatjuk) Motorkeréknár — kontra ló A lépés hirtelen ügetésbe csap át. AZ ISTÁLLÓBAN feltűnően nagy rend és tisztaság fogad. Ahogy átlépünk a küszöbön, a lovaik fülüket hegyezve, figyelmesen tekintenek felénk. Idegenek vagyunk nekik. Lovasaik, akik lovagláshoz nyergelik őket, gyengéden megpaskolják a nyakukat. Megnyugszanak. Csak a sarokban álló Baka kaparja még az almot, látszik, hogy nagyon menne már. Még egy utolsó igazítás a kengyelvason, és kivezetik őket A fiúk sorra pattannak a nyeregbe, s mire kiérünk az udvarra, már csak az ösz- szecsapódó bokrok árulják el, merre mentek. — Majd a pályán utolérjük őket — nyugtat meg dr. Szik- lay Iván, az FMGT sportkörén belül működő lovaglóiskola és -szakosztály vezetője. A kis bogárhátú Volkswagen »-nyergében« valóban sikerült megelőzni lovas kollégáinkat. A kezdetleges pályán frissen festett akadályok vonják magukra a figyelmet. Az alig egy hónapja működő lovaglóiskola minden dicséretet megérdemel. Dr. Sziklay Iván vezetésével — aki ló- tenyésztést is oktat — a 39 főből álló lovasszakosztály szép dolgokat művelt. — A fiúk, akik a felsőfokú technikum és a szakközépiskola diákjai, kora reggeli és délutáni szabad ide5- jüket áldozták és áldozzák fel ma is, hogy itt mindig ilyen rend, jól ápolt lovak és pálya fogadja a látogatókat. Nyolcéves álmom vált valóra, amikor néhány napja összeállítva, frissen mázolva kihozták az első elkészült akadályt, a »téglafalat.« Már régen felmerült az igény — mondta dr. Sziklay ( Iván —, hogy az itt végző [ hallgatók ne csak traktort tudjanak vezetni, hanem a ló nyergében éppúgy megüljenek, mint a motorkerékpáréban. Hosszas utánjárás, kilincselés eredményeként kaptuk meg a működési engedélyt. Utána már minden könnyen ment. Amikor a mezőgazdasággal foglalkozó intézmények, állami gazdaságok, termelőszövetkezetek megtudták, milyen nagy fába vágtam fejszémet, egyöntetű lelkesedéssel karolták fel a vállalkozást. Szinte nem is gondolnánk, hogy hány és hány ember szereti a lovakat és a lovas sportot. A Somogy megyei Erdőgazdaságok Igazgatóságától az illetékes tanácsi osztályokig, termelő- szövetkezetekig, gazdaságokig mindenki hozzájárult valamivel. Ki egy nyerget, ki egy lószerszámot küldött, ki pedig csak a gyors ügyintézést biztosította, hogy minél előbb megkezdhessük edzéseinket. Egyelőre csak hat lovunk van, de év végén, amikor felépül az új istálló, már tizenkettőt szeretnénk beállítani. — Milyen célokat tűzött maga elé a lovaglóiskola? — HALLGATÓINKAT megtanítjuk lovagolni. Ezzel párhuzamosan bérlovaglás is folyik. Sajnos több jelentkezőt már el kellett utasítani, mert még kevés lovunk van. Másik célunk a régi somogyi lovas múlt életre keltése. Hogy van rá igény, azt legjobban a Somogysárdon évente megrendezésre kerülő lovasbemutatók, versenyek több ezres látogatottsága bizonyítja. Ennek érdekében már május 10-én beneveztünk a Harkányban megrendezett területi versenyre. Ott a tanuló lovasok ifjúsági versenyében II. és IV. helyezést értünk el. A lovasok, Illés Gábor és Bakos Sándor ügyességét dicséri, hogy hibátlanul lovagolták végig a pályát, és ezt a mezőnyben rajtuk kívül csak ketten tudták megcsinálni ' — Vannak-e további tervek, elképzeléseik? — Az iskolánkkal szemben nagyon jó adottságú terep van, melyen már ősszel szeretnénk megkezdeni a tala;- munikákat, hogy egy húszezer főt befogadó lovaspályát építsünk. Emellett a lovak számát 24-re akarjuk gyarapít - ni, hogy még több lovagol i vágyót fogadhassunk. KÖZBEN sorra megérkeztek a lovasok is, akik Bakonyi Lajos abrakmester felügyelete alatt űzik ezt a szép, férfiiá'' és tapasztalatból mondhatom, kemény sportot. A középen álló »főnök« intésére egyszerre engedelmeskednek 1 >- vak és lovasok. Egymás ut.ia róják a köröket A lép s pattogó vezényszóra hirtel n ügetésbe csap át, hogy e/y éles »állj« kiáltásra már c - vekként meredjenek meg. \ gyakorlatot akrobatikus, bi • - tonsági érzést kölcsönző í - jenállással, ülésváltással föl - tátják. A mellettem álló cir. Sziklay Ivánról sugárzik az elégedettség. Mint egy büszke atya tekint körül a pályán, aíhol egy már majdnem elfelejtett hagyomány, a somogyi lovassport kezd éledezni a kaposvári FMGT lovaglóiskolája működésének nyomán. Győri András ..»uuwn^iiiinr"- ™ • •» l bennünk egy ACTH ff nevű hormon, amelynek becsületes familiáris neve Adrenocorticot- rop. A tudós bácsik azután a mi kedvünkért egy nemzetközi szintű értekezleten megegyeztek, s így lett a hormon elismert, számunkra is érhető neve ACTH. Csodálatos hormon. Egész télen tetszhalottként, kiterítve, látszólag élettelenül összekucorodva húzódik meg testünk valamelyik rejtett zugában. Art mondják, talán éppen az agyban. És nem működik. A csendes altatókúrát még októberben kezdi a természet. Ahogy a nap kihuny, ö is álomra hajtja fejét, és decemberben már az igazak álmát alussza, januárban tiszta, édes nyál csordul ki a szája végén. De februárban, amikor már pitymallik, az ó szeme is nyiladozni kezd. Márciusban pedig, amikor a nap mind a két szemevei ránk hunyorít, az ACTH is talpra szökken, és szétnéz hadseregén. Azután csábosán mosolyogni kezd, a kemény parancsszavak pattogva hagyják el az ajkát. Es megindulnak a hormonok teljesíteni a Itt a tavaszi parancsot, teljesíteni misz- sziójukaat. Ezt a hírt valamelyik hajnalban hallottam, egy doktor bácsi mondta el az éterben. Természetesen sokkal szebben és sokkal értelmesebben, mint ahogyan én azt most teszem, ö azt is elmondotta, hogy azért vagyunk télen fáradtabbak, mert az ACTH-hormonunk egy kissé aluszékony. Nézzük csak: alszik a nap, alszik az ACTH, és fáradt vagyok és rosszkedvű én is. Ez világos láncolata a természet bölcs logikájának. De kutya élet lehetett a jégkorszak idején itt a földön' Megyek be aranyos kis munkahelyemre, útközben az arcom a napocskának tartom. Hadd ugráljanak, ficánkoljanak bennem az életfunkciós hormonok. Vérem pezseg a feszítő életfunkciótól. Dolgos kis kezembe veszem a kalapácsot. Megszólít a művezetőm. — Tegnap... tr- és szid fáradhatatlanul, káromkodva, átkozódva. Teheti, jó barátok vagyunk. Mondom neki, hogy tegnap még baj volt az ACTH-hormonaimmal. Gyanúsan rámnéz. — Becsavarodtál? — kérdi, és dühösen továbbáll. Délben hívat az igazgatóm. Biztos a művezető mószerolt. — Maga, fiam, úgy tudom törzsgárdatag. Hogy lehet ilyen marha... ^+ánézek, egyenesen a gw dühtől véres szemébe, és megszólalok: — Az ACTH-hormon önben még alszik — mondom neki vigyorogva, és jósággal, meleg tekintettel verem az öreget. — Hogy lehet ilyen marhajói dolgozni? — variálja az első kérdést megbabonázva. Majd: — Micsoda, mi az az ACTH? — kérdezi hozzám lépve, meglehetősen kíváncsi arccal. Elmondom neki. Azonnal magával húz az udvarra, a napra. A félórás ebédidőt ügyesen és sikeresen beosztottuk. Jutott mindenre idő abból a két órából, amit a gyáron kívül töltöttünk. Ebéd után a szakmai versenyen csapatunkban a legjobban szerepeltem. Művezetőm nem hitt a szemének, azt mondta, csalok, önérzetesen kikértem magamnak, és a fülébe súgtam, hogy imádom az életet, és nagyon szeretek dolgozni. — Ez hogy létezik? — kérdezte. Ismét belekezdtem az ACTH-hormonokba. Ékes szavakkal ecseteltem a működését. De most már nem kérdezte, hogy becsavarod- tam-e. Most már biztos volt benne. Gondterhelt arccal ott- hagi/ott. Nem törtem le. Az öröm, az életszeretet, a tenni vágyás szétfeszített, életfunkcióim., mindahányan tavaszi reneszánszukat élték. Nagytan jót tett a déli nanfény. Dalolva mentem az irodára. Mancika éppen fésülködött. Szó né'kül a térdébe haraptam. Ö szó nélkül pofonvágott, és azonnal magyarázatot kért. Válasz helyett a fülébe énekeltem, hogy: »Mindenkit érhet szerelem, mióta világ a világ«. Megint kaptam egy pofont, mert állítólag a szám a füléhez ért. Akkor komolyra fordítottam a szót: — ACTH! Itt a tavasz! Isteni a lila kalapja, a vörös haja, a kék szemüvege, az elefántcsont színű arca és a zcl:l ruhája, azzal a meggyszinú övvel. És milyen cuki az a sárga cipő, az a karcsú, k t kicsi boka, és mennyire me \ mindenhez a vörös körme! ú, Mancika! Isten bizony, itt a tavasz. Nézze, figyelje, hallgassa, itt a tavasz benn, a szivemben! Fütyülök a hormonjaimra, éljen maga, a legszebb, legédesebb ACTH- lény! — Ő, Jenő, hogy maga milyen művelt! — sóhajtotta a nő a hajamba túrt. mm'haha, emberek, itt a ff tavasz! Es hála az istennek. Mancikáhan is lángra kavtak, már élnek, , már működnek az ACTH- és a többi életfunkciós hormonok. Csak nem tudja még a kis csacsi! (S) SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. június 4. 5
