Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-14 / 138. szám
B lOB-tefcát temettmc. Bocinak hívta mindenki — kicsisége és szelídsége Biiatt. Alig üthette meg a 150 centimétert és egy közepes nagyságú férfi kinyújtott karja alatt elsétálhatott volna. Alakra gömbölyded, arca kerek, szeplős és édesen jóságos tekintetű volt. S mindehhez komoly foglalkozás tartozott: orvosi. Az ember mindig csodálkozott, hogy egy ilyen parányi asszony mindent oly hibátlanul intéz, mint egy magasra nőtt. S nemcsak hibátlanul, de szívvel is. S ez az orvosi pályánál elég ritka. Mert ugyan hová is jutnának az orvosok, ha együtt szenvednének minden hozzájuk forduló szenvedővel? . Utolsó kívánsága az veit, bogy égessék el, s régi héber dalokkal búcsúztassák. De mivel a zsidó egyházközség hamvasztás esetén nem vállalja a halott búcsúztatását, a család egy pesti református lelkészt kért meg, hogy párén tálja el a halottat. Mire a ravatalozóhoz értem, már tömötten álltak a koporsó körül, s így kiszorultam a fedett előtérre. Itt is álldogáltak néhányan, így két kandeláber is, a bejárat két oldalán. Magas lánggal égtek, sőt lobogtak, mert a kara tavasa szellő megadta a lángnyelveknek azokat a jellegzetesen kígyózó vonulatokat, melyekkel a rajzolók mindenkor szívesen ábrázolják őket Sőt a szél ereje egy-egy lángnyalábot el-elszakított a fészkétől, s ezek egy pillanatra magukra maradva vándoroltak a szélkényszerítette irányba. amíg el nem enyésztek. E fényjáték, ezek a kifogyhatatlan lángkombinációk, alakzatok nagyon lekötöttek. Egy-egy széllökésnél még valami meleg is áramlott felőlük fedetlen fejemre. Béla állt közvetlen mellettem, ő is dicsérte ezt a fölülről jött áldást. Hűvös volt Béla egyébként régi felvidéki ismerős, sőt szegről-vég- ről rokon. A háború után áttelepítették Szlovákiából, mert magyar érzelmű volt, s azóta Pesten próbál megkapaszkodni. Hány éves lehet? Hatvannégy-hatvanöt? Mély r^nc°k ülnek az arcán, csak sötét szemei tanúskodnak töretlen erőről. Ha. I-» emlékszem, egy ideig városbírája volt egy felvidéki magyar városnak, de még az özönvíz előtt, s ezt is csak írói tradícióból említem, hogy a múltjából is mondjak valamit. — Hogy vagy. Béla? — kérdeztem, súgva inkább, mint szólva. •— Nagyon jól. A válaszra kissé fölneszei-* tem, mert mintha azt hallottam volna, hogy nemrégiben súlyos betegen feküdt De nem faggattam, már csak azért sem, mert a lelkész haladt el mellettünk, rovátkolt es széltől felpuffasztott fekete köpenyében. Gondotam ho<*y most már elkezdődik a szertartás. Vártam Is egy Mdg erre, de nem hallatszott ki semmi a ravatalozóbóL Még megemlíteném Béláról, hogy az áttélepülés után eleinte kordélyos szeretett volna lenni. Vett is egy fogatot, és elkezdte a sóder fuvarozását az építkezésekhez. De csakhamar államosították e szakmát, és így új pályát vádod elképzelni. Elmondhatom, hogy rátaláltam. Az a sok ember! Jön-megy körülöttem mindenki. Az a sok kocsi Mennek a bányákhoz. Tudod, ml látjuk el a bányákat mindenféle felszereléssel Nagyon érdekes dolog. Élet van körülöttem. S mikor megkérdezem, miBerndth Aurél: Temetés és bizakodás lasztott. Csapos lett. Nehéz sora lehet Bélának. . Akkoriban sokat gondoltam rá, mert nyomasztó emlékeim voltak e foglalkozásról, a tömött, füstös kocsmákról, részegekről és a rossz lámpák alatt arcuk verejtékét, ingük vállába törlő csapo&legényekről. De hát nemigen találkoztunk, s így fölszivódott bennem az együttérzés. — Meddig voltál csapos), Béla? — súgtam feléje fordultán. — Tíz évig. H allhatóan fölszisszentem. — Tíz év! S hogy bírtad ezt a nehéz munkát? — Remekül. Hej, most is ott volnék, ha az orvos engedné. Visszér gyullad ásom volt ugyanis, s ennek nem jó az álló foglalkozás. Csak annyit mondhatok, hogy nagyszerűen éreztem ott magamat — Közelhajolt a fülemhez, s úgy súgta. — Mennyi kedves embert ismertem meg ott! Kiderült, hogy egy bizonyos szélirány kellett ahhoz, hogy megtudjunk valamit, mi folyik a ravatalozóban. A lelkész hangja szivárgott át éppen: »... mert tudjuk, hogy e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkra. Ha ugyan felöltözötten is mezítelennek nem találtunk. Mert, akik e sátorban vagyunk, sóhajtozunk megterheltetvén, mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Azért mivelhogy mindenkor bízunk, és tudjuk, hogy e testben lakván távol vagyunk az Űrtől, Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz.« A szélirány változott. Csend lett. Kérdeztem. — Hol dolgozol most? Elmondta. Súgva, s kicsit összefüggéstelenül, de annyi kiderült, hogy valami bányaellátó vállalatnál van, ahol kocsikat igazít, mármint hogy meyik hová menjen. — Te! — mondja. — Ez olyan jó munka! Nem is tulyen messze van a munkahelye, így válaszol: — Másfél órára csak. Majdnem a telepig visz a busz. Nagyszerű ez barátom! Felülök a Rákóczi úton, átszállók Kőbánya végén, átmegyek a temetőn, s már ott iá vagyok. Nagy, magas ember ez a Béla. S most hirtelen úgy éreztem, hogy először nézek igazán az arcába. Régen azt hittem, hogy olyan cigányprímásderű és megelégedettség az, ami átsüt az arcán. De ahogy idáig jutottunk a beszédben, elálltam az osztályozástól, s egyre kíváncsibb lettem. A lelkész hangja a szelek szárnyán újra hozzánk érkezett: — Mi mindent nem próbál az ész, hogy az élet isteni oldalát saját határai közé hozza le, hogy nyelvet, fogalmakat teremtsen a meghatározhatatlan, az ismert fogalmak fölötti világ érzékeltetésére. Igen. de az ész ma már akkor is áthatolhatatlan fal elé kerül, ha földi rendszerével földi jelenségeket akar megmagyarázni. Hogy tudna hát Isten országára számot adni?! Csend. Ismét Béla kezdi: — Ez nem úgy van ám, mint annyi más vállalatnál. Itt remek emberek vannak. De mennyi! Hidd el, ha mondom: nem tudnak hová tenni. A sofőrök, ahogy indulnak, kérdik: Béla bácsi, ne hozzak egy kiló húst Tatáról? Béla bácsi, mit üzen Pestre, nincs valami elintéznivalója? Én tudod, szeretem, ha körülöttem jó a hang. Én aztán igazán tudom, hogy az emberek jók. Mert nem egytől vettem a mértéket. — Szszszsz... Csend! — súgtam. A lelkész hangja hallatszott: — Néma, de meg nem szűnő beszéd az, amit az ész a lélekkel folytat. Amióta a világ világ, tart ez a párbeszéd. A hallható beszéd kincse a halandóé, a néma be-, széd, a sugalmazás kincse a halhatatlané, a léleké. Ki fél a haláltól? Miért kellene félni tőle annak, aki a maga halhatatlan énjét érzékelni képes? Aki fél tudja fogni annak sugallatát, ami nem mindig egyezik, sőt ritkán egyezik a halandó test kívánságával. És éppen nem az-e a legnagyobb bizonyítéka a halhatatlan léleknek, hogy független a halandó test tői? Lelki ismeret —, mondjuk. Igen, amit a lelkiismeret teremtett a földön, az az Isten országa köveiből épült. Az, hogy van lelkiiisimeret, nemcsak az Istent bizonyítja, hanem a halhatatlanságunkat is. A szélirány újra változott, Béla folytatta: — De áttelepül ám a vál- I lalat! — Hová? — Bicskére. — S mi lesz veled? — Megyek velük. — S itt kabátom ujját megfogva közelebb hajolt hozzám, és a teljes derű állapotában mondta: — Minden órában megy a Keletiről vonat. Minden órában. Ne hidd, hogy túlzók! — Nem lesz ez terhes? Béla felhúzta a szemöldökét, mintha lehetetlent kérdeztem volna. — Terhes? Miért lenne terhes, ha emberekkel utazom együtt? Figyelsz? Minél több, annál jobb! Mennyi jó dolgot hall az ember a vonaton. Mit gondolsz! Terhes? H... a legnagyobb esemény az ilyen út. Meg aztán a vonat egyenesen az üzem előtt áll meg. Vagy ha nem ott, akkor egész közel. S mondd, mit számít az... — s itt mintha egy számítási műveletbe kezdett volna, ujjaival sorrendbe szedte a tételeket — reggel ötkor elindulok a Dohány utcából... kimegyek a Rákóczi útra... felülök a villamosra... Képzőművészetről — röviden M | íg egy mondat érkezett a lelkész felől: —• Mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll. — Óriási — akarta Béla folytatni, de megszorítottam a karját, mert azt hittem, hogy a lelkész beszédének folytatása lesz. Volt is, de oly gyengén halatszott, hogy nem tudtam megérteni. Közben Bélára sandítottam. Csodáltam őt Évtizedek óta ismerem, de törhetetlen életerejét és elpusztíthatatlan bizakodását csak ma láttam meg. Mint rajtnál az olimpián a futónak, áradásban van a szíve. Ez semlegesíti az ilyen emberben azt a képességet, hogy mérhesse a munka súlyát, hogy túlértékelje az örömöt hogy ügyet se vessen a fájdalomra és hogy a halált természetellenesnek tartsa. Talán bizony még odáig is elmerészkedhetünk a feltevésben, hogy számukra természetes az, amiről a lelkész beszélt: hogy nincs halál. Nem a sugallt hittételek folytán érzik így, hanem szívük áradása egybeláttatja velük a világot — az élet és halál világát. Kép és varázslat Mire való a képzőművészeti alkotás? m A BARLANGLAKÖ ősember egyszerűen felelhetett a kérdésre: a kép, a szobor (elsősorban barlangi rajzokra gcndolok) a varázslatot szolgálja. A megörökített állat a vadászzsákmányt, az erős idomú asszonyszobor (ősvé- nusz) a termékenységet, a gyermekáldást biztosítja. A fegyver és a szerszám rovátkái, faragásai először az eszköz célszerűségét, másodszor az instrumentum varázserejét és csak harmadsorban — talán évtízezuk múltával — szolgálták az ember szépérzékét, díszítő hajlandóságát. Ez az alapképzelet voltaképpen megmarad az ókori kultúrák világában is. De a kultikus-vallásos — vagy ha úgy tetszik: varázslatos — rendeltetés mellett mind nagyobb és nagyobb hangsúlyt kap az ember mindennapi élete, a praktikum, s ezzel együtt játékos hajlandóságunk: a tárgyakat szebbé, díszesebbé, vonzóbbá akarjuk tenni. Az istenek kultusza lassan találkozik az ember kultuszával: megörökitik a híres birkózókat, öklözőket, költőket, államférfiakat, hogy az- tón a végén, valami különös körpályán mozogva, a fejlődés visszatérjen önmagába: a művészek ember-is temeket örökítenek meg. Császárokat, akik lassan kiszorítják az ég fejedelmeit templomaikból. E fejlődésvonal — ideig- óráig megszakítva a népván- dortás viharától — tovább folytatódik a középkorban is Első helyen áll a vallásos rendeltetésű művészet, második helyen a praktikum. A középkor mesterembereit a játék is vezérli: a díszítő hajlam, a szépség óhajtása, az a különös harmónia, mely egységbe foglalja az alkotás célját, az anyagot, amiből a tárgy készül és a vonal, a hajlat szépségét. Már az ókor felmutat megszállott gyűjtőket, de az igazi # gyűjtőszenvedély a reneszánsz ember passziója. A műalkotás vallásos-varázsos jelentősége egyre csökken. Annál inkább nő az új mon- danivalój az e világból való gyönyörűség, az emberi test a természet varázslatának kifejezése. A kép, a szobor átalakul műkinccsé, jelezve, hogy értéke arannyal, gyémánttal felér. 7 *yI__XVn SZÁZADI németalföldi virágzás megteremti a polgárotthont, és lét- rehozza_ atokat a kisebb méretű táblaképeket, amelyek mar nem a dúsgazdag toscanai herceg, pármai fejedelem vagy római egyházfő marvanypalotáit díszíti hanem egy szerényebb otthont ilyen értélemiben változik a tematika is: az istenek, istenemberek, megdicsőült Szergej Mihalkov: Kef modern állatmese Hogyan dolgozott a farkas A farkas munkára jelentkezett a medvénél. — Hol dolgoztál régebben? Mivel foglalkoztál? — kérdezte a medve. — Juhász voltam — felelte a farkas. — Íme, itt a jellemzésem is. Ebben mindent leírtak rólam. A medve gondosan elolvasta a jellemzést, és megbízást adott a farkasnak egy nyáj őrzésére. Egy hónap múlva azonban felmondott neki a nyáj állandó létszámcsökkenése miatt. Elbocsátotta, de kitűnő jellemzést adott neki, melyben az szerepelt, hogy ilyen és olyan kitűnő tulajdonságai vannak. Így dolgozott a farkas, amíg nyugdíjba nem ment. Kritikus helyzet — A róka csapdába esett — mondta örömmel a gunár a kakasnak. — Én magam láttam. A helyzete, bátran állíthatom, kritikus. — És most mit csinálsz? — kíváncsiskodott a kakas. — Azonnal rohanok hozzá — válaszolta a gunár. — Miért? Segíteni akarsz neki? — nyugtalankodott a kakas. — Dehogy! Meg akarom mondani neki, hogy mit gondolok róla. Szemtől szembe! Nyíltan, Bátran! Addig akarom erőteljesen megkritizálni, amíg nem késő — felelte határozottan a gunár. — Amíg ebbe a »kritikus« helyzetben van... Fordította; Bévé«« Tibor Ungvári Judit: Szitakötők \7 szentek és káprázatos királyi portrék mellett feltűnik a polgár, a paraszt, s veto együtt az állat és a tájkép is. Itt már szó sincs varázsról. Vagy ha igen, ez más fajta bűvölet. Kedvessé, meghitté, otthonossá teszi a családi fészket. A szépség, a harmónia, a fölcsillanó humor, vagy az elmélyülő gocn- dolat élményével ajándékozza meg a ház lakóit. E klasszikus korszakok óta több, mint 300 esztendő múlt el. S azóta a képzőművészeti alkotás funkciója jelentősen megnőtt, szerteágazott. A képzőművészeti alkotás kivonult az utcára, s lett belőle plakát, köztéri szobor, külső épületdísz, sőt: lett belőle fényreklám, (egyesek szerint ez a műfaj is idetartozik), viliódzó neon- fény és mozgó, kápráztató# színváltó fényforrás. A képzőművészet célkitűzései megszaparodtak: faliképeken (freskókon) nemcsak a történelem nagy eseményeit, a vallás legendáit örökítjük meg, hanem a közelmúlt és a jelen nagy embereit, sorsdöntő fordulatait is. Az antik gobelinek mellett megjelennek a modem kárpitok: mai életünk csodáit és művészeti szemléletét vetítve a falra. A képzőművészeti alkotás megmozdul, és lesz belőle rajz- és trükk- film, színes mesefilm — gyermekek és felnőttek örömére. A képzőművészeti alkotás széppé varázsolja a tankönyvet, színesíti az újságot, folyóiratot, segít a regény olvasónak (a szöveg mellett ábrákkal is serkentve képzeletét). Képzőművész munkálkodik az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdasági propaganda — mondjuk csak ki magyarán — reklámes zikö- zein. S otthonainknak is leg- szebb dísze a kép, a szobor, a finom kerámia — természetesen testvéri egyetértésben a művészi textíliával, a jó bútorral és a könyvtárral. A KÉPZŐMŰVÉSZET tehát (jaj, el is feledkezem a színházról, a színpadképről és a filmek pompás képző- művészeti megoldásáról) ezer felől befolyásol bennünket Azt mondják: szemünket, látásunkat nemesíti. A vizuális élményt értékelő képességünket. gondolatainkat, figyelmünket, gyors áttekintésünket is fokozza. Azaz néző emberből látó embert csinál, aki nemcsak tudomásul veszi a világot de el is rendezi magában. Gál György Sándor Németh Géza: A SIÓ-PARTON Oly mocskos volt a Sió, mint a történelem: tört fa úszott, millió gally; apám volt velem. Ügy sült a hal, mint égő város tüzén a nép; lent szálka-csontváz, fénylő égen zöld légy a gép. Apám elvitte a víz, az iszap-förtelem — hal csobban, vihar lapít A fiam van velem! (A megyei képzőművészeti tárlat anyagából.) Bencze József: NYÁR Nap fény pillérű hid, kedvem állomása. Tavasz nyit sorompót s befutok a nyárba. Virágos öröm tart, és a jácint dereng, csend- nyugágy: a part, kaszakoncert zeng. Lubickoló mosoly, kipirult egészség, nincs itt bánatkonkoly öröm-rózsa regél. Megfest a rög színe, munka parázstól ég, ajkam verejtékes, s forró lombik a lég. 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1910. Június 14.
