Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Van-e elég kiállítótermünk? E rre a kérdésre ugyancsak könnyű felelnie annak, aki egy kicsit is eligazodik képzőművészetünk gondjai között (vagy ha nem is igazodik el, de néha-* napján jár kiállításra); egyből és meggyőződéssel válaszolhat: nincsen. Így igaz. Bemutatkozásra évekig váró művészek, négyzetcentimétereket is kihasználó, zsúfolt kiállítások, szoros kiállítási menetrendtől agyonhajszolt, éjszaka dolgozó kiállításrendezők és esztendőkön át egy kiállítást sem látó vidéki városok bizonyítják 1. A címbeli kérdésre azonban mégsem ilyen egyszerű a válasz; tanúink rá Dabas lakói és Gádor István Kossuth- díjas kerárnikus. Ennek a Pest megyei községnek sem ajándékozott senki Műcsarnokot, itt sem építették Ernst Múzeumot, mégis tizenkét kiváló kiállítást láthatnak ebben az esztendőben. Csupa olyan színvonalút, mint Gádor most megnyílt kerámiai gyűjteménye. Igaz, a dabasiáknak van kényelmes művelődési házaik, az is igaz. hogy a népművelés megyei, helyi vezetői egyeszsóget kötöttek a kiállítási intézményekkel körülbelül. ilyen alapon: adunk helyet, adjatok kiállítást — de hát jó művelődési ház akad máshol is, népművelési vezetőkről nem is beszélve: több járás, megye is felsorolhatná ide a maga Dabasát Egyszóval a kérdésre a válasz nem a fenti egy szóból álL Maradjunk egyelőre az egy szónál. Mert akárhogyan nézzük, az a szomorú igazság, hogy kevés a kiállítóterem Budapesten is, vidéken is. Budapesten a helyzet egyenesen aggasztó. A felszabadulás óta nemhogy építettek volna kiállítási helyiségeket, még mkáhb bezártak, átalakítottak, sőt lebontottak (közülük a legfájdalmasabb mindmáig a Nemzeti Szalon elvesztése), miközben a főváros lakossága majdnem megduplázódott, a kiállításra járó tömegek száma meg éppen sokszorosa lett a háború előttinek. A kétr milliós Budapesten ma összesen nyolc terem van, amely élő művészet befogadására állandóan alkalmas, s bár már régen nem bontanak, sőt minden felelős vezető tudja, hogy a helyzeten változtatni kell, sokkal több a következő években sem lesz nyolcnál. A nyolcmilliós vidéken táblán még ennél is nagyobb a szükség. A múlthoz képest ugyan nem ilyen sötét a kép (mert a múltban szinte nem is volt kiállítási élet vidéken). Néhány városban bontás helyett inkább építettek (még inkább átalakítottak) célszerű kiállí tóhelyiségeket; Miskolc galériája. Szeged képtára, Hódmezővásárhely Med- gyessy- terme. és a képzőművészetnek épp az ez évben átengedett dunaújvárosi kiállí- tóhslyiság azonban együtt sem oldja meg a gondokat Mert ezzel csaknem teljes listát adtunk az »igazi« vidéki kiállító termeknek, ehhez már Csak a vidéki múzeumokat és a Képcsarnok Vállalat tizennégy Vidéki fiókját,' a műkereskedelem. mellett - évente négy-öt (de néhol kát-három) kiállítást is rendező boltját említhetjük. A képcsarnóki harmincnégyet nem számolva, mégis százkét kiállítás nyílt meg vidéken 1963-ben. Természetesen nem a fenti négy-öt képtárban, nemy is csak a múzeumokban, hanem művelődési házakban és általános iskolákban. pártbizottságon és színházban, szállodában és egyetemen, gimnáziumban és művésztelepen, múzeumban, könyvtárban, TIT-klubban — számtalan rangú és rendeltetésű épületben. Azaz: ha »profi-« kiállítóterem nincs is, annál több az alkalmi szalon, a szükség teremtette kiállítási csarnok országszerte. s Ez nemcsak vidéki jellegzetesség. A vázolt helyzet a fővárosiakat is rászorította a szükségmegoldások — pincetárlatok, , Népfront-kiállítások, kerületi. művelődési házak, szállodák — kihasználására A vidéki alkalmi terem és a fővárosi alkalmi terem rangban mégsem azonos, a vidéki sokkal . megbecsültebb. Érthető módón, mert a legtöbb vidéki városban, községben csak ilyen helyiség van, rangosabb nem létezik, a fővárossal ellentétben itt művész, közönség és kiállítóteremről döntő állami szerv nem tehet különbséget hivatalos szalon és alkalmi között. így lesz a szükségből erény: vidéken az alkalmi terem is igazi rangot kap. A szükség persze ettől még szükség marad. A gimnáziumok termei, a művelődési házak klubszobái, a társadalmi szervezetek közös helyiségei a megbecsüléstől sem kapnak tetővilágítást, sem reflektort, sem központi fűtést, azaz a kiállításrendezőknek alkalmazkodniuk kell. De a kiálii- tásrendezők — így ■ mondják az ország tárlat-ügyeit intéző kiállítási intézmények vezetői — szívesen alkalmazkodnak. Alkalmazkodnak, mert tudják, hogy hivatásuk vidékre is eljuttatni az élő magyar képzőművészetet, s alkalmazkodnak. mert a vidéken felkínált lehetőségek gondjaikat részben megoldják: tehermentesítik a szűkké vált fővárost Ezért fogadják szívesen a vidék ajánlatait, rendezési, szakmai nehézségek ellenére ezért szorgalmazzák az alkalmi teremben megnyílt kiállításokat Sok megyében, járásban már rég nem is kell szorgalmazni: évek óta rendre nyílnak a kiállítások a művészek és a közönség megelégedésére. A budapesti kiállítóterem-ínség kénytelen előnyeire ugyanis mind több vidéki teremgazda rájött így alakult ki az az ellentmondásosságában is biztató helyzet, hogy a művészek és a közönség számát tekintve sosem éreztük ennyire a kiállítótermek hiányát, másrészt soha annyi ember nem találkozott a képzőművészettel vidéken, mint ma -;.. Legjobb példák erre a művészeti Mennálék, amelyek már teljesen a vidék kezébe kerültek Magyarországon. Az egy-egy műfaj, művészeti ág kétéves fejlődését reprezentáló kiállítások mind valamelyik középvárosunkban nyílnak mag. A magyar grafikai bíennálé lassan egy évtizedes tapasztalatra támaszkodhat Miskolcon, a vízfestészetet felmérő akvarell-biennálé gazdája Eger; Pécs egyik őszszel kerámia-, a másik őszszel kisplasztikái Hennáiét rendez; Salgótarján a zománcművészet gondozását vállalta, s úgy hírlik, ugyancsak egy megyeszékhely rendezi meg az idei évtől a magyar textilművészet kétesz- tendős bemutatóit. Ez persze a fejlődés csúcsa egyelőre. A biennálékhoz már igazi kiállítótermek kellenek, vagy legalábbis olyan alkalmas színházi előcsarnok, amilyenben az egri akvarell-ki- állítást. olyan célnak megfelelő művelődési ház, amilyenben a salgótarjáni zománc-, bemutatót megrendezik. De ha lassan, ha nagyon fokozatosan is, mind több megye és járási székhely törekszik valamiféle kiállítási helyiség megszerzésére. Régi templomokat, egykori polgárházakat alakítanak át galériává; új művelődési központokat és iskolákat eleve úgy építenek, hogy majd kiállításokra is alkalmasak legyenek; országos szervekkel, területi képzőművész-szervezetekkel fognak össze — legalábbis a városokban, legalábbis néhány ambiciózus alakuló művészeti központban. 4. A helyzet még nem megnyugtató, szó sincs egy csapásra változásról. De a vidék sokat tehet, és már eddig is sokat tett saját műveltsége és az egész magyar képzőművészet érdekében. A címbeli kérdésre tehát, hogy végtére is van-e elég kiállítóterem vagy nincs, nem lehet egy szóval válaszolni. Csak ilyen felemásan: van is, meg nincs is. De több lehét; s tenni kell érte, hogy mind több legyen. K_ Gy. PANDAVEC KARCSI őszszeráncolta dús szemöldökét és mintegy megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatást próbálta az agyamba vésni: —- Öregem, az embereknél ki kell várni a kellő lélektani pillanatot. Mert például hiába megyek én be reggel jókedvűen az osztályveze- tőmhöz, ha az előző este történetesen rajta kapta nejét a Papmdekli utcában egy maszek zöldségessel, mégis engem fog kirúgni, nem a kedves feleségét. És ezen még csodálkozni sem lehet. Igazán nem lehet elvárni ilyen szituációban, hogy valaki rózsás hangulatban legyen. Vagy akár nézd meg ezt a pincért. Az istennek sem, jönne ide az asztalhoz. És mit gondolsz miért!? Mert tudatalattijában eppen sanyarú gyermekkorára emlékezik amikor nemhogy borravalót, de még zsi- roskenyér sem volt az osztályrésze. De figyeld meg, ha majd bejön az öreg Sze- derjesi, és közli vele az eheti ügető csalhatatlan befutóit, egyszerre ki fog virulni, visz- szatér az életkedve, ép igyekszik még a gondolatodat is kitalálni.'.. Ha majd akkor kéred tőle a feketét, garantálom, pillanatok alatt megkapod, mert akkor érkezett ej, nála a kellő lélektani pilla- mt! Megfogadtam Pandavéc Karcsi tanácsát, és másnap felkerestem hivatalában Csigái Kázmért, a bumitálfelom- gyártás főelőadóját, hogy intézze el végre a hatásköribe tartozó, régen húzódó ügyemet. Szinte biztosra mentem. Tudtam, hogy Csigái alig egy hete kapott nagy összegű pénzjutalmat hervadhatni tan munkásságáért. A közeljövőben pedig Párizsba küldik a bumitálfelon-szakemberek nemzetközi tanácskozására, de előbb még álveszi az Lélektani pillanat öröklakást és a Wartburg személygépkocsit, amelyet a lottó tárgy nyeremény-sorsolásán nyert. Csigainak tehát minden sikerült az utóbbi időben, így nem lehet vitás, hogy a legalkalmasabb pillanatban toppanok be hozzá. MEGDÖBBENÉSEM éppen ezért határtalan volt, amikor Csigái nem ájult el az örömtől látogatásom lenyűgöző perceiben. Sőt a leggororn- bább hangon értésemre adta, hogy 5 nem jótékonysági intézmény, nem ér rá ilyen piszlícsári ügyekkel foglalkozni, de ha netán mégis összetéveszteném a Róbert bácsival, úgy szörnyű tévedés áldozata vagyok. És egyben megkér, hogy a jövőben messze kerüljem el a hivatalát, különben kézcsókját küldi a feleségemnek és reméli, jót megvagyunk... Másnap természetesen rögtön elpanaszoltam eredménytélen látogatásom történetét Pandavéc Karcsinak, aki mint mindent, Csigái viselkedését is rögtön megmagyarázta. — Persze, öregem, azt elfelejtettem mondani neked, hogy akinek túl jól megy a sora, annál éppen olyan rossz lélektani pillanatban kopogtatsz, mint annál akit igazságtalanság ért vagy bánata van. Az ilyen emberek mind csak saját magúkkal törődnek! — De hát Pandaveckám, az istenszerelmére, mondd meg végül, ki foglalkozik ezek szerint az ember dolgaival! Ki intéz el valamit készségesen, jószívvel!•? — Hát ahhoz bizony él kell kapni a kellő lélektani pillanatot...— közölte Panda- vec Karcsi meglehetős rideg és fölényes modorban. ES SZŐ NÉLKÜL beleha- muzott a kávémba, zsebre tette az újságomat, rám hagyta a kifizetetlen cehhét, és köszönés nélkül távozott. Mert nyilván nála sem fogtam ki aznap a kellő lélektani , pillanatot. Aeh Tihamér Májusi virágok (Mohácsi1 Regős Ferenc grafikája.) VÁCI MIHÁLY* MÁJUS Széles szeleket az ég tereget; kibomlik a fény lobogója. Tapsos levelek csapnak tenyeret, fellép a Nap a magas dobogóra. Láng jegenyék friss lelke ég, kifeszítik az égre az út-száll és sorakozva mennek a dombra, s kivágják az égre a harsona hurrát. Himnuszokat énekélők, mennek a felkelt tájak előtt, madarat csalogat zokogásuk; viharban vezérek; a szelekbe tévedt bokrok bodorodnak utánuk, Szítja az álnak szél bennük az álmot: üvölteni, fájni, a fényre kiválni, S gyökerüknél fájnak az árkok. Gyönyörű, göngyölű fátylakban az akácok, az áldott arák, mennek a mennynek elérni a fényre kitárt kapuját. Fésülve a fűzek, az aranyhajú szüzek; rajtuk a rügyek arany könnye patak; hegedülik a fejfákra kottázott dallamokat. Parti angyalraj: égtüzű hajjal tettenérve remegnek a nyírfák; térdeik közt feszített ki a szél sikolyos hintát. A büszke ekék tekintete ég, s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak. Utánuk örök sorban a zömök barázdák egymás vállára borulnák. Esküre ujjak: a fényre kinyúlnak, fogadalmakat súgnak a hű búzaszálak; $ a tavasz írt jelszavait egekre terítve a vadludák szállnak. Demény Ottó: Egy fölvonuló veteránhoz Emlékszel még a szétszórt orgonákra, zászlók törött botjára és az ólmos fáradtságra, mely ott égett szívedben a szétugrasztott tüntetés után? Emlékszel-e az óbudai dombok füszőnyegére, hűs bokrok tövére,^ ahol vágyódva beszéltél a rendről, melyről, hogy el jő, volt hinni erőd. Minden kínra és megaláztatásra emlékszel-e? Most, hogy e pompás májú: úgy vesz körül örömmel, fénnyel és javaival, hogy elsimul a múlt minden redője fáradt arcodon. Lépkedsz a vígan sodródó tömegben, s szemedben ifjak szenvedélye ég, mert nagyonis emlékszel még a harcra, melyben gyötörték, százszor megaláztak, szöges drótokkal körülkerítettek, s te mégis győztél s itt vonulsz velünk e lényűgöző, boldog áradásban. .1 SOMOGYI NÉPLAP Péntek; » májas 1.
