Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
350 éve született ZRÍNYI, A KÖLTŐ Háromszázötven évvel ezelőtt, 1620. május 1-én született Zrínyi Miklós gróf: nemzeti történelmünk egyik kiváló politikusa és hadvezére, nemzeti irodalmunk egyik klasszikusa, <*a szigetvári hős* dédunokája. Habsburg-hű apjával és jezsuita szellemű neveltetésével szembefordulva, rövid itáliai tanulmányút után, 1637 elejétől Csáktornyái várában megtelepedve, európai koncepciójú politikát folytatott, és nemzeti kereteken túlnövő költészetet teremtett. Politikában és irodalomban is híd — a végvári hagyományok és a kuruckor között. Tárt szellem volt: szakírásai a korabeli francia, angol, lengyel és orosz politikai törekvések ismeretében fogantak. Szépirodalmi alkotásait Vergilius és Tasso, a végvári harcok költészete és a népköltészet inspirálták; eposza nemcsak az európai klasszikusok, hanem a török líra ismerőjének is mutatja. Robusztus nyelvi erő, nagy indulatokat kidobbantó, rokontalan ritmika jellemzik verseit; mitológiai utalásokkal és alakokkal benépesített verseit személyes élmények-érzelmek és a Dráva menti táj képei hitelesítik. Írói munkássága híven tükrözi politikai, hadászati elképzeléseit. Saját személyét illetően is többre értékeli magában a hadvezért és a politikust, mint a költőt. Nem írom pennával. Fekete téntával, De szablya élivei, Ellenség vérivel, Az én örök híremet — vallja Az idő és a hírnév című versciklusában. Irodalmi munkásságának nemzetébresztő, az elődök hírét fenntartó-megörökítő szerepét is látja azonban. Ugyancsak ebben a ciklusban olvashatjuk nemes emberi tartást tükröző, vallomás erejű sorait: Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, Órám tisztességes csak légyen utolsó. Akár farkas, akár emésszen meg holló: mindenütt felyül ég, s a föld lészen alsó. Munkásságának tisztelete, emlékének ápolása nemzeti kötelességünk. Papp Árpád BUJDOSÓ (Jámborné Balogh Tünde batikmunkája.) B arbara vékony csuklóján megcsörrentek az ezüstkarikáik, ahogy idegesen hadonászott — Tekerd egy kicsit alá... alá, alá, még! És húzd be a kéziféket! Sosem fogod megtanulni, hogyan kell megállni lejtőn? — Jól van, mit izélsz, megálltaim, nem? — Miklós kikapcsolta a gyújtást zsebre- vágta a kulcsot. — Ha folyton dumálsz, akkor meg egyáltalán semmit sem fogok tudni csinálni ezzel a francos kocsival! — O, hát ez nagyon klassz környék! — Egy ügyes fordulat fenékkel, s Barbara már kinn állt a Renault mellett. Szétdobta mellén a bundát; haja belegubancolódott a szőrmébe. — A Dunára látni, meg a Várra, nagyon klassz! Melyik az a ház? Miklós bezárta a kocsit. — Csak vigyázz, mert itt csupa sár minden. — Átsegítette a nőt az árkon, s néhány még márciusra megmaradt fagyos domborulaton lépkedve elindult előtte a deszkákkal, hordókkal, betontörmelékkel teleszórt telekre. A házat már bevakolták, de a kapuhoz palló vezetett; a második emeletről kopácsolás hallatszott meg füttyszó; egy fejkendős munkáslány fahulladékot szórt ki az orruk elé. — Áh! — undorodott Barbara. — Micsoda kosztelep ezen a szép vidéken! Mikorra lesz ez befüvezve? — megállt a kapu torkában, összefogta magán a bundát. — Nahát! És ez a lépcső! Műmárvány, nem?! Nem műmárványban egyeztünk meg? A múltkori lakógyűlésen konkrétan megbeszéltük a műmárványt! — Nem műmárvány lesz, hanem linóleum. — Linóleum? — Pévécé. Zöld pévécé. Nagyon jó. Barbara nekiperdült a falnak: — Májk! Az a rohadt pévécé van minden rohadt házban! Az a rohadt snassz pévécé! Nem azért dobom ki a pénzt, hogy műmárvány se legyen! — Csupa fal lesz a hátad, kicsim — mondta türelmetlenül Miklós. — És nem a műmárvány a lényeg, hanem, hogy készen legyen végre ez a’ ház, nem érted? áron ragadta a nőt, és cipelte fel a má- második emeletre. — És ne vacakolj, mert nem érünk be a Rádióba. — Háromszázezer a végösz- szeg, s neki mindegy, hogy műmárvány vagy pévécé! — Barbara egészen belesápadt; vékony szája élesre metszette a szavakat. — Csak erről tudnálak már egyszer leszoktatni, erről a sznasszságról! Két éve hiába küzdők, hogy megértessem veled, kicsoda vagy! Fogadni mennék, ha még lenne Teleki tér, legszívesebben ott vásárolnád a holmijaidat. •— Kicsim — könyörgött Miklós. — Kicsim, csendesebben, itt emberek vannak... — Jónapot! Fenn a második emelet korlátjánál egy pufajkás férfi állt; söröspalackból kortyolt, s félszemmel a még ajtó nélküli előszobába lesett. — Maris! — kiáltott fel hirtelen, s megtörölte sörhabos száját. — Maris, ne az ablakon cseszd ki a hulladékot, — Meg lett beszélve, hogy dióból csinálják — kezdte megint Barbara. — A műmárvány is meg lett beszélve, és helyette pévécét dobnak oda nekünk! Májk, kérlek, légyszíves...! A svájcisapkás felemelkedett, és válogatott a lécek között, s akkor valahogy jobban meglátta Miklóst a szomszéd helyiségből bevetülő fényben. — Egér? — kiáltott fel rekedtes hangos. — Jól látom, te vagy az, Egér? SZAKONYl KÁROLY: Megint egy ismerős K mondtam már! Fogd az öledbe és vidd le a lépcsőn! Megenyhül ten Miklósékhoz fordult. — Szabad érdeklődnöm, kit keresnek, elvtársnő, drága? — Kettő emelet négy — mondta Miklós. — Ez volna éppen — állt félre a férfi. — Meg akarják nézni? — Van itt valami főnök vagy ilyesmi? — kérdezte Barbara; a létrákat és a dörzspapírhalmokat kerülgetve bekukkantott az előszobába. A fejkendős lány egy kosár hulladékkal elébe került, dühösen tekintett a bun- dás nőre, de aztán széles vi- gyorral hátralépett. — Ó, a Kiss Barbara! — kiáltott fel a lány. Erre Barbara kényszeredetten elmosolyodott, fényképmosollyal, de máris félretolta a lányt, s intett Miklósnak, hogy kövesse. — Nahát! — kiáltott fel ismét a lány izgatottan. — Meg a Bitte Miki! Frejsz bácsi! A Kiss művésznő meg a férje, a híres dobos! Miklós nevetve megveregette a lány arcát, de Barbara már odabentről hívta: — Májk! Májk! Kérlek, gyere, pont' a faburkolatot hogyishívjékolják... — Szedd a lábad! — mondta a söröspalackos Frejsz a‘ lánynak. — Ezek a lakók lesznek itten, ezek a művésznőék, ne óbégass! — és ment Miklósék után az étkezőfülkébe. — Ez diófa? :— emelt fel egy léedarabot Barbara a földről. — Bükk — szólt a homályból egy svejcisapkás férfi. A fal tövében térdelt, s a vakolatba ágyazott tiplikbe csavarozta a léceket. — Nem kaptunk száraz diófát. Ez meg jó száraz, tetszik látni — magyarázta Freisz. Az elmúlt években egyik • vezető irodalmi folyóiratunk vállalta azt a hálátlan szerepet, hogy beszédkultúránk legszembetűnőbb hibáiról nyilvános vitát indítson. »A trágárság-vita-« hullámai sokáig gyűrűztek. Olyan emberek jelentkeztek gondolataikkal, akiknek adunk a véleményére. Sajnos, ezzel együtt el kell ismerni, hogy a vita »irodalmi* téma maradt, s nem jutott el azokhoz, akiknek elsősorban el kellene gondolkozniuk rajta. Nem találkoztam még emberrel, aki a napjainkban olyannyira elterjedt káromkodást helyesnek, szükségesnek, kívánatosnak tartja. Miért válhatott mégis szinte divattá az ocsmány beszéd? Ma nem ritka az sem, hogy 16—17 éves lányok beszéde — érzelemnyilvánítás helyett pusztán kötőszóként használt válogatott malacságokK-al — két világháború poklát és mocskát megjárt hivatásos altiszteknek is meglepetéssel szolgálhat. Találunk-e magyarázatot? Iskolai végzettségtől és munkakörtől függetlenül, nők és férfiak, szűkebb társaságban és nagyközönség előtt — gáltástalanul káromkodnak. Mindnyájan felelősek vagyunk Köznapi gondolatok a nyelvművelésről Hangsúlyozom, nem azokra a helyzetekre gondolok, amikor átforrósodik a levegő, s az indulatok levezetésére más módot nem találunk, hanem a közönyös, szenvtelen, ok nélküli trágár beszédet kárhoztatom. Amit régen úgy neveztek, hogy kocsistempó, az ma — tisztelet a kevés kivételnek! — polgárjogot nyert. Furcsább ez annál is, mert — párhuzamosan ezzel — egyfajta finomkodásra törekvést is láthatunk. A régen dzsentritempónak nevezett beszédfordulatok feltámadásával és újra közkeletűvé válásával sokkal hangsúlyosabbá válik ez a »tiszteletemébe és »urambátyám*-ozásha oltott alpáriság. Leplezetlen irigységgel hallgatom, hogy a francia a »kakukkfű-« megnevezésére több mint 30 szót használ. S tehetetlenül bosszankodom, hogy élnek körülöttünk emberek (és nem is kevesen), akik napi 30—40 szó variálásával nyugodt lelkiismerettel és felelősséggel intézkednek, tárgyalnak s — ami a legszomorúbb — terjesztik a nyelvi igénytelenség mételyét. Döbbenetes emlékem a »Fejlövés* Című magyar film fiataljainak beszélgetése is, ha merészelhetem beszélgetésnek nevezni azt a makogást, amikor a hangképző szerveik pusztán az alapvető fiziológiai igények, az állati ösztönök kielégítésében segédkeznek. Balassi, Csokonai, Arany János. Ady, Kosztolányi, protestáns prédikátorok, a kuruc- világ ismeretlen költői segítették vérzivataros századokban is tisztán tartani az eldobott magyar nyelvet. Nyelvtudósaink véleménye szerint több mint nyolcszázezer szavunk van. A magyar nyelv nemcsak szókészletének gazdagságával, de dalia- másságával, hajlékonyságával is büszkén szolgálhatna példaképül a világ bármely népének. Nem hazafias elfogultság, vagy szakmai túlbuzgóság íratja velem ezeket a sorokat. Anyanyelvűnknek — miként életünknek is — gyakoribbak a kötznapi, eseményszámba ritkán menő pillanatai, mint a különlegesen ünnepélyes, vasárnap reggeli Lőrincze La- jos-műsorok. Az >*Edes anyanyelvűnk« egyike a legtöbbet és legszívesebben hallgatott rádióműsoroknak. Ékesen bizonyítja ez, hogy a legtöbben kimondva vagy mondat- lanul érezzük felelősségünket nyelvünk, s közvetve az e nyelvet anyanyelvűknek, e földet hazájuknak vallók iránt is. Negyedszázada már, hogy gazdáivá váltunk szülőhazánknak. Kenyér, igazság, jószavak mellett gondolnunk kell a szép szavak, anyanyelvűnk csodálatosan gazdag világára is. Mindnyájan felelősek vagyunk nemzeti nyelvünk tisztaságáért! Ha nem él bennünk eleven erővel ennek az évezredes kincsnek féltő szeretete, becsülése, anyanyelvűnk sorvad, idegen elemekkel vegyül. Szép nemzeti múltunk, gazdagodó jövőnk is szegényedik. Szíjártó István — Egér? — hőkölt hátra Barbara. — Miféle egér?! — Süsd meg, hát te hogy kerülsz ide, Cvekedli? — Miklós vigyorogva, kissé színpadias mozdulattal tárta ki a karját, de a svájcisapkás csak a kezét kapta el. Rázta, szorongatta; nem akarta bepiszkítani Miklós nyers színű irhabundáját. — Öregem! Nahát! Csak nem a tied lesz ez a kégli? Nevetett és Frejszhez fordult: — Együtt melóztunk a Faáruban. Nem ismered? Bitte Miki, a tévében is láthattad ezerszer, Bitte Miki, a híres beat-dobos! Frejsz barátságosan bólintott, de nem nagyon érdekelte az egész. — Az anyád! Egér! — örvendezett a svejcisapkás. — Mióta szerettelek volna már látni! Mindig mondom az asz- szonynak is otthon, nézd ezt a dobost a képen, együtt melóztunk a Faáruban! Feltörtél, mi? Emlékszel, amikor Csergőtől mindig elkéredz- kedtél, hogy mégy dobolni? Emlékszel, hogy szidott? Hogy mért nem a munkán jár az eszed, mi? Mondtam is azóta Csergőnek, látod, Csergő, mondom, milyen nagy jnűvész lett az Egérből!... — Egér! — háborgott Barbara. — Mi az, hogy egér? — A-feleségem! — mutatta be zavartan Miklós a svájcisapkásnak. * — Kezitcsóikolam, Sömegi — mondta amaz, nyújtotta széles tenyerét, de Barbara csak biccentett türelmetlenül. — Egérnek hívtuk a kedves férjét, mert mindig kekszet rágcsált. A gyomorsava miatt. Tényleg, fáj még a gyomrod? — Most már valahogy nem. iklós a feleségét nézte; Barbara a félig kész faburkolat léceit rángatta. — Legalább rendesen csinálják meg ezt a vacakot — mondta idegesen Barbara. — Egy vagyont költünk erre a lakásra, és akkor bükk meg pévécé!... Májk, kérlek, nagyon örülök, hogy itt is akadt egy ismerősöd, de tudod, hogy sietnünk kell a Rádióba... — Frejszhez fordult: — Mutassa meg, kérem, a többi helyiséget is! — Erre tessék, elvtárstiő! Ez itt a háló, a fürdőszobából, ugye... Eltűntek a frissen tapétázott falak mögött. — Nahát! — mondta a svájcisapkás Miklósnak —, mindig nézlek a tévében! Plakáton is láttam a nevedet! Mindig eszembe jut, hogy én tanítottalak meg melózni a forgácsolón meg a gatteron... — Az, bizony — tipródott zavartan Miklós. — Tudod, sietnünk kell most, négykor próba... — Hoztad a kajádat abban a kis piros lábosban. Pap- rikásvruimplit... — Te meg cvekedlit. Káposztás ceveikedUt. Szereted még? — Jól megborsozva! Ajaj! Ha nekilátok, abba sem tudom hagyni! Te, a féleséged, ugye, énekesnő? — Az. M — Fene a dolgodat — nevetgélt a svájcisapkás. — Jcä kerestek, mi? Nekem megmondhatod, nem vagyok irigy. Ez a kégli is... berane van egy kevésbe, mi? Kocsid is van? — Renault. — Nékem még á bringáim.« — a svájcisapkás az oldalát fogta, úgy nevetett. — Az a bringa, amivel aikkor is jártam. Az a robogó, tudod? Felpiszkáltam egv kicsit, most már hatvannal is tudok tépni. — Az a rozoga? — Áz, az! Furikáztunk rajta eleget, emlékszel? Az udvaron körbe-körbe... Hanem, hallod, felénk se néztél azóta! Pedig milyen jól megvoltunk mi ott, a kettes műhelyben! Olyan kis egér voltál, hehe... De megtanítottalak melózni! —• Koszos Symphoniás csomagot kotort elő, kipöckölt egyet — Vártam, hogy egyszer bejössz... — Nincs megállás... Kösz, hagyd, majd én! — Filteres Winstonnal kínálta. Rágyújtottak. A férfi nézte Miklós gondosan kócolt haját, dús oldalszakállát, színes ingét — Doboltál azon a benzines hordón, az enyvezőben. Az Isten se gondolta volna, hogy így feltörsz. Nyomtad velünk a melót, meg minden. — Hált, így van ez... — Én meg, látod, mindig ott vagyok. Külső munkák, vásárépítés, mint azelőtt A kis Takács is ott van az egyengetőn. Meghalt a felesége. Most aztán nem alkar nyugdíjba menni... Azany- ját! Mutasd csak a kezedet? Odatartotta a magáét is. — Kifinomodott, nem mondom! Tudnál még melózni a gatteron? — Májk! — kiáltott élesen Barbara odaátróL — Májk, kérlek! , . — Egy pillanat — mondta Miklós a svájcisapkásnak. Bement a hálóba; Barbara suttogva félrevonta. Annak a pasasnak, akivel beszéltél, adj egy százast. És mondd neki, hogy rendesen csinálja meg azt a burkolatot. — De Barbara! Hiszen a haverom volt. — Jaj, ne kezdd már megint a mafláskpdást! Májk! Siess, fél négy múlt, elkésünk! — Májk? — nevetett a .svájcisapkás, amikor Miklós visszament hozzá. — Májk! Jobb, mint az Egér! — Idefigyelj — mondta Miklós, és egy százast nyújtott a férfinak. — Ezt tedd el... Amaz meghökkent. — Ezt? Minek? — Tedd csak el... És Jól csavarozd fel a léceket. — Marháskodsz? — sápadt el a férfi. — Na, csak semmi szerénység ... — Ügyetlenül bele- gyömködte a pénzt a svájcisapkás zsebébe. — Kell az... • De a férfi dühösen ki- cibálta a százast, és visszadobta: — Vidd a francba! Tehetetlenül álltak egymással szemközt; Barbara odaát Frejsznelk panaszkodott: — Borzasztó, semmi sem az, amit megbeszéltünk. Mondtam, hogy sárga csempe legyen, sárga vécékagyló ... én ezt perre viszem! Májk! Májk, kérlek, gyere szívem! — Hát akkor — mondta Miklós a svájcisapkásnak —, szervusz... A férfi rosszkedvűen elfordult, nem nyújtott kezet. — Siess csak! — dünnyögte. — Siess. elkésel __ — Odaadtad? — kérdezte Barbara a lépcsőházban. — Itt az a rohadt százasod! — gyűrte a tenyerébe, mint egy rongyot. — Hát ez fantasztikus! Azt hiszik, menő vagy, szórhatod a pénzt! Kétszáz vagy háromszáz, azt elhiszem! A százas nekik már semmi! 8 SOMOGYI WtPLAP Péntek, 1970. május 1.