Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-24 / 120. szám

M ár arra is gondolt, hogy apróhirdetésre vála­szol. De annál sokkal Wfezkébb volt. Március elején, egy hajnali árán fel kellett ébrednie. Ki­ment csak úgy hálóingben a csupaszgyepes iskolaudvarra, fojtogatni kezdte az enyhe szellő, amely a csillagos ég­ből áradt alá, s leándervirág meg szegfűszeg illatú volt. Menekült be a házba. A hajnal továbbra 'is ful- lasztó maradt. A vásott lép­cső, az ajtó, a küszöb, minden olyan szomorú volt a deren­gésben. Valami zaj szállt er­re? Valaki motoz a ház kö­rül? Igen, egy kutyát kéne beszerezni mégis! Legszíve­sebben leült volna a küszöb­re, de menekülnie kellett be a szobába. Bent a március-szag meg­szűnt, a türelmetlenség azon­ban maradt. Pél négy volt Hétig még akár két verset is alhatott volna, ha tud. Csak egyszer hunyta le, talán tíz percre a szemét. Amikor az órája után nyúlt, már fél nyolc volt s hallotta Ss a tanterembe érkező első gyermekeiket A homok jól elbírta a ke­rékpárt. Délben beszaladt a faluba, kolléganőjéhez, és ba- rántőjéhez, bizonyos Csornák Rozikához. Rozika nem lepődött meg, és nem is legyintett. — Én is felébredtem ma éj­jel —, de nekem nem ez az idei az első. Én már megszok­tam, Sárikám, szívem. Ez a március szabályos. Hidegebb években az április vége hozza meg. ötvenkilencben, emlé­kezhetsz, milyen korán zöl­dült, már február végén hevü- léseim voltak. Sári nem értette. — Te szegény! — kacagott Rozika. — Te gyermek! Ez azt jelenti, hogy ezentúl már te is közénk tartozol. — De hát te már ötvenkét éves vagy! — Na és? Te is megvagy már negyvenegy. Sári még nem volt annyi, de most nem vitatkozott. Meg­haragudjon? Míg a bicikli vitte, egész úton ezen töpren­gett, meg kellett volna-e ha­ragudnia. A gyerekeknek írásbelit ■^adott. hogy, „egész délután hallgathasson. Mert Rozika kíméletlensége megriasztotta. A következő hétre két nap szabadságot kért az igazgató­tól, hogv Pestre utazhasson cipővásárlás végett. Ez fur­csán hangzott. Az igazgató csak annyit szólt: — Különleges cipő lesz az. Az estivel indult, s már megvolt a teljes szövege, amint a gyorsvonatra átszállt. Szégyeilte azonban, táskájába rejtette, s csak Pest alatt vet - te elő egyszer, hogy ellenőri­ze. De nem kellett azon egy betűt sem változtatni. Hom­lokára húzta a kalapját — ezt is Pest tiszteletére viselte. Nem kellett várnia semmit a kiadóhivatalban. Az abla­kocskán beadta a papirost: »Harminckilenc éves, szépnek mondott vidéki tanítónő só­gornőm számára, aki 18—20 éve özvegy, tudtán kíviil ez­úton keressük hozzá illő férfi társaságát. Leveleket: »Nyári esküvő« jeligére a kiadóba.« A szőke tisztviselőnő közömbös arccal olvas­ta végig a szöveget Ceruzája hegyével vonalat pöttyintett minden szó alá, hogy forintra számítsa át a segélykiáltást. Odaírta: 120 Ft. Csupán másodszori olva­sásra mosolyodott el egy csi­petnyit, annál a kettős, bi­zonytalan évszámnál. — Hadifogságban halt meg, és nem tudjuk pontosan ugyanis. — Százhúsz, tessék a pénz­tárhoz! Nem haragudott a fiatal szőkére, de az őszhajú pénz­tárosnőt szívesebben kérdez­te: — Mikor lehet érte jönni? — Két-három hét múlva. Van, aki mindennap bejön érte. Van, aki egyszerre viszi el. Én olyan leszek — gondolta Sári —, aki egyszer jön. S kalapját lebontotta a fejéről mindjárt az épület előtt. Az­tán már nem volt kedve jár­műre ülni. Gyalog támolygott sógornőjéhez, Szalóki Zsoké­hoz, akinek a férje vállalati jogász, kisleányuk, Cicu pedig tizenkétéves. Cicu örült leg­jobban, s igazán, mert nagyon szerette a rokonokat S a gyer­mekek tizenkét esztendős ko­rukig sok rokont szeretnének látni maguk körül — Cipőt akarok vásárolni — előzte meg Zsóka kérdését. — Valami egészen különlege­set, amilyen még nem volt nekem, amilyet csak Pesten kapni. Ebédre hazajött a sógor Is. ö is örült, majdnem annyi­ra, mint Cicu. Hevesen kezet csókolt. méter, gyalog, a kerékpár hí­ján. Nem feküdt le. Felpró­bálta a cipőt — Istenein, hol fogom ezt viselni? Jöttek is nemsokára a gye­rekek. Nem vettek észre sem­mit, pedig az új cipőben ta­nított • • • Csornák Rozika május ele­jén borult ki Mentőket hív­tak ki érte, ő meg azt kíván­ta, hogy a barátnője kísérje be. A féhér autó bemerészke­dett a dűlőúton Sárikáért az Cseres Tibor: Sárika, a tanítónő Ebéd alatt Károlyról beszél­gettek, Szalóki Károlyról mint aki csak rövid külföldi úton tölti valahol az időt s nem a földben. Ebéd után a sógor elköszönt Zsóka pedig vállalta, hogy segít a cipőke­resésben. Idejével maga ren­delkezett a Buksi kötőgép jó­voltából. Alkalmas cipőt azon­ban estig nem találtak. V acsoránál megint ká­roly került szóba, hogy milyen ételeket szere­tett Aztán, hogy Sárika nem fél-e a tanyasi iskolában. Ho­gyan állja meg annak a sok éhes férfinak az ostromát — Huszonöt kilométeres körzetben nincsen olyan eg­zisztencia, aki engemet esé­lyesen merne megkörnyékezni — kacagott, majd sóhajtott az özvegy. — Évről évre előfor­dul ugyan fiatalabb kolléga, de azok engemet néninek tisztelnek. Harmincon felüli orvosban, állatorvosban ritka a nőtlen. Tavaly került egy özvegy agronómus, egy élel­mes nőszemély megkaparin­totta. Zsóka nem vette észre, hogy panasz ez, s nem a boldogult Károly védelme. Délelőtt folytatták a cipő­vadászatot. .Fél tíz tájban vá­ratlanul ráleltek a nemes vadra. Hússzínű volt, egészen extra, úgyszólván egyedi gyártmány. Sem kisebb, sem nagyobb nem volt belőle. Zsó­ka szomorúsáPára. mert egy számmal kisebb lába lév*n, ebben kotyogott a lába. Hó­na alatt a cipődobozzal Sá­rika szárnyat kapott. Még a déli vonattal elutazott. Csak másnap hajnalban ért haza. A buszról a kövesútnál szállt le, onnan még két kilo­Iskolaudvarra. Rozikának folytak a könnyei: — Ha Kovács még egyszer kérne! Ha még egyszer — só- hajtozta egész úton. Fogni kellett a csápoló kezét. Sári­ka tudta Kovácsot: csendőr- őrmester volt valamikor negyvenben, s feleségül kérte Rozikát. Hogy képzeli? Meg is bóntédott Kovács őrmester. Eltűnt a faluból, s nem is jelentkezett azóta. Azt mondta az ideggyógyá­szat orvosa: — Hölgyem, ne kívánja, hogy a falakon belül enged­jem. Búcsúzzék el a barátnő­jétől! Csak másnap kapott vona­tot. Ügy elgyötörte az út. Ma­ga Is csaknem odajutott.., A várakozás, a levelek re­ménye azonban erőt adott. Május második felében ismét két nap szabadot kért. »-Má­jusban. Sárika kedves? Ha a megyénél megtudják, a fene­kemre vernek« — sopánko­dott az igazgató Sárika azon­ban vitte a cipődobozt A pályaudvarról egyenest a kiadóba sietett. Pirulás nél­kül mutatta a személyi iga­zolványát. Huszonnyolc leve­let számoltak le eléje. Meg­köszönte. — Zsóikám, méfzsem tudom használni ezt a cinőt — állí­tott be a sógornőidhez. — No de két hónap múlva nem vesz'k vissza, hiába van meg a cédula. Ügy is lett. Nem vették vissza, de Sárikán nem lát­szott bosszankodás. Cicu boldog volt. »Jaj, ha velünk lakhatnál, Sárika né ■ ni!« Mivel nem engedett kezet csókolni, a sógor atyásan két­oldalt hozziá'dörgölte jogász­arcát. Az ebéd alatt megint Károly került elő, hogy mi­lyen fess karpaszományos volt Az esti vonattal már uta­zott is vissza Sárika. Hasz­talan marasztaltál: — De hiszen a második éj­jel nem alszol! — Párnáson szundíthat az eber — mondta. Pámásra spekulált, hogy majd magában olvashat. Négynél kevesebben sehol sem ültek a fülkében. De jobb is, legalább szendergésében annyival tovább őrizhette a tervezgetést. Délre került ágy­ba. Alig látott a fáradságtól. Éjjel felébredt, felkelt, elő­vette a leveleket. Kilencben fénykép is volt. Visszariadt tőlük. Ezeknek az írását el sem olvasta. S amelyikben nem lapult fénykép! Hát mit gondoltok, ti szánandók és ér- deksóvárak? Ápolónő vagyok én vagy világcsúfja, vagy nin­csen elég gyerekem nekem itt az udvaron? Mennyim van az OTP-nél? Stricik! Aljasok! Némelyik papírról az alkohol szaga bűzlött. A konyha kö­vén elégette az egész ajánlat­halmazt. Amint a hamut ösz- szesenregette, megbánta tet­tét. Mivel nem ellenőrizhette emlékezetét, úgy tetszett, ^agy kettő is akadt közük, olyan akiben némi férfias szemé­rem, sőt büszkeség is látszott. Az egyik még mentegette is magát, hogy... Na, vége! Alig várta a reggelt. Ke­rékpárra kapott, s be a falu­ba. Félóra alatt tette meg a hat kilométert. Csak Rozika ajtaja előtt tért észhez. Hát kinek panaszkodjon, ha ő nincs itt, az egyetlen? Végig- tclta biciklijét a főutcán, s házról házra mormolta magá­nak: Itt sincs senki, itt sincs senki. Ismert minden házat. Házasságuk első hetét itt töl­tötték Károllyal. Az a bizo­nyos ház most következett. A falu vége előtt a tizedik. De megöregedtek az ablakok! Ruhástól feküdt az ágyba. Éjfélkor felriadt. Semmi álom nem jött a szemére. Megnézte magát a tükörben. Levélbe tette panaszát, s másnap el­küldte Pestre. igyednap jött a válasz: »Ez így nem^ mehet to­vább, fel keli jönnöd Pestre. Legalább Cicunak le­gyen egy állandó rokona.« A sógor is odajegyezte ne­vét, s még a neve alá: talán segíteni is tudnék az áthelye­zésnél. Ceruzával három­szor is aláhúzta szavait. E sza­vak ezáltal ajánlattá váltak. Fenyegető megkörnyékezéssé. Talán segíteni is tudnék — ez negyedszer is alá volt húzva. Piros ceruzával. N „FEHÉR SÖRÉNY" Szántó Piroska alkotása a Műcsarnokban, (Selmeczi Tóth János felvétele) Horgas Béla Egy bronzkori edényre A repedezett én bamba ujj, a sártól fekete, előbb még nedves csontot tört a heverő köveken; most békében, van, pihen. A tigris-vér már zörgő hártyaként pereg, a letaposott és újra kihajtó növényeken már nyoma sincs az üvöltő éjszakának; süt a nap, langyos eső volt, furcsa ábrákat húz a félhold, a derékig érő fűben nagyfejű madár ugrál. Tétovázik az ujj, tűnődik, agyagot gyömköd, elidőz. Csöndes a bozót, gyfk hasa fénylik sárgán, gömbölyödik a szent edény, az ujjak sose voltak még ilyen boldogok, sose vívtak még, mint most, ilyen ütközetet. Nagy a világ — mekkora, ki tudja?;— tele van üstökössel, mély huhogással, mégis, ma az összetapadó agyag s ez az ujj, ez a repedezett és vértől fekete, ez a legszebb. Kell az edény. Élőnek, halottnak; kell a meghódolt agyag. Kellenek az együgyű karcok, szavai az előbb még csonttörő ujjnak, kell a remény. Esteledik, láng ég meztelen kövön, körbe-rohanó, hosszú árnyak közt ül az ember, parázson a hús, az anyag. Kívül a tenger, és az álmukban is horkanó vadak, a holnapi társak, elődeim, bámulói az üdvözült ujjak közt létre-jövőnek; kívül a bronzkori éi. A nyelvészet tudva­levőleg a társadalmak egyik legbonyolultabb s talán leg­sajátosabb termékével (egy­ben létfeltételével), a nyelvi közlésrendszerekkel fog­lalkozó tudományág. Fejlő­désének most arról a hosszabb szakaszáról emlékezünk meg, amelyben történeti szemléle­te és módszere kialakult. Kü­lönösen időszerűvé teszi ne­künk e tárgyat most, hogy magyar tudásaink néha a nemzetközi átlagot is meg­előzve vették ki részüket az úttörő munkából, s hogy épp napjainkban ültük több fon­tos idegvágó tudománytörté­neti esemény jubileumát A nyelvek pontosabb idő­beli változásairól, némely nyelvek közös eredetéről szin­te a felvilágosodás koráig bi­zony legföljebb félig helyes, elszigetelt megjegyzéseket tart számon a tudománytörté­net Az emberek sokkal in­kább hittek például abban, hogy a nyelvek mind a bib­liai (zsidó) nyelvből valók, s különbségeiket csak a bábeli nyelvzavarodéi magyarázza. Hazánkban pedig emellett a hun, ill. avar néptől való kró­nikás-mondái származtatá­sunkhoz Illően az a hiedelem is élt, hogy a magyar nyelv azonos a régi hunok, 111. ava­rok — vagy általában a szkí­ták (szittyák) — »keleti« nyel­vével. Annál csodálatosabb, hogy a tardosi születésű Snjnovici Emlékezzünk régiekről... János a lappok közé jutva, néhány idegen nyelvű koráb­bi megjegyzés nyomán egy sor viszonylag helyes szó- és nyelvtani egyezés összeállítá­sával 1770-i, tehát épp kétszáz éves latin könyvében valóban »demonstrálta« (szemléltette), hogy a magyar és a lapp nyelv magasabb szempontból nézve »azonos«. Sőt: ő már arra is gondolt, hogy ne a maga korának kései, tehát sokat változott magyar nyel­vét vesse össze a lappal, ha­nem lehetőleg az akkortájt ismertté váló Halotti Beszéd­nek majd hatszáz évvel ősibb anyagát! Akkoriban ugyanis mind több régi magyar szöveg ke­rült elő a könyvtárak, levél­tárak mélyéről. Főleg ezek vezették Révai Miklóst is (meghalt: 1807-ben) már ko­rán annak felismerésére, hogy a nyelvet csak a nyelvemlé­kekből kiindulva, történeti fejlődésében lehet (helyesen értelmezni, nyelvtanban rendszerezni. A helyesség dolgában, kissé egyoldalúan, legfőbb mintának szintén a régiséget tekintette. Ezért követelte például az ikes (én gondolkodom, gondolkodnám, gondolkodjam) és az iktelen (én állok, állnék, álljak) ige­ragozás régi szabályainak szi­gorú helyreállítását Még a nyelvjárásokat is főként mint a hajdani nyelvi alakulatok »élő archívumát« (irattá’át) tartotta nagyra. Nem túlzás tehát ha Révait — a dán Rasmus Rask, a német Jakob Grimm és mások előtt vagy mellett — a történeti nyelv- tudomány egyik megalapító­jának mondjuk. A XIX. században, kivált eleinte persze sok, romanti­kus, idealista s&b. túlzás ve­gyült — külföldön is, ha­zánkban is — a történetiség­be. Mégik ekkor kezdődött az indoeurópai nyelvek ősi ro­konságának módszeres össze­hasonlító vizsgálata, s ezzel a nyelvhasonlításnak a történe­ti nyelvtudomány fontos ré­szeként való elismertetése. A század második felé­ben a tudomány ismét to­vább haladt előre — a néme­tek közt főleg a Lipcsében működő újgrammatikusok hatására. Addig például úgy hitték, hogy a nyelvek ős­korában a változások csak tökéletesebbé, az emlékekből ismert újabb korban ellenben már mindig rosszabbá tették a nyelvet. Ezért olyan korsza­kos jelentőségű, hogy Simo­néi Zsigmond és több társa. Hl. tanítványa az újgrammati­kus »iskola« szerint elvetett minden metafizikus spekulá­ciót, s csak megbízható tör­téneti adatokra támaszkodott Simonyi az akkori modern nyelvszemléletet képviselte, s időálló történeti módszerű összefoglaló műveket is alko­tott. Ilyen a Magyar Nyelvőr című folyóirat most 75 éve, 1895-ben elhunyt megindító­jával, Szarvas Gáborral együtt szerkesztett három vaskos kötetnyi »Magyar nyelvtörténeti szótár«. De ilyen a Balassa József közre­működésével írt történeti hang- és alaktan is, a »Tüze­tes magyar nyelvtan«. Tudományszervező és egye­temi tanári működése szintén páratlanul eredményes volt. A pesti egyetemen 42 eszten­dőn át adott elő, s tanár- és tudósnemzedékek nőttek föl mellette. Akadémiánknak már 1879-ben (26 éves korá­ban) levelező, 14 év múlva rendes tagja lett; s a Nyelv- tudományi Bizottságnak 27 éven át előadója lévén, az akadémiai kutatásokat is jó­részt ő irányította. A Magyar Nyelvőrnek kezdettől munka­társa, majd több éven át a szerkesztő helyettese volt, 1895-től pedig hivatalosan is ő szerkesztette ezt az igen fontos és népszerű folyóira­tot Mint a haladó pedagó­giai törekvések híve, több anyanyelvi tankönyvet ÜL szaktanulmányt készített — bár inkább csak pályája ele­jén; szótárakon is főleg akkor dolgozott. A nyelvművelés azonban mindvégig kedves te­rülete maradt, s ítéleteit nagy nyelvtörténeti és népnyelvi tudása csak körültekintőbbé tette, nem egyoldalúvá. Tudó­si és politikai magatartása ki­vált a Magyar Tanácsköztár­saság idején volt egyértel­műen haladó; utána súlyos meghurcoltatásoknak is volt kitéve emiatt, s váratlan ha­lála jórészt ezeknek tudható be. A nyelv történeti felfogását a magyar tudósok Simonyitól mind függetlenebb XX, száza­di csoportja — az ún. »buda­pesti iskola« — tovább fino­mította és mélyítette. A felszabadulás utáni kutatók pedig kivált a vál­tozások társadalmi hatóerőit s a történeti folyamatoknak meg az egyidejű nyelvi jel­rendszerek működésének bo­nyolult összefüggéseit vizsgál­ják komplexebben, egyre tisz- tultabb marxista módszerek­kel. Simonyi nyelvszemléle­tét, irányát azonban ma is nagyra becsüljük; ezt (Bárczl Géza Állami és Kossuth-díjas tudós szavaival) »csiszolni, tovább finomítani, kiteijzsí- teni lehet, sőt kell, de meg­tagadni csak magának a nyelvtudománynak a megta­gadásával lehetne.« Dr. Tompa József 8 SOMOGYI NÉPLAP Vaaámap, 197®. május 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents