Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
Jikdy Zoltán: ALTATÓ CSKA Kukutyinból jöttem, hosszú út mögöttem; Nárittyenbe térek, várnak vőlegénynek. Tarisznyám kaláccsal Tordán jól megraktam, hátamra hétsinges kolbászt akasztottam, Kovácsné konyháján kappant kopasztottam, rődi reketyésben nyurga nyalat fogtam — Majd fejem a sáncban álomra hajtottam — Mire felébredtem semmim se volt ottan! Felülök a sáncban, nézék a világba: ott fut egy nagy bolha, hogy porzik a lába! Kolbász a nyakában, kalács a szájában, kappanom is, nyulam is a tarisznyájában! Ne fuss el, te tolvaj, az útravalómmal! Kukutyinból jöttem, hosszú út mögöttem; Narittyenbe térek, várnak vőlegénynek! Egy falusi gyermekszakker életéből Széntpéterrszegen (Hajdú-Bihar megye), e kis faluban, országos hírű gyermekrajz-szakkör működik. A rajzoló-festő lányok és fiúk munkái gyakran tűnnek föl és keltenek érdeklődést az ország távoli városaiban rendezett gyermek- rajz-kiállításokon Is. Két gyenmekmüvész ügyes alkotásait mutatjuk be most olvasóinknak. A MACI (Bartha Tamás 7 éves kisfiú rajza) CSENDÉLET (Mészáros Vince U éves fid linómetszete) UÚCSUQ virágok között llfldCVtt termett India mocsarain. Dús iszap volt a párnája, haragos zöld levél a taaaroja. Ott lappangott száz éveKig. Csupán a környező falvaira csapott ki, a norpadtbasú, vézna hinduiton próbálgatta erejét. A csontember, a nagy saszás, ha arra járt, megnézte, 6 tudta a rejtekhelyét. Nem reszkető kezével öntözte, hanem forró leheletével melengette. Amikor elindult, senki nem állhatta útját. Sem a sivatagi tüzes homok, sem a száraz északi hideg nem ártott neki Arra barangolt, amerre neki tetszett. Előbb Ázsiában gyilkolta halomra az embereket, aztán nyugatra fordult. Az ostoba császár azt hitta, katonákból falat vonhat elé- eléje. Végig állította a határt fegyverekkel; szuronyt szegezz, kergessétek vissza! Itt sem ember, som állat át nem léphet. Lőjétek le még a levegő égben röpdöső madarat isf Ugyanígy tettek a vármegyék, a városok. Védte birtokát az uraság, rettegett életéért a szegény. Szegezzétek előre- a szuronyt, a vasvillát, füstöljétek meg még a hivatalos leveleket is! A hadüzenetet se vesszük át füstölés nélkül. A kórság átlépett a kordonon, kiütötte a puskát a katonák kezéből. A bölcs doktorok úgy tettek, mintha tudnának valamit Legelőször is próbáltak nevet adni neki. Ügy gondolták, aminek neve van, azt már ismerik valamelyest. Napkeleti hányszékelés, gorcsmirigy, epekórság. Gyógyítani Zsákszámra halmozták fel a fertőtlenítő szereket. Lehoczky, a tudós seborvos egy iskolára való gyereket etetett meg a varsói Leó doktor szerint bizsmuth- tal. De vagy a porció volt nagy, vagy az isten verte meg, de elpusztult a sok gyerek. Pedig még messze volt a kórság. A kiküldött szerektől, amit vagy az uraság, vagy mindenféle felfogadott garabonciások osztogattak, felfordult a kutya, felfordult a macska. Amikor a nép lázadozni kezdett, hogy nem kellenek a porok, megpróbálták titkon a, kutak vizébe keverni. Sőt, a korcsmáros beletette még a pálinkába is. Minden falat ételnél, korty italnál gyanakodni kellett. Azt is kihirdették, nem szabad alacsony, vizes falú épületben sok embernek lakni. Arra megy a kórság, aki már úgyis dogrováson van. A pap is prédikálta: aki szereti az életét, egyen húst mindennap háromszor, s fűszeres bort igyák utána. De a szegénység mezőn gyűjtött füveken, labodán, apróra vágott korpás sáson élt. Milyen kórság az, amely megkíméli a kastélyok lakóit és csak a nyomorultakat pusztítja?... A vármegye, a tekintetes vármegye tudta a teendőjét. Hivatalnokai és cifra hajdúi csak utasításra vártak. A nép jól ismerte a vármegye szolgáit. Ezek mérték el földjét, legelőjét Ezek hajtották jól felszerszámo- zottan utat, hidat, töltést, ispotályt, börtönt építeni. A bíró és az esküdtek azt tanácsolták, lökjék verembe az elcsapott inast, aztán majd törvényt ül fölötte a szolgabíró. De a nép zúgott, fenye- getődzött. A kis zsivány fölött ne törjön pálcát a haramia Hurcolták az inast faluról falura, ö volt az élő bizonyosság, vele bőszítettők a népet. Ettől kezdve nem hitt a SOLYMÁR JÓZSEF: Egy járvány színre lép Kirajzottak a vármegye szolgái, és legelőször is ösz- szeiratták a népet. Tudni kell: mennyi por kell, s mekkora területet hasítsanak ki az epekórság os temetőnek. Kiásatták becslés szerint előre, s odakészítették a meszel Kiadták a vasat a kovácsoknak: csinálják a vasfogót, amivel majd a hullákat húz- gálják. Botozni kezdték a népet, hogy egye a port, reáparancsoltak a korcsmárosok- ra, és tekergőket fogadtak fel a kutak titkos behintésé- re. Közben beszélgettek is, mondván: nem döglik még a paraszt, holott most lenne az ideje. Arról kezdtek suttogni, talán nincs is kolera. Az urak találták ki, mert sokallják az emberiséget Meg akarják tizedelni. Híreket hozott a pia- cozó asszonynép. Aztán Gima Gyula, az obsitos katona vallotta: magától Márjássy generálistól hallotta, hogy csakis az urak etetik méreggel az embereket. Zúgni kezdett a nép: igaz lehet csakugyan. Elcsíptek egy világgá kergetett inast, áld kútmérgezésre szerződött Egy csűr tövében töltögette éppen kis zacskókba a porokat Vasvillát fogtak rá, kényszerítették, hogy zabálja meg maga, amit mások pusztítására szánt A? elcsapott ins« térdre esett, kegyelemért könyórgött. Előbb ártatlanságát bizonygatta, aztán észrevette: a villás jobbágyok mást akarnak hallani. Ők bizonyosságot akarnak az urak istentelen gonoszságáról. ínnn az urakat sem lllQo szerette jobban a parasztnál Csiklandozta a bosszú, de legfőképpen megérezte inaslelkévei: mit várnak tőle, hogyan maradhat életben. Megtört és mindent bevallott. Megmondta bizony világosan a főszaminárius: szapora a koldúsnép, ritkítani keli. Nem is görbült hajaszála sem az elcsapott inasnak. Vitték nagv diada'lal a piacra, a falu háza elé. Hívták a bírát, az esküdteket; törvényt, igazságot követeltek. Az nép senkinek. Aki gyógyszert kínált neki, annak meg kellett ennie. Zabálták a fehér porokat: a botosispán, a vármegye szolgái, a ciíraruhás hajdúk, a kegyes szavú papok. Fehér lett az orruk, a szájuk, nagyra puffadt a hasuk. Csendíthetett a harangozó. Akadtak a régi nagylegények között olyanok, akik nem tudták, hogy néha egyik pillanatról a másikra megváltozik a nép természete. A jámbor egyszerre nemcsak visszaíelesel, hanem vissza is üt. Azt hitték, elég nagyot káromkodni, orrbavemi a szemtelent, végigbotoztatni a főkolomposokat, aztán rend lesz. Illedelmesen meghal, akire az van mérve, és kus- sol, dolgozik, aki éL De rendre rajta vesztettek a nagyszá- júak. Mire észhez térhettek volna, már agyon Is verték őket. Az egyik fel akarta boncoltatni egy hat gyermeket szült jobbágyasszony elnyűtt, hideg testét, a másik — mint szokta — robotba hajtotta a népet, a harmadik v isszaliéz’DŐl pofoncsapott egy panaszkodót. A lázadást csak elkezdeni nehéz. Aztán már megvan a rendje. A fejszés, vasvillás parasztok rátörtek a kastélyokra ■legfeljebb ha egyet-kettőt durranhattak az öreg mordá- lyok, vadászpuskák. Agyonverték az uralcat, kirabolták a dús éléskamrákat. Nagy tüzeken sütötték a marhát, s nem kellett zálogba adni a ködmönt, a gubát annak sem akinek kiszáradt a torka. így már lehet védekezni a ragály ellen. Amikor pedig azok hadat gyűjtöttek, sortüzet kaptak, nyugalomra intő ólomgolyót. Aki kezdte lógjék, aki csinálta börtönben rohadjék, aki nézte megcsapassék! A férfinak korbács, a nőnek vessző. Az udvari biztos fékezte a rémületből ocsúdó, bosszúszomjas nemeseket, így csak száztizenkilencen kerültek kötélre. Az 1831. évi kolerában Magyarországon több mint félmillió ember betegedett meg, és csaknem a fel« belepusztult. Okos és előrelátó cselekedet volt tehát időben kijelöltetni az epekórsá- gos temetőket, s megcsinál- tat''! n vasfogót. A l/nrcán általment egész RUlSay Európán. Hátra sem nézett a sajgófenekű jobbágy óikra és a kutakra, amelyék körül nem settenkedett már senki. Pina (Horst Schmelinfí felvétele — Bi nz) «4 tízezer dukáló* tó bban az időben a Honfoglalás és Vidéke című lapnál riporteres- kedtem, s 999 szeptemberét mutatta a naptár. Éppen befejeztem a négy évvel korábban, a 995-ben Augsburgnál elszenvedett vereségünkről szóló elemző riport írását, s már csak a fényképeket válogattam az anyaghoz, hogy nyomdába adhassam a kéziratot, amikor hívatott a főszerkesztőm: — Közeledik az ezredforduló, irj a holnapi lap első oldalára egy információt a központi ünnepségekről! Kezem már mozdulni akart a telefonkagyló után, hogy felhívjam István fejedelem udvarából az illetékest, amikor hirtelen eszmbe jutott, hogy hiszen Graham Bell csak 1876-ban készítette el az első távbeszélő-készüléket, addig viszont nem várhatok. Elindultam hát a fejedelem udvarába, hogy személyesen kérdezzem meg a ceremóniamestert. Am mint kiderült, ö éppen értekezleten volt. fgii hát azt a tanácsot adták, keressem meg az , íródeákját, az is tud mindent. Az íródeákhoz jókor érkeztem. Épp akkor ugrott le legújabb kiadású CX rendszámú angol telivérjéről, s barátságosan a sátrába tessékelt. Amikor befejeztem az interjút, nem állhattam meg, hogy ne érdeklődjem: — Ügy tudom, egy íródeáknak nem éppen nagy a fizetése. Hogyan tudott ebből összespórolni egy ilyen csodálatos lóra valót? — Hahaha! — nevetett az íródeák, miközben eredeti skót erjesztett lótejjel kínált. — Énnekem ez a csodálatos, tízezer dukátot érő ló tulajdonképpen egy fillérembe sem került. — Árulja el a titkot! — kértem krákogva, mert az erjesztett italból egy lószőr akadt a torkomon. — Mi sem egyszerűbb — mondta készségesen a deák. — Az egész azzal kezdődött. hogy az OTP-tői felvettem ötszáz dukát személyi kölcsönt, s azt befizettem egy Őóni-igénylésre. mikor megkaptam a kiutalást, azt azon nyomban eladtam ezer dukátért. Az ezer dukát- ból ismét beadtam két igénylést, egyet a magam, egyet az apósom nevére. Mondanom sem kell, hogy az újabb kiutalásokat is eladtam. Így már kétezer dukátom lett. Ebből már négy pánit igényeltem, majd a k: utalások ismetelt eladásából lett négyezer dukátom, amiből megvettem ítészpénzért a pánit. Jó kis ló volt, igénytelen, huszonöt kiló normál zabot fogyasztott száz kilométerre. Ha pedig egy kis szuperzabot is kapott, valósággal megtáltosodott. — Amikor ötvenezer kilométert lenyomtam a kis pánival, s már a második sebességgel is csak köhögve kocogott fel a dombokra, sikerült eladnom négyezerötszáz dukátért. Mint tudja, éppen annyiba kerül egy új muraközi. Nos, mert már elszoktam a gyaloglástól, s jobb szerettem lóval járni, ilyent igényeltem Ezt az állatot is szerettem. — Megbízható volt, három évig használtam, s mindössze kétszer kellett rajta patkót cserélnem, de tudja, lassú volt. A negyedik sebességben is döcögött. Azért harminc ezer kilométert lenyomtam vele, aztán meghirdettem as eladását. Éppen az önök lapjában, a Honfoglalás és Vidékében. Már a harmadik napon eladtam ötezer dukátért. — De mit szaporítsam a szót? Volt azóta fekete, fehér, pej, sárga, fakó, tűzött deres és szürke lovam. Akadt közöttük arab telivér, nónius, lipicai. De mindegyiket úgy vettem, hogy — hála a ló- hiánynak, az akadozó importnak — az eladáskor mindegyiken nyertem négy-ötszáz dukátot. Azóta sátram is van a Balaton mellett a jól sikerült üzletekből, sőt a napokban megvettem tízezerért ezt az angol telivért. Az elbeszélés hatására szé- delegve támolyogtam ki az íródeák sátrából, s még akkor is kóválygott a fejem, amikor felébredtem. zggelizés közben nevetve meséltem el az álmomat feleségemnek, aki két' korty tea között egy megkönnyebbüli sóhaj közepette megjegyezte: — Milyen szerencse, hogy ma már nem lovon járnak az emberek, és senki sem üzérkedhet lókiutalások eladásával. Hát ez valóban szerencse... Baloghy Zoltán 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 197«. március tt,
