Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
K ilométereken át ültek egymás mellett az autóban szótlanul. A sofőr alacsony, mo- lány, rövidlátó kis ember. Úgy látszott, peckesen ült a volán mellett. Ki kellett húznia magát, hogy kellő kilátása legyen a Volgából. Csaknem negyven éve ült már a volán mellett Csak egyszer hiányzott, amikor fia öngyilkos lett Akkor vett ki három nap rendkívüli szabadságot Mikor a temetés után ismét munkába állt, még szótla- nabb lett A köszönésen kívüli alig szólt egy szót Utasa mellette ült Jóné- hány éve ismerte a zárkózott természetű embert ö maga is ritkabeszédű volt, s így nem esett nehezére a gépkocsivezető szokása. A sofőr figyelmét teljesen lekötötte a vezetés, az utas élvezte a szinte nyáris október szépségeit Győrnél hangzott el az első hosszabb párbeszéd. Az utas törte meg a csendet: — Uram, megiszunk valahol egy kávét? — Hol? — Ahol gondolja. , Kávézás után folytatták tovább az utat, Sopron irányába. A város előtt húsz kilométerrel a gépkocsivezető váratlanul megszólalt. — Most meghallgathatjuk a híreket Azzal kinyitotta a rádiót, és elővette két lottócéduláját. A két szelvényen összesen két találata volt. Természetesen mindegyik cédulán csak egy. — Ilyen az én szerencsém — mondta, s fejével haragosan kiintett a Sopron környéki tájra. Utasa megértőén bólintott A jelzőtáblákon már a Fertőtó előtti községek nevét olvashatták. — Itt zajlott le az én nagy kalandom — kezdte a sofőr. — A háború utolsó hónapjaiban Sopron környékére telepítették az egyik benzin- és olaj raktárt. Engem küldtek le mint szakaszvezetőt raktárosnak. A feleségem, a fiam és a lányom Pesten maradt Az első feleségem.... Aztán kö- * zeledett a front, lőttek a légi- ' támadások. A község -remegett a félelemtől, mi lesz, ha a benzintartály találatot kap. E gy kicsit elgondolkodott Negyvennégy karácsonyán már nem volt petróleum a faluban. Jöttek hozzám az emberek, adjak .nekik, nogy legalább karácsony estéjén égjen a lámpájuk. Mit tehettem? Adtam nekik, hogy még szilveszterre is jusson. — Az emberek pedig elláttak abból, ami nekik is volt. Feleségemtől, gyermekeimtől nem kaptam levelet Csak azt tudtam, hogy folyik a budapesti csata. Akkor bizony kellet a pálinka, bár sem előtte, sem utána két deci bornál többet nem ittam egyszerre. De akkor úgy éreztem, hogy összeroskadok az aggodalom súlya alatt Menynyire vártam, hátha felbukkan egy ismerős, aki hírt hoz családomról. De nem volt szerencsém akkor sem. Itt özönlött a nép a nyugati határ felé. Biztos volt közöttük ismerős, nem is egy. Valahogy azonban nem sikerült találkoznom velük. — Szinte oázisnak tűnt ez a kis Fertő-tó környéki falucska, a háború sivárságában, később azután ' légvédelmi ágyúkat telepítettek ide. Innen próbálták védeni Sopron légiterét. Sopronban berendezte székhelyét a nyilas kormány. Pokollá vált az élet. A nyilasok egyre-másra raz- ziáztak, keresték a katonaszökevényeket. Akkor már fegyverbe szólították a leventéket meg a 60 éves férfiakat is. — Aztán elérkezett az én órám is. Megérkezett a parancs : a raktárt kitelepítették Ausztriába. Döntenem kellett, hogy megyek vagy maradok. Elegem volt az egészből, s úgy határoztam, hogy hazamegyek Pestre, megkeresem a családom. A falu lakói adtak civil ruhát. Átöltöztem, de a pisztölyo- mat, meg néhány kézigránátot magamnál tartottam. Elhatároztam, nem kerülök élve a nyilasok kezére. Láttam néhány szerencsétlen kiskáténál megkínozva, felakasztva. — A kiürítés előtt két nap- pal az esti szürkületben indultam el. Nem nyugatnak, hanem keletnek. A vállamra vettem egy gereblyét, hogy azt higgyék, helybeli gazda vagyok. »Csak valahogy átjussak a fronton!« — fohászkodtam magamban. Éjszaka egy elhagyatott csőszkunyhóra Bolgár István: Menekülés bukkantam, de amikor beléptem, bizony majd meghaltam ijedtemben. Mint a kísértetek, négy-öt árny imooly- gott előttem. Ahogy beléptem, körülvettek, mint az útonállók. Csendben, szó nélkül. Egy csattanást hallottam, valaki felhúzta a pisztolyát. Hamar kiderült, hogy sorstársakra találtain, ők is haza akarnak jutni a fronton át. Az volt az az erdő — int jobbfelé. — Valahol itt volt egy nagy német lőszerraktár is, amit már a nácik nem tudtak kiüríteni. — Hajnalban aztán már hatan indultunk el- Csapatban jobb volt Dél tájban már nem tudtunk továbbmenni, annyira közel kerültünk a fronthoz. Mit tehetünk? Egyik társam jól ismerte a környéket, és így szólt: »Innen nem messze van egy kripta. Valamelyik grófi család századok óta oda temetkezik. Ha azt elérjük, megmenekültünk, mert a katonák nem szeretik a temetőt.« — Mit tehettünk volna egyebet? Elindultunk a kriptához. A csatazaj nem csendesedett, inkább mintha közelebb került volna hozzánk. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a kriptát, egyik gránáttölcsérből a másikba kúszva. Végre megérkeztünk. — Óvatosan, egyenként mentünk be. Borzalmas látvány fogadott. Képzelje, találat érte a kriptát, s néhány koporsót is feltépett a robbanás. A régi halottak még nem is voltak annvira ijesz- tőek, de úgy látszik néhány új holttest is volt ott, ha nem' is a grófi család tagjai közül. Rövid időre elhallgatott, amíg cigarettára gyújtott — Ügy látszik, a halottak megvédtek bennünket Több mint két napot töltöttünk a társaságukban, de nem bántuk meg- A front átvonult rajtunk. Olykor hallottuk a harckocsik láncainak csörgését, gépfegyverek kelepelését Hol közel, hol távolabb. Néha ki-kikémleltünk, de nem voltunk biztosak a dolgunkban. Végre, amikor teljesen bizonyosak lettünk abban, hogy a front áthaladt fölöttünk, búcsút mondtunk a kriptának. De lám, már meg is érkeztünk Sopronba. Az utas a városházánál kiszállt, hogy ügyeit intézze. Az illetékes azonban éppen ebédelt. A kedves, kis barna titkárnő ajánlotta, hogy egy óra múlva jöjjön vissza. — Az egyedül bölcs tanács — gondolta. — Addig mi is ebédelünk. Az egyik hangulatos kis vendéglőben ebédeltek: gulyást ettek meg ittak egy-egy deci soproni kékfrankost. A kis titkárnő mindent előkészített. s így ebéd után rövid félóra alatt végeztek is. Megnézték a várost, aztán irány — Budapest. a mikor a városból kijutottak az országúira, az utas csendesen megkérdezte: — Hogyan alakult tovább az élete? — Ja, igen- Hol is tartottam? — Elhaladt a front a fejük felett, és búcsút mondtak a a vendéglátóiknak. — Persze, búcsút vettünk, s mentünk Győr felé. Lehetőleg a dűlőutakat választottuk, mert igazolványunk nem volt más, csak a katonakönyvünk. Akkor pedig az volt a legjobb ajánlólevél. Egy-egy házba betértünk éjszakára. Volt pénzünk, tudtunk volna fizetni, de a legtöbb helyen nem fogadtak el semmit. Így gyalogosan elvergődtünk Győrig. Azt hittem, nagyon fáradt leszek. De ahogy közeledtem oélom felé, egyre könnyebben ment a gyaloglás. Pedig keveset ettünk. Ds vitt a szívünk tovább. Győrött búcsút vett tőlünk négy bajtársunk, voltak ott rokonaik. s néhány napra náluk, akartak meghúzódni. Különben is ők nem Pestre készültek. Csupán ketten irdultunk tovább. így ért véget számomra a háború Költői fénye halhatatlan Radnóti Miklós: Bori notesz »Megrendí több, szemérmesebb, igazabb szere te tét a hazának aligha ismerjük« — írja a vérrel átitatott, bonnié emberi testek közül előkerült kockás iskolai füzetről, s a lapjain levő tíz versről Or- tutay Gyula, a hű, s ezért megrendült hangon valló barát. A költő negyedszázada halott, de szavai, verssorai nem halványultak irodalmi emlékké. Élnek, izzanak ezek a sorok, éraéshőjiik melenget ás éget, erejük nem csillapul. Emberi és költői oromról taszította a tömegsír mélyébe a vérben tomboló vandalizmus, a fasizmus. — Csak teste lett az enyészeté. Emberi tartása, költői fénye halhatatlan. S maguk a költemények is azok. A Hetedik ec- loga, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet »már nem is e világi fényeit« hinti az utódokra, az örökösökre. Mert a jelenlevő halállal dacolva is az életről, a holnapról vall a tíz költemény minden sora, a költő hisz abban, hogy a holnapnak meg kell szülnie a »szabad emberi sorsot«. Kegyeletes emlékezés lenne csupán, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó — Szántó Tibor összeállításában, Ortutay Gyula előszavával s a Zrínyi Mesevilág Nyomda munkájával — megjelentette a bori notesz fakszimile kiadását? (Hasonlóan megdöbbentő lírai könyvdokumentumot eleddig nem mutatott föl a világ könyvkiadása.) Az emlékezés: emlékeztetés. S ezért több a kiadvány a kegyelet lerovásánál. A fakszimile foltjai, elmosódott sorai nemcsak a költőt idézik elénk, de a világot is, mely kioltotta életét, mely vért, s a bamió hús nedveit zúdította azoikra a sorokra, melyek az ember nagyságáról vallottak. (m) Radnóti Miklós: Q YÖKÉR A gyökérben erő surran esőt Iszik, földdel él és az Ilma hófehér. Föld alól a föld fölé tör, kúszik s ravasz a gyökér, karja akár a kötél. Gyökér karján féreg alszik, gyökér lábán féreg 01, a világ megférgesOL De a gyökér tovább él lent, nem érdekű a világ, csak a lombbal teU ás. Azt csodálja, táplálgatja küld néki jó izeket, édes égi izeket. Gyökér vagyok magam Is most, férgek között élek én, ott készfll e költemény. Virág voltam, gyökér, lettem súlyos, sötét föld felettom, sorsom elvégeztetett, fűrész sir fejem felett. Lager Heidenau, Zagublca fölött a hegyekben. 1944. augusztus 8. Még akkor történt, amikor a villanyt bevezették a faluba. Sánta Rostás Ádám nagy dérrel-dúrral nyitott a tanácselnök szobájába, s így ostromolta meg az államhatalom fiatal képviselőjét: — Hallod-e, elnök elvtárs! Mennyivel rangosabb ember nálam Kökény Illés?! — Mondtam én, hogy rangosabb? — hüledezett az elnök. Mire aztán S. Rostás Adám félretette a hivatalos hangot, nehogy csak a hatalom embere értse el, amit el kell értenie, hanem Veréb Andris is. Hiszen szegről-végről rokona volna, s amit megtagad az elnök, azt nem tagadhatja meg a vérségi kötelék. — Azt kérdezem, Andris, de igaz lélkedre felelj: különb ember-e nálam Kökény Illés? — Nem. mondom én, hogy különb, dehogy mondom... — Hát akkor meg mire jó ez a kivételezés? S hogy az olvasó is megértse Rostás Ádám mérhetetlen szívfájdalmát, elmesélem tüzes vassal égetett önérzetének törvény és rokoni kebel elé citált s harc árán is igazságot kereső óhaját Vagyis azt: milyen lesújtó megaláztatás érte Rostás Áclámot a falu előtt — Ha így kívánja a demokrácia érdeke, ám legyen — tűnődött éjszakánként Rostás Adám. — De a mindenit, azt már a demokrácia sem kívánhatja, hogy éopen Kökény Ill^s kerekedjék fölébsm! Pontosan az a Kökény Illés, aki neki örök ellenlábasa, s marad is. amíg kettejük közül valamelyik föld alá nem kerül. A szóban levő ügv vonatkozásában nem lényeges, miCsala László: Fényes önérzet lyen formák, változások, okok, okozatok, tények, ferdítések táplálták a harag- szomrád rejtett és nyílt érzésének külső és belső indítékait. Tény az, hogy ember emlékezet óta kutya-ma csira barátságban éltek. Ha az egyik karmolt olyképpen, hogy esti pincézé&ből hazafelé menet megeresztette hangját, miszerint »Kék a kökény, recece...«, másnap a tsz határában dolgozván, eme harapással adta tudtára a sértett fél válaszát a környéknek: »Sánta a lovam, rostás a patkója ...« Sánta is, meg rozsdás helyett rostás is. Hát ez már sok! Erre újabb kontra kell! Mind ez ideig azonban nem volt rá szükség, hogy a hatalom testületé és a testület hatalma osszon igazságot. Így aztán nagy-nagy oka volt, ha Sánta Rostás Ádám egyenesen a tanács elnökéhez fordult bajának orvoslásáért Történt ugyanis egv napon, hogy villanyszerelők telepedtek le a faluba. Kábeleket húztak, oszlopokat állítottak. Jutott a szép, karcsú oszlopokból Rostás Ádám és Kökény Illés háza elé is. Kökény egy sarki házban lakott, két utca találkozásánál, Rostás meg mellette. Éppen csak a kert és a tüskés sövénykerítés állított közéjük mezsgyét. Nosza, lett is egyszerre ter- vezgetés. Kökény jó élőre rádiót vásárolt, Rostás pedig (mikor ezt megtudta) a rádió mellé televíziót is vett Erre Kökény villany darálóval kontrázott. A mélységes konfliktus mégis egészen más miatt keletkezett. Egy nyavalyás kis villanyégő okozta a bajt A Kökény Illés háza elé állított oszlopra ugyanis felszerelték az égőt Gyönyörű fényt árasztott maga körül a kis körte formájú üveg, beragyogta Kökényék házát, portáját, fényesre fürösztötte az utcai front ablakait, és még fényesebbre az esténként a kapu előtti kispadon ücsörgő Kökény ülés arcát, melyről ráadásul gőgös elégedettség is tükröződött... A Rostás háza előtti oszlopra nem jutott égő. No, biztosan kifogyott éppen vagy 'előbb valahol máshol fejezik be munkájukat a szerelők, aztán majd csak jönnek ide is. Várt egy napig, várt kettőig. Egy hétig. Akkor aztán npm győzte tovább türelemmel. Elcsípte az egyik szerelőt, hogy mondaná meg a szaktárs, mikor teszik már fel azt az égőt »Oda nem teszünk, oda nem kell.« »Hogy»hogy nem kell!? De a hétszentségit, már hogyne kéne!« De merre találhatná meg igazát? Fúrta, emésztette a gond. Esténként Irigykedve leste a fényárban úszó szomszéd házat No, igaz, ami igaz: jut neki is a fényből, elvilágít idáig a lámpa. De nem itt van. S ez lényeges különbség. Pedig mennyire inkább ide illene. Hát hol van Kökénynek olyan szép háza, mint neki? Faragott terméskő a lábazata, fröcskölt sárga a fala, fényes bádog az eresze. Itt még a fecskék is szívesebben raknak fészket. Ennek a háznak kell a fény; mi több: a reflektor. Hát igazság ez? Neki csak a maradék fény jut. Inkább árnyék, mint fény. Micsoda? Hogy a Kökény Illés árnyékában éljen? Azt nem! Ilyen rettentő előzmények után ostromolta meg néhány nappal később a tanácselnököt. — Szóval, Andris, dukál nekem az égő vagy nem? — mérte végig öntudattól feszítve a tanácselnököt. — Dukál, dukál. Azt én nem tagadom. Csakhogy másképp áll a dolog. A köz- világítás közcélokat szolgál. Kökény Illés előtt azért ég, mert ott a sarkon jobb helye van meg szükségesebb, mintha maguk elé tettük volna. — Tegyetek nekem is! Fizetem. — húzta ki magát Rostás. — Azt nem fizetheti. Az áramot a tanács fizeti a szolgáltató vállalatnak. Az utca állami terület, magánember nem közösködhet. — Ez az utolsó szavad, Andris? — Mást nem mondhatok. — Semmi megoldás nincs, elnök elvtárs? Dupla bért ßzetek. — Nem lehet Rostás valósággal remegett az indulattól. Ha arra gondolt, hogy vereséget szenved Kökénnyel szemben, még a szívverése is elállt — Azt mondod — szólt keserves szünet után —, hogy az utca állami terület Akkor az én portám micsoda? Az, ugye, magánterület Szóval az. Az utcán azt csinál az állam, amit akar. Én az én portámon csinálhatok-e azt, amit akarok? — Ha törvénybe nem ütjoö- ző, miért ne? — mondta az elnök. — Ki mondja meg nekem, hogy mit csinálhatok ott? Ügyvéd megmondja-e? — Meg, persze — felélte az elnök. — Akkor jó. Akkor isten áldjon, elnök elvtárs! Azután hol járt, mit ügyködött, kivel tárgyalt, menynyit áldozott Sánta Rostás Ádám a következő napokban, azt senki sem tudja. Tény, hogy egy jó hét múltán a kerítésen belül oszlopot állíttatott fel, magasabbat a kintinél, dróttal köttette össze a konyhai résszel, s olyan burát vett a vakító erejű fénnyel sugárzó égő kalapjául, hogy megbámulta, aki arra járt. Fényben fürdött a faragott term es.vo talpazat, a fröcskölt fal, a bádogeresz, az ablak is mind. Sőt bőven jutott fény ki az utcára, amelyen Sánta Rostás Ádám megnyúlt árnyéka büszkélkedett: hadd lássa őt az utca egyszerre bent is, kint is, ahogy sétál a lámpa- alatt meg előtt, egyenes derékkal és elégedetten. Hadd tudja meg Kökény ülés is, hogy semmivel se alávalóbb ember nála Sánta Rostás Ádám, még akkor sem, ha a maga pénzén vásárolja a megbecsülést. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. március 22.
