Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-14 / 290. szám
Bölcs szokás azon a tájon, hogy a halottas házaknál a temetés másnapján nagymosást tartanak. »Lemossák« a halott bűneit... A kis mosónő napokig várta a harangszót. Harminc forintért és kosztért mosott. Tervezte ezt a pénzt már a múlt hétre is. Ha a faluban járt — itt városinak mondták — be-beköszönt az öregasszonyhoz. — Hátha megsegíti még az isten — mondogatta az asz- szony panaszára. De a harminc forintot mégis tervezte. Járt ahhoz némi maradék is. öt gyerek — valamennyi apró — várta otthon. — Nézzen csak be fiam, ha erre jár! — mondta a tekintetes asszony. — Úgyis alig van jóemberünk — sí- rósra váltott a hangja. — Tetszik tudni, ha szusz- szanásnyi időm van, akkor is jövök... — Kijutott^ fiam, magának is... — Hát bizony, istenverése rajtam az ember. Nem volt még józan a héten. De hát hova ménjeik el az öt pu- lyávgl?... — Á kis mosónő a hatodikra gondolt. Az asszonyok mind azt mondták, hogy el kellene vetetni... Várta a ha'rangszót. A haldokló jegyző volt régen, biztosan jár neki a harang Még önmagát is megrettentette, amikor .. belédöbbent, hogy milyen türelmetlen. Hiszen nem volt olyan nagy pénz az a harminc forint. Más házaknál is annyit adtak. De ezt tervezni lehetett, és gondolatban már régen elköltötte. S az. emberének sem szólna Ügy csinálna, ahogy tanácsolják az asz- szonyok... Óvatosan arráb húzódott az ágyon. A férfi még aludt. Mindig így alszik mámor után. Nehéz, mély, elégedett szuszogással. Istenverése az is, hogy nem látszik rajta az itaL Adnak neki, ha kér. Itthon meg, ahogy beteszi maga mögött az ajtót, egyszerre előbújik belőle a részegség A gyerekek szaggatottabb, gyorsabb szuszogása jó meleggel töltötte meg a szobát Hat év alatt szülte az öt gyereket. Tudta, hogy már nem szép. Talán az urának van igaza, hogy csak „részegen. ,, Felemelte a fejét Hallgatózott A kislány, a legkisebb, mindig olyan furcsán kapkodja a fejét. Orvoshoz kellene vinni. De ha elviszi, aznap nem keres. Kibújt az ágyból, és úgy egyszál ingben guggolt a tűzhely elé, hogy legalább meleg legyen, mire a többi felébred. A temetésre megérkeztek a gyerekek is. Ketten kocsival, egy csak úgy vonaton. Komoran álltak az apjuk koporsója körül. Megváltás volt a halál: huszonöt éve betegeskedett az öreg. A házig a kis mosónő is elment, de nem állt a gyászolók közé. Neki csak addig volt dolga, amíg az özvegy egyszer látja. Mosást hagyott félbe érte. Meg egy beszélgetést. Pattogó hangú öregasszony leckéztette már reggel óta: — Miért nem hagyod ott az uradat? Hogy lehetsz ilyen tehetetlen? Majd levonják a fizetéséből, ami a gyerekek után jár. így tizedét sem kapod. Mit lehet ilyen beszédre mondani? Annyit ő is tudott, hogy nagy dolog lesz a faluban a gyár. És bizonyára felvennék. Nem (b tud másik falut, ahol gyár van. Jobb volna elmenekülni. Az a harminc forint holnapra biztos. Egy kis főkötöt is vehet belőle. Hagy kapjon a hatodik is majd valamit. És a temetések után sose készítenek ki annyi ruhát, mint máskor. Ez az öregasszony is csak adja a tanácsokat, de két mosás kitelne abból, amit kikészít. Énekelt ő is a többivel. A temetési énekekben az a jó, hogy nem kell tudni őket Egy elénekel egy sort, a többi ráfelel... Csak nézne már fel az öregasszony! Sok még a ruha, ami hátravan. Ügy furakodott, hogy az özvegy hátrafordul, az illem szerint is számbavenm, hogy milyen hosszú a menet, meglássa őt Bartha Gábor: NAGYMOSÁS Az özvegy látta. Kétség sem lehetett. Még bólintott is. A kis mosónő szinte. szaladva ment az utcán. Már túl voltak a temetést kötelező kézmosáson. Aki vonattal jött, pattogott: — Értsétek meg, én évek jóta dolgozom, hogy meghívjanak erre a konferenciára! Tudom, hnyát segíteni kell, de egész egyszerűen nem maradhatok itt. Ha ő jönne el... — Anya nem mehet Mit mondanának? A temetés után? Mintha csak erre várt volna. Viszont én sem maradhatok. Két nap szabadságot kértem. Nincs is több napom... — De valamit csinálnunk kell. Azzal, hogy a temetési számlát kifizetjük, még nincs elvégezve semmi... .— Ne törődjetek velem! — sírta az özvegy, még mindig a temetések törvényei, szerint Kegyetlen beszélgetés volt. Túl kellett lenni rajta. — Hozzánk eljöhetnél — mondták mind a hárman, s, tudták előre a sírós választ:— Nem hagyom én már Itt a házat. Este,, amikor magukra maradtak, kitalálták a meglepetést. .. A kis mosónő ügyesen kerülgette a tócsákat" A gömbölyű köveken megcsúszni könnyű. Három hónapja még örült volna egy véletlen esésnek, most már félt az eséstől. Az özveggyel a piacon beszélt. — Ráér, ha tízre jön lelkem — mondta az özvegy. — A gyerekeik is délelőtt utaznak. Volt ideje, de hazáig már nem ért volna el. Elkerült a gyár felé. Onnan közel volt a temető. Megnézte hát a sírt is. Hátha mondhat valami újságot róla. — Idenézzen, anyám... 1 Hárman fogták a csomagot. Ketten is bírták volna, de most úgy kellett, hogy mind a hármuk keze rajta legyen a dobozon. — Magának vettük... — Ma úgyis mosatni akart... — Áramot szinte nem Is fogyaszt. Egy óra alatt kész lehet... A kis mosóasszonyra senki sem figyelt Csendben jött be. — És nézze! A zsinór beér a konnektorig. Itt kint is moshat, ha akar.-T- Kezét csókolom! — mondta csendesen a kis asz- szony. — Beleteszi a ruhát, megcsavarja ezt a gombot.. — Magától megy azután. »El kellene mennem« — gondolta a kis mosónő. Nem tudott szabadulni a fényes hidegen csillogó géptől. — Hát akkor... — mondta a mosónő. Valamennyien ránéztek. A gyerekek idegenül. Az özvegy tehetetlenséggel. — Részvétet jöttem kívánni — motyogta a kis asszony, s abban a pillanatban úgy érezte ■ mintha először mozdulna a gyerek. »Vesz az majd nekem gépet« — gondolta, s nem tudta, hogyan fordulhatna meg, s hagyná itt ezeket. — Ügy godolom — tanácstalanodon az özvegy —, hogy ma még azért maga moshatna. .. , — Ugyan, anya! Ez alig fogyaszt áramot. És ha megvettük. .. — Csak azért jöttem még, -hogy megmondjam, én nem érek rá többet. Tetszik tudni, szóltak, hogy mehetnék ide a gyárba. — Jobb is lesz az magának, lelkem. — Tudom, hogy sokkal jobb nekem. — A mosónő egyre a gépet nézte. Nagyon szerette volna kipróbálni vagy legalább látni, ahogyan mos. És nagyon jólesett kimondania, hogy nem jöhet többet.. — Majd nézzen azért be hozzám... —• Benézek majd. — Nem mondta hozzá, hogy »tekintetes asszony.« Semmit se mondott. Kifordult a kapun, s még hallotta, hogy a háta mögött a gépet dicsérik. Három perc alatt kimos egy léről. — És hallja, anya, hogy milyen halk hangja van. A kis mosónő a gyerekbolt kirakata előtt megtorpant, -Rámosolygott. a főko- tőre. . Torkából is elmúlt, az. az iszonyú szorítás. Tudta, ha siet, Sáfároknál még vele'hozatnak vizet, öt forint az is. Beletépett a kerítés mögül kihajló levelekbe. Még nem tudta, hogy mit mond az emberének. Valamit majd mond. Valamit a tanácsnál is biztos mondanak. És vízhordás után a kicsit elviheti az orvoshoz. Azt mondja az orvosnak: nehezen kapja a levegőt... Ment, s vigyázva lépegetett a gömbölyű köveken, s újra érezte, hogy mozdul az a mosógépvevő hatodik. SIMON EMIL: Novemberi eső A vezetofiükéhen Tóth a kormánykerék mellől sandított a kísérőre. »Szerencsétlen dolog — gondolta, ha egy idegennel kell végig- vánszorogni az utat!« Egyenletesen futottak. Az út tükrét fényesre foncso- rozta a permetező eső. — Régen jártam erre — mondta Tóth, amikor már csaknem kiszáradt a torka a hallgatásban. — Lehet húsz esztendeje is. — Pedig nem nagy az ország — mondta a kísérője. — Igaz. Csakhogy én mindig Pesten fuvaroztam. Újra beborította őket a csend. A bádogtetőn egy-egy kövérebb esőcsepp koppant. Kanyar következett, s ahogy kibukkantak, egy lányt pillantottak meg az út szélén. Két karral integetett a közeledő autónak. Tóthnak megrándult a szemöldöke, nagyobb sebességre kapcsolt. | Kicsit kerülnie is kellett, mert a lány annyira belegázolt az útba, reménykedve a sofőr jóindulatában. —- Miért nem állt meg? — kérdezte a kísérő. — Hiszen van még egy helyünk. — Senkit nem veszek fel! — ’mondta keményen Tóth. — Hogy lehet ennyire szívtelen? — Hagyjon engem békén! »Furcsa szerzet az ember — gondolta Tóth. — őrizget magában emlékeket, akár a padláson a haszontalan lomot. Ni, most hogy néz ez az idegen! Otthon majd elmeséli, micsoda ócska alak volt a sofőr, aki elhozott!« — Idehallgasson — szólalt meg. — Gondoljon rólam, amit akar. Az én dolgom, hogy felveszek-e valakit vagy sem! — Képzelje magát a lány helyébe! Ilyen esőben ácsorogni az országúton. — Talán el is tudom képzelni — mondta csöndesen Tóth. Elsápadt, kapkodta az ablakon beáramló levegőt. — Mi baja van? — hajolt hozzá az utasa. — Rosszul érzi magát’ . _ — Üljön vissza a" helyére! — Tóth fél kézzel fogta a kormányt, a- -másik- kezével visszanyomta a kísérőjét. — Még sokáig megyünk együtt, elmondom. De le is tagadom, ha kell. — Miért? Mesélni fog? — Nem. Ez az igazság Csak minek azt másoknak is tudni? Egy darabig hallgatott — Szóval ez még negyvenhatban vagy negyvenhétben volt. Alig a háború után. Segédvezető voltam egy régi sofőr mellett. Nagy szó volt akkoriban, örültem, hogy bekerülhettem valahová, s nem kellett csavarognom, mint a hozzám hasonlónak. Egyszer, sötétedés előtt, ezen az úton, egy nő integetett, hogy ■Üljünk meg. De nemcsak a kezével, az egész testével, akaratával, mit tudom én! Szóval úgy, mint akinek nagyon fontos, hogy felszállhasson. Megálltunk, a sofőr kiszólt: — Mit akar kislány? — A városba kell mennem ... sürgősen. — Na, pattanjon fel! — nézett végig rajta a sofőr. Nekem meg intett. — Eredj, segíts neki! Immel-ámmal kászálódtam, mert akkor is így szemetelt az eső. Felsegítettem a lányt, visszamentem, elindultunk. A sofőr vigyorgott. — De soká jöttél? Talán leltároztál? Pedig fél percig sem voltam hátul. Elvörösödtem a gondolatra is. Mentünk egy darabig. Egyszer észreveszem, hogy lassít, meg is áll. — Vedd át a kormányt! — mondja erélyesen. * — Minek? — néztem rá kábán. — Hallhattad. Mondom, vedd át, ne kérdezősködjél! Nekem más dolgom akadt — tette hozzá nevetve, s már szállt is kifelé. — Hová megy? — Akkor támadt bennem világosság. — Csak nem ... — Mit kotyogsz annyit, mint a félig töltött kulacs? Átveszed a kormányt, ha jelzek, Indítasz, és meg sem állsz, amíg újra nem jelzek. Ha nem tetszik, tessék, mehetsz, amerre látsz! De, hogy nem lesz belőled sofőr, azt garantálom! Akaratos, goromba ember volt, a garázsban is mindenki tartott tőle. Odamásztam a kormányhoz, remegett a kezem. Vártam a jelt. Megzörgette a fülke tetejét, indítottam. Lassan el te feledkeztem mindenről, értheti, hiszen alig volt ’gyakorlatom a vezetésben, lekötötte a figyelmemet az út. A dörömbölés- re riadtam. Gyorsan fékeztem, mint amikor egy gépbe jélzést táplálnak. Még lassítottam, amikor a sofőr már iteladt élőre: Beugrott, ellökött szinte a kormánykerék mellől; - és rákapcsolt. Jó kdve volt, fütyürészett. Iszonyodva néztem. — Mit csinált? — kérdeztem sokára, összeszedve minden bátorságomat. Mosolygott. — Ellenőriztem a rakományt! Jogom van hozzá, elvégre én felelek érte! — Elágazáshoz értünk, de nem fordultunk a város felé. — Rossz irányba ment! — szóltam rá. Nem válaszolt. Forgalmasabb lett az út. szekerek döcögték előttünk, lassítanunk kellett Jó bon csak lépésben haladhattunk Aztán jő messzire az elágazástól megint rákapcsolt, majd egy fél óra múlva váratlanul megállt. — A fene essen belé, elfáradtam! — sóhajtott, akár egy jóllakott állat. Cigarettára gyújtott — Eridj hára, nézd meg, mi van vele! Megmondhatod neki, hogy leszállhat, majd egy másik sofőr hazaviszi! Tétovázásomat látva durván rám ordított. — Eredj már! — Botladozva kimásztam az ülésből. Sohasem gyalogoltam még olyan hosszú utat, mint akkor, a kocsi elejétől a hátuljáig. Felkiabáltam: — Kisasszony! — Csend. Vártam egy darabig, aztán felmásztam. Széttúrtam a rakományt, bevilágítottam a ládák közé. A lány sehol. Percekig álltam mozdulatlanul, bénultam Remegve lemásztam, visszamentem. Meghökkenve nézte elfe- héredett arcomat. — Mi van? — Nincs. — Hogyhogy? — Eltűnt. — Bolondozol? — kérdezte még kötekedve, bár láthatta rajtam, hogy semmi kedvem a mókához. Dermedt csend. Majd hirtelen áthajolt az ülésen, megragadta a karomat — Akkor még mire vársz? — Berántott a kocsiba, bőgve indított a motor, nekilódultunk. Fél kézzel fogta a kormányt, a másik, ökölbe szorított kezével az arcom előtt hadonászott. — Utas nem volt! Senkit fel nem szedtünk! Hát láttál te valakit? — Elcsöndesedett Később, mintha el akarta volna hes- segetni a gondolatait, maga elé motyogott: — Hát persze! Amikor a szekerek közé kerültünk, lemászott. Szekérrel ment tovább. Hiszen cammogtunk, akár a sánta csiga. Hallgatott, majd hozzátette: — Remélem, nem nézte meg a rendszámunkat. — Hetekig vártam, hogy értünk jönnek. De semmi sem történt. Aztán Pestre kerültem, ottragadtam. Elhallgatilt. Ä _ — Na,. mit szól? — kérdezte Tóth-. A másik még mindig hallgatott. Tóth egy pillanatra feikattíntottá a fülke lámpáját, s oldalra nézett. Az ember elszunditott, meg-megbicsaklott a feje. Tóth nagyot sóhajtott. Leoltotta a lámpát, nézett előre. — Én még ma is hiszek abban, hogy le tudott mászni, és felvette egy másik kocsi — motyogta maga elé. Az elágazáshoz értek. Befordult. Nem is messziről látszottak már a város szélső házai. LACO NOVOMESKY: EMBER Vas lépése dong a történelmen át, és térdre kényszeríti a népeket; (mindig újra születő dráma hőse és várja a jövő nemzedékeket). Országokat épít, uralmakat rombol úgy, mintha kiszórná lomtárak kacatjái acél kezével biztosan kerekíti a kontinenseik új meg új alakját De a mennydörgés és zúgás poklában halálos szorongással földhöz lapul; már-már támadott, vagy menekülni készült, s most görcs feszíti, ahogy térdre hull. És amint fekszik a porlepte gazban, mert egy golyó fejét roncsolta szét, az ágak árnyéka türelmes tenyérrel gyöngéden elfedi merev tekintetét. Szirmay Endre iorditása A látóhatárt, ameddig a szem ellát, lovak, ágyúk és munícióval megrakott szekerek hada borítja. Fekete füst és pernye száll a magasba. Fenyegető tömegben vágtat a francia ulánus- ezred toronyiránt — a panorámakamera felé. A múlt század egyik legyy Waterloo csillagai yy nagyobb ütközetét a Waterlooi csatát Kárpátalján elevenítik fel — a Munkács és Ungvár között elterülő ri- déken —, nem messze azokForgatás közben. tói a domboktól, ahol az austerlitzi csata harci jeleneteit forgatták a »Háború és békédhez. Még a történészek is nehezen tudnák megkülönböztetni Nyizsnyeje Szolotvino falu tájait a tudományos művekben, és Hugo, Stendhal, Thackeray könyveiben annyiszor leirt Düffor, és Raffe vásznain megörökített Waterlooi színhelytől. Felépítették Napóleon rezidenciáját a Bel Allans tanyát és Wellington szálláshelyét, Haie Sainte-et, az Uguman kastélyt, felelevenítették a korabeli szokásokat és a mindennapi élet jellemző vonásait. A film Napóleon trónfosztásával indul. 1814 áprilisában a szövetséges csapatok már kezükben tartják Párizst. Ney marsall (Don O’Herly) a következő szavakkal fordul Napóleonhoz a Fontanebleau-i palotában: »Felség! Mindennek vége: az osztrákok Versailles-ban vannak; a kozákok itatják lovaikat a Szajnában-" ... Borogyinótól Waterlooig mindössze három év telt el, de a kis belga falu melletti ütközet tragikus következménye volt annak a kudarcnak, amely Napóleont Moszkvt alatt érte. Napóleont a film ben az ismert amerikai szí nesz, Rod Stiger személyesít meg, Wellington szerepé Cristophor Plammer angol Blücherét pedig Szergo Za kariadze grúz színész játssza A »Waterlooit az olas »Dino De Laurentis Cinema tografica-x filmstúdió hozzi forgalomba, de a felvételek ben több ország filmesei i résztvesznek. A forgatóköny vet Harry Krag angol dra maturg és a francia Jea Anouilh írta. Bondarcsu közreműködésével. A rendez Szergej Bondarcsuk, a Szót jetunió érdemes művésze. A operatőr az olasz Armand Nannunzi. A »Göncölszeké ködös csillaga« és o »Meg nemértett« című filmekbi már ismert alkotó. A művi szeti vezető szintén olas: Mario Gorbuglia. A film elkészítésében nag szerepet játszanak a szovj< filmszakemberek is. Többe között Irina Szkobcevát, Jet genyij Szamoljovot, Vlagy mir Druzsnyikovot és Ros: tiszlav Jankovszkijt láthatja majd a vásznon. Szetnjon Csert« SOMOGYI NfiPLAF Vasárnap, 1ML
