Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-07 / 284. szám
Megtartották ígéretüket Véglegesen Kaposváron maradt a KISZ kb vándorsáskája Ríbánszki Róbert, a KISZ kb izédet dezett eseményről: »-Harmadszor is elnyerjük és végleg megtartjuk a vándorzászlót«. Aki e merész kijelentést tette, Erdei György hadnagy, az alakulat KISZ-bizottságának titkára boldogan lengette meg a másodszor elnyert vándorzászlót a színpadon, ugyanúgy, mint most, amikor a vörös selyem zászló végleg az alakulat tulajdona lett. A Latinka Sándor Művelődési Központ zsúfolásig megtelt nézőterén az alakulat észtjei, tiszthelyettesei, sorkatonái, a Táncsics Mihály Gimnázium tanuló, egészségügyi szakiskolások, úttörők foglaltak helyet, amikor a DIVSZ- induló hangjaira felgördült a függöny, és három ifjúgárdista behozta a színpadra a KISZ kb vörös vándoirzászlótitkára mondott ünnepi beredes, az intéző bizottság tagjai, Évin Sándor honvéd ezredes, Varga Teréz, a ihegyei KISZ-bizottság titkára, a testvéralakulatok parancsnokai, KISZ-titkárai és a leszerelt katonák képviselői. Az ünnepi beszédet Ri- bánszki Róbert, a KISZ kb titkára tartotta: — Kedves elvtársak! Barátaim! Engedjétek meg, hogy a KISZ központi bizottságának nevében sok szeretettel üdvözöljem Ungvári Béla őrnagy alegységét abból az alkalomból, hogy harmadszor, s véglegesen elnyerték a KISZ kb vörös vándorzászlóját. 1962-ben azzal a céllal alapította ezt a zászlót a KISZ kb, hogy mozgósítsa a katonafiatalokat — KlSZ-tagokat és KXSZ-en kívülieket, sorkatoEgy évvel ezelőtt a Somogyi Néplap egyik számának első oldalán a következő feleimmel jelent meg tudósításunk a Latinka Sándor Művelődési Központban megrenját. Az elnökségben helyet foglalt Ribánszki Róbert, a KISZ központi bizottsága intéző bizottságának tagja, a kb titkára, Demeter Erzsébet, Sándor György honvéd aleznákat és tiszteket egyaránt — a harci és a politikai kiképzés, az egységek előtt álló harcfeladatok végrehajtására. A zászlót 1962 óta több alakulat őrizte már — erről tanúskodik a rákötözött soksok szalag is —, de végleg elnyerni idáig csak ennek az alakulatnak sikerült. Mindannyian tudjuk, hogy a katona KlSZ-esek sokrétű munkát végeznek, mert a szoros katonai feladatokon kívül más területen is helyt kell állniuk, s hogy ez mennyire sikerült, arra a zászló végleges elnyerése a bizonyíték. A honvédségnél szolgálatot teljesítő KISZ-tagok előtt kettős feladat áll. a szocialista haza beszéde végeztével odalépett az ifjúgárdistákhoz, átvette a zászlót, és átadta Erdei Györgynek. A hadnagy meglengette a levegőben a felszalagozott vörös vándorzászlót, amelyen arany betűkkel a következő felirat állt: Hűség a párthoz — Hűség a néphez. Felcsattant a taps, s a katonai zászlóőrség vette birtokába — immár végleg — a ; vándorzászlót. A zászlóátadás után a parancsnokság nevében Évin Sándor ezredes, a testvéralakulatok nevében Takács István főhadnagy, a leszerelt katonák nevében Tóth Kálmán tartalékos őrmester Tt ndott beszédet. Erdei Gyö»gy vá'n.v'b^széA vándorzászlót Erdei György hadnagy vette át. védelme és ugyanakkor az építése is. Ennek maradéktalanul eleget tenni csak azoknak sikerülhet, akik nagyon akarnak és nagyon elszántak, hiszen a zászló elnyerésének követelményeit teljesíteni csak kitartó és céltudatos munkával lehetséges. A központi bizottság titkára de után Ribánszki Róbert átadta a vándorzászlót végleges elnyerésével járó tízezer forint pénzjutalmat, a legjobban dolgozó KISZ-aktivisták között pedig tárgyjutalmakat osztottak ki. Az ünnepség az Interna- cionálé hangjaival ért véget Saly Géza Televízióba szerelik a rádiócsöveket A technológia mellé fél század tapasztalata Még csak a váza van meg a százhetvenmilUós beruházásnak. Folyton változik itt az udvar képe. Most éppen az irodákat nem találom. Útbaigazítanak: az új épület mögött székel az igazgató. Az új épület néhány hónapja még sehol sem volt Kaposváron a Híradástechnikai Vállalat udvarán. Később tudtam meg: október tizedikén tűzték ki az 1,2 millió forint értékű irodarész alapjait, de tanácstermében már a múlt héten megtartottták a KISZ küldöttértekezletét. Így is lehet építkezni? Lehet. A titok nyitja egyszerű: saját építő- brigádjuk készítette a bútorraktárból átalakított irodák elé az új, csupaüveg épületet. A vállalat, ahol ez megtörtént, folyton változik. Most éppen nevének megváltoztatására készül: 1970. január ■elsejétől Hí radás technika i Vállalat helyett az Egyesült Izzó Rt. Elektroncső Gyára lesz a neve. Bonyolult név, a munka, amelyet végeznek majd itt, szintén az. Az igazgató, Nagy Lajos ihodája is meglehetősen szűk. De ebben a szobában nagy tervekről álmodtak, s most a megvalósulásuk sorrendjét jegyzem. — Megszületett a döntés, hogy január elsejével Izzóként kezdünk. A tanácsi vállalat kinőtte magát, nagyobb feladatokra képes. Itt jön létre a hazai elektroncsőbázis. Erről a megállapodást az Izzó és a megye vezetői november 21-én aláírták. Hogy mit jelent ez? A legnagyobb dolog a most épülő új elektroncső-csarnok. Százhatvan— százhetvenmillió forintba kerül, s a jövő évben befejeződik. Ez a kezdet: a negyedik ötéves terv végéig a három- százmillió forintot is eléri a beruházás. Gondolkodom a nagy számon. A Kaposvári Villamos- sági Gyár építése körülbelül százhetveaunillióba került. A beruházást tekintve tehát ez annál is nagyobb lesz. S ezt az Egyesült Izzó segítsége nélkül lehetetlen volna megvalósítani. Az ok egyszerű: a kaposvári Híradás- technikai Vállalat éves fejlesztési alapja hárommillió forint Ezt az összeget figyelembe véve éppen száz évig kellett volna gyűjtögetni a pénzt, hogy hozzáláthasson az építkezéshez. Az Izzó segítségével — vagy mondjuk így: az ő beruházása révén? — a folyamatban levő munkákat is figyelembe véve hét év alatt elkészül az új gyár. Az üzemépület, a csarnokok korszerűek lesznek. És a gyártmányok? , — Most itt szereljük össze a különböző elektroncső-típusokat Jövőre már másfél millió kész elektroncsövet gyártunk, s 1975-ben tizennyolc—'húszmilliót készítünk egy év alatt Ez a gyár lesz a hazai rádiócsőgyártás fellegvára. A rádiócsövek nagy részét ma már a televíziókba szerelik. Itthon és külföldön egyaránt Mert; valamit érdemes még a számok mellé megjegyezni: a hazánkban gyártott évi tizennyolcmillió rádiócsőből hatmilliót használt fel a magyar híradás- technikai ipar, hatot a nyugati országok vásároltak meg. s ugyanennyit vettek a szocialista államok. Az arány évek óta állandó, s az marad még jó ideig. Az Egyesült Izzó a rádiócsőgyártás megteremtéséhez nemcsak a pénzt adta Kaposvárra Ez az évi hárommilli- árd forint értékű terméket előállító, huszonötezer munkást foglalkoztató óriás vállalat jövőre a hetvenöt éves jubileumát ünnepli. Tavaly szintén jubilált: fél évszázados volt az elektroncsőgyártás. Amikor elkészülnek az új kaposvári csarnokok, nemcsak a technológia költözik be a falak közé, hanem ötven év minden tapasztalata, jelentős eredménye is. S ez olyan hatalmas előnyt jelent az indulásnál, melyet mérni nem lehet. Amikor ezeket az adatokat hallom, kitágulnak az igazgatói iroda szűk falai, hiszen itt már régen nem a jelenben, hanem a jövőben gondolkodnak: amikor az 1530 munkás gondjainak megoldására törekszenek, akkor azt is nézik, hogy ennél sokkal nagyobb létszám esetében bogi-an tudják azt megtenni. Mert rohamosan nő a létszám, jövőre újabb ötszáz munkást vesznek föL A nagy gyár segíti a gyorsan növekvő kistestvért. — Ez a segítség már most is kölcsönös — mondják. — A mi munkánk révén nőtt az Izzó tőkés exportja, s ebből a többletpénzből mi is kapunk. Hogyan? A megállapodásban, amelyet a megye vezetőivel kötött az Izzó, az is bent van, hogy a jövő év január elsejével 3,5 százalékkal emeli a kaposvári üzemben a bért. Az előnyöket lehetne még sorolni: az Egyesült Izzó péLdául önálló külkereskedelmi joggal rendelkezik. Lehetőséget tud teremteni arra is, hogy a kaposvári mérnökök a világ elektroncsőgyártásának élvonalába tartozó vállalatok munkáját is megismerhessék, s ez is új dolog itt, Kaposváron. — Az nagyon jó — mondta az igazgató —, hogy a nagyvállalathoz tartozás semmilyen hátrányt nem hoz nekünk. Ezután is önálló gyárként dolgozunk, csupán a bérszínvonalat, a termelés mennyiségét és a nyereséget szabják meg Cserébe ezért a fejlődést biztosítják. S itt a város tövében a fejlődést olyan lendületesen tudják csak elképzelni, mint amilyen lendülettel felépült az irodaépület, új szárnya. És jó, hogy csak így tudják elképzelni. Kcrcza Imre A Magyar Sajtó Napján KORUNKÉSII Süllő N apjainkban mérhetetlen mennyiségben és viharé* ütemben halmozódtak — s egyre halmozódnak — az emberiségre meredő új és új kérdések. Olykor az az ember érzése: vajon nem terhes-e a mai helyzet, hiszen már csak azért is irányíthatatlan, mert eg.',■'szerűén képtelenségnek tűnik mindazt átlátni, ami ebben a k,orbán történik, rendezni, megérteni és belőle olyan következtetésekre jutni, amelyek az értelmes és célszerű, a haladást szolgáló cselekvést meghatározhatják? Talán a legnagyobb baj abból származna, ha ez az érzés eluralkodna rajtunk, ha feladnánk azt a meggyőződést, hogy értelmünk igenis képes úrrá lenni ezen a helyzeten és a siker mindenekelőtt azon múlik, hogy megfelelő energiát ford 'sunk a tisztázásra, — ha szabad így mondani — megszervezzük szellemi erőinket Ezzel a jelenségkörrel szorosan összefügg az a konkrét kérdés, amelyről ez alkalommal szólnánk: hogy ma — divatos nyugati szóval — a tömegkommunikációs eszközökre milyen feladatok hárulnak? Mit vár tőlük a közönség, mi a jogos, mi a jogtalan vagy egyszerűen irreális igény, menynyiben teljesítjük elvárásait? Különösképpen azóta merült fel ez a kérdés, amióta nálunk is elterjedt a televízió, amely mint »tudósítója« a való világnak, páratlanul szug- gesztív eszközökkel rendelkezik. Az olvasott vagy a hallott szó a befogadótól azt igényli, hogy az eseményt, amelyet vele közöltek — fantáziája segítségével — valósággá képzelje. A képben, mozgásban megjelenő híradás fölmenti a nézőt ez alól, és közvetlen élményévé teszi az eseményt, amely éppen ezért szélesebb körben és erősebben hat az emberekre. Voltak, akik azt hitték: ez a »konkurrencia« kiszorítja a szót, a sajtót és a rádiót; a televíziónéző újságigénye pedig csökken, ahogy valójában csökken a színház és a mozi irányában, amelyet a tévé »házhoz szállít«. De ez esetben szinte ellentétes mechanizmus működik; majdnem Ily módon; minél több képszerű tudósításban számol be bonyolult korunkról .a tévé a közönségnek, annál nagyobb lesz a szükséglet a sajtóra. Feltéve, hogy a sajtó felismeri megváltozott helyzetét, felismeri, hogy a televízió nem szünteti meg, hanem módosítja a vele szemben támasztott igényeket. A tévénéző újságolvasó má6t kíván tőle, mint amit korábban kívánt: sokkal inkább magyarázatot, az f szefüggéseket megvilágító elemzést, amelyet a legcélszerűbb formában éppen a tanulmányozható, az elgondolkozásra leginkább alkalmas nyomtatott szó adhat. Ma is vannak, akik Goethe Faustjának cinikus színigazgatójával valahogy így érvelnek: csak »adjatok sokat és még, és még, s nem fogtok célotoktól elmaradni, csak zavarjátok meg az embereket, kielégíteni őket úgyis oly nehéz...« Mindenekelőtt ezt a felfogást képviseli a nyugati polgári sajtó túlnyomó többsége: a világban jelentkező ellentmondásokat úgy adja elő, hogy fokozza a zavart, igyekezete láthatóan az, hogy lehetőleg még rá is tromfol- jon a valóság zavaraira. A játék a káosszal, az a törekvés, hogy a kor bonyodalmait megfejthetetlen titoknak, tehát meggondolatlan problematikának állítsák be,' nagyonts tudatos tevékenység, s ma a tömegek politikai semlegesítésének egyik legfőbb eszköze. De vajon egybeesik-e ez a törekvés az emberek természetes reakciójával, szívesen veszik-e — a nagy tömegek is —, hogy ily módon »ikifizessék« őket? Nem eleven, óriási erő-e az az igényük, hogy megzavarás helyett felvilágosítsák őket? Erre bátran pozitív választ adhatunk; ezt bizonyítja a hazai televízió és a hazai sajtó mindennapi tapasztalata is. A nap mint nap Ismétlődő szembesítésre a világban végbemenő folyamatokkal, a váratlan, kiszámíthatatlannak tűnő jelenségek halmozódására az egészségesen gondolkodó — így is mondhatnánk; >a maga emberi méltóságára érzékeny egyén — egyféleképpen reagál: keresi az okokat, meg akarja érteni a dolgodat S ebben az , értelemben alakulnak igényei a televízióval, a sajtóval szemben. Egy parányi töredék, igaz, másképp szabadulna a dilemmából, Sosedrin bürokratájához hasonlóan szívesen »betiltaná« a »zavaró« világot, vagy legalábbis a róla való tudósítást. A többség az ellenkező irányban keresi a megoldást: nemcsak nagy érdeklődéssel figyeli, ami a képernyőn eléje tárul, hanem ennél többet akar tudni, azt is, amit a kép egymagában nem tud visszaadni; ezért — a televízió kommentátoraitól a nyomtatott újságokig — mindenkivel szemben, akinek dolga és hivatása ezzel foglalkozni, azt a követelményt támasztja, hogy szolgáljon mélyebb sokoldalúbb magyarázattal H a igaz lenne, hogy a külső világot, a nemzetközi politikát, a bennünket körülvevő térségeket megfoghatatlan erők irányítják, akkor miképpen lenne lehetséges, hogy mi okosan és meggondoltan intézzük saját dolgainkat? Nyilvánvaló, hogy a világot nem lehet így kettévágni, és akármilyen bonyodalmas is ez a kor, nem megfejthetetlen. Minden azon múlik, hogy alaposabban, pontosabban regisztráljuk jelenségeit, mélyebbre hatoljunk belsejébe, s akkor megvilágosodik, ami eddig homályosnak, áthatolhatatlannak tűnt. A sajtónak ez mindig is feladata volt, de ma még sokkal inkább ez a hivatása, mint a múltban. És aki komolyan odafigyel a közvélemény-kutató jelentésekre, az olvasói ankétok és viták tapasztalataira, az érzékelheti, hogy az ilyen igények mind erőteljesebben jelentkeznek. Pontosabban: hogy a közvéleményben bizonyos polarizálódás megy végbe, az egyik része hangosan követeli a maga »illúzióadagját«, azt a fajta publicisztikát, irodalmat, művészetet, amely legalább időnként elringatja, s elfelejteti vele a kor problémáit, a saját napi gondjait, a másik része pedig türelmetlenül igényli a magyarázatot, a rejtett mechanizmusok feltárását. A két törekvés nemegyszer élesen össze is ütközik. Bizonyos, hogy parancsokkal ezt a vitát sem lehet eldönteni. Bizonyos, hogy az az újságírás teszi a legtöbbet a megoldásért, amely nem tanító bácsi módjára oktat, hanem — Brecht szavával — az embereknek élvezetévé teszi a dolgok megértését, bevonja őket a felfedezés izgalmaiba, élményükké teszi — az igazságot. Szíikséges-e sokát bizonygatni, hogy ez nem könnyű, nem mindig hálás feladat? Ez a megoldás nem engedi két táborra szakadni a közönséget, hanem egyesít. T ermészetesen aki belemerül az új kérdésekbe, nem szólhat azzal a bizonyossággal, amellyel a régiekre válaszolni tudunk. Másszóval: nem lesz vitathatatlan, az, amit ír. De sok tapasztalat azt támasztja alá, hogy korunk emberének nem is ez az igénye; nem perfekt, minden tekintetben már tisztázott szentenciákba foglalt igazságként olvassa azokat az írásokat, amelyek megkísérlik az új dolgok megközelítését Többnyire tisztában van a feladat bonyolultságával, mert a maga módján maga is átéli azt. E tekintetben minden kísérletező, újat kereső írás szerzője maga mögött tudhatja az o'vasók döntő részét. Gondolom, ez olyan felhatalmazás, amellyel bátrabban kell élnünk. Rényi Péter 3 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1869. december X
