Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
Galambos Lajos: MflMUSXfl O de nehéz idő volt az, fiam. Karácsony előtt két nappal be- i szállásoltak hozzánk * öt katonát, szekérrel s két lóval. Ugyanez a házunk volt, mint most, de nem így kipucolva, rendbe téve. S miféle bútorok voltak akkor a két, szobában! Padló sehol. A pitvarban meg a konyhában kő? Ugyan. Föld- mindenütt. A katonák a Kötöny-domb álól, egy nagygazdától hoztak szalmát, leterítették ebbe a ■ szobába, amelyét most maga vett ki, s artá keveredtek. Kötönyből hózták a lovaknak szénát is. Látták « szegénységünket, nem zavartak bennünket egyáltalán. Tán azt is res- telték, hogy láb alatt vannak, dehát háború volt. Beszélgetni se nagyon tudtunk. Mutogatásokkal próbálták megértetni magukat. Eljött a karácsony előtti nap, a vigília Hát" most mit csináljak ezzel a családdal, mit adok nekik az ünnepen enni? Volt egy kis lisztem, egy kis zsírom, két rossz tyúkom. Gondoltam, ezeket Krisztus urunk születésének első napján levágom, ha addig a katonák el nem ütik a lábukat. De nem nyúltak azok semmihez. Éltesebb emberek voltak, nem valami suhan cok. Az uram mondta is, azért osztották be őket a trénhez, mert a harchoz már gyengék, de a szekeret-lovat még el tudják hajtani. Néha egy kis meleg vizet kértek. — Mamuska! És a fiaim arcát megsimogatták. Mármost a valóságos’ ünnepen a két tyúk csak kiadja a kosztot, gondoltam. De mit eszünk Jézus úr születésének estéjén? Hal illene és mákos bobályka Az uram tervezte is, hogy a kölykökkel lemegy még reggel a Kőrösre, és estig csak akad a horogra valami. Hajnalban azonban már forspontra kéllétf menniük. Előző este Ugyanis égy ' ’Irénszekér a Tisza félé vezető, cserkei úton, a nagy kanyarban felrobbant. A németek tették oda a kanyarba az aknát, és épp egy ilyen ártatlan szekér ment rá öt emberrel, mint amilyen nálunk volt, s amelyik pokrócokat vitt a Tiszánál állók- ' hoz. A kubikosok tették rendbe az utat egészen Cserkesződőig. Még csudálköztam is, milyen hamar kész lettek vele, délután háromra már itthon voltak. Találtak még a különböző kanyarokban öt aknát, azokat az orosz tűzszerészek megsemmisítették. Én egész nap csak arra gondoltam, mi lesz az ünneppel. Mákot adott a szomszéd asszony, hát az már volt. De például egy fia krumplim se volt. Karomra vettem a kosarat, és elgyalogoltam a község másik végébe, Ka- kukékhoz. A mostani tsz- elnök édesanyját kértem meg, adjon egy kosár krumplit. Pedig ők is 'sokan voltak, hatalmas, nagy család, de volt krumplijuk, s adtaik. Még egy kilónyi savanyú káposztát is kaptam. Azt a boldogságot! Immár mákos bobályka mindenképpen lesz, s ha tojna egy tojást valamelyik rossz tyúk, süthetnék egy kis káposztás lángost is. Két tojás volt, mire hazamentem. Oda tojtak a tyúkok a félereszű istálló jászlába, ahol mindezideig még csak egyetlen tehén állt valamikor, s az sem sokáig, most meg a két hadiló pihente hosszú utak fáradalmait. Tüzelőnk volt. Két szekér venyigét szereztünk még októberben Cserkén. Alágyújtottam a kóndérnak, s béfű- töttem a kemencébe A katonák nézegették, mit csinálok. Hát mit csináltam volna? Míg a víz melegedett, s túllőtt a kemence, fölmázoltam a szobát, a pitvart, a konyhát. Az uram, megjővén a kő’"’ "’-kel, ollóval, fésűvel 1 IN, ' ^ 1 t B UYEIVMÖYELÉS ftiegnyírta őket. Aztán bale a forró vizet a taposókádba — még az uram hozta valahonnan a házasságunk első esztendejében —, s fürdés. Szappan nem volt. De jó kis lúgos vizet csináltam venyigehamuból. Levitte az a koszt, különbül, mint most a pipereszappan. Az alsógön- eeiket is ebben a jó lúgos vízben mostam ki, s kiterítettem a kemence búbjára, hogy Jézus születéséig megszáradjanak. Közben már készítettem a káposztás lángost, meg a bobálykának valói Mindezt a katonák csak nézték. S a maguk nyelvén és mutogatva kérdezték: — Mi ez a készülődés? — ‘Éjfélkor születik a Kis- jézus. Nevettek, és nem hitték. Azt magyarázták, hogy náluk csak egy hét múlva lesz. Én is nevettem, és mondtam: •— Hát nálunk most van. Akkor a fejüket csóválva azt kérték az uramtól, hogy hát őket vajon nem nyímá-e meg? a z uram, nyugasztal- ja isten, leültette őket sorba a székre,- ahol' nem- sokkal előbb a rossz olló ...... - - * alatt még a fiaim vinnyogtak.. Hát persze,, mi-, lyerri nyírás volt az, gondolhatja. Menjen a nagyja a fenébe, s éppen csak maradjon Valami! Megkönnyezték a maguk nyírását ők is; az arcuk ki veresedet! mert az ollónk életlenebb ’ volt tán, mint a kalapálásán kasza. De \ ■■■ tűrtek, és nevettek egymáson. \ Egyszercsak azonban az uram odajön hozzám: — Fürödjenek ők is! —- mondta. — Hát melegítsenek a kan- dérban vizet. Víz még van, hála istennek. — Mosd ki az alsónemüi- ket — Én? — Hát ki? És akkor én azt mond tam nekik: — Mindent le! De mindent. Csavarkózzatok lópokrócba! Ügy engedelmeskedtek, mintha tán a parancsnokuk lennék. Melegítették a vizet, csinálták a lúgot, ahogy megparancsoltam nekik. A ruháikat pedig egy csomóba hányták, és fürödtek. M ondhatom, volt munka elég. A katonák felsőruháikat — persze még fehérnemű, nélkül — magukra húzhatták. Azt sem tudták, miben segítsenek. Kipirosodva, megtűröd ve, megborotválkozva, megnyí.-va, mintha újjá születtek volna. Dalolni jött kedvük. Megszépült a világ. A bobályka, meg a káposztás lángos elkészült. Már csak á kemencére vártak azok is. — Lesz annyi, hogy ők is egyenek? — kérdezte az uram. — Lesz. Lesz annyi — mondtam. Mintha semmi gond és semmi felhő nem lett volna már. Az én családom alsóne(Szőnyi Gyula rajza.) műi megszáradtak, a vasalóba parazsat tettem, hogy egy kis vasalás is legyen rajtuk az éjféli misére, aztán odaterítettem a kemence búbjára a katonák fehérneműit is. Már a bobályka megsült a kemencében, éppen csak le kellett volna forrázni és meghinteni cukros mákkal, amikor parancsot hoztak a katonáknak. — Készülni! Indulná! Azonnal! — Hótt betegséget kaptok — mondtam. — Hát micsoda világ ez, hogy csak menni? Én sírjam. ök meg a kezemet csókolgatták, és titkolták a párás tekintetüket, és csak mondogatták: — Mamuska. Mamuska. Befogták a szekérbe a két lovai Abból a száraz, bobálykának való . tésztából a kezükbe nyomtam egy-egy darabol — Az isten segítsen benneteket! Aztán szó nélkül ettünk. Vasalt ruhában mentünk az éjféli misére. Körülöttem a népek tiszta szívvel- énekelték: • Pásztorok, pásztorok, jó estét! ldekint szép csillag kélt. Megkérdezzük hangos szóval: jól vagytok-e J'zus úrral, ki mostan született, s Betlehembe érkezett... D e én csak arra az öt szegény katonára gondoltam, aki félig vizes ruhában, egy rossz szekérrel, s két rossz lóval a nagy éjszakában elindult a Tisza felé. i TABI LÁSZLÓ: Kétf •• 9 ér u.u csomag — Aáá! Kellemes ünnepeket kívánok, adjon az is ... — Köszönöm! Ezerszer is köszönöm! Kívánok... — ... adjon az isten erőt, egészséget, nyugalmat... — ... sok sikert, békességet, szeren.. ; — .. . boldogságot, sok pénzt, sok örömet, minden jót! — ... szerencsét, bort, búzát, der,út a családi otthonba! Nna. Hogysmint? — Megvolnék valahogy. — Miért zihál úgy? — Nehéz ez az átkozott csomag, amit cipelek. Tudja, a két karom egy kicsit reumás, nem volna szabad cipelnem ezt a csomagot. De mit tegyek, ha muszáj? — Es hova cipeli? — Csak ide a sarokra a sógoromék házáig, de majd hogy meg nem szakadok bele. Kőbányáról idáig csak elvergődtem vele valahogyan, de most már szinte kiszakad a peislim. — De hiszen két füle vad a csomagnak, miért cipeli egyedül? — Mert nem találtam senkit, aki segíthetne. Bizony, két füle van, és ha valaki megfogná a másik tűiét, három perc alatt ott lehetnék a sógaroméknál. Magának nem reumás a karja? — Még csak az kéne! Hiszen éppen tegnap nyertem meg a nehézsúlyú bokszbajnokságot, holnapután pedig utazom a világbajnokságra. — Ha meggondolom, nagy szerencse, hogy egy ilyen erős emberrel találkoztam. — Ügy van, úgy van. Mert én most elárulom magának, hogy reuma ellen az iszap a tegjobb. Menjen el a Lukács fürdőbe, újjászületik! — Csak ide a sarokig szeretnék eljutni ezzel a dög csomaggal, aminek két füle van... — Fogja meg két kézzel, talán úgy könnyebb volna! — Köszönöm. Látja, ez okos tanács. Mégsem találkoztam hiába magával. De ... nem fogná meg az egyik fülét maga? — Hiszen ha időm volna! De látja, most is rohanok, útlevél, vízum, nagyon sok d dolgom... Es milyen átkozott pech! Kétszázforintos okmánybélyeget kellene vennem, és csak százkilencvennyolc forintom van. — No ez csakugyan bal- szerencse. Tyű, mennyi pénzt láttam az előbb a bankban! Tudniillik most vettem fel a totónyereményemet, négy- százhuszonhatezer forintot.. ■ De mit érek vele, ha nincs egészség, ha reumás a karom ... — Mit gondol, honnan sze rezzek két forintot? — Nincsenek rokonai? — Mind meghaltak. Álljon talán meg itt, c templom mellett egy fél órácskára ... Nem szégyen o szegénység... Meg aztán ilyenkor, ünnep táján jószí- vüek az et»? erek... — Köszönöm. Látja, ez jó ötlet. De gondoltam, adhatna két forintot... — Ha előbb tudtam volna De be van osztva a pénzem fillérre. Túrija, egy kis adós súgom is volt. Meg ez, meg az; a gyerekeknek ugróköté; meg labda. Ha jól számoltam még hat forint harminc hiányzik is... Dehát hiába csak félmilliót nyertem, égi vassal sem többet... Na, isién áldja, cepekedek tovább.' — Én is megyek. Hol itt a legközelebbi templom? — Mit tudom én. Majd megtalálja. Nem adná fel a hátamra ezt a dög csomagot? — Rohanok, kérem, eldiskuráltuk az időt. Hát minden jót! Kellemes ünnepeket, adjon az is... — Köszönöm! Erőt egészséget! — Sok pénzt, boldogságot! — Békességet! — Szeretetett — Ámen. Félelmetes.,. Egy külföldi úti élményeivel dicsekedő fiatalember szavainak lettem akaratlanul is tanúja múltkoriban a villamoson. Izgalmas vadászunkon járhatott valahol a forró égövi őserdőkben, mert sűrűn ütötte meg fülemet előadásában ez a szó: félelmetes! Aztán ahogy mentünk tovább,-kiderüli hogy barátunk nem is Afrikáiban járt holmi expedícióval, csak itt valahol a jó öreg Európában egyszerű turistaként. Neki azonban mindenre, amit látott, csak egyetlen szava volt: félelmetes! Félelmetesek voltak az új magasépületek, félelmetes volt a világvárosi forgalom, félelmetes az áruházak bősége, a múzeumok kincsei — előadásában hovatovább félelmetes lett Mona Lisa csodálatos mosolya is... A megdöbbentő, a meghökkentő, az elbűvölő, a szédületes, a káprázatos, a hihetetlen, a bámulatos, a varázslatos ... neki mind-mind félelmetes voll De nem merült ki ebben az egy szóban, a világ dolgairól alkotott ítélete; volt egy másik minősítése is a látottakról: »az nem igaz/«. Olyan szép volt az ünnepi játékok előadása, hogy »az nem igaz!«; annyian voltak a tengerparti strandon, hogy »az nem igaz!*'; oly am gyorsan száguldoztak a gépkocsik a széles sugárutakon, hogy »az nem igaz!*'; annyi szép nő tündökölt az utcákon, hogy »az nem igaz!**. Lassanként az az érzése támadt a hallgatónak, hegy amit itt hall, az talán nem is igaz... A nyelvi elszíntelenedésnek és modorosságnak csakugyan félelmetes jele ez, amikor színes, sokatmondó jelzők helyett kényelemből, szellemi restségből, divatból beérjük egyetlen szóval. S a villamos- beli fiatalemberhez hasonlóan vannak, akik igék dolgában is éppilyen kisigényűek: bezsong, kiborul, befűz, átráz, lebőg, kinyír — ezek s néhány társuk alkotják ennek a pár szóra korlátozódott nyelvnek alapszókincsét S valljuk meg, az irodalom, a szépirodalom is ludas egy kicsit ebben; kezdetben csak idézőjelben, aztán idézőjel nélkül beengedi ezeket az igénytelen, mindenre jó, mindenhova beilleszthető »varia«- szavakat úgyhogy hovatovább már tudományos fejtegetésekben is találkozhatunk majd velük — a választékos, igényes kifejezések rovására. Mit szólnának ezeknek az »univerzális« szavaknak a használói, ha az ízes, ínycsiklandozó, változatos falatok: sültek, pástétomok, gyümölcsök, sütemények helyett örökre csak krumplin meg borsón kellene élniük! A nyelvet is a változatosság, a választékosság élteti. A változatosság hiánya, az egyhangúság az emberi szervezetben is sorvadást, betegséget okoz; éppen így a nyelv élő szervezetében is! Néhány évtizede a derék Ogden professzor 850 szóból álló nyelvet pr >bált alkotni az angol szókincs alapján: az úgynevezett Basic English-t. Ez a keret azonban túlságosan szűknek bizonyult az érző és gondolkozó ember számára. Nyelvünk nagy művésze, Kosztolányi Dezső így vélekedett róla: »Olvastam egy levelét, melyet a jeles tudós sajátkezűleg írt egyik barátomhoz ezen a sarkalatos angol nyelven. Nem azt írta, hogy »külföldön« van. Ez a szó már nem szerepel szótárában. Art írta, hogy »kívül van Anglián«. Nyomban megállapítottam, hogy a sarkalatos angol — legalább számomra — sokkal nehezebb, mint Shakespeare bármelyik szövege. Nem mondhatom, hogy »fölmásztam« a fára, mert a mászni szó is hiányzik belőle, csak azt mondhatom, hogy »fölmentem« a fára.« A derék cambridge-i professzor 850 szóra korlátozott »sarkalatos« angol nyelvé jutott eszembe fiatalemberünk rendkívül »tömör« előadását hallva. A születőben levő pár szavas magyar nyelv, a »Basic Hungarian« szép példáját üdvözölhettem benne —- de megvallom, nem valami nagy örömmel. Ogden professzor kísérletét tiszteletre méltó cél fűtötte: könnyen megtanulható néhány szavas világnyelvet akart teremteni. Kísérlete azonban így is meghiúsult, szűknek bizonyul! A kialakulóban levő pár szavas hazai »szükségnyelv« mögött azonban nincs semmilyen tiszteletreméltó lelki rugó; egyedüli oka a henyeség, lelki lomposság, szellemi igénytelenség Lehet, hogy néhány beszélőt kielégít a derű re-borúya, jóra, rosszra használt egyetlen szavas minősítés: oltári. állati vagy esetleg hullajó. Ennél már csak a Swift halhatatlan sza lírájának, a Gulliver utazásainak laputabeli lakói mentek tovább. A kalandos utazó szerint a lebegő szigeten működő lagadói Felséges Akadémia tudósainak az volt a véleményük, hogy »ki ke)l irtani-az összes létező szavakat, amit azzal indokolta'-, hogy ez mind az egézségüg mind időmegtakarítás . sze * pontjából rendkívüli e1 nyökkel járna. Hiszen az eg szer mindenki előtt vilá:' hogy minden egyes szó, lyet kiejtünk, bizonyos r tőkben fogyasztja a tű ugyanazt az alattomos inkát végezve, mint a víz e 1 ziója; következésképpen nag: ban hozzájárul életünk me rövidítéséhez.« Ügy hisze nem egy fiatal hazánkfia V érdemelné a lagadói Felsé' Akadémia legteljesebb e’ mérését A miénket azon1- aligha. Mert lehel hogy beszélőt kielégíti az a r hány unos-untalan haszr felkapott henye szó, az v nyesebb hallgatót azon!- nem. »Az angol tanár egyvó lúsága — írta Kosztol; Dezső Ogden professzor sérletéről — ellenkezik n den emberi lélekkel... Tf erre a 750 szóra vágy zunk mi, nem is tízszer • nyira, nem is Arisztoph- nábobi szókincsére. /• nyelvünknek mind a lé: szavára vágyakozunk, m akar tudunk, akár nem, mikor kitalálhatunk az r tönünknél fogva, anyar; vünknek e korlátlan leh-' ségéne és bűvös szellemi légkörére van szükségünk, nraly levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltei« Ne hagyjuk elsorvadni anyanyelvűnket, ne engedjük kipusztulni gazdag világú, sokszínű jelzőinket! Gondoljuk el, mi lenne, ha íróink, költőink — a fenti példák szerint — mindenre csak egyetlen jelzőt használnának műveikben. Még elképzelni is félelmetes! Dr. Szilágyi Ferenc BENCZE JÓZSEF: MESSZIRE SODRÓDTAM Messzire sodródtam. Régen csak dombra Most havasokra estem s hazaimennék. Hallgatni a malom mézeskalács-dalál felhők szelindek szénáján heverni, szilvafaágcn az őszt puhogatni. Édes tejjel itat kútkáván a favödör, cincog öregapám citeráján az esti tücsök. A kisgát aranyló porában fürdik a lábam. A nyelvem hegyén hordom a forró krumplileves í/ Fölöttem éggel ponyvázott szekerek kerekük dajkaéneke ringat el álomba. Mórt egy asszony szedi örök kosarába az éjjel lehullott csillagot, * s amíg soványan hajlong, apám horkan: szigorú vádbeszédet mond a csöndből követel vissza a nagy forgószélből. OMOGTI NÉPLAP 1 Csütörtök, 1969. december 85.
