Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
I «YURKÓ GÉZA; Angyalka voltam ÉN VOLTAM A LEGSZEBB és legbájosabb ánggyal a mennyekben. Csak úgy hívott az atyaúristen is, hogy Gábriska. A szárnyaim mindig hófehérre fényesítve, nem úgy, mint jónéhány fegyelmezetlen arkangyalé, akinek még a tegnapi sár is ott díszelgett a szárnyán; akik fogat soha nem akartak mosni, és ha őrizni küldték őket, mindig nyafogtak hogy nekik, ezért veszélyességi pótlék is jár. Nem véletlen tehát, hogy ez atyaúristen engem bízott meg, vigyem a karácsonyfát Povázsaiékhoz a Jó utca 4/b alá, mert tudták, hogy szép angyali üdvözlettel, lágy csengetty úszóval, égő gyertyával és szikrázó csillagszóróval éppen akkor érkezem majd, amikorra kisül az utolsó tepsi beigli is, és Pová- ssai Pityut már harmadszor pofozza meg az apja, hogy ne kukucskáljon, mert bánássá lesz és a háta mögött keresi majd az ajándékot. Nem rajtam múlt, hogy nem így történt. AMIKOR LESZALLTAMA FÖLDRE, rögtön szaladnom kellett a csillogó-villogó fács- kával, fehér ingecskémben, mert sikoltva mutogatott rám egy öregasszony: — Te jó úristen, itt a repülő csészealj! ... és ez a sikoltás sokaknak feltűnt. Többek között három férfinak is, akik vihogva kapkodtak először fehér ingecském alá, hogy utána akkora pofont adjanak, hogy a kis fán meggyulladtak tőle a csillagszórók... — Tűz van! — kiáltotta valaki, és mire magamhoz tértem, már vijjogva rohantak tűzoltók, hogy alig volt időm felugrani egy autóbuszra... — MI van?... Angyalosat játszunk? Ezzel a csengőt izével itten nem lehet utazni! — förmedt rám a kalauz. — Kérem szépen, én angyal vagyok, és most viszem a karácsonyfát... •— próbáltam mondani, de a kalauz közbevágott. — Persze, hogy , az... Repülni is fog — mondta, ét kirúgott fástól-csengöstSl a buszról, miközben bőven emlegette barátaimat és barátnőimet ott fenn tt mennyekben. . ] Ekkor taxiba akartam ülni, de a taxit kisanyámnak szólított. Ügy látszik, of any hajam és ingecském miatt, és megkérdezte, miért pont a karácsonyfát loptam el a palitól. — Kérem szépen, én angyal vagyok, és most viszem a karácsonyfát — próbáltam mondani, de a taxis közbevágott, és azt mondta, hogy neki is karácsonyestje van, ilyenkor pedig fogadalma tiltja, hogy ledér tolvajokat fuvarozzon... — Elmész . a pokolba, kis- anyám! — kiáltott rám. (Erdei Sándor mJssj Nagyon megijedtem: még hogy én a pokolba! Ott álltam az út mentén, és hallottam is, hogyan kongat a harang hatot, pedig nekem már fél hatra ott kellett volna lennem Povázsaíéknál a Jó utca 4/b alatt. Megkérdeztem tehát egy rendőrt, hogy merre van az az utca? A rendőr először elfutotta a száját, úgy bámult, majd elfogta nevetőgörcs, és úgy nyöszörögte: — Atyaég, hogy mit ki nem talál az a boyszolgá- lat... Na gyere, kisöreg, elkísérlek, nincs messze — mondta a rendőr, és én mentem mellette, miközben ő állandóan valami boynak hívott, és nevetett. Negyed hétkor ott álltam az ajtó előtt, és becsöngettem, aztán csingüingizni kezdtem a kis ezüst csengettyűmmel. És hallottam, amint Povázsai papa épp ezt üvölti a fiának: — Ne ordíts már, mert akkora pofont kapsz, hogy a csillagszórót is meteorhullásnak látod!.. Nem hallod, itt az angyalka? Várj! AZTÁN kinyílt az ajtó, egy férfi állt mögötte, rám nézett, és nagyot üvöltött: — A fene egyen meg!.. Most van fél hat? Feljelentelek, te csirkefogó ... Micsoda bovszolgálat ez... Kikapta a fát a kezemből, becsapta az ajtót, hogy az ingecském beszorult, és faképnél hagyott. Én ott álltam az ajtó előtt ingben, és a hónom alatt a glóriával, azon tűnődve: atyaisten, mi lehet az a boy- szolgálat, mivel egy rendes angyalt itt mindig összetévesztenek. Aztán káromkodtam egy nqgyot, mert szelíd angyal létemre ezt is megtanultam. AGOSTINHO NETO: ' Álmaim terhe alatt ' Itt élek, helyesebben'— létezem a világ hallgatag külvárosában, ahol nincs élet, nincs fény. Sötét utcákon barangolok álmaim terhe alatt, az óhajjal, hogy ember lehessek Bolyongok, rabságba botlom.. Rabok negyedei, Nyomor vidéke, Komor, félelmetes. Itt szétolvad az akarat, egybevegyülnek emberek és tárgyak. Az utca lámpák nélkül ismeretlen. Tapogatózva lépkedem a félelem titkain át kísértetekkel karonfogva GEORG MAURER: K'őnnyek Könnyek, áttetsző üvegfalak,. Miért könnyezünk a boldogságtól és a boldogtalanságtól? S miért éppen a szemünkbe" ragyog a könny? S végül: miért sir az ember? Könnyek, áttetsző üvegfalaké Falak, melyektől nem látni tisztán: hol a sós feol * wtz* bel a. üélefe. SZÉP SZAVAK HÓESÉSE Paul Eluard: ERDEI VAD VAGYOK Erről beszélek ezt kiáltom dalolom Nevetés csörgedez a halott hó alatt Hajnal és nevetés öröm hogy élhetünk Gyümölcs tükrében arcát nézi a virág Holt hó alatt alusznak hajnalig Barátaim és nyugtalan szívük A földet zendülésre hajtogatja Egy napon felteszi koronáját a nyár És száz Nap csörgedez a halott hó alatt És száz simogatási takar a hólepel Én nem halok meg időmből kilépnek Rövid időmből mit a földön éltem én Vérem zuhatag-lüktetései CASAR VALLEJO: Nagyság és nyomorúság Kinek nincs ünneplő öltönye? Ki az, aki nem reggelizik s nem utazik a villamoson, Árva zsebekkel s cigarettájával, mely elkerülhetetlen, mint a pont? Én, akivel csak születésem történt — senki más. Én, akivel csak születésem történt — semmi több. Ki nem ír levelet az ünnepekre? Ki az, aki a fontos, halálosan fontos dolgokról Nem kiabál, aki szabványosan haldoklik, és csak annyiban sír, amennyiben? Én, aki magányra születtem —, semmi többre. Én, aki magányra születtem —, senki más. Ki az, akit Carlosónak soha senki se hív? Ki az, aki még egy kismacskát se simogatott meg életében? Én, én vagyok az, aki magányra születtem —, semmi többre. Eh, ‘ én vagyok az, aki magányra születtem —, senki más. Iván Dvorsak (Maribor) müve, (A Barátság Hídja fotókiállítás anyagát}«.) A kkoriban, 1932-ben, mifelénk; mintha az isten is szegényebb lett volna. Még egy vékonyka hópalástot sem dobott a .földre. A sár megfagyott ugyan, s reggelenként dér csipkézte a lombtalan fák ágbogait, de szürkésfekete volt minden. Vigasztalan idő, amely ink'ibb hasonlított a halottak napjára, mint a karácsony közeledtére. Akkor még csak tíz karácsonyt láttam. Ez lett volna a tizenegyedik. — De amelyikre emlékeztem, az mind havas volt, olyan igazi, ahogy azt a felnőttek elbeszéléseiből is hallottam. Azért készültem a kántálás- ra. Az ádvent estéin a tűzr hely ajtaján és lapján kiáradó meleg és fény ölén fújtuk a karácsonyi énekeket aranyszívű nagyanyámmal és kis- húgaimmaL-Pásztorok, pásztorok, keljünk fel.. Ezen a karácsonyon tulajdonképpen én lettem volna a megváltó — amire persze már csak később, felnőtt fejjel döbbentem rá —, a Kis- jézuska, aki ember képében összeszedi azt a szeretetet, amit az isten a főidre szórt Arra nem is gondoltam, hogy mi, szegény kis félárvák miért maradtunk ki a nagy ajándékozásból, de árit sejtettem, hogy ünnepi omlós kalács gyönyörűségében csak akkor lesz részünk, faa a szentestén körűikén.tálom a falut. Lámpagyűjtáskor a nyakamba is akas tottam a vászon- tarisznyát, s elindultam az öreg utcán a módosabb emberek ablaka alá.-Szabad-e az istent dicsérfösvényebb ember sem mert nemet mondani. És én fújtam. Tiszta gyermekhangon fújtam a dicséretet, majd pedig elhadartam a versikét is jó hango~an: -Adjon az isten több karácsony estét megérni! Nem ilyen szomorút, örvendetesebbe t, bort, búzát eleget, holtunk után lelki üdvösséget! Ezt kívánom az egész ház népének... Kérem a diót!-« Dió helyett jobban örültem a kalácsnak vagy a fillérnek, de köszönt* n én az almát és a darabka kenyeret is. Rokonaimnál beljebb is Invitáltak, de én siettem, mert nagy volt a tarisznyám. A magam és testvéreim étkessé- ge meg még nagyobb, s tudtam, úgy várnak haza, mint áz isten angyalát. Végigkántáltam * fehlt, * már fordultam volna hazafelé, amikor összetalálkoztam Rigó Jani pajtásommal, stó lelkendezve mesélte, hogy a Sümegi méltóságosekhoz is be lehet mennL A Petró-flúk is voltak, s nemcsak kalácsot, hanem egy-egy pengőt is kaptak. A méltósága® asszony meg a végén telerakta a zsebüket szaloncukorral Egyszerre melegem lett, de mire szóhoz jutottam volna, Jani már él is tűnt „ Dehát felmegyek én oda egyedül is, aztán amennyi éneket csak tudok, azt mind elfújom, szépen. El én, hiszen azért a... A templomtól fel a Szitás dombra, a kastélyhoz vezető fasorban olyan a sötétség, mint a marhában. Itt már nem villan az útra csak a csillagok fénye, ha az is lenne, mert borús, fekete az ég, az ember csak tapogatód zik, mint a világtalan. Na, de a pengő. A* nagy pénz, ha csakugyan adják. Azért egy napig kell dolgozni. De télvíz idején hiába is dolgoznál, mert munka nincs, és így az a pénz valóságos kincs. Az lenne, ha odaadhatnám a nagyanyám kézébe... ■ ni?-« — Erre a kérdésre a legDÁVID JÓZSEF: Kiityaette karácsony (Szónyi Gyula rajza) Nem félek én! Mitől is fáinak. .. Már idelátszik a kastélykert csupasz fái közül az ablakok fénye... ÉS a nagy kovácsoltvas kertkapu is tárva. Mégis csak igaza volt Rigó Janinak... Szaporáztam a lépést, de egy hajiniásnyira sem jutottam, amikcir elvatósantótta magát égy,kutya, utána mindjárt még kettő. Dühös morgással közeledtek. Mancsuk alatt az avar olyan félelmetesen ropogott az esti csendben, mintha a pokol tüze nyaldosta volna a fákat, s a lángok már-már az arcom is sütnék, Jószerint lélegezni is alig . mertem, ösztönösen nyúltam a tarisznyámhoz, és a legközelebb jutó dög elé odavetettem egy darab kalácsot .Hátráltam és nyúltam a másik darab kalácsért, mert a távolság á kutyák és köztem egyre fogyott Már-már az arcomra fröcskölt a kutyák nyála, soványka lábikráimba mart éles foguk, de még félig volt a tarisznyám. Időnként a zsebembe is kaptam, hogy dióval bolondít- sam őket, s időt nyerjék, és legalább két-három darab kalácsot megőrizzek a kicsi húgaimnak. De nem volt irgalom. A dögök egészen a fasorig szorították, s ha maradottak is, még mindig félelmetesen közelinek éreztem a veszedelmet Mire visszaértem a faluba, üresen lötyögött nyakamban a hosszú vászontarisznya Most hogy állítsak így haza? Amikor énrám úgy várnak éhes kis testvéreim, mint az isten angyalára... Én lehettem volna a karácsony, az élő szeretet, a jóság, a tiszta öröm. Maga a kisjézus... Déhát nem tudtam egy röp ke téli estére sem megváltam akkor a nyomorúságunkat... A zt gondoltam — ahogy könnyes szemmel hazafelé bandukoltam —, bizony jobb lenne lefeküdnöm a kásásodé folyóba vagy kint a vasúton szembe- állni a tízórása vonattal... Dehát még a szegénységnél is erősebb az élet. így azért csak hazavitt a lábam. Szerencsére a kis húgaim már aludtak, s mire a napr keleti égen hasadt a , hajnal, aranyszívű nagyanyám kisütött vagy három tepsi méz- édes kukoricamáiét... SOMOGYI NÉPLAP Cs&ÖSrta. 1269, december 33L
