Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
Német grafikusok Budapesten A felső rakolőn Käthe Kollwitz: takácsok felkelése (1899) Nvugat-Berlin »múzeumi kerülete, Charlottenburg bemutatkozott Budapesten. A különböző rendezvényeik és kiállítások között előkelő helyet foglal el a Kulturális Kapcsolatok Intézete termében rendezett tárlat: dokumentumok a magyar származású, németül író, de osztráknak számító és a maga korában főként Párizsban játszott drámaírónak, Ödön von Hor- vathnak (1901—1938) életéről. Itt láthatóak az expresszionista német grafika három képviselőjének válogatott műved. Bár mind a három grafikus expresszionista, stílusuk erősen eltér egymástól — ami ességbe fogja őket, az a világnézeti azonosság, a művész társadalmi elkötelezettségének hitvallása. Hogy a rendezők valóban komolyan gondolták a válogatást vagy ez csupán udvariassági gesztus a szocialista vendéglátók felé, nehéz lenne eldönteni. Tény, hogy öröm az osztályharcos művészi állásfoglalásnak ilyen színvonalas megfogalmazása Käthe Kollwitz (1867—1945) az egyetemes humanizmus szemszögéből nézte embertársai nyomorát és szenvedését. Ha regisztrálta is a bajok okait, ez a felismerés leginkább történelmi tárgyú sorozataiban — a XIX. századi sziléziai' takácsfelkelés vagy a nagy német parasztháború emlékére készített, megkapom festői tónusú rézkarcsorozatban — jelenik meg. Szimbolikus ábrázolásai — mint például Az asz- szony és a halál témáját variáló lapok — az időtlenségbe emelve rajzolják meg a nyomor és pusztulás mindennapi arcát. George Grosz (1893—1959) kemény, a konkrét küzdelmet és a konkrét kizsákmányolást, az első világháború és az azt követő évek német valóságát megörökítő színes vagy vonalas rajzaivál egy lépéssel Kollwitz előtt járt Maróan szatirikus hangja a korai Breoht-daraboknak vagy Erich Kästner első regényeinek fanyar humorával rokon. Ezt a stílust leginkább 1920 körül készült sorozatai képviselik. Ilyenek például a Piscator rendezésében előadott Svejíkhez rajzóit háttértervek, amelveken a kereszt- refeszített, gázálarcos Krisztustól a Bercht által is megírt »frontszolgálatra alkalmasnak-« minősített halott katonáig a kor német művészetének minden jellegzetes motívuma megtalálható. A jó társaság, »az uralkodó osztály arca-«, a kávéházakat, lánykereskedőket, gazdag polgárokat és feleségüket ábrázoló színes akvarellsorozatan jelenik meg. É. A. SZEBERÍNY! LEHEL: Okos a srác £ gy barátommal találkoztam a minap, őszülő halántékot hord már. Világéletében tele volt ambícióval. A csőszerelő szakmát átmeneti foglalkozásának tekintette; mint jófejű gyerek nagyobbra tört A kellő nyugtalansága is megvolt mindig hozzá, hogy elérjen az életben valamit Újításait elfogadták, de valamennyi döcögve ment — Hiába, hiányzik az iskola — mondogatta. — Ilyenkor érzem. Most beiratkozott a »Kandó-«-ba. Azért is szükség volt erre, mert a fia kezdett már többet tudni, mint ő. — Nagy ám a gyerek — újságolta büszkén. — Technikumba jár, s most egy és ugyanazt tanuljuk. Ez a legviccesebb. Sőt, tegnap ugyanaz a számtanpélda volt neki is feladva, ami nekem. S képzeld, hogy lebőgtem. — A gyerek előtt? — Nem. Még ez a szerencse. Nem vette észre. — Hogyhogy? — Aludt. Kezdtem odafigyelni.' — Na, hogy értsd — mondta —, az atyai szigorból nem engedhet az ember, ez világos. Év eleje van, a gyereknek .nég nem nagyon ízlik a dolog. Príma az idő is, akár nyáron. Én megértem a srácot is, hogy nincs kedve odabent ülni, négy fal. között, Jsörmöini, könyveket bújni. Imádja a lasztit A haverok ott fociznak üvöltve az ablak alatt. Mondom, én .megértem a srácot. De ha engedek, s nem fogom szorosra a gyeplőt, soha nem lesz ember belőle. Most kell fogni, mert aztán késő. Látom én tegnap is, a srác el van kenőd ve rettenetesen. Sóhajtozik, nyikorog tatja a széket, rágja a ceruzát. Mondom neki: — Mi baj? Nem fűlik hozzá a fogad?- Mennél, mi? — Apuci — azt mondja —, igazán segíthetnél! Neked is ez a példa van feladva. — No ne beszélj! — néz- Éem fel az újságból, mert éppen olvastam. — Ezt honnan szeded? — Láttam a matekfüzetedben. F°1 van adva házi dolinák. — No nézzék csak! Te kutatsz az én dolgaim között? Látom, a srác -kajánul pislog, rágja a ceruzát.. — Gondoltad, hogy lepuskázod az enyémről, mi? — Igazán segíthetnél! Neked is meg kell ezt csinálnod. — Édes fiam — mondtam atyai fölényem magasából —, én majd. megcsinálom magamnak, és te is csináld meg szépen magadnak. Szokd csak meg az önállóságot! Az életben nem l-*sz ott melletted senki, hogy a dolgaidat helyetted el végezze. Használd csak szépen az eszed! — Én használom, de irtó nehéz. — Nemakarásnak nyögés a vége, fiam! Az az igazság, hogy a játék jár az eszedben. — Látod, milyen vagy... 5 ajnáltam a gyereket, mert majdnem sírt De ha enged ek, akkor máskor is énrám bazíroz. A következetes neveléshez sokszor a könyörtelenség is hozzátartozik. — Fiam, én embert akarok belőled faragni — szóltam. — Alkudozásnak helye nincs. Míg meg nem csinálod, ott ülsz annál az asztalnál. Értetted? A hangomból hallotta a kölyök, hogy a dolognak frász is lehet a vége, amit aztán, ha beígérek, be is váltok. Nem is ejtett aztán egy zokszót sem. Megcsinálta a példát Egy órahosszat kotlett fölötte, az igaz, de a végén mégiscsak meglett. Mert okos srác, ok'an esze van!... Nem azért, mert az én fiam, de ritka. Én mondom. — No és a lebőgésed? — kérdeztem. — Ennyi volt? — Dehogy. Este rodkiláttam magam is megoldani azt a példát. Nyolckor kezdtem, s ott ültem az asztalnál még éjfélkor is. Az istennek sem akart sikerülni. Szégyen, nem szégyen, reggelig itt nem ülhetek, mondtam. Hát kérlek, négykézláb odalopóztam a fiam szobájába, hogy föl ne ébresszem. Ügy csentem ki a táskájából a füzetét. — S lemásoltad? — nevettem. — Mit tehettem mást? A pofámról égett a bőr. De hát meddig üljek ott az asztalnál!... csak as üres csillék gúvaúoztak. Innen el lehetett látni a városig. Kékesszürke fátyol lengett a házak fölött, amit rövidesen saétcibált a hideg, őszles széL — Emberek, egy szóra...! Odagyülakeztek a művezető bádogból összerótt irodája elé. Vasárnap volt, és szemükben a félig kitörölt álmosság. Szívesen szundítottak volna még nyolc óráig, fél kilencig, de úgy vállalták, mind eljönnek, s rávernek , egy kicsit — Hányán vagyunk? — A művezető számolt — Csak tizenöten? — H úszónké tten. Valaki nevetett a bódé mögött Előrenyújtotta a nyakát a kászögellésftél, úgy méregette a művezetőt Még hárman nevettek, aztán csend lett. A szél végigpásztázott a kőlépcsőkön, felhőt kavart a kőporból, és megemelgette a bódétető meglazult tábláit — Jó, hogy mindnyájan eljöttek — mondta a bódé ajtajában álló művezető, és az overall legfelső gombját is begombolta. — Tudják, mit keli csinálni? — »A fenét kérdezgesd!» — gondolta Jancsik. Széles arca borotválatlan volt nem szépítkezett erre az alkalomra. Az előbb ő nevetett a bódé mögül, de ez a kérdés elvette a kedvét — Tudjuk. — És nem állhatta meg, hogy gúnyos megjegyzését elhallgassa: — Tegnap is mi dolgoztunk itt Vagy talán most pincérversenyt rendezünk? — A lőmester nincs Itt, maguknak kell a robbantásokat is elvégezniük — engedte el a gúnyt a füle mellett a művezető. — Van aki ért hozzá? — »Már megint kérdezget« — dühösködött a borostás Jancsik. — A rakodó is ért hozzá — adta meg a felvilágosítást — Mindenkinek megvan a vizsgája. Pilok, a csendes ember, hátul hallgatott — Tulajdonképpen nem szabályos ez az egész — magyarázta a művezető a közvetlenül mellette állóknak, s arra gondolt, hogy már szombaton délután felballaghatott volna a vöröskővölgyi menedékházhoz, és most még vígan alhatna az esti szalonnasütés jóllakottsága után. — Az igazgatóság tudta nélkül ... — Hol vannak a szerszámok? — És a felelősség? Ha baj történik, engem vesznek elő. Rendőrség, bíróság... Az emberek biccentés nélkül otthagyták. ■— Na, ki fúrja meg a lyukakat? — kiáltotta körbe Kaposi, és a meredek kőfalra mutatott — Pilok... — kacagott fel éktelenül a borzas fejű Makár. — öreg Is meg gyáva is ahhoz — legyintett a szeplős Dió. Pilok szeme rávillant a fiúra: — Csak a köveket is úgy hímád emelni, mint az üres fejedet PATAKY DEZSŐ: Gyávaság Aztán indultak. Telt az idő. Már senki sem szólt, csak az izmok birkóztak a nehéz kődarabokkal, a stangával és a bakóval. Annyira belemelegedtek a kőtörésbe, hogy a kabátok is lekerültek a vállakróL Távolabb rakták le, egy csomóban. Mikor végeztek a lerobbantott kő törésével, rakodásával és szusszanyásnyi szünet adódott, az emberek falatozni kezdtek. Pilok is térdére fektette a kabátját és előhúzta zsebéből a nylonzacskót. A vajas kenyeret fintorogva elhajította. Valaki behintette kőporraL Kaposi felállt, és odalépett az öreghez: — T3 miért nem eszel? — Kőpor került a kenyeremre. A szeplős Dió nyerítve felröhögött: — Micsoda ötlet! Mintha csak egyet gondolt volna velem. Kaposi homlokán összefutott a ránc: — Te, állat! Dió a képét fogva elhúzódott az egyik csille mögé — Tavalyról maradt szalonna — mondta Kaposi. — Kicsit avas már, de nem rágós. Pilok elfogadta. Sajnálta Diót. ö nem haragudott rá. — Hé! Erősen kikötötted magad? — kiáltott az irdatlanul meredek kőfalon ereszkedő legénynek, aki a második robbantáshoz készült fúrni. — Próbáld megmozdítani azt az elálló tömböt! A kőtömb a fejtésbe zuhant, s apró darabokra pattant szét. Az emberek nem húzódtak fedezékbe, távol álltak a zuhanás helyétől, senki sem számított vészéivre. Diót, aki az alsó rakodó felett. a csillék tetejével egy szinten állt. eey jókora darab kő farba kanta, s rálökte a félig rakott csillére. Csikorgó. jajongó zörej hallatszott. s a fejtés kis platóján megindult a cslllesor. Kél kényt AZ ŐSKORI MŰVÉSZETRŐL Az elmúlt évben jelent meg László Gyula régész-művészettörténész professzor igen érdekes összefoglalója Az ősember művészete címmel. Ebben a könyvében elöadá- sahioz hasonló érdekességgel számol be az emberiség történelmi kisgyermekkorában készült művészeti alkotásokról. Megállapításai között számos érdekes és újszerű megfigyelését is közreadja. Így például Művésznevelés a késői jégkorban címmel az egyik fejezetben arról értekezik, hogy már a prehisz- torikus időkben, több tízezer évvel ezelőtt sem volt ösztönös a művészkedés: »Valahogy olyanképpen kell elképzelnünk ezt a nevelést, mint ahogyan a természeti népek varázslói nevelik utódaikat-*. — Ez a megállapítása a neves régész professzornak arról, hogyan alakították,, hogyan egyengették a jövő képzőművészeinek útját a barlangi rajzok készítői, *Vázlatkönyvek*-et készítettek, és ezek alapján kerültek a falra a nagy rajzok. De hogyan jutott el ez a művészet olyan magasszíntre, hogy ma is csodálattal nézzük? Ezt úgy érték el, hogy megfigyelték, szinte elemezték a látottakat; s a vázlatköveken már több állatot jelenítettek meg mozgásukban. Ez szolgált alapul a kész, már kidolgozott képhez. »A különböző festett barlangok egységes képének összehasonlítása arra a meglepő eredményre vezetett, hogy az eddig ilyen alapon megvizsgált 40 barlang témái ugyanarra a »témára« épülnek fel... A barlangban is megvolt minden képcsoportnak a helye, s ezek egymásutánja az összes barlangban ugyanaz — állapítja meg vizsgálódásait összegezve László Gyula professzor. Ezután a barlang-szentélyekről, a barlangi rajzok és festmények sorsáról beszél. Azoknak, akik a kérdéssel bővebben akarnak foglalkozni, gazdag irodalomjegyzék és a szakkifejezések magyarázó jegyzéke áll rendelkezésükre. A szöveg közötti több, mint 70 kép és közéi száz tábla teszi még izgalmasabbá ezt az egyébként is számottevő művészettörténeti alkotást. László professzor könyvében a képeknek kb. egyötöde a Lascaux-i barlangból származik. Erről a nevezetes, őskori alkotásról szól Anette Lammingnek őskori barlangművészet. Lascaux című, a Gondolat Kiadó gondozásában nemrég megjelent könyve. Az eredeti, 1959-es francia kiadás alapján készült, mintegy kétszáz oldalas mű elmondja az egyik legjelentősebb ős- művészeti hely, a lascaux-i barlang 1940-ben történt felfedezését. S ha Lamming könyvét összevetjük László Gyula könyvével, akkor alig visszafogott izgalommal fogjuk elolvasni azt a fejezetet, amely a kultikus jellegű barlangok fölfedezésébe enged bepillantást, vagy azt a részt, amely a barlangi művészetek jellegével, vonásaival foglalkozik. Lamming izgalmasan, él- ményszerűen írja le a lascaux-i barlang festményeit és karcait. Megismerkedünk az igen jelentős művészeti alkotások korával és jelentőségével, de az ábrázolásokból elénk táruló egykori állatvilággal is. Érdemes volt a két könyvet nagyidból egyidőben megjelentetni. A magyar olvasótábor igényes és a mélységeket rejtő művészettörténeti könyvek iránt. A fentebb ismertetett két könyv is ezek közé sorolható. d. b. Retten« véletlen vagy át» kos gondatlanság indította eJ a fel vorsulva dübörgő va- gonettákat, ki tudta azt most. A szerelvény rohant le a pályán, a hegyről, gazdátlanul Dió mozdulatlanul elká- buva hevert a kődarabokon, és semmit sem tudott a rohanásról Pillanatnyi döbbenet után rohanni kezdtek. Lihegve, eszelősen a csúszós, meredek lejtőn, hogy elébe kerüljenek a c&illesornak. A csillék súlyosak, s az ember előttük összemorzsoliható virágfej. Hogyan is gondolhattak megállításukra.? Pilok ott rohant legelői egyre gyorsabb, egyre vészé t- tebb lett az irama. A többiek már nem; bírták. Kaposi ia felbukott egy kiálló gyökér- zetben. Csak Pilok futott. Maga se hitte, hogy egyszerre ennyi erő van nyurga, sovány testében. — »Dió veszélyben van, meg kell menteni!...« Nekiugrott az utolsó csillének. Elvétette az ugrást, nem tudott fellépni az alvázra, csak a csille felső peremét sikerüt a kezével elkapnia. A többiek úgy látták, hogy a kocsisor métereken át vonszolja maga után.» Aztán fenn volt. Előbb csak az egyik lábát feszítette meg a csilleszekrényt tartó vá2 peremén, aztán a másikat is mellé húzta. Odatapadt a hűvös fémhez, mint vizes üveghez a száraz levél. Aztán a kőre tornázta magát. Bakancsa alatt megbillent egy repedezett, nagy darab kő. Négykézláb igyekezett elérni a fék ernyedten billegő fogantyúját. Hasra feküdt a köveken, és úgy tekerte a fogantyút körbe-körbe. A csillék megrándultak, de alig. .érezhetően, mint lovak hátán a bőr, ha légy érinti. A kerekek visítottak a rohanásban, de nem volt ereje még egyet fordítani a fékkaron. A negyedik csille fékje használhatatlan volt. A fogantyú csak forgott körbe- körbe, de a kerekek nem szorultak. Az egyenetlen vaspályán jobbra-balra vágódtak a csillék. Kövek repültek szanaszét, két oldalt. A rázkódás, az éktelen zaj magához térítette Diót is. Rémülte^ emelte fel a fejét. Sápadt ar-,' cán nem látszottak a szeplők, csak a két szeme kerekedett sötéten. Az eséstől felsebző- dött homloka erősen vérzett Pilok kimerültén kapkodott levegő után. Reménytelennek látta a fékezést Pokolian csörömpöltek, ugráltak alatta a csillekerekek. »A váltók!« — hasított eszébe a felismerés. »A biztos halálba rohanunk!« A szerelvény jobbra kanyarodott valamit lassult a rohanása, de Pilok tudta, hogy ez nem jelent semmit.. Feltrtózhatatlanul dübörögnek a régi fejtés, az öreg bánya felé. Ott nyílt a pálya, a termelőtér fölé hajló sínvégekkel. Menthetetlenül a mélységbe zuhannak. A csillék összelapulnak, töredezetten szétrepülnek, mint az elpattant gyöngysor szemei. És ha leugrana? Próbált felállni. És Dió, vele mi lesz, s ő leugrani sem tud. Halálra zúzza mindkettőjüket a sok száz mázsányi kő és vas. ' Az ötödik csille fékje is rossz volt. Nyaktörő egyensúlyozással, sietve, négykézláb és hason csúszva vergődött, húzta át magát kocsiról kocsira. Ott volt a hatodik féknél Megszorította Recsegve, jajon gva, sival- kodva lassult az iram. Jókora kődarabok hulltak a sínek mellé. Az egyik vago- netta szekrénye kikapcsolódott, kibillent, és hatalmas porfelhő takarta be a közeli csilléket. Aztán megállt minden. Pilok behunyta a szemét, ö még mindig úgy érezte, hogy rohannak. Aztán leült a csille tetejére a kőire. Térdére fék tette véres ujjait Nézte a szeplős arcú, megrémült, fiatal fiút és fáradtan, kimerültén mosolygott Dió vinnyogva kúszott a lábaihoz. Elkapta a kövektől felsebzett, felhasogatott, vérző kezet. Hirtelen az arcához szorította. S fennhangon, keservesen zokogott SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. december ZL B >
