Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-21 / 296. szám

A beborult, szürke égből eredt a hó, feltámadt a széL Az északi szél, a csontig ható 40—45 fokos hideg a közeli Ural szorosam át Szibérából jött, és rásza­kadt a vidékre, átfújta a fa­lut, az utcákat a házakat, az embert; mintha egy csepp vérünk sem lett volna, úgy fáztunk. Szakadatlanul, sű­rűn hullott a hó. Ilyen sok havat még soha nem láttam. Pár nap alatt elállta az uta­kat, elszigetelte a községet a külvilágtól. A vonat se köz­lekedett. Pavlovka gyér éle- lemtartaléka csakhamar el­fogyott. Kiürültek az üzletek. Az üres bazárban már csak a szél fütyült, hordta a ha­vat, recsegtette a rozoga épü­letet. Az üzletajtókon cédula fehérlett: »Minden elfogyott Zárva.« Feleségem tanítványai, • a parasztgyerekek pár szem sültkrumplit, karaj rozske­nyeret, darab sült tököt hoz­tak az éhségtől meg-megtán- torodó tanár néninek. Hetekig tartott az ítéletidő. Majd lassan a vihar, ez a felbőszült zsarnok kidühöng­te magát, elcsitult, elpihent. Az élet, mint lázas nagy be­tegség után a gyermek, lá­badozni kezdett. A napsuga­rak először a feliegeiket tör­ték át, majd a nap langyos ölelésétől megenyhült a le­vegő, meglágyult a hó, a jég, éledezni kezdtek az emberek. Én is munkát kaptam a kol­hoz asztalosműhelyében. Munkámat liszttel, kenyérrel, krumplival díjazták. Már nem éheztünk annyira... A tavaszi napfény a ke­gyetlen fenevadat, az éhsé­get is elűzte. Klárát a menekülésinél ért sérülés, az éhség, a túlfeszí­tett munka nagyon megvisel­te, napról napra gyengült. A tanítás, melyet eddig öröm­mel végzett, egyre nehezebbé vált számára. Év végén bizo­nyítványosztáskor elszédült. Rosszul lett. A községi orvos beutalta a cskálovi kórházba. Vele együtt mi is beköltöz­tünk a városba. Cskálovtoan a vörös had­sereg házába kaptam mun­kát mint kárpitos. A parancs­nok, Vufcov százados, egy harminc év körüli, haliksza- vú ember, nemrég jött ki a kórházból, műlábbal, mert a bal lábát az ukrajnai fron­ton térdben letépte egy lö­vedék. M unkáiba lépésem napján a parancsnok behíva­tott az irodájába, és — ahogy most neveznénk.— le- káder-ezett Megkért, hogy mondjam el, hol dolgoztam eddig, beszél jele magamról, és a családom helyzetéről. Én mindent elmondtam neki. El- gcmdolkozva válaszolt: — Nehéz időket élünk... Maguknak is nagyon nehéz. Maguk messze, igen messze elsodródtak a szülőhazájuk­tól, itt' élnek velünk. Fele­sége a kórházban, maga a kisgyerekkel, anya nélkül. Ez még békében is nehéz. De van-e oyan ház, olyan család ma minálunk, amely­nek könnyű az élete? Az el­lenség kirabolta, tönkretette országunk nagy részét. Mi itt az Uraiban túl vagyunk ter­helve. Sok a menekült, a se­besült, a beteg, tömérdek ha­difogoly, katona, és az idete­lepített hadiüzemek. Ezt mind mi látjuk is. Ez a terület nem tartozott soha a szovjet állam éléskamrái ...közé. Sok i tt a megmunkál atlam szűz­föld, és az éghajlat, az idő­járás sem ~a. legkedvezőbb. Rövid a nyár, hosszú a tél és kegyetlen. Nekibúsúlva, ’ fejemet mel­lemre ejtve hallgattam a. szá­zados szavait, ö hozzám lé­pett, váliamra tette a kezét, és mosolyogva mondta: — Nem hagyjuk el magun­kat. Birkózunk, és leteperjük az ellenséget. Látja,, a szovjet földet már megtisztítottuk, és csapásra csapást mértünk. — öklével a levegőbe sújtott — Magyarországot is felszaba­dítjuk. Ezt mondom én ma­gának, és ezt üzenem a kór­házba a feleségének is. Kezet fogtunk. — Várjon egy kicsit! Mit küldjék a kislánynak? — Kö­rülnézett, íróasztalán egy pa­pírszeleten feküdt néhány szem kockacukor és egy ma­roknyi kétszersült. — Itt van, ez az én fej­adagom. Vigye haza, és adja oda a gyermeknek ... A lakásomon levél várt — K3 írt? Herman? — A feladó: Steinmetz Miklós ka­pitány. — A Miki! »Kedves Pali bátyám! Már régóta akarók írni neked, de a szakadatlan ütközetek, elő­nyomulás, na meg a pontos címed sem tudtam. Ezt a le­velet is a városi pártbizott­ságra adresszáltam, úgy gon­doltam, tudnak rólad és át­adják. Anogy elváltunk egymás­tól, én a családommal három nap múlva megérkeztem Orszkba, az öregekhez. On­nan nemsokára Alma-Atába kerültem, itt ért a behívó. Csapatommal végigvereked­SOMOGYI PÁL: lekben fe!zaklasson, hogy örömömben keblemre öleljem az újságot, és boldog, köny- nyes szemmel fel-alá rohan­jak a szobában. Elég volt ah­hoz, hogy fél éjszaka ne alud­jam. Kislányom nem tudta, mi történt velem, minek örülök olyan szokatlan, túláradó örömmeL —• Mi az, édesapám, mi van az újságban? — kérdez­te a gyermek. Odasiettem kis ágyához, magamhoz öleltem a gyere­ket, és ujjongva válaszoltam: — Kislányom, örülj te is, hazamehetünk, most már ha- zamehetünk! Az emigráció utolsó hónapjai* • Részletek tem a fél országot. Uk­rajnát, Gauciát. Nem volt könnyű, azt te is jól tudoa. Minden talpalatnyi földnek vér az ára, sok ver. tontos, hogy győzzünk. Nyo­mulunk eiore, szűkül a náci, mint a megvert kutya. Teg­nap hajnaluun leptük át a magyar határt. Képzelheted, hogy örültünk, és különösen én. A határon, ahogy bukdá­csoltam a bozotok közt, rád gondoltam Pali bátyám, a szökésed jutott eszembe. Tele van a szivem örömmel, ma­gyar földön járunk, erőlte­tett iramban, de nem érzem a fáradságot. Oly szép itt a táj, az erdők, hegy-völgy, minden. Csakhogy idáig jutottunk. Zsuppfeaeles, gerendás pa­rasztházban vagyunk néhá­nyon elszállásolva, itt írom a levelemet. Bajtársaim jóízű­en horkolnak már körülöt­tem. Tudod, nagyon kell a pihenő. Erős az iram, kemény a harc, és kell a tiszta fej... Zárom is levelemet, hisz amit akartam, megírtam. Feleségedet, kislányodat és téged erősen, ölel Miki. U. i.: Pestről majd többet írok.­Miklós levele éppen jókor jött Jólesett, megnyugtatott. Munka után estefelé siettem vele ki a, .kórházba,, a , felesé­gemhez. Ö is örült a levél-' nek. Bár nagyon nyugtalaní­totta már, hogy két napja nem voltam nála, — Erzsibe miért nem jött be veled? Mi van a gyerek­kel; már egy hete nem lát­tam. MR válaszoljak. Az igazat nem mondhatom meg neki, ez csak súlyosabbá tenné a helyzetét. Szívbeteg embert nem szabad felizgatni. — Máskor ő egyedül is be­jött hozzám — folytatta a feleségem. — Hipp-hopp, mint egy kis cica, beugrott az ablakon, és itt volt — Igen, igazad van — mondtam erőltetett nyuga­lommal —, de baj van a gye­rekkel. Tudod, még a múlt héten történt A tilalom el­lenére akkor is látogatási idő i után akart beszökni hozzád. Már fel is mászott az ablak­párkányra, miikor rajtakap­ták. Büntetésből eltiltották egy időre a látogatástól. Saj­nos, még a kórház tájára sem jöhet — hazudtam folyéko­nyan. — Ez baj, ez rossz — vá­laszolta Klára. — Igaz, az jó, hogy a gyerek élénk, a baj az, hogy a kórháziak ezt nem akarják megérteni. Na mind­egy, jobb, ha így van, mint­ha beteg lenne... A felnőttek, kórházából si­ettem a gyermekkórházba. Erzsikének azt meséltem, hogy az édesanyja jobban van, nemsokára meggyógyul, jó lesz, szép lesz újra az életünk. Testet, lelket ölő sú­lyos napok, hónapok voltak ezek. december 3-át ir­tunk. Azon a na­pon lekötött a mun­kám, újságolvasáshoz is csak este jutottam. Akkori szoká­som szerint először a hadi je­lentéseket kezdtem böngész­ni. Rögtön szemembe tűnt a hír: »Csapataink december 2- án felszabadították a Balaton­tól nem messze fekvő Kapos­vár városát, Somogy megye székhelyét.« A Pravda csak ennyit írt. De ez a pár szó elég volt ah­hoz, hogy engem testben, lé­A gyermek, aki Moszkvá­ban született, Szovjetország volt a hazája, nemigen értette meg az ón lelkesedésemet, bár sokszor beszéltünk neki Magyarországról. Hogy is ért­hette volna meg gyermek- ésszel, hogy mit is jelent ez a hír egy hazájától száműzött embernek? Mit jelent az, hogy végre a rég várt óra, és a sok küzdelem és szenvedés után visszatérhetünk szülő­hazánkba. K ünn elcsendesedett az idő, nem rázta a szél az ablakomat. Kinéz­tem: hailikan, nagy pelyhek- ben hullt a hó. Csend volt, éjszaka. Hátradőltem a szé­ken, és elmélyedtem gondo­lataimban. Gondolataim ott­hon jártak. Gazda Jenő ba­rátom szava jutott eszembe, melyet 1919-ben mondott, és azóta sem felejtettem eL Így történt: A bukás után minket, har­minc elítéltet láncravarve kí­sértek a kaposvári állomásra, hogy elszállítsanak a sopron­kőhidai fegyházba. A város visszatért urai ott csufondá- rosikodtak körülöttünk, vi­hogtak, röhögtek, élvezték szenvedésünket. Csukly úr, a potrohos városi főjegyző oda­szólt az őrség parancsnoká­hoz: Hadnagy úr, úgy vigyék ám el ezeket, hogy soha töb­bé Vissza ne találjanak!... Gazda Jenő, a délceg, barna legény, a Latinka-század egyik parancsnoka, nem bírta ki, hogy ne válaszoljon Csukly úrnak. — Visszajö­vünk! — Vágta oda határo­zottan, bátran, olyan han­gon, hogy a közelebb álló urak elsápadtak. Aztán jött a fegyház... a szökés, az emigráció. A börtönben, de különösen a nehéz, illegális harcok idején, amikor min­den lépésünk életveszéllyel járt, sokszor eszembe jutott Gazda Jenő szava: — Visszajövünk! önbizalom, hit, erő parázs­lóit ebben a szóban. Másnap reggel sietve men­ten* be a kórházba a felesé­gemhez. A fehér paplanon már ott feküdt előtte a Prav­da tegnapi száma. Derült arccal fogadott, és elcsukló hangosan szólt: — Felszabadították a mie­ink Kaposvárt! Visszame­gyünk! E szavaikat olyan hangosan mondta magyarul, hogy a szobában fekvő többi beteg is felfigyelt. Kórdőleg néztek rám, mi történt. Megmagya­ráztam nekik. A beteg ar­cokra mosoly ült a hír halla­tára. Aznap délután nem men­tem be dolgozni. Levelet ír­tam Moszkvába Szántó Re­zső elvtársnak, a Kommunis­ták Magyarországi Pártja megbízottjának. Arra kértem, hogy szerezzenek nekünk út­levelet, hadd mehessünk ha­za »Repülni szeretnék — ír­tam — nincs maradásom. Hív a szülőföld, hívnak a meghitt, régi utcák, házak, melyekre olyan sokat gondol­tam. A csendesen csobogó, csillanó, zöldes vizű Kapos folyó, a Tüskevári rét, ahol annyit játszottam gyermek­koromban. Hívnak a régi fiúk, az elvtársak, édesanyám sírhalma... Hív az élet, a szabadság, az új küzdelmek.« Aztán vártuk a választ. — Vonaton megyünk-e vagy repülőgépen? — kér­dezte nem egyszer. — Vajon engem, nehéz , be­teget, felvesznek-«? És ‘ott­hon talán meg is gyógyul­nék ... Tudod, a levegő, a hazai táj, a Duna és min­den ... Ilyenkor örömkönnyek mos­ták fonnyadó, halvány arcát. Egyik este sürgősen hívat­tak a kórházba. Mire odaér­tem, Klára már agonizált. Szép fekete szeme üveges volt, parányi szája szederjes, arca viaszsárga. Nem ismert meg... Ültem az ágya mel­lett, figyeltem a szívverését, száját, szemét. Néha hangta­lanul mozogtak ajkai. Egy­szer kinyitotta a szemét, rám meredt, és alig hallhatóan megszólalt: — Te vagy? — Elhallga­tott. Erőt gyűjtött, s így foly­tatta: — Ti hazamentek. — A hangja tiszta volt, és döbbenetesen nyugodt. Több szót, több hangot nem adott. Két nap múlva eltemettük. ig j évkor, 1945. január 1­én az újságban a Tá­jékoztató Iroda jelen­tésében ismerős név tűnt szemembe. A jelentésben ez állt: »Steinmetz Miklós kapi­tányt, szovjet parlamentert 1944. december 29-én Buda­pest alatt Vecsésnél a fasisz­ták meggyilkolták.« — A Mikit?! — szakadt ki belőlem a kérdés. Igen. Steinmetz Miklóst, aki önként jelentkezett, hogy szü­lőhazája fővárosát megment­se. A fegyvertelen, fehér zász­lós parlamenterre a fasiszták tüzet nyitottak, és agyonlőt­ték... Sokáig gyászoltam Miklóst. Szerettem ezt a fiút, szeret­tem és tiszteltem most még mélyebbre ivódott a lelkem­ben, és mélyebbre ivódott a gyűlölet is. I Szlrmay Endre: KEZDJÜK ELÖLRŐL— A gödröket ősszel feltölti a víz... szélhordta falevelekkel, fénylő bogártetemekkel, korhadt fűvel, törött ággal, költözőmadár kiáltással, kaviccsal, homokkal, szeméttel, elnémult gyermeknevetéssel — mintha a sodrás medret keresne, hogy az öröm is megférjen benne. A gödröket télen befújja a hó ... jéggé dermed minden horpadás, elnémul minden riadt horkanás, megcsontosodnak a vonalak, ködbe bújó síkra váltanak, mozdulatlan a lázadó szándék, kristálytükör — csak a fényre vár még — síknak tudjuk, mégis félünk tőle, hogy újra csak gödör lesz belőle. ősszel vagy télen — a gödörnek mindegy .. foglalatot ad emlékeinknek, megtöltjük, ha úgy hozza kedvünk, hogy beletúrva majd gyöngyöt leljünk, vagy elegyengetjük kínnal, hévvel, egy életre szóló szenvedéssel, s mire úgy látszik Jcész a munka, kezdjük elölről — hiszen csak a szél volt — mely egy életen át kacatjainkikal telehordta. &Sittből a rádió Botra támaszkodva járó, szemüveges férfi állt meg a ház előtt, és rövidlátó kíván­csisággal nézegette az egyik földszinti ablakot. Lábujj­hegyre állva próbált benézni a lakásba. Ekkor odalépett hozzá egy teljesen kopasz férfi, aki ed­dig a kapualjból figyelte, és megkérdezte, hogy kit keres. A szemüveges zavartan he­begett, hogy senkit nem ke­res, csak erre lakott huszon­egy éve, itt szemben, fent — mutatott a magas bérpalotára —, a hetedik emeleten, és azóta se járt erre. — Kérem, kérem! — mond­ta eléggé barátságtalanul a kopasz ember. — De miért nézett ebbe a lakásba? — Egy kis emlékem »an innen akkoriból — dadogta az idegen —, és hát nem jártam erre azóta sem. — Miféle emléke? — lé­pett egészen közel a kopasz férfi. — Ez az én lakásom. Akkor is az volt. Követelem, mondja meg! A botjára támaszkodó em­ber néhány pillanatig gon­dolkozott. — Szeretném — szólt —, ha nem haragudna rám és utólag elfogadná a bocsánat­kérésemet. A kopasz megragadta a karját: — Beszéljen már! — Nem tudom, emlékszik-e 21 évvel ezelőtt, 1948-ban volt, egy vasárnap kora dél­1944. Horst Thoran (Berlin) (Ezüstérem) (A Barátság Hídja fotókiállítás anyagából.) után én onnan Jeniről egy paradicsomot dobtam ennek a lakásnak az ablakába, mert elviselhetetlenül hangos zene szűrődött ki, és nem tudtam aludni. A kopasz ember szeme fel­ragyogott. — Persze, hogy emlékszem. Néhány hete költöztünk ide. Fiatal házas voltam. Ö volt a második feleségem — ne­vetett —, micsoda szép idők! — Nagyon sajnálom, hogy olyan neveletlen voltam... — Ugyan már — vágott szavába leacagva a másik. — Remek móka volt. Az a pa­radicsom úgy szétpattant az ablaktesten, hogy mindenki­nek jutott belőle. Emlékszem, kiróhantuhk az utcára. — Kicsit vitatkoztunk. — Mi az hogy! — kacagott a kopasz. — Pertuba lettünk. Én kiabáltam, hogy te csi­bész, trőger gyere le! — ... Én pedig leszóltam, hogy piszok hangoskodó, gye­re fel, ha akarsz valamit! A kopasz nagyot csapott a szemüveges vállára. — Isteni dolog volt. Milyen szép idők voltak! És mondd, miért nem jöttél azóta se felénk? — Még azon az őszön ki­költöztem a városból. — Nagyon sajnálom — mondta a kopasz. — Én egyébként — súgta bizalma­san — azóta még három asz- szonyt elfogyasztottam. A mostani — mutatott be az ablakon — a hatodik felesé­gem. És te? — Még mindig nőtlen va­gyok. — Ö, te szerencsés! — ölelte át a kopasz. — Külön­ben mi van veled? Én már két éve nyugdíjban vagyok. — Én most megyek — vá­laszolta a szemüveges. — Éppen az ezzel kapcsolatos dolgokat intézem, azért jöt­tem be a városba. — Na, egy kis időd azért akad. A találkozás örömére koccintunk egyet. Gyere be, pajtás, a család örülni fog neked! Szeretettel átkarolta t szemüvegest, és barátion be­invitálta a lakásába, ahol egykor olyan hangosan böm­bölt a rádió. A rádióban éppen halkat delet harangoztak. A szemüveges fülelt, ma je így szólt a kopaszhoz: — Erősítsd már a hangot hadd halljam a híreket! Ordas Náaéa SOMOGYI RlrlAP Vasárnap, IMA,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents