Somogyi Néplap, 1969. november (25. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

A KOMOLYZENE ES AZ IFJÚSÁG Szakmai körökben gyakran esik szó arród, hogy a hangversenylátogató kö­zönség nem »fiatalodik«. Egyeseknek határozottan az a véleménye, mások ugyan­olyan határozottan állítják az ellenkezőjét. Az Országos Fil­harmónia ifjúsági hangver­senysorozatainak az 1968— 69-es évadban mintegy száz­ezer bérlője volt. Mivel a fel­nőtt koncertek jegyvásárlói­nak életkorát nem tarják számon, ezért pontos adatok hiányában a vitázók csak szükkörű tapasztalataikra hi­vatkozva érvelitek, s mind­egyik tábor kitart a maga vélt igaza mellett Annak, aki figyelmesen körülnéz a koncerttermekben, észre kell vennie, hogy a közönség soraiban mind több a fiatal arc, mind több a ze­neértő, zeneileg művelt hall­gató. A közönség lassan ki­cserélődik. A változás hosszú évek következetes és rend­szeres uevelőmunkáj áriak eredménye. »Általános zeneismeretben odáig kellene eljuttatni az if­júságot, hogy kulcs legyen a kezében a nagy mesterek mű­veihez és csak rajta álljon, hogy megnyíljanak előtte. Az általános iskola tett is egy Ids lépést ebben az irányban, de még többet kellene tennie, ha nevének meg akar felel­ni«. — így jelölte meg a ten­nivalókat Kodály Zoltán 1946-ban. Azóta nagyot lép­tünk előre. Általános isko­láink minden gyermeknek ke­zébe adják azt a bizonyos kulcsot. Sokan hasznát is veszik, s eljutnak a nagy mesterek műveihez, sokan — és ezek vannak többségben — még nem élnek a nékik nyújtott lehetőséggel. Elégedetlenségre még sincs okunk. Világszerte elismert zeneoktatásunk megalapozza minden magyar fiatal zenei műveltségét, erre a biztos alapra épülnék a népművelés különböző formái. Kétségte­lenül ennek köszönhető, hogy a Jeunesses Musicales nem­zetközi szevezet ez évi össze­sített statisztikája szerint élen járunk az ifjúsági hangverse­nyek száma és látogatottsága tekintetében. Az Országos Fil­harmónia évenként mintegy ezer ifjúsági hangversenyt rendez Budapesten és vidé­ken, s ez már önmagában is biztosítja a hangversenyláto­gató közönség állandó után­pótlását. Közönségnevelés folyik a KIMENT A TORNÁCRA, a lugas alatt a kerítésig, s ki­nézett az utcára. Egy lelket sem látott. Hétköznap, tíz órakor ugyan ki járhat az ut­cán? A kertben két sor gyü­mölcsfa terebélyesedett. Meg- megáílt a fák alatt, nézeget­te az ágakon ülő zöld gyü­mölcsöket, a fiatal hajtások gyenge, átlátszó leveleit. A kerítés mellett két korhadt törzsű akácfa nyújtózkodott. Again madárfészkek sötétlet­tek. Vadgalambok röpködtek egyik fáról a másikra, mint­ha csak látogatóba mennének egymáshoz. A kert végében méhek dongtak. Átnézett a kerítésen: öt kaptár sorakozott a fák alatt. Az egyik előtt Kovács Pista bácsi guggolt. Egy pil­lanatig zavartan bámult az öregre. Amióta nem látta, na­gyon megöregedett. Arca csu­pa ránc, a haja meg olyan fehér volt, mintha befestette volna. Köszönt. — Nagy időre jöttél? — Két napra. — Az öregeket látogatni? Hát kell is. Ki tudja, meny­nyi időnk gan még hátra? — Eljár az idő. — Hogy vagytok? A csa­lád? — könyökölt a korlátra. Kicsit nehezen lélegzett. — Köszönöm. Megvagyunk. És maguk? — Mit számítunk már mi? Vagyunk, nem vagyunk, egy kutya — legyintett. Pipára gyújtott. — Itt tiblábolok, mióta nyugdíjas vagyok, mé- hészkedem. Milyen szorgosak ezek a kis állatkák. Hordják, gyűjtik a mézet, hogy egész 'évben böviben legyenek, én meg meglopom őket. Elve­szem azt, amit fáradsággal szereztek. Ilyen az ember. zeneiskolákban is, az ifjúsági kórusokban, zenekarokban, és az Ifjú Zenebarátok Klub — foglalkozásain, amelyek kö­zéppontjában kifejezetten a hangversenyélmények feldol­gozása, megbeszélése áll. Nem meglepő tehát, hogy a hang­versenytermek széksoraiban itt is, ott is felbukkannak azok a fiatalok, akik e zenei közösségiek valamelyikében sajátították el az alapismere­teket Kik járnak rendszeresen »felnőtt« hangversenyekre, és hogyan reagálnak a zenei él­ményekre? — Ezt érdemes volt megfigyelni az őszi zenei hetek budapesti hangverse­nyein, amelyek a szokottnál is több fiatalt vonzottak. A »profik«, a zeneakadé­mia és szakiskolai növendé­kek minden este ott voltak. Rendkívül szigorú kritikusok, igényeiket még viláhírességek sem mindig tudják kielégíte­ni. A »profik« hivatásuknál fogva járnak hangversenyek­re. A kis gimnazistákat, főiskolai és egyetemi hallga­tókat a zene iránti őszinte szeretet és érdeklődés kész­teti arra, hogy zsebpénzükből, ösztöndíjukból bérletet vásá­roljanak. S lassan a koncert­termek törzsközönségéhez számíthatók azok a huszon- egynéhány éves dolgozó fia­talok, akik néhány évvel ezelőtt még azért versengtek, hegy hangversenyjegyet nyer­jenek az ifjúsági klubok iz­galmas vetélkedőin. Ök vala­mivel kevésbé szigorúan kri­tizálnak, de szintén nagyon igényesek. Az őszi zenei hetek hang­versenynaptára sok eseményt ígért — változatosan ösz- szeállitott műsorokat, kitű­nő hazai és külföldi együtte­sek és szólisták közreműkö­dését, érdekes, új művek be­mutatását. Így mindenki ki­választhatta az ízlésének, érdeklődésének megfelelő bérletsorozatot. Az új stílus keresése meg­lepően sok fiatalt vonzott, a mai magyar szerzők művei­ből összeállított három ka­marahangversenyre. Feltűnő volt, hogy a borban hozzá­BÁBA MIHÁLY: GÉZA IS RÁGYÚJTOTT egy Kossuthra. Semmi kedve nem volt beszélgetni, de már nem hagyhatta ott az öreg Kovácsot, akit gyermekkora óta ismert, akinél oly sokat eprészett. Hallgatott, és azon töprengett, mit is kérdezzen vagy mondjon. Kovács für­késző tekintettel vizsgálta ar­cát. — Nem találkozol ott fenn az enyéimmel? — Ritkán. — Mékkel? — Egyszer Juliskával. Ment a gyerekkel. Helyes kis fiú. — Hm. Az. En akkor lát­tam, amikor kétéves volt. Az­óta nem hozták haza. Pedig már iskolás. Hát a Pistivel? — Pistivel? — fújta ki a füstöt Géza. — Nem is olyan régen, a villamoson. — Szolgálatban volt? — Kalauz. Beszélgettünk. Jól vannak. A lánya már gimnazista. — Az a. Kitűnő tanuló. Küldtek fényképet. Volt egy­szer itthon. Mikor is? Igen, liúsvétkor múlt két éve. Az­óta nem láttam azt az unokát se. Hát Bözsiékről nem tudsz valamit? — Nem. Vele nem találkoz­tam. — Az urát látták a tévé­ben. Fehérék szóltak, mert nekik van. Elmentem ■ meg­nézni, de én már nem lát­tam. A tavaszi munkák gé­pesítéséről beszélt. Azt mond­ják, okosan. De hát kutyát sem ér a tudomány, ha min­júk közelálló fiatal zeneszer­zők — Bozay Attila, Jenei Zoltán és Durkó Zsolt — da­rabjait fogadták szívesen, valamint Kurtág György új dalciklusát. Az új müvek megítélésében biztos érzékkel igazodtak el, érezhető volt, hogy nem idegenkednek az újszerű hangzásoktól. A fiatalok többségét mégis az előadói produkciók érdekelték elsősorban. Ne­hány kivételtől eltekintve, amikor a nagy nevek bűvö­lete eltakarta előlük a kö­zépszerűséget, úgyszólván mindig érzékenyen reagáltak az előadói produkcióra. Ezárt részesítették nagy ünneplés­ben a szezon megnyitó hang­versenyét vezénylő Ferencsik Jánost, s ezért tapsolták ki vagy tízszer Bartók 3. zongo­raversenyének előadása után Kiss Gyulát. A Magyar Rádió és Televí­zió zenekarának Brahms-est- jén is jól vizsgázott a fiatal­ság, megiéreztók a 2. szimfó­nia előadásának minden rész­letfinomságát, és őszinte lel­kesedéssel hívták ki újból és újból Lehel Györgyöt. Szünet után Andre Wattsot, a B-dur zongoraverseny szólistáját zárták szívükbe. A világhírű néger-magyar származású zongoraművész méghódi tóttá a fiatalokat A gondos megfigyelő ha­sonló jelenségeket észlelhe­tett minden este, Bartók Mik­rokozmosz-sorozatának elő­adása alkalmával éppen úgy, mint a Bécsi Filharmoniku­sok hangversenyén, a Musici di Róma hallatlanul finom muzsikálása alkalmával, vagy a fiatal művészekből álló Liszt Ferenc Kamarazenekar János Passió-előadásán. A zene mindenkié! De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm... — írta Ko­dály mintegy két évtizeddel ezelőtt. A helyes utat ö maga mutatta meg Akik az úton elindultak, már tudják, hogy a zene szebbé, tartalmasabbá teszi életüket. Hiszünk abban, hogy példájukat mind többen követik. Szávai Magda denki a maga feje szerint csi­nálja. — Baj van? — Baj nincs. De tavaly egy kaszálás lucerna odaveszett, elrohadt, nem volt, aki meg­forgassa, behordja, kazalba rakja. Kovács legyintett — Ez a baj. Az emberek meg morognak, mert keve­sebb a kereset Géza a korlát széléből le­tört egy darabkát, ujjal kö­zött morzsolgatta. — A méhek jól fizetnek? — Tudom is én. Csak bab­rálhatok velük. Nem a haszo­nért. A kert ajtajában megjelent Géza apja. Körülnézett, kala­pot■ emelt, amikor meglátta Kovácsot, aztán visszahúzó­dott. — Apád is beteges. — Nyolcvanhárom. — Annyi, mert amikor én bevonultam huszárnak, ó ak­kor szerelt le. Akkor még élt a nagijapád. A kert is puszta volt. Nem volt abban egy gyü­mölcsfa sem. Ezt már apád ültetgette, a szólót is. Jó ter­mészete van, szerei a fával babrálni. De a fiatalok — le- gyintett megint — mind el­mennek. Legalábbis az enyéi- mek. — Gyuri matadt. — Dehogy maradt. Egy éve ö is elment. Nem maradt itt­hon egy se. Apádéknak jó, mert ott az öcséd. Gondját viseli az öregeknek... A té­len beteg voltam. Kijött az orvos is. Feküdtem. De be­mbrus a késő órákig töprengett, hogy mit írjon az életrajzába. Amikor a hideg szo­bában leült az asztalhoz, és a tollat megkocogtatta a tin­tásüvegben, azt gondolta el­tökélten: egy ilyen jó állás elnyeréséhez feltétlenül jó­kat kell írni magamról. De még egy óra múltán is csak a tollat forgatta az uj­jal között, egyre bizonytala­nabbul, mert a legfontosabb mondat, az első, nem jutott eszébe. — Csak tudnám, hogy mi az, ami kedvező színben tün­tet föl, és mégsem hat di­csekvésnek — töprengett Ambrus. Például azt is beír­hatnám, hogy nem vagyok a szenvedélyek rabja. De ezzel nem kezdhetem. A télen Is megfogadtam, hogy egy álló hónapig egyetlen korty szeszt nem iszom. Be is tartottam, csakhogy akkor az igazság megkívánja tőlem, hogy azt is elmondjam: ha rám jön valami, mert ez meg szokott történni velem, akkor képes vagyok három napig egyfoly­tában inni, és huszonnégy óra alatt elszívok száz ciga­rettát is. Ráadásul nem is azért, mert nem tartom sok­ra az életemet, hanem azért, mert vannak idők, amikor nem tudok ellenállni, és ilyenkor alig különbözhetek a megvetésre méltó embe­rektől. Ennek a kettősség­nek pedig az a magyará­zata, hogy egyszerre vagyok hajlamos a jóra és a rosszra, ami nem vall rokonszenves egyéniségre, mert hiszen sok­szor a véletlen játékaitól függően adott percben lehe­tek ez is, meg az is... Ügy feküdt le, hogy egy sort sem írt az életrajzból. Majd reggel mindent póto­lok — ígérte magának, és ez­zel az elhatározással aludt el. Reggel fél hatkor csörgött az óra. Ambrus nem borot­válkozott, nem mosakodott, nem gyújtott be, télikabátját a hátára terítette, és az asz­talhoz ült. L ehunyt szemmel ke­reste a megfelelő szavakat, majd len­dületesen, mintha megértette volna a dolgok nyitját, leírt egy mon­datot: »Önök nem gondol­hatnak olyant, amit én ne tudnék végehajtani...« Ambrus örült a határozott mondatnak, aztán egyre el­lenszenvesebbnek tűnt, végül is áthúzta. Bekapcsolta a rá­diót, amely a napi időjárás­teg lett az asszony is. Egyik ágyban én feküdtem, a má­sikban meg ö. Az ajtót nem csuktuk be, hogy a szomszé­dok be tudjanak jönni, ha észre veszik, hogy már régen nem láttak bennünket. Két napig csak az orvos nyitotta ránk az ajtót. Az hozta el a gyógyszert is. Harmadnap jött aztán Keserűné, és főzött egy kis meleget. Hát így vagyunk itt, öcsém. Irtunk a jányunk- nak, hogy küldje haza az uno­kát. Nem lehet, mert iskolá­ba jár, nem mulaszthat. Szó­val, magad uram, ha szolgád nincs... Keserű mosoly bújkált szá­ja szögletében. Megtömte pi­páját és rágyújtott. Géza le­hajtotta fejét, egy göröngyöt taposott szét. — Apádéknak jó, ott az öcséd. Másképp ök is úgy len­nének, mint mink. Hiszen te sem tudsz hazaszaladni min­dig, ha baj van... GÉZA ELLEPETT A KOR­LÁTTÓL. Lassan, andalogva ment a fák alatt, vissza a kis kertbe, a lugas alá. Anyja a tornácon hámozta a krump­lit. — As öreg Kováccsal be­szélgettetek? — kérdezte Gé­zától. — Azzal. — Nekik jó — sóhajtott az anyja. — Nagyon, nagyon jó. A gyerekek jönnek, meg kül­dik a pénzt, a csomagot. A Gyurink meg csak egyet gon­dol, és szalad haza megláto­gatni az öregeket. A nejét a tévében is látták. Nekik jó... nagyon, nagijon jó... Géza bólogatott. Nem bírt megszólalni. Valami rettene­teseii szorongatta a torkát. Letépett egy szőlölevelet, és addig gyűrte, sodorta, mig a zöld, sűrű lé végig nem csor­dult az ujjain. jelentést ismertette: mínusz egy és plusz öt fok között. Egy kis bölcsességet kelle­ne beleírni .az életrajzomba, hogy ■ jóindulatot ébresszek magam iránt — gondolta. — Azt is beleírhatnám, hogy nem szeretem az érzelmes dolgokat. Az érzelmeskedés az anyáknak, meg a kamasz­lányoknak való. Ekkor csöngetett a postás. Expresszlevelet hozott »Anyádat kórházba vitték. Ha tudsz, gyere haza. K. Sa­nyi.« Ambrus azt gondolta: Is­tenem, az anyám! Mindig Úgy éreztem, hogy nem sze­retem eléggé... Szeretett volna valamit ír­ni. A szekrényben talált az üveg alján egy kis vodkát, I I THIERY ÁRPÁD: Expressz­iévé! aztán körülményesen be­gyújtott, de kevés volt a fa, és feladta, hogy melegben ír­ja meg az életrajzot Végül is előkereste a rezsót, és teafő­zéshez készülődött. — Az is valami — morog­ta. Teafőzés közben állandóan az anyjára gondolt, nem ösz- sze-vissza, hanem egyetlen napra, amikor bevonult ka­tonának. Egy nagy üzem ud­varára gyűjtötték őket. Me­leg volt, egész idő alatt tű­zött a nap. Az udvar egyik sarkából a másikba vezé­nyelték őket, és órák teltek el, mire biztossá lett hogy kit, irányítottak a páncélo­sokhoz, és kit a tüzérekhez. A salakos portól már délben retkes volt a zokni alatt a lábuk. Ambrus anyja a rácsozott vaskerítésbe kapaszkodva fi­gyelte az eseményeket Lát­szott rajta, hogy egy-egy hangosabb ordításra össze­rezzent, és szomorú tekinte­tével azonnal Ambrust ke­reste. Majd amikor Ambru- sékat különböző alakzatokba kezdték sorakoztatni, kapu­tól kapuig röpködött, való­sággal mint egy fehér szár­nyú madár, s egész nap ét- len-szamjan csak arra a percre várt, amikor majd Ambrusékat kivezetik az ud­varról, és elindulnak az állo­máson várakozó vonathoz, és akkor lesz egy pillanat, ami­kor megfoghatja a fia kezét. A többiek vigyorogva kér­dezgették tőle, hogy ki az a lelkes öregasszony a kerítés­nél ... Árnyékos szögleteket keresett az udvaron. — Meg lehet itt fulladni a hőségtől — panaszkodott a hadnagynak, s lopva az any­jára pillantott. A rádió híreket közölt. »Az AP jelenti Washing­tonból: az amerikai anyák ezrei elárasztják az elnököt olyan levelekkel, amelyekben felszólítják, hogy karácsony­ra valósítsa meg a békét Vietnamban« ... Ambrus felfigyelt. A fejé­ben átsuhant egy megviselt, kemény arc, de ez csak egy pillanatig tartott. Az arcon rajta volt az egész háború. Az expresszlevélre pillan­tott, és még egyszer elolvas­ta: »Anyádat kórházba vit­ték. Ha tudsz, gyere haza. K. Sanyi.« — Érdekes, hogy éppen ő írt — gondolta Ambrus. Legalább nyolc éve nem lát­ták egymást. Alig fűz hozzá valami, és éppen ő írt. Volt a folyó déli szakaszán egy kis öböl, azt együtt fe­deztük föl. Egyszer ránksöté­tedett a folyón, s félelmünk­ben cérnahangunkon elkezd­tünk énekelni. Ez minden. Meg egyszer egy rozoga csónak­kal átkeltünk a folyón. Ö megszólalt a víz közepén: — Milyen mély ez itt. — Én pedig azt mondtam: ez a vi­lág egyetlen folyója, amely­nek nincs feneke. A rádió azt mondta: az AP jelenti Washingtoniból... Ambrus a rádióra nézett. Az arca kiismerhetetlen volt. — Ezt riVintha bemondták volna már az előbb — tűnő­dött. — Karácsonyra valósít­sa meg a békét Vietnamban. Ambrus összegyűrte a pa­pírt, amire az életrajzát akarta megfogalmazni. — Azt hiszik — morogta magában —, hogy ünnepna­pon gyötrébnesebb a halál, mint máskor. — Az amerikai anyák fá­radhatatlanul teleröpködik a világot — gondolta szomo­rúan —, a ferde szemű anyák pedig lekuporodnak a bam­buszfedezékek mélyére. Szegény anyák, elég nekik, ha a fák és a vizek sűrűjé­ből előbukkan egy hízásra hajlamos ember, s meghajol­va azt mondja: Karácsony van, és mi garantáljuk, hogy mostantól negyvennyolc órán át nem gyilkoljuk le az önök kedves fiait, de negyven- nyolc óra elmúltával sajnos, semmit sem garantálhatunk, ezt meg kell érteniük... ^ B ecsomagolt a táskájá­ba. Nem írt egy soft sem. Majd, ha visz- szajövök, ha még szabad lesz ez a jó állás, megírom az életrajzo­mat Megkönnyebbült, hogy ha­lasztást adott önmagának, s ez az elhatározás megnyug­tatta. Összeszámolta a pén­zét, vasúti költségre elég volt, többre nem. Az aj tőből még visszapil­lantott Az expresszlevél ott feküdt az asztalon, felsértve s gyűrötten, mint egy ma­dár, amelyik repülés közben mély sebet kapott KILENC KERESZT Vinko Vedlin (Maribor) felvétele (Bronzérem) (A Barátság Hídja fotókiállítás anyagából) SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. november 23. / Ilyen az ember

Next

/
Thumbnails
Contents