Somogyi Néplap, 1969. november (25. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-16 / 266. szám

1 karfái előre lendítette,

nagyvilágias mozdulattal fel- löttyintette a kabátja ujját, s megnézte a karóráját: éppen egy perc telt el, amióta utoljára leolvasta az időt. Semmi más nem történt azóta, csak az idő telt

Az alkonyi nap éppen szembetalálta az alacsony építésű kis házat. Miska nagyot sóhajtott, s most végre mozdulatra szánba el magát: kicsit előrelépett, kicsit meg- roggyantotta a térdét, keresztbevetette a lábát, s a hátát ugyanakkor nekivetette , a konyhaajtó fóliájának. Aztán megint belesüllyedt a mozdulatlanságba. »-Milyen jó lenne, ha őrségben is lehetne így állni!-« Kényelmes volt ez a testhelyzet a csöndes, ritkaszép későőszi alkonyaiban.

Kicsinek és alázatosnak látszott körülötte minden, semmire sem lehetett haragudni. Az eresz majdnem egyvonalba esett a homlokával. Eddig még soha nem tűnt föl, milyen kicsi ez a ház. »összement a körlet« — gondolta. Három hónapja volt itthon utoljára. Akkor még nyár volt. Elmosolyodott: jóleső bizsergés futott át rajta, hogy az otthonát körletnek nevezte. Néha mégiscsak haza kell jönnie, karácsonyig már úgysem jön — gondolta, s agymunkának éppen elég volt ennyi.

Lassan átitatódott a feje a csönddel, érezte mint szállnak ki a füléből a zajok: a závárzat kattogása, a harckocsimotor nehéz bőgése és a laktanyái élet számtalan dübörgése A nagy élvezkedés- hez már csak egy hiányzott: a cigaretta. Miska a zsebébe nyúlt, komótosan, gondosan formált mozdulatokkal előszedte a dobozt és a gyufát. Rágyújtott

Ekkor végre az udvaron is történt valami: az apja kivezette a lovat a kúthoz. Miska nem mozdult Nézte az apját a lovat aztán a kút- ostor mozgását, és hallgatta a ló patájának cuppogását a sárban. Amíg az apja felhúzta a vizet, rápillantott Előbb csak egy röpkét amolyan előlegszerűt, aztán — amíg a ló ivott —, hosszan és nyomatékosan is a fián tartotta a szemét

»Mit néz? — tűnődött A ruhámat? Vagy nem látott még katonát?« — évődött magában Miska. Szégyelt volna megmozdulni. Inkább megszólalt

Hogyhogy itthol van a ló?

— kérdezte.

— Elkértem a vezetőségtől két napra — válaszolt az apja.

— Könnyen ideadták?

— Nagyon megértő a vezetőség.

Ennyit mondott az apja, de Miskának ennyi is elég volt a bosszankodásra. Nem véletlenül mondta így az apja. Másnak nem így mondta volna: »Megértő...« »Megértő. ..« »Mit kellene megértenem?« — méltatlankodott Miska Megvillant a szeme, s most haraggal szívott bele a cigarettába. Az apja közben elvezette a lovat.

Nem sok ideje maradt a mérgelődésre. Mint valami üde dal perdült be a kapun a húga. A boltból jött, kenyeret hozott meg valamiszalagot.

Motyogva jött feléje a

gyorslép tű, szőke leányka, és ott folytatta a beszélgetésüket, ahol abbahagyta, amikor elment a boltba. Miska szinte a mosdótálból válaszolgatott neki akkor, most meg már kimosakocjva fogadta itt az eresz alatt.

— És mi következik az őrnagy után?.

— Alezredes — mondta Miska mogorván. Unta ezt a témát.

» — És azután? — kérdezte a húga, s bement mellette a

konyhába.

— Ezredes.

A kuncogást még meghallotta, aztán odabent is elcsendesedett minden.

Az udvaron sem mozdult már semmi. Miska csak állt, kezében a cigarettával, hátát az ajtófélfának düntve, keresztberakott lábbal, s cigarettázott. Előbbi nyugalma, békéje, jóérzése azonban elillant Valahogy kínossá vált számára ez a nyugalom, ez a csönd, ez a háborítatlanság. Eldobta a cigarettát, rá8

Csurka István:

SZABADSÁGON

taposott a maradékára. Mindkét kezét zsebrevágta.

Ekkor az anyja bukkant föl az istálló mögül. Szakajtót tartott a kezében. »Megint félretojnak a tyúkok« — állapította meg Miska, látva az anyja bosszús ycát.

Az anyja röpke pillantást vetett rá, és elfordult az üres góré felé. »Ott legalább ötnek kell lennie« — gondolta Miska.

Valamikor nagyon szerette a góréból kihozni a tojásokat. szerette a góré szagát s különös, rezgő, fojtott világát, amikor a lécek közt áttört a forró napsugár. Régen volt

Az anyja már beért a gó- réba. Lehajolt. És elfelejtett

háttá a fejét, a vaskarika a jászolhoz verődött Aztán szalma zizegett A konyhában is motoszkáltak már, s halkan, suttogva beszélt a húga az anyjaval. Varjúcsapat károgott messze, magasan, valahol kint a határ fölött, s egy pillanatra lehuppant a hangjuk ide az udvarba.

Miska ismét az órájára pillantott. Szerette volna, ha történik valami. De semmi, egy percig még ismét semmi, aztán végre egy kucsma bukkant föl a kerítés élén. Vonult a kapu felé a horpadt kucsma, aztán néhány lépésnyire a kaputól, ahol megdűlt a kerítés, kibukkant az sic is. Köves János nézett be a kerítés fölött.

felemelkedni. »De sok van...« gondolta Miska, de rögvest kis is kellett vernie a köny- nyed gondolatot a fejéből, mert az anyja nem a tojások miatt maradt úgy lehajolva. Öt nézte, onnan benl- ről, a lécek védelme mögül — a lehajlás műveletével is álcázva magát.

Miska lesütötte a szemét,

nem volt ereje visszanézni. Nem volt erre ok s magyarázat Egyszerűen szégyellte. Borzalmas volt az érzés, hogy az anyja már csak így, leselkedve, takarózva meri nézni őt. Mi van? Mi történt? Megbánta már, hogy kiállt ide az eresz alá nézelődni. Dehát mit csináljon? Ö most nincs szolgálatban.

Végre jött az anyja a góréból, és a konyhaajtó felé közeledett. Szinte tolta maga előtt a szakajtót, mint valami bizonyítást, magyarázatot. Miska behúnyta a szemét egy pillanatra, de így sem volt jobb, mert így meg az előbbi kép rajzolódott ki a szempillája mögött: a meggörnyedt, sovány, tágranyílt szemű alak a góré homályos rácsozata mögött. Az anyja.

Egy lépésnyire állt tőle. de semmit sem tudott leolvasni az arcáról,

— Fáradt vagy? — kérdezte.

— Nem — Mondta Miska.

Az anyja ‘nem szólt erre

semmit, bement mellette a konyhába.

Miska ismét’ rágyüjtott. de most már nem a nyugalom édessége, hanem az idegesség fojtós tüze kívántatta meg vele a cigarettát. Az első beleszívás utáni megnyugvásban egy pillanatra elképzelte a dolgok derűsebb folytatását. Most bemegy a konyhába, leül a kisszékre, s valami tréfás laktanyái mesét tálal az anyja meg a húga elé.

Csak eddig tudta kitalálni. Nemcsak a mesélés volt lehetetlen, de már maga az is, hogy bemenjen a konyhába. »Kár volt hazajönni« — gondolta.

Hangok szálltak ki az istáiéból. Az apja noszogatta az állatokat. A ló megrázA

holt ágban lovakat fürösztötiek. Prüszkölő horkanásuk, meg a kísérő emberek kiáltozása felhallatszott a magas partra.

Dohai a takaró fűben hevert.

Nem is hallotta a közelgő lépéseket, az ódáiról rávetődő árnyékra figyelt fel.

— Szép jószágok, mi? — kérdezte valaki.

A hangjáról felismerte Kovácsot. Bosszankodott, hogy a pihenőjében megzavarta. Azt is tudta, hogy egyköny- nyen nem rázhatja le. Dörmögve válaszolt.

— Azok.

— Még így a közösben is fejlődnek. Szívós fajta — mondta nevetve Kovács.

I Dobat behunyta a szemét. Maga elé képzelte a másik lilás szájszélet, barnás fogait, cserzett bőrét. A legszívesebben felugranék.

Hirtelen kinyitotta a szemét. Kovács mellette guggolt.

— Na, mi az, elállt a szavad?

— Most éppen a csöndet szerelném. Te még sose kívántad?

Egyszerre mosolyra szaladt a szája.

Párizs. Henning Damgard-Sorensen dán művész dekorációs kiállítása. A művész az egyik monumentális alkotásával.

— Te már megint itthon vagy? — kérdezte vigyorogva, s csúfondárosan.

— Megint — mondta Miska, s mit tehetett egyebet, nevetett.

— Jó itthon, ügyi? — állt meg Köves János a megdűlt

kerítésrészben.

— Jó — mondta Miska.

— Hát, látom — évődött tovább Köves, és végigmustrálta Miskán a ruhát.

Az apja kiállt az istállóajtóba a vasvillával. Köves üdvözölte egy pillantással és egy mozdulattal. ,

— Micsoda a te fiad oda- fönt a néphadseregben, Mihály? — kérdezte tettetett komolysággal.

— Honvéd — felelte az apja.

Köves csettintett a nyelvével, és megcsóválta a fejét.

— Nem csekélység — mondta.

Állt még egy darabig ott a kerítés előtt, aztán ismét mosolyra húzódott a szája.

— Időnként cserélhetnétek azért — mondta.

— Nem olyan gyerek ő — legyintett az apja, s visszament az istállóba. '

Köves János is elvonult,

köszönés nélkül. Mintha nem is kedély es kedni állt volna meg itt.

Most már minden világos volt: Megint a régi nóta, a régi kívánság: gyere haza fiam, gyere haza, mert itthon a helyed. Szóban, levélben, panaszban, sírásban, borban, kacagó csalogatásban hányszor meg hányszor kifejezték már ezt az örökös kívánságukat. Még a nyáron is, amikor utoljára itthon volt. Most meg már csak hallgatnak, beletörődtek. Ezután mindig ilyen rideg lesz ez a ház? Ilyen idegen?

Metsző, éles fájdalom hasított Miskába. Istenem, mikor fogják megértni? Mikor?

Az anyja szava bukdácsolt ki a konyhából:

— Gyere, fiam, enni! Kihűl a levesed.

MINDEN VAGYA EGY VÍZIPISZTOLY VOLT; olyan ami műanyagból készült és tíz méterről is pontosan el lehet vele találni a lányokat.

Szigetivel szaladtak felfelé a lépcsőn, amikor az első emeleti fordulóban meglátták a táskát. Nem is táska volt az, hanem szatyor. Túlmentek rajta, de aztán lelassítottak. Körülnéztek a lépcsőházban. A ház üres ilyenkor délelőtt. Csak a másik udvar átjárójában láttak egy öregasszonyt, aki éppen bement egy ajtón. Szigeti fogta meg a szatyrot A kapuban a házmesterrel találkoztak. Kéadi bácsi végignézett rajtuk, de ezt a gyerekeknek amúgy is fenntartott szigorú pillantásával cselekedte.

Ügy kétszáz métert tettek meg, közben befordultak két utcába, de amíg szaladtak, megváltozott a város. A máskor közömbös vagy in» kább barátságos utcák elsötétedtek.

Végül bementek egy kapu alá, és izgatottan kotortak bele a szatyorba. Zoltán krumplit tapintott és zöldséget, Szigeti szerencsésebb volt, mert ő egy rettenetesen kopott pénztárcát emelt ki belőle.

— Fussunk! — szólt Szigeti, aki a dolog kezdete óta magához ragadta a vezetést. Kiugrottak a kapun, közben beleütköztek egy asszonyba, aki szitkozódva fordult utánuk. A ligeti téren álltak csak meg, leültek egy pad támlájára.

— A szatyrot otthagytad? — szólalt meg nagynehezen

Zoltán.

Szigeti bólintott.

— Csak krumpli volt benne.

— Nyisd már ki! — sürgette Zoltán barátját.

— Félsz, hogy meglógok?

Végül Szigeti előszedte

zsebéből a zsákmányt. Egy százas volt benne, egv ötvenes, meg egy húszforintos. Apró egy fillér sem. A bankSIMON EMIL:

Nyugalom

— Majd a sírban. No, meg most is. Pontosan azért kerestelek meg itt. S nagyon jó, hogy megtaláltalak.

Dobat felfigyelt. Mit akarhat tőle Kovács, ami ennyire sürgős, fontos lenne? — Ezen tűnődött.

Kovács lekasalt melléje, és suttogóra fogta a hangját.

— A sógorom üzent érted.

— Értem?

— Tudod, a sógor nem fukar ember. Mindig a szíve volt a légnagyobb! — Cigarettát kotort elő a zsebéből, rágyújtott. — Kétezer tégláját kellene elfuvarozni.

— Az iyen fuvar nem tisztességes ügy. A magad véreit akarod megcsalni.

— Az én véreim? — kuncogott Kovács. — Véreim, amióta az én véremet magukba szívták!

— Keressetek másvalakitr

— mondta haragosan Dobai, és eldűlt.

— Gondolhattam volna! —

— dohogott Kovács. — Mondtam is a sógornak: nem vagy te Tóth Ernő!

Dobai villámgyorsan felpattant, és nézett le a fekvő emberre.

— Tóth Ernő? Hogy jön ide a neve?

— Kovács elsápadt, a szája mosolyra húzódott, aztán remegve meggörbült, ráncokba szaladt a homloka.

— Nem tudom — mondta kínnal. — Csak ügy eszembe jutott.

Dobai előtt, mintha képen látta volna, hirtelen minden megvilágosodott. Két hónapja Tóth Ernő Kovácsék tanyája közelében felborult a vontatójával, s meghalt. Megállapították, hogy pálinkát ivott. Egyébként nem vöt szokása az italozás. A felesége azt

szatyor

jegyeket a volt tulajdonos kicsire hajtogatva, egészen a tárca mélyére dugta.

— Nem rossz — forgatta a pénzt Szigeti.

A sarki közértben felváltották a százast, majd visz- szamentek a térre.

— Tessék, ez a tied! — nyújtott át neki nyolcvan forintot.

— Miért csak ennyi? — kérdezte ekkor Szigetitől, aki még mindig kezében tartotta a pénzt

— Miért? — nézett rá értetlenül. — Nyolcvan nekem, ez a tizes pedig Gyökérnek — magyarázta.

Erre bólintott, bár ezután még évekig nem értette meg, miért járt Gyökérnek ez a tizes, amikor ő részt sem vett az egészben.

Kezét zsebre dugta, kitapogatta a pénzt A vízipisztolyra gondolt, s el is határozta, hogy kettőt vesz belőle.

— Na, csao! — vetette oda Szigetinek, és elindult.

— Várjál! — rántotta visz- sza a fiú. — És ezzel mi lesz? — mutatott a kiürített pénztárcára.

— Eldobjuk — vonta meg a vállát Már nem érdekelte semmi, egyedül akart maradni a pénzével.

Szigeti legyintett

— Jól van, majd elintézem magam — ezzel elindult a másik irányba. Csak fél füllel hallotta, hogy Szigeti utánaordít: — délután fölmegyek hozzátok.

öt játékboltban is járt, de vízipisztolyt sehol sem kapott »Kifogyott« — mondták az eladók. »Nézz be öcsi holnap«, — ajánlotta egyikük.

Hazaért, ekkor jutott csak

vallotta, hogy bizonyára ráerőszakolta valaki. De ki? Sohasem derült fény arra sem, mit keresett Kovácsék felé.

— Szóval hozzátok indult? — kérdezte keményen Dobai.

Kovács is felállt, ruhájáról leszedegette a bogáncsot, s a rátapadt fűszálakat.

— Nem tudom miről beszélsz, testvér —» monta barátságos hangon. Mér induli is. Néhány lépés után azonban megállt, és visszafordult.

— A fuvar az semmi. Csak tréfáltam.

— Várj! — kiáltott utána Dobai.

Kovács mintha nem hallotta volna, ment tovább, gör- nyedlen, akár a , terhet ci- pelők. Dobai tehetetlenül nézte

• t isszafordult a víz felé. A y lovakat már elhajtották, teljes lett a csend, s( ágálom. Akkor arra gondon hogy amíg fel nem deríti az igazságot, nem heverhet a fűben, vem nézegethet gondtalanul.

Egyszerre megfordult, s rohanni kezdett Kovács után.

ismét eszébe a tolvajláa.

Csak a bátyja volt otthon, készülődött valahova, s ügyet sem vetett rá.

— Karcsi! Kell pénz? — ment be a fürdőszobában fé- sülködő bátyjához, és odanyújtott neki két húszast

— Hát te meg honnan szerezted? — vette el a pénzt Karcsi, és barátságosan megveregette öccse vállát

Zoltán hebegni kezdett valami pénztárcáról, amit találtak. Karcsit túlzottan nem érdekelték a részletek. Tizedszer is megfésül ködött, barackot nyomott az öccse fejére, és elment A lakásban egyedül egyre rosszabbul érezte magát. Izzadt, szédült, megpróbálta végiggondolni az eseményeket, és minduntalan a házmester, Kézdi bácsi szigorú képe jelent meg előtte.

összekuporodott az ágyban.

ARRA ÉBREDT, hogy az

anyja hajolt föléje.

— Kisfiam, mi történt veled?

— Semmi, semmi bajom — hadarta gyorsan, és felugrott. Szegőné azonban visszanyomta az ágyba, hőmérőt dugott a hóna alá.

Mielőtt még édesanyja orvosit hívott volna, azt lódította, hogy talált egy forintot a konyhaszekrényben, és mignont vett érte. Biztosan romlott volt, és az okozta a

bajt.

Szigeti másnap reggel tíz óra tájiban állított .be hozzájuk. Kezében ott volt a tegnapi szatyor.

— Nyugi öregem! — nevette ki fölényesen Szigeti, és bevonult a szobába. Kényelmesen elhelyezkedett egy széken, aztán elmesélte, hogy itt járt már az este is, de Zoli mamája nem engedte be. Azt mondta, hogy Zoli lueszül lett valami süteménytől, és alszik.

Nyár volt, szünidő. Nem is ez a lényeges, inkább az. ami másnap délelőtt történt. Ahogy hazafelé jött a térről, egy kis cédulát vett észre a kapualjban.

Füzetből kitépett kockás papírra írta valaki, rossz helyesírással, a reménykedő sorokat.

»Szegény özvegyasszony vagyok. Tegnap délben elveszett a szatyrom. Százhetven forint volt benne. Arra kérem a becsületes ...«

Alatta egy név és egy cím.

— Sápadt vagy öregem — vetette oda a bátyja, amint hazaért.

— Olvastad? — kérdezte félénken.

— Igen — válaszolta Karcsi. — Többet ilyet ne csinálj, mert tolvaj lesz belőled!

Csendben álltak egymás mellett.

AZTÁN EVEK TELTEK

EL, s ő még sokat gondolt az esetre. Szabályos tolvaj- lás volt az, nem vitás.

Még ma is előfordul, hogy néha felvillan előtte annak az öregasszonynak az alakja. Ügy gondol vissza rá, ahogy tanáraira emlékezik az ember.

Benedek B. István

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, 1999. november lí.