Somogyi Néplap, 1969. október (25. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-12 / 237. szám
fi nyitott autóbusz Rómához közeledett. — Hölgyeim és uraim — szólt az idegenvezető —, hamarosan megpillantják az Örök Város hét dombját. Olyan vidéken járunk e pillanatban, mely a világ legna- nagyobb íróit ihlette versekre, csodálatos leírásokra, s a legnagyobb festőknek nyújtott témát alkotásukhoz... Itt vagyunk hát — gondolta magában Armand. — Ez az a római táj, amelyről Goethe és Stendhal s annyian mások... — Nálad van a Stendhal- kötet, kicsim? — Igen, édes — mondta Armand fiatal felesége, akit Olaszországba hozott el nászúira. Laura épp akkor végezte el a bölcsészkart, s már mindkettőjüknek megvolt a tanári kinevezésük egy kisvárosba; így hát minden jel szerint boldogan kezdhették a közös életet. A szálloda az Aventius domb tetején állt. Ez a név olyan 1 történelmien, olyan tiszteletreméltóan csengett a fülüknek, hogy alig akarták elhinni az elébük táruló látványt Armand figyelte Laurát, ahogy elrendezi apró kis tárgyait a közös szobában. A fiatalasszony aortán bevonult a fürdőszobába, s kulcsra zárta az ajtót mintha védekeznie kellene. Armand pedig elnyúlt az ágyon, hallgatta a’ madarak ériekét, s az ablakon át bámulta a tájat Amikor Laura visszajött fájdalmasan állapította meg azt amit mar úgyis tudott hogy asszonykája kedves teremtés ugyan, de máris fakó es kövérkés. — Nos, akkor menjünk ebédelni, kedves! Jó? Laura azt felelte; »Igen, persze«, de tudta, hogy nem ezt várta. Hogy mit azt nem tudta pontosan, de nem ezt Először aperitifet ittak egy kávéház teraszán. Kis tengerparti kávéház volt ez, szinte megbújva a házak között Armand figyelte az előtte elhaladó nőket akik majdnem mindnyájan szépek voltak, többnyire barnák, de akadtak halványbőrűek is, akiket óvott a napfénytől a márvánnyal borított udvarok hús, boltozatot mélye. — Milyen szépek a lánycfc ebben az országban! — Nem figyeltem — mondja Laura. _ ____________ — Ez vitathatatlan — erő- sítgette Armand. Illenek ehhez az országhoz. Szinte ezekhez az utcákhoz teremtették őket ' Laura mosolygott — Es ón nem illek ehhez az országhoz? Armand gyengéden átkarolta a vállát. — Téged szeretlek. Egész nap sétáltak. A vacsorát egy kicsiny, a belső udvarban, narancsfák között berendezett vendéglőben költötték el. Hangulatos vendéglő volt. A harmonikái dalai az andalúz népdalokra emlékeztették. Laura azt mondta, hogy ez bizonyára a spanyol hódoltság emlékét őrzi. Majd az olasz reneszánszról kezdtek beszélni, a szenvedélyekről, s azokról a férfiakról, akik nem csupán egyetemi professzorok voltak hanem egyszemélyben művészeik, politikusok és katonák is. — Mennyi lendület! — szólt Armand. — S ugyanakkor gondolj csak bele, lei is volt az a Machiavelli tulajdonképpen! Sokgyerekes családapa, akinek csupa bosszúság jutott osztályrészül. — Igaz — mondta Laura —, és valószínű, hogy azoknak az embereknek nagy része, akikről úgy képzeljük, különleges életük volt, talán egyszerűen fájóslábúak voltak, vagy a feleségük nem is volt olyan csinos asszony, avagy éppenséggel csak kínlódva tudták kifizetni a házbérüket. Armand nevetett. Boldog volt, hogy Laurát most is, mind mindig, szórakoztatónak találta, mert mindig voltak ötletei. fi harmonikás Sí: lókat játszott. A szomszéd asztalnál megpillantottak egy fiatal nőt, négy férfi társaságában. A pincér megjegyezte, hogy az egy nagyoai híres színésznő, de Ők nem ismerték. Csodálatosan szép, szabályos vonásai voltak, büszke római arca. Félig lehúnyt szeme fölött hosszú szempilla, Armand észrevette, hogy a könnyű ruha alatt a keble fedetlen. Laura előtt Armand- nak csupán egy-két kisebb kalandja volt, szerény, egyszerű diáklányokkal, akikkel hosszú-hosszú leveleket váltott tanulmányaikról s az életről. Be az a nő ott szemben! Bizony, azzal lenne jó most végigsétálni a híres Via Appián. De hiszen én Laurát szeretem, csak őt szeretem — PIERRE COURTADE; A nászút véne mondogatta magában egyre hevesebben. Legszívesebben azonban rögtön otthagyta Tóira Olaszországot, s visszatért volna Caenbe, ahová a kinevezésük szólt. Caenben Laura a helyére kerülne, a valódi életben, nem úgy, mint itt, ahol díszleteik között mozog, amelyek közé nem illik. — Ne nyúlj az orrodhoz! — szólt rá ezúttal türelmetlenül — Meg elmérgesedik minden. — Hogy érted azt, hogy elmérgesedik minden? — nézett föl rá csodálkozva. Armand átkarolta Laurát, és magához szorította. Az asz- szony lecsukta a szemét. Amikar elmentek, száz Urát adtak a harmonikádnak. Gyorsan teltek a napok Rómában, de azért — anélkül, hogy maguknak is bevallották volna — mindketten megkönnyebbültei!;, amikor eljött a nap, hogy elutazzanak Cap- ri-ba. Sajnos, eleredt az eső. A máskor napfe iyés táj ezért úgy tűnt nekik, mintha valahol Normanidiában járnának. Forro kávét ittak a magukkal hozott termoszból, s Armand megbékélve figyelte a szőlővel borított s a csúcson már ködbe vesző dombokat. Nápolyban már kisütött a nap. — Káprázatos táj! Valóságos álomvilág! — lelkendezett Laura, amikor megérkeztek. — Lehet, hogy díszlet, de gyönyörű díszjet. Ah, hogy szeretnék itt maradni!... — Biztos vagy benne, hogy nem vágynál vissza Caenba? — Miért; mondod ezt nekem? — nézett a férjére Laura. — Ne nyúlj az orrodhoz, mert megdagad, és az egész utazás alatt gyötörni fog! — Ügy gondolod, hogy nem vagyok elég szép? — Számomra te vagy a legszebb. — Szájon csókolta Laurát... — Bolond vagy — szólt Laura, mikor ismét lélegzethez jutott S aztán, a harmadik nap délelőttjén, Armand egyszerre kitört — Tulajdonképpen mit keresünk mi itt? — Hát nem érzed jól magad, drágám? Mi történt veled? Az az érzésem, hogy Róma óta valamit elhallgatsz előttem... — Ugyan, drágám, szó sincs róla. Ésszerűen úgy találom, hogy valami abszurditás van a levegőben... Ügy érzem, minden hamis. — De hát az ég, a tenger, a mandulaligetek... Ezek nem hamisak! — De igen. Az emberek közelségétől még ez is hamissá válik, — Mi nem vagyunk úgy általában emberek. Mi, mi vagyunk. Körülöttük, a tengerparton nyüzsgött az éiet s a való- színútlenül kék hullámokból egyszeresek kibukkant hófehér fürdőruhában az a fiatal nő, akit annak idején négy férfi társaságában láttak a római kiskocsmában. — Nézd, ott az a színésznő, akivel Rómában is találkoztunk! — Bizony — felelte Laura —, lehet, hogy egyenesen te utánad jött ide. Armand nevetni kezdett. — Mit szólnál hozzá, ha itt ebédelnénk? — kérdezte. — Nagyon drága lenne — szólt Laura —, és különben is az ebédet mindenképpen felszámítják a szállodában. — Igen, igazad van — mondta a férfi, és melankolikus pillantást vetett a strandvendéglőbe betérő karcsú, fehér fürdőruhás nő után. — Különben mindegy — vetette közbe Laura —, ha te annyira szeretnéd, együnk itt. Legalább végre örülsz valaminek. Az utóbbi napokban úgyis olyan érzésem támadt, hogy nem vagy boldog. — Ugyan, hogyne lennék boldog. Micsoda csacsiságokat beszélsz, kis Laurám. Ügy veled, hogy túl sokat nézem a nőket? — nevetett később. — Képzeld el: »-Egy caeni gimnáziumi tanár a nászútján otthagyta fiatal feleségét, és megszökött a híres olasz színésznővel«. Ezen már Laurának is nevetnie kellett. De aztán elko- morodott, s Armandba kapaszkodva megszólalt: — Nem érzem jól magam. Szeretnék visszamenni a szállodába! Az is lehet, hogy terhes vagyok. — Komolyan gondolod? Nem vagyok biztos benne, de könnyen lehet. Am: and gyöngéden magához vonta és megcsókolta az asszony gyöngyöző homlokát Laura huzzásimult, úgy kérdezte: — örülsz neki? Tudom, hogy nem könnyíti meg az életet, de majd elrendezzük. — Laura mély lélegzetet vett, aztán megkönnyebbülten folytatta: — Kér, hogy most, a nászúton történt. De sebaj, majd máskor is eljövünk. — Nem, nem — tiltakozott Armand. — Olaszországba soha! (Fordította: Zilahi Judit) CSOKONAI IDÉZÉSE Ünnepség nélküli, csendes évforduló ez, tulajdonképpen csak gondolatokba pólyáit múltidézés: százhetven esztendeje annak, hogy a csurgói gimnáziumban tanított Csokonai Vitéz Mihály. Az erdővel, árnyas ligetekkel teli tájon Csokonai gyakran indult kiadós sétára diákjaival, s közben megismertette őket a botanika, a természettudomány fogalmaival. A poéta — mint egyik tanítványa, Gaál László feljegyezte — a nappalok óráit diákjai között töltötte, s rtkellemetesen és mu- lattatólag tanította a különben száraz deák rhetorikát« "Éjszakánként gyertya lángjainak világánál olvasott, jegyzeteket készített terve» - zett tankönyvéhez, vagy éppen gondolatait jegyezte fel verseihez, színdarabjaihoz. A költő egyik elismert kutatója, Boros Dezső írja tanulmányában, hogy Csokonai széttörte Csurgón az oktatás akkori merev formáit, mert nemcsak az osztályteremben foglalkozott _ tanítványaival, hanem séták közben is. A települést körülölelő erdőség csendje kedvező feltételeket teremtett a kis peripatetikus iskola számára. Nem a zord szó, a virgács, hanem a Csokonaiból áradó humánum biztosította a rendet a költő tanítványainak körében. Nincs túlzás- abban, amit a Csokonal-emlékpad a gimnázium parkjában. Horval János bronzrellefje a gimnázium aulájában. poéta életének ismerői állítanak: Csokonai a felvilágosodás korának humanizmusát, filantrópiáját honosította meg háromnegyed esztendőre a csurgói iskolában. Csokonai mindössze egy töredék évet töltött Csurgón. Helyettes tanárként alkalmazták a Jénában tanulmányúton levő Császári Ló- zsi Pál távollétének idejére. De így is, néhány hónap alatt is elérte, hogy szerették tanítványai Néhány jelentős művet is alkotott itt; közülük- kiemelkedik a »Cultura vagy Pofók« és »Az özvegy Kanyoné« című bohózat, melyekét diákjaival is előadatott. Az előbbiben a szereplő diákok elénekelték a »Hej, Rákóczi, Bercsényi ...« kezdetű dalt, s ezt az esetet az iskolát alapító földesúr, Festetich György — talán a bécsi ud« var retorziójától tartva — »menthetetlen hibának« minősítette. 1800 tavaszán Csokonai elbúcsúzott az iskolától, s mint Gaál László írja: »a tanítványok között a legkeményebb természetűek is alig bírtak órák múlva is fájdalmaikból magukhoz térni«. A hajdani iskola épülete ma is áll a járási székhelyen: a mezőgazdasági szakmunkásképző iskola tanulóinak ad otthont (Csokonai u. 24/a), s falán márványba vésett szavak emlékeztetnek: -itt élt és - tanított * Csokonai. B. T. * Pierre Courtade francia író, 1915-ben született. Rövid ideig angol nyelvet tanított, maid újságírással foglalkozott. A második világ» háború idején részt vett az ellenállásban. Hosszú éveken át az Hu- manité moszkvai tudósítója volt. Híresebb művei: A körülmények, Felsőbbrendű állatok, A fekete folyó, Jinrmy, A Vörös tél. 4 mikor jó huszonöt esztendővel ezelőtt Ben- cze Jenő vállalati könyvelő és felesége, született Márkus Piroska házasságot kötöttek, örökölték Márkus nagymamától a zugligeti családi házukat. Ebben a házban született és nőtt fel az első gyerek, a most huszonkét éves János, majd a második is, az immáron tizenkilenc éves nagylánnyá cseperedett Ilonka. A fiú egyetemista, a lány tavaly végezte el az élelmiszeripari technikumot. Amióta a gyerekek felnőttek, a mama is dolgozik. Statisztikus egy óbudai vállalatnál. A kis család békés és kiegyensúlyozott élete a múlt év elején megváltozott: a mama tisztán száznégyven- ezer forintot nyert a lottón, annak a két szelvénynek az egyikével, amelyet, hetenként kitöltött, bízván a szerencséjében, mint annyi sokan mások. — Naív lélek vagy Piroskám, ha azt hiszed, hogy pont neked lesz majd ötös találatod — mondta nem is egyszer Bencze a feleségének. — Nem vagyok olyan nagyigényű, és telhetetlen sem vagyok. Én megelégszem négyes találattal is — felelte az asz- szony. És amikor kifizették a száznegyvenezer forintot, valóban nagyon elégedett is volt. Eleinte egészen jól indult a tervezés. Különösen az csi- gázta föl a családot, hogy nyáron, a szünidőben, a mama pénzt és fáradságot nem kímélve, meglepetésként mind a négyük számára háromhetes külföldi lBUSZ-uta- zást szervezett a Dalmát tengerpartokra. Szerfelett elégedetten, vidáman ét napsütött barnán Földes György: A PÉN érkezett haza a család kis otthonába. — Nem ismerünk rád, Piroska — mondták a kartársnők a hivatalban, és nem győzték dicsérni, hogy menynyire megfiatalította a lottónyeremény meg a nyaralás. De nemcsak ennyit mondtak a kollégák a hivatalban, hanem azt is mondták, hogy »adj kölcsön, Piroska, nyolcezer forintot, mert hisz te most gazdag vagy«, és azt is mondták, hogy »adj kölcsön, Piroska, tizenötezret, hogy be tudjam fizetni a nekem juttatott szövetkezeti lakásra az alaptőkét«. Legalább húszán kértek tőle kölcsönt a vállalatnál, ezertől húszezerig, mire Piroska azt felelte, hogy előbb meg kell beszélnie a családdal, mert hiszen harmincezret már elköltötték a nyaralásra, és a megmaradt száztíz ezerrel más tervük van. e ezt Piroska csak úgy Iß mondta, mert az otthoni tervek korántsem tisztázódtak még. Ütban a nyaralásból hazafelé, a vonaton már volt ugyan némi vita, de Piroska abbán egyezett meg a férjével és a két gyerekkel is, hogy majd nyugodt körülmények között otthon megbeszélik az egész ügyet. Már az első vasárnap, amikor együtt volt a család, sor is került erre. — Bözsinek feltétlenül adnunk kell húszezer forintot — mondta Bencze a feleségének. ■=« Mert ha mi ilyen jó helyzetbe kerültünk, akkor vegye meg Bözsi is az új bútorokat. Talán könnyebben férjhez tud majd menni. — Egy vasat sem adunk Bözsi néninek — horkant föl János —, inkább vegyünk egy Wartburgot. Ha szétaprózzuk a pénzt, semmire sem telik. — Szó sem lehet kocsiról — mondta határozottan Ilonka. — Csak azért, hogy János a fruskáival éjjel-nappal furikázzon rajta? Inkább építsünk egy nyaralót a Dunakanyarban! A papa még közölte, hogy neki kell három öltöny ~uha meg egy tavaszi kabát, János szmokingot és szarvo^bör zakót igényelt, Ilonka két tavaszi és két nyári kosztümöt kért. Ezenkívül egy kisesté- lyit, hogy majd télen legyen miben elmennie az üzemi bálra. Csak éppen a mama nem kért semmit, hanem elővette a noteszát, és a golyóstollával egymás alá fölsorakoztatva jegyezni kezdte, hogy ki mit igényel. A noteszlapra először fölírta: »Kölcsönök a hivatalban«, és sorolta egymás után: Berekné nyolcezer, Godai Juci ezerötszáz, Ferenciné tizen öt ezer, Makai Berci húszezer Letenyei hétezer, Kengyel be esi, a hivatalsegéd ötszáz. - Összesen: ötvenkétezer forin • Amikor ezzel végzett, v rovatot nyitott. »Kiadások o családra«: Bözsinek bútorra húszezer, Jánosnak Wartburg hetvenezer, Ilonkándk víkend- ház nyolcvanezer, apunak m három öltöny és egy tavaszi kabát kilencezer, Jánosnak szmoking és szarvasbőr zakó négyezer-ötszáz, Ilonkának két tavaszi, két nyári kosztüm és egy kisestélyi hatezerötszáz, nekem egy gyapjúsál százötven forint, összesen százkilencvenezer-egy százötven forint. — Ez összesen annyi, mint — ismételte félhangosan — százkilencvenezer és egy- százötven forint — majd fölnézett a számoszlopról és így szólt: — Az en kedves kis családom világosan láthatja, hogy mindenre nem telik. Ha hozzáadom az itthoni igényekhez a hivatali kollégáim kívánságait, akkor kétszáznegyvenkétezer és egyszázötven forintra lenne szükségem ahhoz, hogy mindenkit kielégítsek. — Ha anyu így fogja fel a lottónyeremény ügyét — siránkozott Ilonka —, és ennyire semmibe veszi a család érdekeit, akkor kár minden szóért. — Ügy látom — szólalt meg a mama némi szomorúsággal, de nem kevésbé gúnyosan —, hogy a pénzből is megárt a sok. És én Csak arra lennék kíváncsi, mi lett volna akkor, ha véletlenül egy ötös találattal és kétmillió forinttal áldott volna meg a sors? f 's a pénzig nem törődve a család zúgolódásával — ötszáz forint kivé- telével — bent hagyta a takarékban, és sem a hivatali, lem a családi igényekből lemmit sem elégített ki. Az tszáz forintot pedig másnap evitte Kengyel bácsinak, az >reg hivatalsegédnek, nem is ölesönbe, hanem ajándékba. És az elsejei fizetéséből megvette magának a százötven forintos gyapjúsálat... SOMOGYI NÉPLAP VMinua. IMA ■M«»m I
