Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
Tüskés Tibor: BERZSENYI ÉBRESZTÉSE* A kor, amely fölkap, az olcsó népszerűség szárnyára ültet, majd épp oly gyorsan elejt neveket, nem kedvez a klasszikus értékeknek. Berzsenyinek különösképpen nem. Ma már nem Kölcsey igaztalan vádjával szemben kell megvédeni, hanem a nevére boruló hallgatás és feledé- kenység miatt kell perelni. Az iskola előbb bebalzsamozta, fennköltnek mondott, de nem értett ódák, zord memoriterek költőjévé aszalta, akiből felnőttkorra legföljebb néhány üres szállóige maradt; majd — a közelmúltban — a világnézeti fejlődés lehetséges útját példázta vele, s megfeledkezett arról, hogy Berzsenyi mégis csak költő volt elsősorban, és ami változás, alakulás, ellentmondás erezete kirajzolódik pályáján, azt költő módjára képekben, látomásokban élte át Az iskolát tegnap elhagyó diákban néhány fakó emlék mozdul meg nevének hallatára. — Fakó emlék egy korról, amelyben nemzetté nőtt a magyarság! S ha a firtató kérdések nem apadnak, talán még mélyebben pirulni kell, mert megeshet, hogy Berzsenyit Batsányival vagy Bessenyeivel tévesztik össze, — olyan írókkal, akik ha kortársak is, de egymástól világosan elkülönülő egyéniség, sors és életpálya hordozói voltak. Verseit kevesen olvassák, ritkán szavalják. Hiányoznak a diákkor meghitt, iskolasza- gú emlékei, amelyek nevének hallatára visszadobbannának. A türelmetlen kérdezőnek fáradt legyintés a válasz: Mit akarsz ma ezzel a »borzas bajszú magyar«-ral, ezzel a szőrmók emberrel, akit már kortársai »különcké«-nek tartottak, s aki magát niklai remetének, somogyi Dioge- nes-nek titulálta? Nem érdemelne-e többet korunktól Berzsenyi? Valóban múlandóságra ítélt-e költészete, amely a változó, szárnyas idővel együtt elrepül? A mai olvasó nem talál verseiben hozzászóló, korszerű, gondjaira rímelő eszméket? A legfájdalmasabb talán, hogy költészetének elutasítása gyakran egy rosszul értelmezett korszerűség nevében történik; modernnek kikiáltott irányzatok majmolá- sával jár együtt Berzsenyi zsúfolt, látomá- sos, nagyon is modem képeit avultnak bélyegezni és némely divatos hazai vagy külföldi névért lihegni, legalábbis gyanús. Berzsenyit hallgatással, elmarasztaló jelzőkkel gyilkolni és a külföldet Utánzó léhaságot oltárra „emelni, nem az igazi költészetet szolgálja. Meg kellene érteni, hogy a régiesség látszata gyakran korszerű tartalmat takar, a modernség és újszerűség meze mögött pedig gyakran újramelegített avittság lappang. Berzsenyi az a költő, akinek látszólagos régiessége nagyon is modern művészetet rejt Berzsenyi a költészet korszerű értelmezését hirdette. Tudta, hogy ugyanaz a szó szerepelhet a szakácskönyvben és a versben, mégis mást jelent. Vallotta, hogy a verset művészetnek, poézisnek kell tekinteni. Az olvasót arra döbbenti rá, hogy a líra is valóság, de egy más minőség. »Az egész poézis sült bolondsággá válik, ha azt hideg szemmel nézzük« — mondta. Nem nyelvi furcsaságait, mitológiai utalásait akarjuk ' elfogadtatni a mai olvasóval, hanem példaszerű komolyságát, mellyel az ihlet perceit várta, etikus magatartását, amelyben a költői öntudat és önkritika, a társak keresése és a magány vállalása egyaránt megfért. Verseiket amúgy borzasán útjára bocsátó fiatal, avagy szófolyásban leledző nem is olyan fiatal poéták elgondolkodhatnának, hogy ez a hatvan éves korában meg•Elhangzott. Martyn Ferenc Berzsenyi-rajzai niklai kiállításának megnyitó ünnepségén. halt költő alig másfélszáz verset hagyott az utókorra, de köztük olyanokat — Levéltöredék barátnémhoz, A Pesti Magyar Társasághoz, Döbrentei Gáborhoz, A Balatonhoz, A közelítő tél, Búcsúzás Kemenesaljától, Osztályrészem, Magyarokhoz, A táncok, Fohászkodás —, amelyek nem mint lepréselt virágok, »örök antológia-darabok, hanem — mint lelket és szellemet tápláló erő és érték — ma is élnek. Berzsenyi költészete korszerű azért is, mert kihívás a provincializmus vádjával szemben. E jelzővel nemcsak őt, irodalmunk jobbik felét is gyakran illetik. Berzsenyi a provincián, ■ magányban, az irodalmi élet csoportjain és belháborúin kívül maradva, vidéken élő költőként a kor egyik legimpozánsabb életművét valósította meg. Felismerte, hogy a nép erejéből, legjobb nemzeti hagyományaink szellemében s az akkori európai gondolkodás leghaladóbb eszméjének, a felvilágosodásnak forrásából kell megújulni. A nemzeti gondolatot egybekapcsolta az emberiség fejlődésének döntő kérdéseivel. Egy kis nép, a magyarság sorsával foglalkozott, de azzal az igénnyel, hogy az emberiség egyetemes érvényű parancsaihoz mérje Az elfeledett Berzsenyi ébresztésére vállalkozott a festő, Martyn Ferenc, amikor rajzsorozatot készített a költő életéhez és verseihez. Martyn a modern magyar piktúra egyik legerőteljesebb és legtalányosabb, európai horizontú, s ugyanakkor gyökeresen magyar alakja. Miután végigrajzolta a világirodalom több remekét — Ramon Lull verseit, Cervantes Don Quijote-ját, Mallarmé verseit, Joyce Ulyssesét, Petőfi Apostolát, — eljutott, pontosabban visszatért egyik legnagyobb hatású ifjúkori olvasmányélményéhez, Berzsenyi verseihez. Illusztráción a közhiedelem általában azt érti, hogy a művész lefordítja az író szavait; ahol fenyőfáról beszél, ott fenyőfát rajzol, s ahol cilindert visel a hős, ott nem rajzol zsirardi-kalapot A legkönnyebben illusztrálható szövegek tehát az egyértelmű, kevéssé bonyolult s az irodalmilag nem mindig legértékesebb művek. Amit az író szavakkal tökéletesen, jól elmondott, azt úgysem lehet — vagy kell — lefordítani egy másik művészet, a rajz, a kép, a vonal nyelvére. Martyn szinte szándékkal keresi azokat az önmagukban tökéletes, s éppen ezért szinte »lefordíthatatlan-« textusokat, amelyekhez csak hozzáadni, amelyeket csak kommentálni lehet Illusztráció sosem puszta »fordítások«, sosem pusztán azt mondják el, amit az író szavakkal már elmondott, hanem kiegészítések. Martyn illusztrációi egy más korban élő, más nyelven beszélő művész kommentárjai, rajzos meditációi: öntörvényű alkotások, új művészi produktumok. Babits Mihály egyik tanulmányában a jó előadóművészt az igazi illusztrátorhoz hasonlította.- »Ki az az illusztrátor? Mit jelent az, hogy az előadóművész — illusztrátor?« — tette föl a kérdést. Majd így válaszolt: »A jó-illusztrátor azt a kész és szerves műalkotást, amit az írótól kapott, úgy egészíti ki képeivel, hogy avval együtt, amit ő ad hozzá, egy másik kész és szerves művet alkosson. Persze ez az új mű más természetű lesz, mint a régi volt; nem is tisztán irodalmi mű és nem is egészen és csupán az író intenciói szerinti.« Martyn Berzsenyi-rajzai annyiban is eltérnek a hagyományos illusztrációtól — sőt a maga korábbi irodalmi kísérőrajzaitól —, hogy nem annyira az író műveihez —- ezúttal Berzsenyi verseihez —, hanem az író életéhez kapcsolódnak. Martyn a költő életét és egyéniségét hozza közel a mai nézőhöz, hogy ezáltal elvezesse annak művészetéhez, költői világához. Egy sajátos költősorsot jelenít meg, s megrajzolja, hitelesen megeleveníti annak egész társadalmi környezetét, sajátos táji hangulatát, atmoszféráját. Martyn Berzsenyije nem az önképzőköri zengzemények ódaköltője, nem mitológiai rejtvények és arabeszkek mögé rejtőző Horác-epigon (aminek az utókor egy időben szívesen kijátszotta), hanem egy töprengő, magános férfi, aki lassan ejti a szót, érzelmei kifejezésében tartózkodó, ritkán lepi meg az ihlet órája. Súlyos gondok nyomják vállát: magára vette népe sorsát, és fürkész szemekkel kutatja Európa jövőjét Látjuk a versírás pillanatában, amikor papírt terít térdére vagy asztalára; látjuk lóháton, nyeregben, barátai között, magánosán, köpenyébe burkolózva; látjuk a balatoni táj keretébe állítva, a présház küszöbén s hintójábán ülve. S végül megtörtén, mikor már »háborúit az élet vidám álorcája«, majd kiterítve, a halottaságyon, melyre egyetlen gyertyaláng vet fényt... A festőművész Berzsenyi emberi magatartásának nagyságát érezteti meg, azt a virtust, lelki nemességet, erkölcsi fölényt, ami messze kortársai fölé emelte. S meg- éreztéti azt a művészi igényt, ami a helyi, népi gondokat, a »mezei szorgalom« kérdéseit és az egyetemes érvényű kérdéseket — mint a polgári haladás ügye, Napóleon szerepe — tudott egybemémi. Martyn Berzsenyije népe sorsán és a felvilágosodás embereszményén töpreng. Nikién, vidéken, a provincián él, de életről és erkölcsről, népről és nemzetről sző korszerű gondolatokat • * • Berzsenyi korában csaknem egy hétig tartott az utazás kocsin Nikláról Budára. Ma ennyi idő alatt az ember rakétán megjárja az utat a Holdig és vissza. Nikla Berzsenyi óta sem lett világváros. Megközelítése csaknem annyi gonddal jár, mint a költőt 1814-ben fölkereső barátoknak, Wesselényinek, Döbrenteinek, Pataky Mihálynak. Talán szokatlan, hogy egy művész, akinek képei Párizs és Velence kiállítási csarnokaiban függtek, egy eldugott somogyi faluba hozza el és mutatja be legújabb munkáit Szokatlan, de mindenképp örvendetes. Berzsenyi Dániel a niklai házat 1812-ben átépíttette. Április 2-án rakodott be új szobáiba, s még aznap ezt írta Kazinczynak: »Letettem nyo- szolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, boldogságait gyakran vissza fogom kérődzeni s vénségemet melengetni. Barátom, ez a nap nekem ünnep, örülök, mint az én gyermekeim, kik most a kandallót körül fogták és tapsolnak; Örülj velünk Te is.« Ezek azok a falak, amelyek közt a költő letette nyo- szolyáját azon szegletbe, melyben százharminchárom évvel ezelőtt meghalt. Azokban a szobákban állhatunk, és gyönyörködhetünk a festő képeiben, amelyekben életének örömeit és boldogságait oly gyakran fölidézte, vénsé- gét melengetve. »Ünnep ez a nap... gyermekeim a kandallót körülfogták most és tapsolnak...« De a levél szavait ne a címzetthez, hanem írójához, Berzsenyihez fordulva fejezzük be: »örülj velünk Te is ...« IN MEMÓRIÁM BÖLÖNI GYÖRGY H alálhíre tíz évvel ezelőtt mindenkit megrendített. Bölöni György szerénysége, műveltsége, elvhűsége tiszteletet ébresztett és követésre méltó példa volt. Nagy élet állt mögötte, nagy tanulságokkal. A század- forduló Magyarországa indította, és az új irodalomért, az új művészetért, a megújuló társadalomért vívott küzdelem formálta. így lett forradalmár és író, műkritikus és publicista. Minden műfajban ugyanazért a célért harcolt, eredményesen, következetesen. Hosz- szú éveken át barátja Ady Endrének, aki ösz- szes híve közül talán az egykori zilahi diákot, a nagy hagyományú erdélyi értelmiségi család fiát kedvelte a legjobban. Az első világháború előtt Bölöni haladó újságok párizsi tudósítója volt. Ekkor alakulnak ki a francia szellemi élet progresszív köreihez fűződő szoros kapcsolatai, amelyek az emigrációban, a magyar forradalmak bukása után Bölöni- nek kiemelkedő szerepet biztosítanak. Párizsban él, Károlyi Mihály környezetéhez, a polgári radikalizmus szélsőbal szárnyához tartozik. Itt írja a két világháború közötti haladó magyar irodalom két jelentős alkotását, Táncsics Mihályról és Ady Endréről szóló életrajz-monográfiáját. Az utóbbi az Ady-irodalom nagyra becsült, kiemelkedő jelentőségű darabja, számos életrajzi adat hiteles foglalata. Bölöni nemcsak irodalomtörténészként vizsgálja Ady pályáját, gondolat- világának fejlődését, verseinek keletkezését. A költő párizsi éveinek társaként a barát és a szemtanú hivatottságával tárja fel az életmű összefüggéseit, hátterének ismeretlen vonásait. Megjelenése idején — »Az igazi Ady« 1934-ben látott napvilágot, Párizsban — tudományos értékén túl az is jelentőssé tette Bölöni könyvét, hogy ez volt az első munka, amely torzítás nélkül adott képet Ady forradalmi költészetéről és emberségéről. Bölöni a párizsi években emigráns magyar újságot szerkeszt; egyik kezdeményezője és vezetője a Le Monde című magyarnyelvű könyvsorozatnak, amely a progresszív nyugati irodalommal, s a legjobb szovjet művekkel ismertette meg olvasóit. A sorozat darabjai többnyire illegális úton juthattak csak M agyarországra. Á német megszállás idején a franciaor** szági Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője. Fokozatosan jut el a marxizmusig, a kommunista politika elfogadásáig és követéséig. A felszabadulás után nyomban hazatér, diplomataként, majd az Irodalmi Alap igazgatójaként dolgozik. Az ellenforradalom leverése után konszolidáló irodalmi élet egyik irányítója. 1957-től haláláig az Elet és Irodalom szerkesztője. Ezekben az években jelenteti meg Ady az újságíró című tanulmányát, s megkezdi félévszázad írásainak kötetbe gyűjtését. Ez a sorozat halála után bontakozott ki, s mutatta meg igazán, milyen gazdag a publicisztikai és írói életmű, amelyért Bölöni Györgyöt 1955-ben Kossuth- díjjal is jutalmazták. 50 éve gyilkolták meg La tincs Sándort ax ellenforradalmárok. LATINCA SÁNDOR SZOBRA ELŐTT A szobrod nagy emlékeztető. De hol a sírod, testvér? Nem tudja senki Susogó, dús falombok, \ Zsenge fű, hóvirág borítja? Városunkra hulló fény, Szívünkben ragyogás, Vasoszlop rendünk falában Ércnél is időt állóbb: A példád. Mert véreddel öntözted Szabadságunk útját, Szivedben fájlaltad A szegények jajszavát. Hallattad szavadat, Melytől lelkünk Korhadt bálványai összedőltek ... Es mit ember adhat Te a legtöbbet: Életedet adtad Miértünk. Mint akkor, most is Tisztelegve állok előtted. Somogyi Pál NYÁRVÉQIVERS Az alkonyi nap köszörűkövén szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat Nem lepkét, legyet, szúnyogot kutatnak a lég repedéseiben: az ősi huzalt keresik, mit két óriás csőr tart kifeszítve hegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölött S elindulnak. Miként százezer éve. Miként tavaly. A boldogtalanok, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik csúszandó szelekben, déli tűzvészben és a záporok szögesdrótjai között menekülnek a véreres szemű évszak előL Nem így a táj. A tó s a fák radarja ha jelzi is már a messzi telet, most vetkezik, öltözik igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz hordott kétszáz s nehány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. S hogy ők visszanéznek csak egyszer is? Ki tudja azt. Zelk Zoltán SOMOGYI NÉPLAP Jfasárnap, 1968. szeptember 14.
