Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
A műsor rég lement, kint nagyokat puf- fogtak a becsapódó ajtók, s a gépko- #sik alzúgtak a város felé. Idebent, a Brikettgyár nagy kultúrtemnébein végleg átvették birodalmukat a táncolók. A zenészek mint a megszállottak nyomták egyik számot a másik után, lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezték. ök ketten egy idő múlva elfáradtak a forgásban, lélegzetük akadozott. Hiába, benne voltak már a korban. — Na, elég, öreg — mondta Barátné, az üzemi konyha beszerzési brigádjának főnöke, s kezével megigazította kontyát, amely szabadulni igyekezett a csatok rabságából. Letelepedtek az asztalukhoz. ' Egy ideig hallgatták meghajszolt szívük zakatolását. Aztán G-ruber felállt, bement a büfé söntésébe, s újabb félliter borral tért vissza. Ittak megint, de azért egyikük sem volt még részeg. Csak időnként jó puha érzelmesség. az egész emberiség iránt érzett rokomszemv hulláma borította el őket Gruber, a vállalat gondnoka későnjött kisfiáról, a Pistikéről áradozott jóidéig, aztán váratlanul így szólt: — Látja, Vilma, ez az. amit maga, akinek nem volt gyereke, meg sem érthet. Hogy micsoda nagy hogyishívják az, ha az ember felnevel egy ilyen zsiványt, aztán, tudja, van valakije. Igaz? ! Barátné tekintete elkalandozott, sovány arcán fanyar vonás rajzolódott ki — Maga tényleg nem tudja, hogy nekem felnőtt fiam van? Gruber szürke szemel egy kicsit ázattak voltak már. — Hallottam róla — motyogta —, de ... — Tudom, mit akar mondani; hogy én csak felneveltem a Ferkét, de nem az igazi fiam. Mintha ez nem lenne teljesen, tökéletesen ugyanaz. — Poharáért nyúlt, s nyersen így szólt: — Igyunk, vén trottyos! Ma jókedvem van, mesélek én magának valamit Olyat, hogy a száját is eltátja tőle. y-a,— Ott kezdem ei a legelején. Azon a hűvös reggelen. Hetivásár esett arra a napra, ezért már nagyon korán reggel kinyitottam az üzletet... A kis vegyeskereskedés ott volt a piac közelében, a Fazekas utca sarkán. Az ajtó fölött fakó cégtábla bádoglemezből, rajta csak ennyi: •>özv. Barát Ágostonná«. Az ura halála után özvegyi jogon vitte tovább az üzletet — Valamiből élni akartam. Éppen huszonkilenc éves voltam. Aztán dolgozni akkor is kellett Nem volt könnyű a dolga egyedül Reggel héttől este hétig nyitva tartani, körüludvarolni a vevőket, késő este áru után mászkálni, veszekedni a szállítókkal, ebből állt a napja. És az éjszakái? Alig győzte kipihenni magát, hogy másnap újra kezdhesse. Azon a reggelen az első vevő fiatal falusi nő volt. Csöppnyi gyereket, tartott a karján, tiszta pólyába csomagolva. Csak annyit kért. hogy itt maradhasson a baba, amíg ő elad mindent a piacon. Kényelmetlen így a mozgolódás, meg a gyereknek se tenné jót. Otthon nem hagyhatta, mert ma odahaza nincsen senki. De félóra, legfeljebb háromnegyed, aztán már jön is vissza a drágáért. — Hosszú háromnegyed óra volt, mondhatom magának. Huszonöt év óta tart egyfolytában. Dehát nem haragszom én rája, nehogy azt higgye. így kellett ennek lenni, nem panaszkodom a sorsomra. »Mennyi idős a kicsi« — kérdeztem akkor az anyát. Éppen két hónapos, de mór nagyon fejlett gyerek felelte. Figyeli: nyolc hetes volt még akkor! A vásárosok szekerei beértek a Fazekas utcába, s a kis bolt hirtelen megtelt vevőkkel. Barátné a gyereket hátravitte az üzlethez tartozó szobácskába, a kicsi jóízűen aludt Aztán meg is feledkezett róla a nagy rohamban. Csak amikor szűnni kezdett a forgalom, úgy dél felé, s gyereksírást hallott belülről, akkor riadt rá, hogy az asszony még mindig nem jött vissza a gyerekért Gyorsan bezárta az üzlet ajtaját, s hátrasietett. Nem sokat teketóriázott hanem kibontotta a pólyát Akkor látta, hogy fiú; nem éppen fejlett, sőt a mellkasa kissé horpadt is. Ahogy megszabadította' a tücsöktől., mindjárt elhallgatott sőt rámo- solygott, s a kis kezét nyújtogatta feléje. Barátné csak nézte, s valami csodálatos érzés költözött a szivébe, amilyenről eddig nem tudott. Ráhajolt a csöppségre, s belecsókolt a sápadt kis képébe. Aztán visszament az üzletbe, és várt. Másnap is, harmadnap is. A vásárosoknál érdeklődött, nem ismernék-e egy ilyen és ilyen asszonyt, aki azon a napon bent járt a városban. Senki sem tudott róla. T elt az idő. Egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után. Az anya nem jött többé Barátné elkínlódott a gyerekkel. Előbb be akarta adni a lelencbe. De addig halogatta, amíg elmúlt a legnehezebb idő. Közben nagyon megszerette, mert kedves, barátságos kis gyerek volt, bearanyozta a napjait. De most meg új rémület dermesztette a szívét, s megkeserítette a nappalokat és az éjszakákat »Hátha mégis eljön érte az anyja?« Ügy érezte, nem bírná túlélni a csapást. Gyanakodva fürkészte az arcát minden betévedő falusi asszonynak. Sokszor megremegett mert úgy rémlett neki, hogy ismerős a menyecske arca. Barátné már nem is számított rá. A fiúcska betöltötte a negyedik évét, eléggé nyúlánk, kissé sápadt, szőke kisfiú lett. Megint kora reggel volt, éppen mint négy évvel azelőtt. A gyereket most már otthon hagyhatta, hadd aludjon, a szomszéd- asszony vigyázott rá Egy falusi asszony lépett be az üzletbe. Piros paprikát és lámpabelet kért, s közben kutatva nézett körül a helyiségben, és többször is rajta felejtette firtató tekintetét Barátné arcán. Hirtelen így szólt: — Mondja, asszonyság, nem hagytak itt magánál egy kisgyereket? ... Valamikor régen, négy éve már. Barátné kezéből kiesett a bádog merőkanál, amivel a paprikát töltögette a zacskóba. Lehajolt érte, s amikor felemelkedett, a feje lila volt, s a kezében piszkavasat szorongatott. —• Kicsoda maga, és mit akar itt? — támadt az asz- szonyra elsötétült szemmel. A hangja fátyolozottan gurgulázott, mintha összeszorított torokból jönne. Az asszony megijedt tőle. — Na mit izéi itt? Engem csak a Galambosné küldött, hogy kérdezzem meg ... — dadogta hátrálva. Barátné kezében magasra emelkedett a piszkavas. — Ki innen! — nyögte tompán. — És mondja meg annak a Galambosnénak, hogy az urával együtt jöjjön ide, érti? Akkor majd beszélhetünk!... Tudja miért mondtam ezt? Értettem én, hogy mi a dörgés. Az aszonyka azóta férjhez ment, s talán épp az a négy év előtti gaztett segítette hozzá Most csak a kíváncsiság hozta vissza. De én elvettem a kedvét tőle. Másnap mentem a gyámhatósághoz. A nevemre szeretném venni a Ferkét, mondtam. Jött a hercehurca. Iratokat akartak, meg mi a fenét Hisz tudja, hogy volt. De aztán sikerült; kötélnek álltak. Elvégre én neveltem fel, az én fiam volt Most megnyugodott Egyszer-egyszer kérő is jelentkezett az özvegyasszonynál, rendbejöhetett volna az élete. De aztán mindig csak a gyerek győzött: úgy érezte, nem lenne jó neki egy »mostoha«. Ferkó az iskolában nem tanult jól, elcsavargott hazulról, s ami még rosszabb volt, kamaszkorában betegeskedni kezdett a tüdejével. Barátné ekkor már a Brikettgyárban dolgozott SZTK- tag volt ő is. Vitték is a gyereket egyik szanatóriumból a másikba. De igazán meggyógyítani nem tudták. A szakmát azért kitanulta, de többet volt táppénzen, mint a lakatosmúhelyben. Árnyék ereszkedett az asszony életére. Dolgozott két ember helyett, s kellett is, mert a Ferkó szeretett ám szépen öltözködni, mivel sokat 15dörgött a lányok körül. Aztán az egyiknél hamarosan el is akadt. — így van ez!... Hiába mondták neki a doktorok, hogy a házasság nem neki való. De hát lehet is ezekkel a fiatalokkal beszélni! Barátné megint töltött, ivott, s a kezével meglökte Gruber könyökét. — Hé, ne aludjon,, öreg! Gruber felriadt. — Tessék? Csak egy kicsit elgondolkoztam ... Mondja tovább! Mi volt aztán? — Hogy mi? ... Semmi különös. Tegnapelőtt este meg- ' vert a Ferkó. — Micsoda? Magát? — összevesztünk a konyhabútoron. El akarta vinni azt is. én meg nem adtam oda. Fojtogatni kezdett, én segítségért kiáltottam, s bejött Molnár bácsi, a szomszéd ... Csend. Üjtoól Barátné: — Hát így volt. Csak eszembe jutott, merthogy emlegette a Pistikét... No, ne ijedjen meg! Gruber hüledezetL — Nem úgy van azért az. Inkább arról beszéljen, mi lett a Ferkóval? — Ma reggel elutazott Budakeszire. A szanatóriumba. Annyira felizgatta migát a bútor miatt, hogy tüdővérzést kapott Bár adtam volna oda neki! Elhallgatott. A táncolók még egyre rúgták a cementet. Gruber furcsa kavarodást érziett az agyában. Sokat is ivott és a Barátné története se tett jót neki. Nemigen tudta, mit szóljon az egészhez. Jobb híján felállt engedelmet kért, s kilépett az országúira. K int már hajnalodott Az erőmű felől boros énekszó hallatszott — Azok legalább vígan vannak. Jobban tettem volna, ha náluk töltöm az estét. Ahelyett hogy ennek a szerencsétlen Vilmának a keserves históriát hallgassam, Egyébként rendes úgy, de mit tud ő az én Pistimről, a saját édes gyermekemről? Mert a Ferkójával így járt? Akárhogy vesszük szemét alak. Egy huligán. — Bebotorkált vissza a helyére. Barátné közben szendvicseket szerzett, s újra töltötte a poharakat Az utolsó pohárnál Barátnő akadozó nyelvvel megszólalt: — Hát akkor... én megyek — motyogta. — Jön maga is? Gruber is felállt, de nem válaszolt a kérdésre. SZEBERÉNYI LEHEL: A Mcvctőizmok ostroma Lányaink világoskék kabátjukban olyanok, mint az ikrek. Fekete kendőt kötnek hozzá, s igazán csinos bakfisok, ahogy szőkeségük lei- kandit alóla. Vasárnap délelőtt utaznak egyszer így ketten a HSV-en, Szentendréről Pestre, az Erkel Színház diákelőadására. Egymás mellett ülnek, és kéklik tőlük a kocsi. Két fiatalember menten oda is vágódik, s leülnek velük szemben, mert éppen üres ott a hely. A mi két lányunk föl sem emeli a fejét az Ifjúsági Magazinról. A fiúk velük szemben ülnek, a térdüket fészkelődte- tik, s a szemük is izeg-mozog. Természetesen a lányokon. A közel ülők várják az ingyen- színházat, hogy mi lesz. Hamarosan meg is szólalnak a fiúk. Kezdi az első: — Neked melyik tetszik? — A szőke. — Mindkettő szőke. — Mindkettő tetszik. Fal nem lévén köztük, lányaink az Ifjúsági Magazint iktatják közbe, mint afféle hangfogót. — Fütyülnek ránk. — Nem vagyunk az esetük. Túlságosan topis az öltözékünk. — A te ronda orrod elriasztja őket. A lányok arca annyit se mozdul, mint a lég, melyet a hang megrezegtet. Ámbár Kati felles kissé a betűkről, csak úgy az üres semmibe. Megállapítja, hogy az orr normális, és az öltözék szuperelegáns. A fiúk ezt a kis melléle- segetést is észreveszik. — Nini, felnézett! — Szomorú vagyok, mert az ízlésünk nem egyezik, elhajtotta a sportot — veszi a másik a társától a szót. Kati ugyanis zavarában továbbhajtott. Zsuzsa bosszús a műhibáért, amely azonban valójában semmiség. A faarc a lényeg, azt tartani. S tartják. — Hű, de értelmes képet vágnak, nézzed! — Nézem. Nevessétek már el magatokat! — Nem tudnak ezek nevetni — Mondj valami jót, hátha elmosolyodnak! — Csődöt mond a tudományom. Lányaink látják, hogy a kocsi nekik drukkol: meddig tudják magukat tartani egy mosolyintás nélkül. A fiúk bevetik teljes frazeológiájukat a nevetőizmok ostromlására. Következtetéseiket festegetik élénk színekkel a családi háttérre, mely bizonnyal kis polgári. Papa, mama lelkűkre köti a kislányoknak, hogy bácsikkal szóba ne elegyedjenek, és hét órakor otthon kell ám lenni a jó kislánynak, s nyolckor tente. S a tisztelendő bácsi is megcsóválja fejét, ha nem viselkednek engedelmesen. Jézuskának tetsző módon. Es azért járnak Pestre templomba, nehogy otthon a párt- titkár bácsi megtudja. A kocsi már nevet, a lányok arcán semmi. S itt van mindjárt a Margit-híd. Az arcokon köröskörúl a cinkos elismerés. A fiúk kínjukban valami nagyot akarnak mondani. — Mikor kaptál virágot a vőlegényedtől? — kérdik Katánkat. Katánk kis híján el is mo- solyodik, mert e gondolatkör a gyengéje. De nem. De mégsem. A kocsi utasai elégedetten tolonganak kifelé a szétcsapódó ajtón: jó színházat láttak. Lányaink már magukban, a villamoson, új tömegben. Féktelen bakfis-kacagásuk- ra mindenki odakapja fejét: abbahagyhatnák már. Szinnyei Júlia: ALKALMI „MŰBÍRÁLÓ"- jíí» -m£ Vallató Géza: AZ ÜT VÉQÉN Hallgatom haragod, apáid haragját. Micsoda ifjúság, mondod, micsoda elfajzás. Gondold csak meg: kárhoztatsz minket, amiért apáid kárhoztattak téged. Leszólod ritmusunk, a te régebbi ritmusod, emlékezz csak. Lenne igazad, kinek adnád akkor a stafétabotot? LUKÁCS KÁROLY dr.» A siófoki múzeum megalapítója Beszédes Józsefnek, a nagy reformkori vízimérnöknek a tervében szerepelt először múzeum létesítése a Balaton mentén. Siófokon, a róla elnevezett múzeum előtt szobor őrzi emlékét. De aki ezt a szép és távolbamutató tervet először kivitelezte: Lukács Károly doktornak csak a hálás utókor őrzi emlékét, és a képzeletünk állította szobor előtt hódolhatunk borostyánkoszorúval. Egészen somogyi volt Balatonbogláron született. Kaposváron gimnazista, később a pesti egyetemen és a párizsi Sorbonne-on hallgatott történelmet és földrajzot. Bölcsészdoktorátust és tanári oklevelet szerzett, majd elvégezte az egyetem franciatanári szakját is. Hosszas történeti stúdiumok után históriai tárgyú dolgozatai alapozták meg országos hírnevét. 1908-tól a győri főreáliskolában tanított A Tanácsköztársaság alatt a győri kulturális életben igen tevékeny szerepet vállalt, ö lett a főreáliskola első szocialista igazgatója. Megkísérelte megreformálni az avitt iskolát. Humanista beállítottságú tanári kart toborzott. Rövid működése alatt munkásakadémiákat, inaskápzéseket vezetett. Aktív munkája miatt 1919 augusztusának végén az ereje teljében lévő fiatalembert, a már komoly hírnévnek örvendő tudóst — azonnali hatállyal nyugdíjazták. Később a Balatoni Hajózási RT-nak titkára, majd a 30-as évek közepétől igazgatója lett. 1939-ben a hitleri faji üldözések miatt ismét — immár másodszor — nyugdíjba kényszerült Élete és munkássága szerteágazó, Európa-szerte is is- mert. Szerepet vállalt a siófoki halkonzervgyártás létrehozásában. Foglalkozott a halliszt-gyártás és halpikkely-export megkezdésével is. Magyar és francianyelvü cikkeiben ő teremtette meg a balatoni süllő (fogas) világhírnevét. Első nagysikerű könyve Le Balaton sa peche et pisciculture címmel Neuchatel-ben jelent meg, 1932-ben. További szorgos kutatás, megszámlálhatatlan résztanulmány előzte meg a magyar nyelven 1941-ben megjelent, máig is énciklopédiaszerűen használt és számos külföldi nyelvre lefordított Balaton című könyvét. Szerteágazó munkája közben nyári egyetemek, külföldi előadássorozatok és a Magyar Rádió állandó előadója volt. Csupán 1919-es, tanácsköztársasági múltja miatt nem kaphatott egyetemi katedrát. Közben sorban születtek kitűnő művei. Főleg a néprajzosok máig is használják a jeges balatoni halászatról írt dolgozatát; a halászati, eddig még kéziratos bibliográfiáját-, valamint a felszabadulás után az orosz halászatról írt ösz- szefoglalóját. E széleskörű munka közben maradt ideje arra is, hogy előkészítse a siófoki múzeum megalapítását. Ez az előkészítő munka 1952-ben fejeződött be. Az intézményt Beszédes Józsefről nevezte el, és haláláig ő volt az első igazgatója. A felszabadulás után kezdett bele két igen nagy munkába. A Balaton vízjog-történetét és a tó újkori halászatát akarta konyvalakban megjelentetni. Ez lett volna múzeuma 1955-re tervezett új kiállításának tudományos forgatókönyve is. E munkája közben hosszú tudósélet végére tett pontot a halál. . A Farkasréti temető fái. bokrai; a Balaton felől érkező felhők es szúkebb pátriája: Boglár, Siófok, valamint Somogy emlekezete őrzik álmát. * Halála 15. évfordulója alkalmából Dravcczky Bálán 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1909. szeptember 14.
