Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-07 / 207. szám
a esik, ne ásíts! Megbirkózott az éles kanyarral, és ismét a Visszapillantó tükörbe nézett A hátsó ülés két utasa nagyot zökkent Rossz volt az út De aligha vették ezt észre. Bár lehet, hogy mégis: ha nem rázott a kocsi, igazán jó volt. Akkor a kislány térde a fiúéhoz ért Ez mindkettőjüknek tetszett de mindent elrontott a gödrös út — Szeretsz utazni? — Igen — válaszolt a lény. — Nagyon. Éjjel-nappal úton lehetnék, mégse fáradnék el egy csöppet sem ... Nagyon szeretlek! — Egész életünkben utaznunk kell... — Mindig? — kérdezte a lány. — Milyen élet az; ha nincs egy zug sem a földön, amelyet szeretsz, ahova mindig visszatérsz? — Másról van szó. II — szakította félbe a fiú. — Nemcsak a földet kell bejárni... A világ nemcsak az, amit a szem belát... — Értem. A csillagok világának végtelenjéről beszélsz. De ahhoz, hogy megismerjük a földet, gazdagnak kell lenni. A világűrben pedig még a gazdagok sem járhatnak. Tán nem így van? Nekünk, azt hiszem, sohasem lesz módunk ama — mondta szomorúan a kislány. A térdére pillantott, de nem vette észre, hogy kabátja kissé lecsúszott róla s a fedetlen rész a fiú érintésének a melegét várja. — Van rá mód — folytatta elgondolkozva, de határozottan a fiatalember. — A szegények is utazhatnak. A nyomorékok is... Az emberek még nem tanultak meg helyesen utazni, ezért keseregnek gyakran, hogy nincs pénzük kocsira... hajóra... repülőre... — Hát én keveset láttam még — kesergett a kislány. — Nem tudom, hogy lehet pénz nélkül... — Megtanítlak rá.~j — Igazán? — Meg kell tanulnod. Csak attól félek, hogy hamar megunod azt a fajta utazgatást- Nagyon szeretném, ha nem így lenne! Mert akkor nem lepz jó vége: én állandóan úton leszek, te pedig állsz valahol egyedül, és vársz rám— Éppen ezért tanidd meg te is, hogy mindig együtt legyünk! A sofőr nem hallhatta, hogy miről beszélgetnek: a szájmozgásuk elárulta, hogy suttognak. De nem is a szerelmesek foglalták el gondolatait »A kocsipark főnöke idióta ...« — summázta bosszúsan. A múlt évben ugyanilyen fuvart adott néki a születésnapján. Erre a vacak útra küldte, ahonnan sohasem tudni, mikor vetődik haza az ember. Most újra. Délután időben végzett, de nem engedte el, előbb haza kell szállítani a falvakból bejáró munkásokat Amire visszaér, beviszi a kocsit a garázsba, megmosdik, átöltözik — éjfél is lesz. Végre hazaér. Fáradt, várakozásban elcsigázott társaságot talál ' otthon, a felesége pedig már az ajtóban rátámad: ►►Mindig téged küldenek az isten háta mögötti helyekre, mert pipogya vagy ...« Barátai fel haj tatnak vele néhány pohárkával: »Elkéstél — ez a büntetés!« A túlórázás és a főnöke okozta mérgében rá is áll. Üres gyomornak hamar megárt A felesége szidja majd a vendégek előtt: »Minden születésnapodon leiszod magad ... Nem szégyelled, hogy így kikészülsz mások előtt?« Igaza van. Így szokott ez lenni, ha idióta az ember főnöke. A tükörbe pillantott, s egy öregasszonyon állapodott meg a tekintete. A kocsi üres közepén ült. Kifelé nézett és közben zsörtölődött: — Én pedig azt mondom, hogy elállsz . .. Biztos, hogy elállsz! Rögtön elkerget a hűvös szél, és véged. Elered majd a hó. Az esővel társalgóit így. Különös eső volt ez, csendes és aprószemű; alig látható, de ha az utcán éri az embert, bőrig áztatja. »Tudom, hogy mit visz a kosarában — gondolta a sofőr —, lefogadom, pontosan tudom.. .« Nem volt kivel fogadni. A nőnének eszébe sem juthatott, mit gondol a sofőr, meg Konsztantin Kolev: Utazás aztán aligha kötött volna békét egy fogadás miatt az esővel: — Fusson ki a szemem, ha nem állsz el! Elöntötted az egész mezőt! De csak ömlesz... ömiesz... Nincs maradásod... A tükörben észrevett egy negyedik utast is. Egy parasztembert, kopott kucsmában és új bekecsben. A másik üres sorban ült, és ő is kifelé bámult Két lábával egy nagy kötött demizsont tartott, amelyet piros csutkával duga- szolt be. Az üveget nem láthatta a tükörből. Az öreg szakállas arcát látta csupán, és megakadt a szeme a furcsán- fehér szemöldökön, mely úgy ütött el a sötét arctól, mint a cseresznyevirág a sűrű lombtól. »Hát ez hova igyekszik? Folyton mennek erre-arra... Sem az eső nem zavarja őket, sem más ... Nyugtalan népség ...« A paraszt meg eképpen: »Nem 'busz ez, hanem teknősbéka. Csak részeg béka. Az meg, ott a volán mögött, olyan, mintha lakodalomból jönne haza ... « »A benzin ára se térül meg — füstölgött tovább a sofőr. — Ilyen utat elrendelni négy ember miatt...« Valójában azonban öt utas volt Az ötödiket a tükörből nem látta, de hamarosan megérezte a jelenlétét, elkapva az ismert nem különösebben kellemes szagát Szorosan az ajtó mellett állt, s a fényes sárgaréz fogantyúba kapaszkodott. »Ez is valamit ütődött! Üresek a helyek, de ő áll. Amikor zsúfolt a kocsi, majd megölik egymást a helyért de ha üres, elhúzódnak a hátsó ülésre, és rázatják magukat, vagy az ajtóban állnak, mint a lovak... Emberek, emberek!« Maga felé fordította a keskeny tükröt hogy jobban szemügyre vehesse az ötödiket Kék, sáros bekecs, a fején füles sapka, a nyakában gyűrött sál, az arca borostás és fekete, mint a négeré. »Cigány — állapította meg. Rákapott a fajtája, hogy autóbuszon utazgasson. De még mennyire!« Ha az ember mérges a főnökére, minden ellenszenves. »A zöldfülű pár, a bolondos vénasszony, a morc panaszt és a cigány — nem rossz járat!« E steledett. Fent a hegyek lábánál terült el az a város, ahova tartottak. A városka nem látszott nem gyúltak még ki a lámpák. Még egy kanyar, s .kiérve a kopasz nyárfasorból a műút egyenesen észak felé tartott, a nagy híd irányába. Ekkor a sötét bőrű utas, aki az ajtó fogantyújába kapaszkodott, az egyik ülésen bóbiskoló fiatal kalauzhoz hajolt és bátortalanul megszólította: — Preszjavnába megyek... Ha lehet, álljanak meg a hídnál. Megteszi, fiatalember? A preszjavnai munkások megállója már nagyon közel volt A puszta síkság közepén. Onnan a mezőn át egy földút vezetett a faluba. A férfi azonban lent a folyó menti füves részen akart átvágni. — Ez nem bérkocsi, hanem autóbusz — mondta álmosan a kalauz és ásított egyet — Ha bérkocsi lenne, akkor oda mennénk, és ott állnánk meg, ahol az utas parancsolná. De nekünk menetrendlink van... — Esik — mondta az utas. — És akkor mi van, ha esik? — ásított újra a kalauz. — Azért eső. Mindenki teszi a magáét... — Szeretném megvárni a híd alatt... Elálldogálnék ott, talán eláll... Egy pillanat alatt leszállók. — De értetlen ember vagy — emelte fel a hangját a kalauz. — Ha elkezdjük azt, hogy mindenütt megállunk, ahol valaki kéri, sohasem érünk célba. — Mit kunyerál az ott? — kérdezte a sofőr. — Hogy állj meg a hídon. Preszjavnába akar menni... És azt mondja, esik az eső. — Csak lassíts egy kicsit! — könyörgött újból az emesőben bér. — Kiugrók én.. . Esőben itt térdig ér a sár, a földúton nem lehet végigmenni. — Ne félj — szőtt a sofőr —, nem mossa le a barna színedet. A cigány felhagyott a könyörgéssel. A hátulsó ülés utasai elhallgattak. Az anyóka most nem társalgóit az esővel. / A mogoiva paraszt felhúzta fehér szemöldökét, kö- hintett egyet, de nem szólt semmit. — Szállj ki! — mondta a sofőr. — Majd ha a sajátomon ülök, megállók, ahol mondod. Én is sok mindent szeretnék, de hát a főnökség... Az autóbusz rándult egyel; és nyitott ajtó várta a cigányt, de ő tétovázott — Gyerünk kifelé! — Hallod-e, vezető! — szólt előre a morc paraszt. — Ne add ki magad nagyfőnöknek! Tégy szívességet, a hídnál tedd ki ezt a jó embert! — Ügy, úgy, galamboes- kám — kezdte kérő hangon az öregasszony. — Ott meghúzódik a híd alatt... Az eső majd eláll. Eláll biztosan. — Befelé! — szólt ridegen a sofőr. A kékbekecses kisurrant az ajtón, és a nagy sárban mérgesen szitkozódni kezdett: — Hogy kapnál minden nap defektet! Nyomorult gazember! Senki sem hallotta szavait Senki sem hallotta, bár a kocsiban hirtelen természetellenes csend lett Megvető csend. Olyan, hogy a sofőr zavarba jött, s a tükörbe nézett. A fiú abbahagyta az utazásról tartott előadást, és megvető pillantást vetett a sofőr fülkéje felé. Az anyóka kibékült az esővel, ösz- szeszorította az ajkát, és haragosan nézett előre, miptha mondaná: »Ej, de rossz ember vagy te ... Nagyon rossz ember...« A paraszt- ember hallgatott, csak az alsó ajka remegett a dühtől. A fiatal kalauz ásított... Felbőgött a motor, s a kocsi indulásra készen megremegett, de hirtelen csend lett — Hagyd már az ásítást! — mordult hátra a sofőr. — Egész életedben ásítani fogsz. — Ez a cigány megzavarta az álmomat A vezető még odavetett valamit a fogai közül, s bár nem lehetett érteni, mégis látszott hogy nem dicséretet Aztán kinyitotta az ajtót, és jó hangosan a cigány után kiáltott, aki már az út sarát dagasztotta: — Hé, komám, gyere visz- sza! Leteszlek a hídon. A cigány visszanézett és mindnyájan látták, hogy elmosolyodott. Elmosolyodott de csak legyintett megenyhültem »Menj csak! Ami volt, elmúlt.« És folytatta útját a mezőn át A kocsi vidáman iramodott meg a gidres-gödrös úton. Ebben a pillanatban az anyóka örömmel kiáltott fel: — Mondtam neked, hogy elállsz? Na! Mondtam? A permetszerű eső elállt s a mező felett megjelentek az első apró hópelyhek. A cigány lassan ment a ragadós úton, a fehér pelyhék pedig egyre nagyobbak és sűrűbbek lettek i a háta mögött — Rajta, csak, szaporán! — mosolyodott el a sofőr a hóesést figyelve. Megfeledkezett a főnökéről, a visszaútról, és az is kiment a fejéből, hogy tizenegykor nem menekül meg attól, hogy leigya magát. Csak a kalauz bóbiskolt A hátulsó ülés magasra dobálta mindkét utasát de amint a busz egy kis sima utat fogott, a kislány szép térde finoman ismét a fiú térdéhez ért — Ilyen estén minden embernek utaznia kell — suttogta a leány. — Igen — szólt a fiú. — Mégpedig oda, ahova akarnak... Ahol kedvük támad, megállnak... — Hát nem azt mondtad, hogy nagyszerű folyton úton lenni? — így is van. De maradjon az embereknek arra is idejük, hogy szeressék egymást! — Én mást mondok — válaszolt elogndolkozva a lány. — Az igazi utazás maga a szerelem. Csökkenti a távolságot az emberek között. Az utazás nem más, mint valakinek és valaminek a szeretető... Okos lány volt és jól megértette a fiútól kapott leckét A szürkület borította síkság felett az égen fehér nevetés csengett, szerteszállt a csöndbe burkolózott mezőn, és megszépítette az estét Az utazás estéjévé szépítette. Fordította: D rúzs in Ferenc Vaszil Zakarijev rajza. Szvetlána Lilova*Tyihominova ŐSZ A levegőben párás szél integet, lobog, mint kendő, búcsúzóul, a felhős hallgatásba süllyedő augusztusvégi Nap után. Érett a szőlő, ideje, hogy odahagyja a tőkét, lassú szekereken ringatózik a rejtelmes átváltozás fákádjai felé... Aranyló könnyét hörböli majd a gazda s eszébe jutnak a derűs delek. Hajdan-volt esküvők ládamélyén megfeketedő pántlikáiként, rótt lombban elárvult fészkek szomorognak.il Őszre beérik az emlékezés is — borra, az első türelmetlen rügyekre, fanyar ízre, viz hűvösére. Napos, illatos emlék ragyog — kesernyés és letisztult. ősz.:: Gyerekek s durvák tanulják rajzolni a győzelem sejlő kontúrjait... A felhők belefáradtak a hallgatásba. A tőkéket az őszi föld sara fröesköli be. ... Mellettük jártodban, most, hogy elzengte énekét a nyár, jut-e eszedbe, anyám, a sarjadás zöld öröme ? Georgl Dzsagarov: XXX. Behunyom szemem, s máris ott találom magam, Balkán, komor vidékeden. Csillagzó éjed, — sziklád újrá látom — kovácsoltvas-szín ormok kék égen. Mezőn át keskeny dülőút vezet szalmatetőbe bújnak mind a házak. Két folyót látok két kart — két kezet — anyámé; várón elém nyújtva-tárva. Georgl Karaszlavov: GYEREKKOR A mi gyerekkorunk csíkos vászontarisznyával nyakában dülőutak porában-x- meztélláb ballagott el.. Ezért vagyunk mi összenőve e földdel, mint ujjainkon a hússal a köröm. Fordította: Papp Árpád Valeri Petrov: A szülők Vittem őket a villájukba, hol estére kell pihenniük, de már nem győzte szusszal a motor, útközben megálltam velük. Most félve nézem, hogy kaptatnak a Vitosa sárga oldalán. S csodálkozom, ki is kérdezte ma: — Vágyik még szülei után? — Valami régi zubbonyban, melyet közösen hordunk, vezeti párját apám gálánsán, jóllehet alig bírják meg léptei. Szalmakalap alá tűrve haját míg botja koppan csendesen, kettecskén, — látom —■, hogy halad tovább anyám a fölperzselt fűben. Korlát mögé ereszkednek, sűrű vörös-cserjés bozót fele. Előbb anyám, a kisebb termetű tűnik a ködlő semmibe. Még egy kihívó pillanat: a szél apám haját lobbantja föl, majd őt is végleg elfödi a tér búcsúzkodó szemem elöl. Fordította: Fodor Andris SOMOGYI NÉPLAP pasára**, 1969. szeptember 7.
