Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-07 / 207. szám

znap délután lég­iek alább háromszor Jl3* összevesztek. Azzal kezdődött, hogy Ali késve ér­kezett. Öli már rég ott ült a presszó ablakában, feltette a napszemüvegét, mert erő,sen odatűzött a nap, és unottan szopogtatta a coca-colát. Ha­marosan feltűnt Ali. Nem ment az ajtóhoz, hanem át­emelte hosszú lábát a vályú alakú virágtartón. Lehajolt a feltolt kirakatablak alatt, és lezöttyent Öli mellé a szék­re. — Na, végre! — mondta Öli. — Egyezik a véleményünk — nevetett Ali. — Mért van olyan jó ked­ved? — Még az se legyen, ami­kor egy ilyen frankó nővel találkázom? — Naponta részed van ben­ne — legyintett Öli előkelő könnyedséggel. — De leg­alább ne késnél folyton! — Kilencvenhatodszor is megmagyarázom: később vég­zem, mint te. Mondtam, hogy sétálj előbb, csak aztán ülj be. — Tudod, hányán leszólít­ják az embert séta közben? — Mutasd meg, ki volt, s én elkapom az ürgét! — ját­szotta meg a zord lovagot Ali. — Nem egyvalaki, mindig más . . . ! De hisz tudod te. azt. — Tudom. S kellően fel va­gyok háborodva. — Ali a lányra mosolygott, és meg­rendelte a saját coca-coláját. Tenyerét rátette Öli kezére és szenvedélyes hangra váltott: — Ügy mennék már de, úgy ... ! — Bolond vagy? Ilyen ko­rán?! — Elismerem, hogy igazad van. De azért talán mondha­tom, hogy én már rohannék? — Mondhatod — vonta meg a vállát Öli. — Nincs tán ellene kifo­gásod?! — Semmi az égvilágon. Legfeljebb megjegyzem, hogy túl önzőnek talállak. — önzőnek! Engem! — ha- hotázott Ali színésziesen. A többi asztaltól is mind felé­jük néztek. — Nem zavar, hogy min­denki idenéz? — suttogta Öli. űo, — Na és? — Hirtelen abba- hagyta Ali, mert hozták az" italt. Némán megvárta, hogy a felszolgálónő kitöltse a fe­lét a pohárba, megköszönte, s csak aztán fordult ismét Olihoz: — Jól le tudod hűteni az embert — Téged minden öt perc­ben le kell hűteni. — Erre büszke vagyok — bólintott Ali. — Különben ma porszívót és. fotelokat szeret­. nék nézni. — Tudom,, már mondtad. AU sértetten és méltatlan­kodva csóválta a fejét. Nem is szólt többet, hanem fize­tett. Pár perc múlva már egy kirakat előtt ácsorogtak. Es itt vesztek össze másodszor. — Látod, ez az — mutatott Ali egy porszívóra. — Ühiim — hagyta rá Öli, és egy nő után nézett, aki sárga pizsamanadrágban köz­lekedett. Ali lelkesen folytat­ta; — Ez felszívja a vasgolyót is. Elhiszed nekem? — Meg­rántotta Öli kezét, aki még mindig az idegen nőt figyel­te. — Te ide sem figyelsz? — Tudhatod, hogy egy por­szívó nem hoz ki a sodrom­ból. — El se képzeled, mennyi mindenre jó egy ilyen porszí­vó. Először is: lehet vele fes­téket fújni, mint egy szóró­pisztollyal. Másodszor ... — Én azt hittem, hogy elő­ször is porszívásra való. — Ali rendíthetetlenül foly­tatta: — Másodszor! Csinálok hozzá egy áttételes tengelyt, és ezzel fogunk kávét darál­ni, turmixot keverni, verhetsz vele habot... — Minek verjek habot? Hogy megbarotvaikozz vele? — Te habot fogsz verni és habcsókot sütői nekem. Bor­zasztóan szeretem. — Megvesszük a cukrász­dában. — Szóval te nem fogsz ha­bot verni? — Nem. — Nem sütsz habcsókot? — Nem. — Így is jó... ! De annyit mondhatok, én meg nem fo­gom lefújni a falakat — Akkor nem fogod .. — Nem is veszünk porszí­vót?! — Felőlem ... ! Ali már olyan dühös volt, hogy OU attól félt, belecsap öklével a kirakatba. Sietve magával rángatta hát: — Gyere gyorsan! Zöld a lámpa. Néhány perc múlva sike­rült harmadjára is összevesz­niük. sszekapaszkodva járkáltak a ha tál- más bútor-áruház termeiben, nézeget­ték az árcédulákat, s jobb. híján a mások meg­jegyzéseit hallgatták. Temp­lomi áhítatukban még sut­togni sem mertek, míg egy­szer OUt teljesen fel nem ka­varta a látvány. — Nézd azt a sárga heve- rőt! — ragadta meg Ali kar­ját — Nem rossz — biccentett Ali. — Csak keskeny. — Kettő keU belőle. — Nekem az a kétszame- lyes tetszik. OU megbotránkozva né2ett Alira; — Csak nem képzeled, hogy egy ekkora mozdonyt berakunk a lakásba? Ragasz­kodom az egyszemélyeshez. Sarokra fogjuk tenni. Ha nem tudnád, én modemül akarom berendezni a. lakást ­— Én viszont - foityánt fel AU — göcseji pacasztszo- bára vágyom! Még tudnád in­dokolni, miért idegenkedsz a kétszemélyes heverőtői? — Mert nem modem. — Mondd meg, hogy nem akarsz velem egy heverőn aludni!. Öli kis meggondolás után azt felelte: — Ma már nem alszanak együtt az emberek. — Ne őrjíts meg! Majd én mindig átgyalogolok a másik sarokba... Öli nevetett; — Mondom, hogy önző vagy! Egyébként az az iga­zán modem, ha nem is a má­sik sarokban, hanem a másik szobában alszik az ember há­zastársa. Az alvás magánügy. AU már csak tátogni tu­dott. Ilyenkor dadogott is: — M ... mondd, téged az asztal k...körül kergettek...? — Ne félj, semmit nem fo­gok megtagadni tőled — si­mogatta meg lefegyverzőn Ali arcát OU. — Csak épp a másik szobá­ból fogok bekérezkedni... Megáll az ész. OU derűsen folytatta: — Azt sem szeretem, ha mellettem horkolnak. — De hát én nem horko­lok! — indignálódott AU. — Majd fogsz. Eleinte sen­ki sem horkol. Bezzeg az­után! Hallanád csak az aput! — Én nem vagyak vén trotty! — Ne mondj ilyet az apám­ra! — Te közölted velem, hogy horkol. — Vedd tudomásul, ragasz­kodom az elveimhez. Ne is vitatkozz tovább! AU sziszegve ráncigálta maga után OUt: — Ha nem nézne minket az egész áruház, elintézném én a te elveidet... ! S a következő ötperc vé­gén egy sötét kapuzugban eszméltek. Kibontakoztak egymás karjából. — Ugye, mi sose fogunk veszekedni? — kérdezte Oh. — Soha —1 fújt nagyot Ali, és megint átölelte a lányt. Ar­ra rebbentek szét, hogy egy testes nő rikácsol mellettük: ) — Ide jönnek ölelkezni! Mindjárt szólok a rendőrnek. N evetve futottak ki a kapualjból s felka­paszkodtak az első villamosra. Hosz- szan utaztak. Ami­kor beértek az erdő sorfala közé, leszálltak, s egy kis osapásan megindultak a fák sűrűjébe. Ide már csak né­hány sugár vetődött be az út melletti lámpák távoli fényé­ből. Az ismerős két törzsű fá­nál kézenfogva csörtettek a bokrok között. Elérték a pa­rányi tisztást, Ali levetette a zakóját.- •. ;; v - ■ — Megint kevés az időnik. Öli leosúsztatta a fa mel­lé a retiküljét és egy bokor­ra dobta kosztümkabátját. A lány suttogva kérdezte; — Remélem, nem felejtet­ted elhozni a plédet? — Csak nem nézel bolond­nak?! — kérdezte Ali dühö­sen, de mindjárt csökkentett a hangerőin, mert most aztán igazán nem akart veszeke­dést. — Ott van a lábad előtt... Az ágon már nyitott to­rokkal himbálódzott az akta­táska. MIKUS SÁNDOR: FEKVŐ Nö (SZOBOR) Martti Larni: Nikó bácsi papagája Ha a kedves olvasó maga elé tudja képzelni a hites görög bölcselőt, Szokratészt, akkor máris ismerősnek mondhatja Nikó Drosszoszt is. Nikó Drosszosznak Tessza- loniki szélén volt egy kis kocsmája. Az öreg írt, olva­sott, éppúgy, mint öles ter­metű fia, akivel együtt ve­zette kis boltját Nikó nem akart versenyre kelni a fé­nyes éttermekkel. Vendégei sózott olajbogyót, poliplevest, kenyeret kaptak, meg jóféle ánizslikőrt, pálinkát és Tesz- szália illatos borát ihatták. A kocsma "-reklámfőnöke« az unoka volt, aki ilyen lé­lekemelő feliratokat' pingált a falra: »HA AZÉRT ISZOL, MERT FELEJTENI AKARSZ, AKKOR ELŐRE FIZESS!«.., »HA A SZO­BA HIRTELEN FOROGNI KEZD VELED, GYORSAN ÜLJ LE!«...» NE FE­LEDD, HOGY NIKÓ SOHA NEM ADJA KI KLIENSÉT, A FELESÉGEK NEM TUD­JAK MEG, HOGY ITT VE­RITEK EL A PÉNZT!« A kocsma mennyezetéről lelógó kalitkában egy papa­gáj. Nikó megtanította a kedvencét, hogy köszöntse a vendégeket: »Jó napot! — Nyomj le még egyet!« Nikó városszerte híres volt éles nyelvéről. Nem azért hordta a nyakán a fejét, hogy legyen mire kalapot tenni. Vendégei azonban ép­Hevesi Sándor legendás nevének emlékét ma is ját­szott színdarabok rendezőpél­dányai, fordításai, nagy ha­tású dramatizálások sikerei, és könyveinek — antikváriu­mok mélyén található — ritka példányai őrzik. Halála óta, harminc esztendeje — s már életében is — eszményképe a magyar színházkultúra leg­jobb képviselőinek. Gyakran emlegetik, ám igényes műiré­vészeié a színházak világán belül is csak viszonylag szűk körre hathatott. A fiatalok, s az elmúlt tizenkét-tizenöt esz­tendő alatt kialakult új kö­zönség fogékony legjobbjai is alig ismerik. Pedig a magyar színpad sokat köszönhet He­vesi Sándornak: egész élete munkásságával a haladó mű­vészi irányzat úttörő képvi­selője és fölényt bizonyító mestere volt. Mai, szocialista célkitűzéseket vállaló színház­művészétünk is részben az ő útján halad tovább. Ma is igaz, amit több mint húsz éve írtak róla: »Aki ma Magyar- országon színház iránt érdek­lődik, az neki majdnem ki­vétel nélkül tanítványa — akkor is, ha véletlenül nem tud róla,« Hevesi Sándor nevéhez fű­ződik az európai színvonalú, realista igényű magyar szín­játszás megteremtése. Hevesi Hevesi Sándor emlékezete nélkül Magyarországon vissz­hang helyett kongó némaság fogadja Brahm és Antoine, Gordon Craig és Sztanyisz- lavszkij újító törekvéseit, a színpad igazságának program­ját. A XIX. századi magyar színjátszás nagy korszakainak fénye megkopott, s az új század első éveiben unalmas akadémizmus bénította a Nemzeti Színházat. A meg­nyíló magánszínházak vezetőit is jobban érdekelte a kassza­siker, mint a művészi ered­mény. Kulisszáhasogató szava­lás és lélektelen szemforga­tás a Nemzetiben, igénytelen malackodás és lapos natura­lizmus, a magántőke színházai­ban: ez a magyar színház helyzete, amikor Hevesi Sán­dor leteszi a kritikusi tollat, és 1901 karácsonyán a Nem­zeti Színházhoz szerződik. Rendezője, főrendezője, majd 1922 és 1932 között igazgatója a színháznak. Évekig dolgo­zik az Operában, a répi Nép­színházban és a Magyar Szín­házban. Ifjúságának nagy él­ménye a Thalia Társaság me­rész kezdeményezése, az első magyar kísérleti színház stí­lusának kialakítása. Negyven éven át dolgo­zott a színpadon. Ezalatt új stílust és játékrendet terem­tett. Színészeit . mesterségük titkaival, közönségét a világ­irodalom remekeivel szembe­sítette. Az előadás minden részletét és hatáseszközét egy­ségbe foglaló együtteseket szervezett. Űj életre támasz­totta a magyar és külföldi klasszikusokat. Bemutatta Moliere-t és Vörösmartyt, Ib­sent és Kisfaludy Károlyt, Aristophaneszt és a Magyar Elektrát. Űj színpadi változat­ban csillogtatta a Bánk bánt, s Az ember tragédiája ér­tékeit, és olyan Shakespeare- kultuszt teremtett, hogy a Nemzeti Színház előadásait az angol színházi szakemberek is csodálták és tisztelték, A mo­dernizmus tobzódása idején, a formalista szenzációhajhászás éveiben Hevesi újítása: a klasszikusok korhű, hiteles előadása. A kortárs magyar szerzőkért is sokat tett, és mennyit az operáért, a ka­maraműfajért, valamint a rá­dió művészetéért! pen ezért szerették. Sót, még a helyi pópa is be-benézett egy pohárka italra. Meg aztán közös érdekeik voltak, mivel a , papnak is volt egy papagája, majdnem olyan, mint Nikóé. A pap-madár persze nem mondott nyom­dafestéket nem tűrő szava­kat, hiszen istenesen nevel­ték. A kocsma törzsvendégei közé tartozott Lerósz ezre­des is, Nikó unokaöccse, Adolf Hitler bősz tisztelője. Nikó Drosszosz és az ezre­des minden alkalommal ádáz ellenségként vált el egy­mástól. Nikó azzal fojtotta ellenfelébe a szót: — Ide figyelj, öcskös! El­mehetnél egy pszichiáterhez, mert még úgy végzed, mint Adolf. Két évvel ezelőtt azonban Nikó Drosszosz jól felvágott nyelve megcsendesedett. A . királyi hatalmat felváltotta az ezredesek . juntája, és az unokaöccs figyelmeztette: —■ Ha sokat fecsegsz, kon­centrációs táborba dugunk. Nikó nem felelt, de vála­szolt helyette a papagáj a kalitkából: — Le a diktatúrával! Akasztófára az ezredeseket! — Hát így állunk! — ne­vette el magát Lerósz. — Megtanítottad a papagájod, hogy helyetted válaszoljon? Tudod mivel jár ez? — Beraktok a lágerbe — szólt fejét lehajtva Nikó. — Ha nem az apám bátyja volnál, agyonlövetnélek -j- mondta Lerósz. — Utoljára figyelmeztetlek, ha továbbra is rágalmazod a kormányt, Zatounura kerülsz, mint a két idősebb fiad, — guanót szedni. — Értettem — szólt enge­delmesen Nikó. — Ha kinyi­tom a szám, akkor elkülde­nek guanót szedni a kor­mánynak. Az ezredes dühösen le­gyintett és fogait összeszorít­va kifelé indult. Már az aj­tónál volt, amikor meghal­lotta a papagájt. — Le a diktatúrával! — Akasztófára az ezredesekkel! Nikó Drosszosz ezután csen­desebb lett. A bajt kerülen­dő, pnokája úi jelszavakat írt a falakra: »IGYÄL VALÓDI AMERIKAI WISKYT!« »FE­LEDJÉTEK GONDJAITO­KAT — IGYATOK NATO- KOKTÉLT!« »GÖRÖGOR­SZÁGNAK REMEK KOR­MÁNYA VAN!« A jelszavak ellenére egy­re másra érkeztek a titkos jelentések Nikó kocsmájáról. Valaki úgy hallotta, hogy Nikó azt mondta egy mun­kásnak: a kormány alkal­matlan, különben is folyton ezt a szót ismételgeti min­denre: alkalmatlan. Azt is bepanaszolták, hogy Nikó papagája valami idegen ha­talom szolgálatában áll, és mindenféle propagandát folytat Lerósz ezredes azt taná­csolta nagybátyjának, hogy sürgősen szabaduljon meg a papagájtól. így is történt. A kocsma állandó vendége, a pópa is beleegyezett, hogy elcseréljék a madarakat. A cserével az ezredes ugyancsali egyetértett, és vég­re elhitte, hogy bácsikája felhagy a. kormány bírálatá­val. Sőt, azt a szót is elfe­lejti. hogy »alkalmatlan«. De hiába. Olyan jelentések ér­keztek. hogy Nikó felháborí­tó plakátokkal ragasztotta tele a kocsmát. Lerósz elhatározta, végleg elveszi az öreg kedvét attól, hogy nyelvét a kormányon köszörülje, és ismételgesse, hogy a hadsereg »alkalmat­lan«. Parancsot adott: tar­tóztassák le és lőjék- agyon Nikót Hiába kért a pap kegyel­met az öregnek, N.ikót ki- vitték a város szélére, ..ahol a szegény, írástudatlan nép lakik, a fal elé állították. Ve­le szemben felsorakozott egy szakasz katona, és parancs­szóra eldörült a sortűz. Nikó elesett. Az ezredes megijedt, hiszen azt parancsolta, hogy vaktöltényt használjanak. — Szegény bácsilcám . .. Ügy látszik, meghalt az ijedtségtől — ismételgette, és odarohant a földön fekvő öreghez. Nikó Drosszos kinyitotta a szemét, lassan felült, körül­nézett és megszólalt: — Most már elhiszed, hogy ebben az országban minden alkalmatlan, még a katona­ság töltényei is? Larosz leckéje után a kocs­ma faláról leszedték a fel­iratokat, az unoka vette át a kiszolgálást, Nikó pedig ki se jött a konyhából Az ezredes egyszer betért a kocsmába, hogy megláto­gassa nagybátyját. Közölte, hogy megbocsátottak neki, ő maga pedig nagyon elége­dett az öreg viselkedésével. Nikó ugyanis meg se szólalt. Elmenőben megállt a papa­gáj kalitkájánál, és gúnyo­san elnevette magát. — Na, pap-madár! Ugyan­csak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pó­pa? A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordí­totta a fejét. Az meg csak beszélt hozzá: — Vagy te is úgy tartod: a diktatúrát meg kell dön­teni, az ezredeseket meg fel­akasztani? A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan vála­szolt; — Legyen meg az úr aka­rata! Fordította: Baranyai 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1909. weptaaba f.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents