Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-28 / 225. szám

Anatolij Bojko: VISSZATÉRT BOLDOGSÁG TT öld z: ;lugá teres, kék " ház, a tető fölött ga­lambcsapat körök. A tornác előtt füstoszlopként magaso­dik a kékes lombú diófa. Nem tudom, igaz-e vagy sem, de úgy tartják, a diófa sze­rencse! hoz... * * * I ida sudár növésű, kok ■" szemű. Vologyka izom­ember, fején sűrű fekete bog­lya ül. A szeme is sötét, és állandóan mosolyog. Láda ba­rátnői szerint rossz emberek ritkán nevetnek, ez pedig annyit jelent, hogy Vology- ka jó ember. Különben Láda is tudta, hogy Vologyka jó gyerek. Kitöltötte a katona­idejét, és amikor leszerelt, he­gesztőnek ment. Nem könnyű munka, ez igaz, de Vologyka soha nem is kereste a köny- nyű pénzszerzést. Igaz, a ke­ze mindig repedezett, égett volt, de Ládának igen tetszétt, amikor ez a kéz rózsát hozott neki. Ö, milyen rózsák terem­nek Kanyevszkajában! Ha lánynak adod, akár egy szót se szólj a szerelemről. Vo­logyka is Ládának nyújtotta a virágot, és megnémult. A fiú minden estéjét Ládá­val töltötte, aki alig várta, hogy leteljen a nap, máris ro­hant haza a majorból mosa­kodni és átöltözni. Lida nagy­szerű baromfitenyésztő volt, s nemcsak a brigádjában, ha­nem kolhozszerte is tisztelték. A sztanyicában, a kozák fa­luban nem maradt semmi sem titokban, így az sem ma­radt, amikor Lida egyszer a kórházba ment. Igaz, a lány nem akart eltitkolni semmit sem. Hanem Vologyka sehogy sem akarta, hogy Lida anya legyen. Csakhogy mindig az asszony okosabb a szerelem­ben. * * * P ehér falak. Fehér ágyak. * Fehér köpenyek. Az éjjeliszekrényen rózsa pompázik. Nem Vologykától... Antonyina Andrejevna Becun hozta a virágot: a nőtanács tagjai szombatonként meglá­togatják a kolhoz betegeit. Régi hagyomány ez már. Jó hagyomány. Sok okos dolog ! született a »Győzelem« kol­hozban, mióta a »kommunis­ta kolhoz« címet megkapta. És mégis: miért Antonyina Andrejevna hozta a rózsát, és miért nem Vologyka? Nincs virág — nincs szere­lem sem! Vologyka otthagy­ta. A barátnői sem jönnek hozzá. Az anyja el sem kí­sérte, meg sem látogatta. Csak a nővérek és dadák kedvesebbek hozzá, mint má­sokhoz. Ljudmila Alekszejev- na pedig napjában többször is benéz hozzá. Murzov is üd­vözöl tette: ő a kolhoz párt­titkára. Pedig ő aztán bizo­nyosan alaposan megmosná a fejét, ha valami szörnyűt kö­vetett volna el. Fehér falak, fehér ágyak, fehér köpenyek. A nővérke letörli Lida homlokáról az izzadságcsep- peket, és a füléhez hajolva suttogja: — Kislány. Gratulálok a lányodhoz, Ludiska! És köszöntik az orvosok, és gratulált Ljudmila Aleksze- jevna és Ilja Alekszejevios Murtov; csak az édesanyja nem. Talán nem örül? És Vo- logya sem jön. Vagy talán még nem is tudja, hogy Tá- nyecska megszületett? A kislány alszik. Ha föl­ébred, sír — akkor Lida meg­szoptatja, s Tányecska újra elalszik, ö még nem éli át a felnőttek tragédiáját. Neki még teljesen mindegy, hogy az édesanyját idegen emberek várják, segítik autóba és vi­szik háza. És az is mindegy, kinek a nevét viselL * * • I ehullott a diófa levele, ™ a patakokon és a cser­melyek folyásán vadkacsák úsznak. Elült a motorzaj is a mezőkön, a sztyepp i<s mind deresebb lett Dimitrij Leontyevics nem hagyta békén Vologykát. — Családunkat ismeri az egész kerület. Rajtad kívül három fiú és leánygyermeket neveltünk föl az anyáddal, nem tudtuk, mi a szégyen. És most... — Hát így eltaszítod ma­gadtól a boldogságot, Völo- gyenka? — fordult hozzá az anyja, Jevdokija Ivanova. — De tudd meg: ha mást veszel el, nem vagy a fiam! — zárta le a beszélgetést az apja. Vologyka jól ismerte a ré­gi kozák módit: az apa az »isten«, de most nem is ez gyötörte, hanem az, hogy bár­hol fordult is meg, minden­hol szúrós, megvető tekinte­tekkel találkozott. Még a legjobb barátja is egészen megváltozott. Mintha valami rosszat tettek volna egymás ellen, úgy lépett kö­zéjük az elhidegülés. Hát igen, Vologyka barátja ren­desebb volt nála, bár ezt Vologyka nem is értette meg rögtön. Mikor aztán fölfogta, ráemlékezett barátja szavai­ra, melyeket utolsó találkozá­sukkor mondott: — Menj Lidához! Még nem késő. Végül is Tányka a tiéd ... — Miket beszélsz itt? Meg- hiibbantál? A faluban egymás után jöttek a lakodalmak. Mikor a virágdíszes lakodalmi menet végigvonult az utcán, a falu apraja-nagyja a kiskapuba tódult, kiabállak, integettek a menet után. Vologyka is in­tegetett, de valahogy keserű érzéssel! A névadókat szombaton­ként tartották a kolhoz klub­jában. Ezt a feladatot a nőta­nács nevében Polina Ivanov­na Harenko gépirónő látta el. Ezeken a napokon egy tűt sem lehetett volna leejteni a klubban, annyi volt a nép. Ünnepélyes, szép szertartások voltak ezek, a kolhoz vezető­sége ajándékokat nyújtott át az iainepel leknek. Vagyim Fjodotovics Reznyikov el­nöknek bázony elég elfoglalt­ságot adott ez a tiszte. Vo­logyka viszont irigykedve lát­ta mások örömét, s ő. aki mindig az első sorban foglalt helyet, most inkább elbújt a sarokba. • • • I lja Alekszejevios Mur- zov egyszer a kémiáról tartott előadást a gépjavító műhelyben. Amikor kifelé mentek, mintha csak véletle­nül keveredett volna a fiú mellé, Vologyához lépett: — Hogy vagy? — Jól — felelte az, és el­komorult. — Csakugyan'.' — kérdezett rá a titkár. — Kedved szerint élsz? Láttad már a lányodat? Éppen a napokban jártam náluk vendégségben. Nem is mondott többet Vologya sem válaszolt, de még déltájt íelszedelőzködött, és egyenesen Lidához ment Az asszony egy szót sem szólt csak nézett rá, mintha várna valamit. — Megmutatnád Tányus- kát? Lida a tisztaszobába vezet­te. Vologyka a kocsi főié ha­jolj s úgy vette föl a pólyá­ba csomagolt csöppséget, mint valami nagy súlyt Aztán tett egy-két lépést vele, miközben a kislány zöldsugaras szürke piciny sze­mébe nézett. — Pontosan a te szemed... De az orra az enyém. És a szája is. Add hát nekem ide! Hiszen az én lányom ... Másnap a műhelybe me­net még befutott Ljahonec- hez, a nőtanács elnökéhez. — Ljudmila Alekszejevna! — kiáltotta mosolytól ragyo­gó képpel már a küszöbről. — A múltkor maga is meg­mosta a fejemet, hát most jöttem, hogy bejelentsem: Li­bát tegnap este magunkhoz vettem! • * » C n, a Szövetséges Szoci- “ alista Tanácsköztársa­ságok polgára, aki most drá­ga szüleim és elvtársaim előtt házasságra lépek, ígé­rem, hogy hűséges leszek a családi kötelékekhez.., Vologya még soha nem iz­gult ennyire. Még tán akkor sem, amikor a hadseregben a haza védelmére esküdött föl... Aztán durrogni kezdtek a pezsgősüvegele, szép régi da­lok úsztak végig a szép nevű Aratók utcáján. Milyen nagy boldogság is, amikor megjön a szerelem! És milyen csodás az élet, ha köröskörül jóbarátok vannak. Fordította: Ferencz Győző. |W/ Duval űr 7 Az ismerősöm párizsi tartózkodása idején találko­zott bizonyos Duvallal, egy pipaszurkálógyár igazgatójá­val. A villogó szemű, dere­sedé bajuszú francia nagyon megörült, amikor megtudta róla, hogy magyar. Kiderült: Duval úr tavaly három na­pot töltött Magyarországon a Bámexbumfért vállalat ven­dégeként. — Ö, szép Magyarország! — kiáltott fel Duval lehunyt szemmel, szívére szorítva kezét. — Felejthetetlen él­mény volt. Igazán felejthe­tetlen! — Merre járt Duval úr? — érdeklődött az ismerősöm büszkén. — Látta a Balatont? — A Balatont sajnos nem láttam, de voltam Agárdon — lehalkította ■ a hangját, és az arca egészen átszellemült a visszaemlékezéstől. — Agár- dón, a pogány magyarok szent helyén, ahol évente egyszer lóáldozatokat mutat­tak be a törzsek. Megilletö- dötten, elszorult szívvel jár­tam be Agárd történelmi ut­cáit ... — Pardon, minek az utcáit járta be? — kérdezte cso­dálkozva az ismerősöm. — Agárd utcáit — felelte Duval meghökkenve. — Le­hetséges, hogy ön nem is­meri ezt a történelmi neve­zetességű helyet? — Dehogynem ... izé ... többször is jártam ott — he­begte az ismerősöm. Kínos pillanat volt. Mintha, gúnyos, lenéző mo­soly suhant volna végig a Mikes György: Merre francia arcán. — Ö, hogy­ne... Persze... — Verpeléti úr vitt le ko­csin ebbe a kis községbe. Ö volt az útimarsallom. Meg­mutatta azt a helyet is, ahol annak idején azt a vérszer­ződést kötötték. Most egy fából készült vikendházacska áll azon a helyen, s körü­lötte néhány barackfa. Festői látvány. Ebéd után leheve- redtem az egyik fa alá, és a történelem szelét éreztem fújdogálni. Szerettem volna valami emléket elvinni erről a helyről, hallottam ugyanis, hogy gyakran találnak ezen a telken régi pénzeket, ser­legeket, kürtöket. Nem vol­tam rest, felástam a fél ker­tet. Verpeléti úr volt olyan szíves, és nemcsak ásót adott, de meg is mutatta, hogy a kertecske mely részét ássam fel. Sajnos, pechem volt; nem találtam semmit. — S mi a véleménye a Margitszigetről? — Nem láttam. Mondom, csak három napot tölthettem az önök szép hazájában. A második napon Zömölki úr vett pártfogásba, ővele utaz­tam le Kadarkútra ... — Hová? — A híres kadarkúti csata színhelyére, ahol egy marok­nyi magyar vitéz legyőzte a félelmetes Ali bég hatalmas seregét. Zömölki urat, a ka­lauzomat történelemben jár­tas tudós embernek ismer­tem meg. Pontosan megmu­tatta, hol állt Ali bég vezéri sátra, és merről támadtak a magyarok. Most egy rozzant kút áll a török vezér sátra helyén. Több oldalról léfény­képeztem ezt a kutat, háttér­ben a lebukó nappal. Zömöl­ki úr olyan élvezetesen adott elő, hogy szinte magam előtt láttam a csatát, ön is járt már ezen a helyen? — Jártam ... hajjaj! — fe­lelte az ismerősöm, és közben szégyenkezve arra gondolt, valószínűleg hiányzott az is­kolából, amikor a kadarkúti csatáról tanultak. — Na és a... Halászbástya? — kérdez­te reménykedve, sápadtan. — Csak messziről láttam, amikor Sümegi úrral Kunpe- szérre utaztunk. Ez már a harmadik napon történt. — S ott mit néztek meg? — A hajdani híres kunpe- széri királyi vár hűlt helyét. Sümegi úr elmondotta, hogy valaha itt állt Európa leg­szebb vára. Építőjének a ne­vét elfelejtettem. Most egy kopár legelő van a vár he­lyén. Természetesen lefényké­peztem ezt a legelő4.. Higgye el, uram, együtt sírtam Sü­megi úrral, amikor hallottam, hogyan rombolták le a csá­száriak ezt a csodálatos vá­rat, az első magyar királyok kedvenc lakhelyét, majd az egész hegyet, amelyen a vár állt... — rebegte Duval szi­pogva, és együttérzően kezel szorított ismerősömmel. Hazatérése utáni ismerő­sömnek az volt az első dolga, hogy a történelemkönyvben utánanézett Agárd történelmi nevezetességeinek, a kadar­kúti csatának és a kunpeszéri királyi vár történetének. Egy árva betűt sem talált róluk a könyvben. Végül a Bámexbumfért vállalatnál bizalmasan meg súgták neki, hogy a történel­mi adatokból egy szó sem igaz. Verpeléti kartárs azért vitte le a francia vendéget Agárdra a vállalat kocsiján mert ott nyaralt a családja és velük akart tölteni egy napot. Zömölki kartárs bor' hozott Kadarkútról, Sümeg' kartárs pedig rég nem latot' keresztanyját látogatta meg Kunpeszéren. Tervezték azt is, hogy a negyedik napon megmutatják, a külföldi vendégnek Attilc sírját, de erre már nem ju­tott idő. Azóta sem tudja szegény. hol van eltemetve a hun ki­rály. 0 SOMOGYI NÉPLAP ___Vasárnap, 1969. szeptember 28. N YELVMŰVELÉS Udvariasabban hivataloskodju! Rég elmúlt nálunk a mű­velődési forradalomnak az a romantikus időszaka, mikor az udvariasság még »kispol­gári csökevény«-nek számí­tott. Eleinte kiütközött a nyerses magatartás a hivata­los nyelvi stíluson is. Sőt — hozzá kell tennünk — a mai napig észlelhetjük nyomait. Mégsem szabad a fel-feltü- nedező jelenségeket általáno­sítva túlságosan sötét képet festenünk a hivatalok udva­riatlanságáról. Alapjában ja­vul a helyzet. Messze távo­lodtunk attól a réges-régi ál­lapottól, amikor sok hivatal­nok gyakran nemcsak udva­riatlan volt, hanem még az »alázatos szolgája«-féle haj- bókolást is megkívánta a hozzá fordulóktól. Ennek az ósdiságnak már rég befelleg­zett. Attól nemigen kell tar­tani, hogy visszaélnek az ügyfelek ezzel a helyzettel, s nem adják meg a kellő tisz­teletet azoknak a hivataliak­nak, akiktől ügyes-bajos dol­gaik eligazítását kérik, vár­ják. Elhanyagolhatjuk hát az ügynek erről az oldalról való vizsgálatát. Mégiscsak több a baj a másik oldalon. Ezt bi­zonyítja a sok-sok szatirikus írás is, amelyben »a hivatal­nak packázásait« ostorozzák. Még egy külön kötet Is meg­jelent Moldova György »vit- ‘riolba mártott« tollából, ez­zel a címmel: »Az elátkozott hivatal«. Megjelenhetett, már a második kiadásban is. A társadalmi erők jó irányú működésére vall ez. Bátran szembenézhetünk tehát a másik oldalt illető kérdésekkel. Mostani monda­nivalónk lényegét ebbe a jel­szóba tömöríthetjük: »Udva­riasabban hivataloskodjunk!« Szerintem — s ezt sokévi fi- gyelgetés után állapítom meg — hivatalos nyelvi stílusunk általában túlzóan rideg és elvétve még fölényeskedő is, azaz nem mindig kellően ud­varias. Sok más nyelvben enyhíti a hivatali stílus me­revségét az udvarias megszó­lításra valló személynévmás: a Sie, a you, a vous stb. Mi- nálunk még az ön-nel is ta­karékoskodnak; sokszor így szól ránk az irat: »Felszólít­juk, hogy 15 forint adóhátra­lékát nyolc nap alatt egyen­lítse ki«; »ellenkező eset­ben ...«, s következik a vég­rehajtással való fenyegetőzés. Mindjárt az első felszólítás­ban. Mennyivel megnyerőbb volna így: »Felhívjuk (vagy felszólítjuk) önt, szíveskedjék 15 forint adóhátralékát nyolc nap alatt kifizetni (vagy ki­egyenlíteni).« Egy ügyvédi munkaközösség leveléből idé­zem: »Ha a Tanács határo­zatát megkapja, úgy kérjük ezt nekünk megküldeni.« Ud­variasan és helyes magyar­sággal: »Ha megkapja ön a tanács határozatát, szívesked­jék nekünk megküldeni.« Fő­városunk egyik kerületének tanácsától ezt az írást kapta egy jó ismerősöm: »Házkeze- lőségünkhöz küldött levelére válaszolva közöljük, hogy a falhelyreállítást 1968. július 15-ig házkezelőségünk elvégzi, előbb a kőművesek nagy le­terhelése (!) miatt nem tud­juk megcsinálni.« Udvaria­sabb és magyarosabb a mon­dat emígy: »Házkezelősé­günkhöz küldött becses leve­lére közöljük önnel. hogy házkezelőségünk a fal hely­reállítását 1968. július 15-éig elvégzi. A kőművesek nagy megterhelése (vagy elfoglalt­sága) miatt előbb nincs rá módunk (vagy: nem tudjuk megcsinálni).« Érdekes az ügyben, hogy az ígért határ­idő 1968. július 15-e, a levél oedig 11 nappal később, jú­lius 26-án kelt! Egy nagy tiszteletben álló hivatal a következeképp uta­sította el valakinek jó szán­dékú javaslatát: Szívesen megtennénk — majd szó sze­rint ekképpen folytatódik a válasz: »Meg kell azonban értenie, hogy...«, s a levél vége tájáról írom ide: »Mind­ezt azért közlöm ilyen rész­letesen, hogy belássa ...« Mi­csoda türelmetlen, ideges, ki­oktató hang! Még akkor sem helyes az ilyesmi, ha nagyon ellenkezik fölfogásunkkal a* ügyfél nézete, ha megdöbbe­nünk az ügyben való tájé­kozatlanságán. Tudjuk, sok a munka a hivatalokban. (Az más kérdés, miért sok.) Olvasom, hogy például a budapesti tanácsok évi ügyiratíorgalma megha­ladja az 1 200 000-et Nem csoda, ha akadozik a gépezet ekkora aktahegy földolgozása közben, s akadozik a tiszt­viselők lelkessége, nyájassága. Jól látják az ügyintézés hi­báit maguk az illetékesek is. »A nagy tömegű félforgalom — évente több mint kétmillió állampolgár fordul ügyes-ba­jos dolgaival a budapesti ta­nácsokhoz — magában rejti azt a veszélyt, hogy a fél­fogadás rideggé, udvariatlan­ná válik — mondják a város­házán, s hozzáteszik: való­ban, az ügyintézők esetenként nem fordítanak elég időt ar­ra, hogy az embereket türel­mesen meghallgassák...« Azon sem csodálkozhatunk, ha ilyen zaklatottságban hé- be-hóha elridegül a stílus, édes anyanyelvűnk »érdes anyanyelvünk«-ké változik, ahogy Fehér Klára mondja egy hivatali irat forgalma­zásán megütközve. Mindamel­lett azt már nem tartjuk szükségszerűnek, hogy az idézésék-mik nyomtatott szö­vegében megváltozhatatlan- ná dermedjen a bürokrata ridegség, a »Hátrább, hát­rább!« értelmű taszító udva­riatlanság. Vagy ha már ki- küldenek valami efféle rideg, riasztó nyomtatványt, leg­alább húzzák ki belőle az ár­tatlan címzettet nem illető kellemetlen részt, az előállí­tással vagy egyéb megtorlás­sal való fenyegetőzést. Mint Fehér Klára egyik panaszo­sának leveléből kitűnik, elő­fordul. hogy még tintával is aláhúzzák a büntetést »re- méltető« mondatot, oiszlicsár ügyben. Több emberséget! »Äz udvariasság tetszik ne­kem« — mondatja Goethe Mephistophelesszel a tanít­ványnak, aki őbenne, az ala- koskodó Mefisztóban Faustot tiszteli. »Az udvariasság az erkölcs szépsége«: ez pedig a filozófus Kant véleménye. Udvariasságunkban az fejező­dik ki, hogy megbecsüljük más emberben is az embert. S ne feledjük: a hivatal van a társadalomért, nem pedig a társadalom a hivatalért! Is­merjük a jelmondatot: »Min­denki egyért, egy minden­kiért!« Még a miniszter szó is azt jelenti a latinban: »olyan valaki, aki szolgál, segít«. Ne sajnáljuk hát hivatalos­kodásunkban a jó szót, a he­lyénvaló ön-t, a tessék, a szt- veskedjék-féle emberibb sza­vakat! A hozzánk érkezett levél is lehet becses, sőt nagybecsű. Magatartásunk, stílusunk hitelén fordul meg, hogy ne pusztán üres forma­ság legyen az ilyen kifejezés használata. Dr. Fercnczy Geo*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents