Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-28 / 225. szám
ARCOK A CIGÁNYSORRÓL (Fotó: Gamán) Csáth Géza:* TALÁLKOZTAM ANYAMMAL A z előadó kiszállt a távolsági autóbuszból és körülnézett Poros kisvárosi utcán találta magát alacsony ablakú házak között A járda mellett villanyoszlop állt, az oszlopon £akó menetrend függött Az utasok beszálltak, egyedül maradt Senki sem fogadta. Hirtelen eszébe jutottak a levelek, melyekben többször felkérték, sürgették és figyelmeztették az esemény fontosságára. Szombat volt, kora délután. Elcsüggedt Lépett néhányat a járdán, megszólított egy öregasszonyt. — »Itt semmi rém lehet messze« — gondolta, és a középület keresésére Indult A napfényes őszi délutánt láthatatlan hangszórók harsogták tele. Az egyik fa- hangú táncdalénekesnő szelleme idegesítően az utcára nehezedett, de aztán hirtelen megszakadt a koncert Hirdetményt olvastak fel, s az Előadó megtorpant amikor a nevét hallotta. — »Íme hát várnak... Mozgósítják a helység lakosságát.. Rend van itt.— Megnyugodva lépdelt tovább, s szemügyre vette a gyümölcsárusokat, az új áruházakat, az új társasházakat melyek a település fölött csillogtak, kimagasodva, jeleket adva, biztatva... A középületben egy kövér takarítónőbe ütközött. — Gerede elvtárs szabadságon van — mondta a takarítónő. .. — És a helyettese? — Szombat van, kérem... — Igen, de engem meghívtak ide, hogy... — Ha meghívót kapott az elvtárs, akkor majd estére bejön szépen a meghívójával, és meghallgatja az előadást. Nyugodt lehet, meghívóval ide mindenkit beengednek. — Igen, de Gerede elvtárs engem kért fel, hogy... — Mondtam már, szabadságon van.. / Sokáig kacskaringózott a városka utcáin. Fél óra elteltével aztán szerencsésen kijutott a Duna partra. Szeptember volt, kékarany ragyogás, koraősz. A Dunán még javában dolgoztak az evezősök, a víz közepén néhány motorcsónak zümmögött. Leült az egyik kikötőcölöpre, s nézte a halasbárka forgalmát. Az overállos, gumicsizmás halász nem tudott megpihenni. Két-három percenként érkeztek az asszonyok, kislányok, férfiak Aktatáskába, műanyagzacskókba mérették a halat, s menetre, jövetre átimbolyogtak a keskeny pallón a víz fölött. A halak gazdája zsákos merítőszákkal a felszínre emelte a vízzel telt bárka belsejéből a halakat. Ki mit kért. Nagy keletje volt a pontynak, törpeharcsának. apróhalnák. Né- hányan süllőt is vásároltak, de kevesen. A kövér férfiak alatt veszélyesen meghajlott a palló, de azok csak lépdeltek tovább, ijedtség nélkül, s megszerezték a halaikat. Az Előadó nézte őket, s egy-egy pillanatra elképzelte a domboldalban fehérlő pincéket, a kerteket, a füstölgő tüzeket, bográcsokat... Arra gondolt, hogy a kisváros lakói jól élnek. Szombatonként halat főznek, bort isznak rá, beszélgetnek... hogy a munkahelyükön mikor fizetnek prémiumot és menynyit, milyen a részlegvezető és az igazgató... Vitáznak a jó halászlé ismérveiről, a Televízió műsoráról, a fiatalokról, a futballról. Talán szidnak valakit a vezetők vagy az ismerőseik közüL — A gyermekeik gimnáziumba járnak, s megszokják a nagy darab kenyeret az asztalon, a disznóvágásokat, a motort, az autót, megszokják a megszólításokat, a köszönéseket, az örömöket és szitkokat, megszokják, hogy űrhajók szállnak a világűrben, s mindent nagyon természetesnek találnak. Üj házakat emelnek, vagy a régi házhoz fürdőszobát toldanak. Kerül azért autó is, kerül kis darab szőlő. A hegyoldalt ötször-hat- szor felosztották már egymás között. Államosítottak, kisajátítottak, földet osztottak, tagosítottak, háztájit mértek, ide mértek, oda mértek... Végül egy kis darab szőlő csaknem mindenkinek jutott, vezetőknek és vezetetteknek, s a té esznek is, nem beszélve az új telepítésekről, melyek lassacskán mind termőre fordulnak. Az előadónak eszébe jutott, hogy évekig napszámba járt, s a gazdák piszokul megdolgoztatták. — »Hogyan lehet, hogy ma mindenki gazda, mindenki jussol valamiből?. ..« — Eltűnődött, aztán a lánykákat nézte, akik kis- asszonyos rebbenéssel keltek át a vékony deszkapallón. Odafülelt, s a halász tényleg »kisasszonynak« szólította a többségüket, és azt mondta nekik: »Mit tetszenek parancsolni?« — »Nyilván a halász is megtalálja a maga számítását, és ezek a lánykák valóban olyan kisasszony formák. .. Ennyi kisasszony... Mindenki kisasszony lesz egy szép napon...« Autók jöttek. Ügyesen a vízpartra kanyarodtak, s gazdáik átimbolyogtak a keskeny pallón, hogy az esti halászléhez megvásárolják a legfontosabbat: a pontyot, törpeharcsát, keszeget. Némelyik autós vasalt ruhát viselt, fehér inggel, nyakkendővel, némelyik kopott ove- rállt, némelyik sportinget vagy lyukacsos trikót, mint a színészek az erotikus célzatú filmekben. * M égy óra tájban felbukkant a parton egy rongyos, sovány öregember. Cejg nadrágot és szakadt pulóvert hordott, barna, molyette svejcisapka volt a fején. Lábán szakadozott teniszcipő szürkült. A part bokrai közül ügyetlenkedett elő. A hátán nedves uszadékfát cipelt. Szótlanul átkelt az országúton és eltűnt. Az Előadónak eszébe jutott egynémely kollégája... A szakadt ruhákat, a kidőlt oldalú cipőt hazaküldik... A pulóverokat, melyekben már takarítani sem lehet otthon, mert csenget a postás, és meglátja a rongyokat, s a postásnak sem szabad rongyokat látni, csak a hűtő- szekrényt, a televíziót, az autót. — »Mit mondok én ezeknek, ha eljön az este...? Ha az ember jól él, nem figyel eléggé... Elszalasztja a legfontosabb szavakat... A szellem könnyen vereséget szenved... A jólélet meg kell szokni, és túllépni, föléje emelkedni... Csak a második nemzedék mozog természetesen az autója mellett... Az első kissé komikus... A második nemzedék viszont mással van elfoglalva...« A parton megjelent egy lány. Véletlenül rövid, piros szoknyáit hordott, és semmi mást... Nem volt táskája, re- tikülje, zsebje, szatyra, csak saját maga volt, hosszú combjával, szőke hajával, türel- metlenségéveL .. Az ' Előadó önkéntelenül is oldalra pillantott, s a lány azonnal nyugtázta a mozdulatát.. Az Előadót az a képtelen gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy ez a lány hogyan hordja magával a SZEMÉLYI IGAZOLVÁNYÁT? Hiszen csak hosszú lábszára van, piros szoknyamaradványa, szőke haja, arca... Az Előadó emlékezett még a háború utáni évekre, amikor igazolvány nélkül senki sem mert az utcára lépni A papír fontosabb volt, mint a kenyér... Bizony, az igazolvány itt az utóbbi harminc évben nagy dolog volt... Az igazolvány és az élet szinte egyet jelentett. »Ez a lány nem hordja magával az igazolványt.. — gondolta. — Nem is gondol rá, hogy magával vigye... Ö maga az igazolvány... Saját maga igazolja saját magát. ..« A lány a jelek szerint várt valakire... A valaki késett Az Előadó csaknem felállt, és meghajolt... De már jó előre hallani vélte a röhögést, ami a lányból erre a mozdulatra előtörne... Viszont meghajlás nélkül nem tudta elképzelni. .. Nem állt feL.. Makacsul a vízre meredt, mintha víz- v állású lenne. A vízen csónak közelgett. Keskeny, fürge mozgású sportcsónak. A barna bőrű evezőslegény lefékezett a part tövében, és a lányra kiabált: — Kiálltál ide emlékműnek. ..? Hiába várod... — Mi közöd hozzá! ■— kiáltott vissza a lány. — Na, gyere! — mondta a csónakos... És a piros ruhás lány ment. Beszállt a csónakba, és az evezők megmerültek. Az Előadó figyelte, hogy a csónak hogyan távolodik és tűnik el a túlpart vízre csüngő fűzbokrai között. — »Ez a lány legfeljebb tizenkilenc. ..« Tűnődött, hintázott a szavakon, mintha a szavak érnének valamit, amikor... Az Előadó kicsit sajnálta, hogy fiatal éveit durva napszámosmunkával töltötte. Sajnálta, hogy kimaradt a túlparti füzesek szép birodalmából... Másrészt ingerültséget is érzett: — »Ennyi az egész?«... Olyanforma nyugtalanság kínozta, mint a házikisasszonyokat, akikkel megesik, hogy lemaradnak valamelyik közeli üzlet árleszállításáról.. Mindenki olcsón bevá- sáról, csak éppen ők nem... Otthon ülnek, s amikor értesülnek a nagy lehetőségről már késő... A halasbárkára meredi s egy overállos férfit látott a palló szélén, ahogy a szatyrát tartotta. A szatyorban vergődtek a halak. — Későn jött — mondta a bárka gazdája. — Gyűlés volt — válaszolta a másik, aztán fizetett Az Előadó lépteket hallott maga mögött Megfordult. Magas, sovány fiatalember közeledett a Dunához, majd megállt, és az órájára pillantott öt óra is — elmúlt, mire a túlparti bokrok közül kibontakozott a sportcsónak. Óvatosan, ár ellen evezve közeledett Az Előadó mellett még mindig ott állt a sovány fiatalember. Amikor felismerte a csónak utasát, felnyögött Előbbre lépett, majd oldalt Fújtatott A csónakból integetett feléje a lány. Aztán néhány perc múlva a csónak kikötött. A lány partra lépett, és felkapaszkodott a rakpart lépcsőin. A sportcsónak ott ringott a Dunán, pár méternyire a kikötőtől — Gyere ki! —> ordított a sovány fiatalember a sportcsónak felé. — Ha akarsz valamit, majd befáradsz — mondta a csónak birtokosa, és idegesen röhögött A csónak és a part között öt-hat méter szélesen folyt a Duna. A sovány fiatalember a vízre bámult aztán hirtelen pofonvágta a lányt aki éppen eléje, érkezett. —• Na... — mondta a lány. A sovány újra ütött, s a lány csaknem félbukott Az Előadó a sportcsónak gazdájára pillantott A barnára sült fiatalember úgy vélte, hogy ami a továbbiakban következik, az már nem tartozik rá Evezőit kicsit kiemelte a vízből s a csónakot lefelé sodorta az ár... A halárus és a vásárlók odapillantottak, majd ismét a mérlegre, és semmit sem szóltak. Az Előadó felállt, odalépett a sovány fiatalemberhez: — Uram, megbocsásson! Ez a lány nem kubikosló... Be sem fejezhette. A lány csípőre tette a kezét és ráförmedt: — Mi köze magának ehhez? Maga mocsok!... A lány eléje köpött a földre, aztán karonragadta sovány fiúját: — Gyere Laja!.. 1 E lmeritek... Az Előadó értetlenül bámult utánuk. A halárusra pillantott, aztán maga is elballagott. Este tizenegyen ültek a teremben. Nézte a hallgatóságát A szocialista házasságról kellett beszélnie, és általában a hazáról, a földről, melyhez mindenki kötődik néhány titokzatos szállal. Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak és suttogtak. Még a hajnal messze volt Nagyon messze volt És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imávaL Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet nagyot sóhajtott mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak. És én elfeledtem őt Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le s ott porlad — én vagyok. Sok idő elmúlott így. Azóta találkoztam a lányokkal Illatos hajukkal végigtörölték sápadt égő arcomat Puhaj lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt De múlt éjjel a fejembe jött — Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele. Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam eL Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött Üde volt és fiatal mintha a gyermekágyból kelt volna ki. Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit A vidám melankólia, mely sápadt finom kis arcából felém áradt arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem és megcsókoljam. Oly szép volt és fiatal A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni. Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha •Csáth Géza (1888—lSÍS) Eredeti foglalkozása orvos, de sokoldalú és szenvedélyes érdeklődése folytán újságíró, zeneesztéta, tárcaíró és novellista is volt. Vészi József radikális szellemű Budapesti Naplójár.a. dolgozott, majd a Nyugatna.. is munkatársa. — Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dczs kollégájaként az értelrms , legjobb, legigényesebb rété hez szólt. Írásai kitűnnek sz„ ségükkel. szomorú el vagy <• suk átlát igazságaival. Meii vágy és céltalan szépe amely hangulati telítettség- közvetetten tagadja a si\ szürke, fénytelen valóság Legjobb darabjai: az Elfeleóe álom, Schmith mézeskalácsé A vörös Eszti. A varázsló halála. Művészete időtálló, ezéri több a rá való emlékezés a kegyelet aktusánál — most, halárának 50. évfordulóján. volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájában kora, szeles, őszi estéken belesír. Megfogtuk egymás kezét Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon — és lassan előreindultunk. Május volt körülöttünk, Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemünkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak. Ö, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott ö pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytáik a gyöngyvirágok. Aziután folytattuk utunkat a mezőiben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk. A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhaló- an csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit melyek a lábunk körül imbolyogtak. Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat Rám nézett, mintha megbántottam 'volna, azután megsimogatta az arcomat, hogy megbocsát. Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett visz- sza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett. Sokáig álltam ott a kék relő szélén, és néztem utána lendesen, imádó bánattal Azóta naponként gondo- k rá. És elhagytam miatta fekete hajú asszonyokat és z édes hangú lányokat hogy ele álmodjak — anyácskámmal, fiatal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással. Szürkegulya a Kilenclyukú hídnál ■ ■ ■■■■■,■ : . ■ ■ fVitályos—Poumann 'civemieji Bertha Bulcsu: Szukát délután SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. szeptember 28.
