Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-31 / 201. szám

Az arany jelvény várományosai HATVAN ÉVE Noha kissé hűvös az idő, az utcán még most is hosszú sorban állnak az emberek: lágyfagylaltra várnak. Benn pedig arra, hogy valaki fi­zessen, és akkor gyorsan el­foglalják a helyét. — Egy jó feketét kisasz- szony!... — Van valami friss sütemé­nyük? ... — Fizetek, megy a vona­tom !... Hangzavar, a fáradtságtól gyakran szusszanni is alig tudó felszolgálók. Ezt látni — szinte nyitástól záróráig a kaposvári Corso cukrászdában. — Egy alkalommal próba­képpen megszámláltuk a ven­dégeket a délelőtti órákban, hogy hányán is fordulnak Borók Magdi tizenöt éve dol- meg a cukrászdában. Alig egy gozik már a Corséban, s az óra alatt több mint hatszá- elsők között lett kiváló, zan jöttek. Igaz, csak ez te­szi lehetővé, hogy naponta 10—12 000 forint forgalmat érjünk el, egy hónapban pedig 350—400 000 forintot — mondja dr. Rétsági Béláné üzletvezető. Nincs tehát könnyű dolga a Corso két szocialista brigád­jának, a Kállai Éva és a Braun Éva brigádnak. Naponta sok száz, siető, türelmetlen ven­déget kell kiszolgálni, s mint a »panaszkönyvi« bejegyzé­sekből megállapítható: kifo­gástalanul. és Kaiser Jánosné — gyakran ellenőrzi, segíti a felszolgálók munkáját. Kiválóak üzletének is .nevez­hetnénk a Corsot. Eddig már három alkalommal kapta meg az üzlet a kiváló címet, dr. Rétsági Béláné »A belkeres­kedelem kiváló dolgozója« jelvénynek és két vállalati »Kiváló dolgozó* jelvénynek a tulajdonosa. »-Kiváló dolgo­Orvosi táskával Tölgyesi Istvánná kávéját minden vendég dicséri. A füzetecskében, amibe máshol a panaszokat jegyzik, ilyeneket olvasni: »Sok helyen jártam az or­szágban, de hasonló udvarias kiszolgálást még nem tapasz­taltam ... — Gyorsan, udvari­asan szolgáltak ki, pontosan számoltak, kérem a vállalat vezetőit, részesítsék dicséret­ben a cukrászda dolgozóit...« S talán ez a magyarázata annak, hogy a két szocialista brigád egyre több állandó vendéget szerez az üzletnek. Persze az udvariasság mellett enek másik feltétele, hogy állandóan legyen bőséges vá­laszték, friss sütemény, hideg üdítő italok stb. A vendég itt mindenkor válogathat. S hogy ne csak a forgalom növekedjék, de gazdaságosan is dolgozzanak, elvállalták, hogy a pénztárakat megszün­tetve végzik a kiszolgálást, ügyelve a pontos számolásra. Az üzletvezetőn kívül a két sai... brigádvezető — Szabó Béláné zó«-jelvényes a kéit brigádve­zető, Szabóné és Kaiserné, és a felszolgálók közül is többen megkapták ezt a jelvényt, köztük Borók Magda és Töl­gyesi Istvánná is. A Vendéglátó Vállalat egyik olyan egysége a Corso ahol a szakmai utánpótlás nevelése a legjobb. Ha új presszó nyílik, innen viszik a már kellően betanított fia­talokat. Halász Mária nemré­gen vizsgázott, elvégezte a szakmai tanfolyamot, — kiváló eredménnyel. Sütő Mária és a többi fiatal is nagyszerűen megállja a helyét. Tizedik éve. hogy megala­kult a két szocialista brigád, s ehhez méltóan dolgoznak is. Ezért is kapták meg — vál­lalatuk termelési tanácskozá­sának határozata alapján — 1966-ban a bronz, 1967-ben pedig az ezüst plakettet. Most céljuk az arany plakett el­nyerése, aminek munkájuk alapján méltó várományo­Szalai László Holnaptól: utószezon a Balatonon — A rossz nyár szeptem­berre tovább romlik — mond­ta Szendrői Pál, a Pannónia Szálló és Vendéglátó Vállalat balatoni egységeinek igazga­tója. — Júliusban és augusz­tusban sem a vendégek szá­mában, sem vendégnapban nem volt olyan forgalom, mint amilyent vártunk. A tervezetthez képest mintegy tízmillió forintos forgalomki­eséssel számolunk. Rei^sz volt az időjárás. Az eső nem hozza a vendéget. A tőkés országokból hatezer emberrel érkezett kevesebb a vártnál. Igaz, nyolcezerrel többen jöttek a szocialista or­szágokból ez alatt az idő alatt, mint amennyire számí­tottunk, de nagy részük Ba- latonmária-fürdőn telepedett le. S nálunk jelentősen csök­ken a bevétel akkor, ha a tu­risták olyan helyen vesznek ki szállodát, ahol a szálláson kívül alig igényelnek más caolgáltatást. — És mi lesz ezután? — Szeptember elsejétől utó­szezon i árakat számolunk. Hu­szonöt-harminc százalékkal lesznek olcsóbbak szállodáink a július“, augusztusi áraknál. Emellett rendkívül kedvezmé­nyesen a foki-hegyi Touring- ban is egyhetes üdüléseket szervezünk. Touring szállodáinkban a kétágyas szobákat rendkívül olcsón adjuk. S ha nincs annyi vendég a -zállodában, ahány szoba, akkor csak az egyik ágyat fizettetjük meg, ha egyedül lakik valaki a szo­bában. Valamenyi szállodán kát szentember 30-ig nyitva tartjuk. (Az Európa október 12-ig tart nyitva.) Hogy mi­lyen lesz a forgalom? Az IBUSZ 50—70 százalékos te­lítettséget ígér. S az idén is átadjuk - majd a SZOT-nak egy turnusra a szállodáinkat. (Keren) A kerítés mellett állt, mi­kor kinyitottam a kaput. Te­kintetével kérdezte: mi a baj, miben segíthet. — Dr. Levitzky Károlyt keresem. — Tessék — mulatott az ajtó jelé. Magas, csontos, szí- vós ember, akinek a Balaton- parti nap bronzszínűre festet­te a bőrét. Beszélgetés köz­ben a fonott vesszőszék kar,- fáján nyugtatta a kezét. — Még mindig dolgozik, doktor úr? — Mondja, fiam, mit jelent az: még mindig? Amíg ke­resztbe tud tenni az ember két szalmaszálat, addig meg is teszi. Nyugtázni akarja, hogy képes valamire, hogy él. Ezt a nagy kertet, a zöldsége­ket meg a virágokat is én tartom rendben. Tizenkét órától megyek a Fővárosi Ta­nács Gyermekotthonába ren­delni. — Mi a titka? — Minek? A nyolcvannégy évnek, vagy az életkedvnek? Azt hiszem, a rendszeres élet, az élet tisztelete és az, hogy rajongásig szeressük hi­vatásunkat. Nekem semmi­lyen szenvedélyem nem volt soha a gyógyításon és a csa­ládomon kívül. Dr. Levitzky Károly nyolc­vannégy éves, hatvan évvel ezelőtt, 1909-ben kapta meg orvosi diplomáját. — Március 6-án. Pontosan emlékszem, éppúgy, mint az eltelt hatvan évre. Negyven­éves koromig mindent sike­rült elérnem ezen a pályán, amire egy ember vágyik. 1910-ben jó tanulmányom miatt már a Budapesti Ke­rületi Munkásbiztosító Pénz­tárnál (az SZTK elődje) dol­goztam, ami akkor nagy szó volt. Aztán 1931-ig a második kerületi budai rendelőintézet­ben gyógyítottam. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején rendőrorvos voltam. Sosem felejtem el: június 24-én, amikor az ellenforradalmárok akciót szerveztek, inspekciós voltam. Veszélyes inspekció volt. 1946-ban jöttünk le Za- márdiba a villánkba, mert a budapesti lakásunkat lebom­bázták. Azóta itt élünk. 1950- töl vagyok a Fővárosi Tanács Gyermekotthonának orvosa. 1909-et írtak, amikor elő­ször kezébe vette az orvosi táskát, és még 1969-ben sem tette le. Fáradhatatlan. 1959- ben aranydiplomát kapott. — Ünnepelni akartak, de én azt sosem szerettem. Ele­get ünnepeltek alzaratom el­lenére fiatal koromban: 1904- től 1919-ig eveztem. Több magyar és külföldi bajnoksá­got nyertem. Angliában és Hamburgban volt a legemlé­kezetesebb győzelmem egyes­ben. De mire földabtak vol­na a magasba a fiúk, én már mindig otthon kuksoltam. — S a gyémántdiploma? Nemrégen a Budapesti Or­vostudományi Egyetem rek­tora átnyújtotta önnek a gyé- mánlpilomát. Kevesen öltöz­hetnek ünneplőbe ilyen al­kalomra. — Végtelenül boldog vol­tam. Amíg a rektor beszélt, elvonult szemem előtt az or­vostudomány hatvan éve. Mennyit kellett küzdenünk az emberéletért. Kezdetleges és kevés volt a gyógyszerünk, nem volt ennyi injekció és műszer. Az a szerencsés em­ber vagyok, aki egy tudo­mány hatvanéves, ugrásszerű fejlődését »szabad szemmel« nyomon követhette. Boldog voltam, de nem éreztem magam öregnek. Akkor még nem. — Mikor? I Fölemelkedett a mellkasa, s mintha meggörnyedt volna a háta. — A feleségem június 18- án agyvérzést kapott. Nem tudom felfogni, 19 évvel fia­talabb nálam, életerős, vidám asszony volt, jóban, rosszban társam, és ez történt... Levette a szemüvegét. — Azelőtt fiatalosan gon­dolkodtam. Ma a koromnak megfelelően. Nem hallom a nevetését, nincs senkim. Kór­házban fekszik... — Gyerekek? — A lányom- 1936-ban mint korcsolyabajnoknő kiment Angliába. Azóta nem láttuk. A fiam tizennégy éves korá­ban váratlanul meghalt. Ujjai mozdulatlanok a fo­nott vesszőszék karfáján. — Azt terveztük, hogy öt év múlva — ha megérem —, a vasdiploma után felköltö­zünk Budapestre. De a gyé­mántdiplomáért is egyedül utaztam. Elindultunk az intézet fe­lé. — A gyerekek és a nevelő­otthon tanárai sokat segitet- tek. Nem engedték be hoz­zám a magányt... Amikor munkahelyén be csukta maga után a kaput, egy pillanatra megállt, ki­húzta magát. Az árnyékán láttam. Bán Zsuzsa Tanévnyitás előtt T anévkezdés idején gyakran eszembe jut a Szeptem­beri emlék szorongó kis diákja. A tehetség is eszem­be jut róla, amely eget kér, ahogy mondani szokás. Az el­beszélés hőse egy embertelen korszak — már-már — ál­dotta: szívszorító hátránnyal küszködő, ám már felismert tehetség. Kivételes tehetség, amelyből arányaiban kevés akad ma is. De valamilyen adottság, valami iránti érzék, képesség ott szunnyad a legtöbb kisdiák korú emberben is. E napokban tíz- és tízezren lépik át egy új tanév kü­szöbét, vidáman, derűsen. De jobbára még anélkül, hogy — legalábbis egyelőre — akár maguk, akár nevelőik vagy szüleik tudatában lennének valamilyen rejtett képességük­nek, valamilyen ismeretanyag iránti fogékonyságuknak. És ez bizonyos ideig magától értetődő, természetes. Ám két­ségtelen e felismerés mielőbbi sürgőssége. Ez persze igen sok mindentől függ: a gyerek neveltségétől, az iskolai ne­velőmunka színvonalától, az otthoni környezettől, a szülök pedagógiai érzékétől, iskolához fűződő kapcsolataitól; a gyerek előnyösebb vagy hátrányosabb iskolán kívüli hely­zetétől és így tovább. S nem utolsósorban attól: milyen segítséget kap a tanuló ahhoz, hogy valamilyen képesség nt felszínre hozta és kibontakoztassa? Nem vélt, hanem való­ságos képességekre, adottságokra gondolok, amelyeknek az idejében való felismerése, a tanuló egész jövőjét, szakmá­jának, tehát az. életpályának a helyes kiválasztását is meg­határozhatja. És ez nemcsak rajta, nemcsak a tanuláshoz való viszonyán múlik. Elsősorban az iskola, a nevelői; fe­lelőssége ez. különösen ott, ahol a szülők megfigyeléseire kevésbé lehet támaszkodni valamilyen ok miatt. r II gy érzem, érdemes szólnunk erről már most, a tanév ” kezdetén. Annál is inkább, mivel a száguldó techni­ka korában, a rohamosan növekvő általános ismeretanyag jelenlétét tudomásul véve, mennyivel többféle adottságot feltételezhetünk, és mennyivel több irányú fogékonysággal számolhatunk a gyerekekben, mint akár tíz, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt, a mai szülők fiatal korában. Lapozzunk csak bele például az Élővilág című, vagy a VII—VIII-os kémia, illetve fizika tankönyvbe. Közhely már: többet ta­nulnak, többet tudnak, mint mi annak idején. Ez a fejlő­dés törvényéből következik. A problémát azonban más okozza: egyáltalán megközelíthető-e nyolc- vagy tizenkét éves tanulmányi idő alatt a folyton bővülő alapvető isme­rethalmaz? A tantervek, tankönyvek optimális keretek közé v szorítják egy-egy ismeretkör legszükségesebb tudnivalód. Éppen ezért nem változhatnak állandóan, szinte évente. A fejlődés, a »gyorsuló idő« azonban újabb szükséges tudni­valókat sorakoztat egymás mellé. (A tv, a rádió és a ta­nulóifjúság körében is népszerű folyóiratok útján.) Br- sűríthető-e mindez a nyolc-tizenkét éves időbe? Nyilván­való^ hogy nem. Következésül a tanulókat képessé kell tennünk az új ismeretek befogadására, önálló ismeretszer­zésre is. Ehhez azonban a tananyag sikeres eljuttatása, számon­kérése, illetve a »lecke« szorgalmas megtanulása nem let elegendő ma már. Széles körű, általános szemléletváltoz ra van szükség. Nem lehet cél a »lecke« megtanulása, a osztályzat megszerzése. Eszköz kell legyen a tananyag a hogy ezzel a tanuló önállóan is megszerezhesse a szükse ismereteket, különös tekintettel arra a területre, an iránt fogékonyabb, amelyre érdeklődése irányul. Ehhez ir sok segítséget kell adnia mind az iskolának, mind a sző' háznak.^ Olyan légkört szükséges teremteni, amelyben a t - nuló képességei szabadon kibontakozhatnak, és ezáltal r ga is alkalmassá válik — a tömegtájékoztatás, az isme terjesztő sajtó eszközeivel — az önálló ismeretszerzés > Lényeges, hogy különösen a szülői házban ne törjük la, inkább segítsük a jobbára ösztönösen jelentkező érdeklő­dést valamilyen ismeretanyag iránt, vagy éppen ennek _' a helyes pályaválasztáshoz nélkülözhetetlen — továbbfej­lesztését. Főképpen a szabad idő irányításával: az iskolai szakkörök, a tv, a rádió, az úttörő- és KlSZ-foglalkozások eszközeivel, A leckét az élet adta fel, hallottuk nemrég Siófokon, a nemzetközi iskolatelevíziós találkozáson. Az élet pedig olyan tempót diktál, amelyhez hovatovább létszük­séglet igazodnunk. Tíz- és tízezer kisdiákot indítunk útnak holnap reggel, hogy szorgalmas, jó tanulók legyenek az idei tanévben is. Kevés! Mi szunnyad bennük? Ezt is meg kell tudnunk, mielőbb. A jövőjük érdekében. YVallingcr Endre I gaznak tűnik, amit mond, de mindvégig az az érzésem, hogy titkol valamit. Ha nem ö, ha­nem valaki más mondaná mindezt, egyszerű lenne az újságíró dolga: a kalandvágy legyűrte a naív fiatalember­ben a józan észt. Bár nem ezekkel a szavakkal, de ezt állítja magáról. Elhamarkod­ta, nem gondolta végig, amit tesz... És a rácsod álkozásai: »Valóban, hogy én erre nem gondoltam!«, vagy »Ha tud­tam volna, dehogy is próbál­tam volna.« Értelmiségi családból szár­mazik, maga mondja, hogy rengeteget olvas, hogy az is­kolában mindig a legjobbak közé tartozott. Lehetséges, hogy valaki mindezek birto­kában is »tájékozatlan«? — Tudajdonképpen egészen tizennyolc éves koromig egy­szerűen ment nékem minden. A biztos talajt jelentő család, sikerek az iskolában, a sport­ban. Eszembe sem jutott, hogy valami is megtörhetné a ter­mészetesnek vett harmóniát. Márpedig bekövetkezett. Elváltozik az arca, szinte megtörik, mintha egy tragé­diáról beszélne. Pedig mind össze annyi történt, hogy nem vették föl a testnevelési fő­iskolára. Ilyenkor szokták mondani: és akkor mi van? A következő évben ismét megpróbálja. Nála azonban mást jelentett az elutasítás Megszakadt az egyenesen Íve­lő vonal; új, szokatlanabb le­NEM TART ŐRÜKKÉ Hol von már a száz százalék- tervei megvalósulását látta? ra vett bizonyosság?! Ennek ellenére a lehető legokosabbat választotta: be­iratkozott az ipari iskolába, autószerelő lett. Az idén aztán ismét próbálkozott, a műszaki egyetemre adta be a jelent­kezését. Elutasították. — Édesapámnak három dip­lomája van, édesanyám peda­gógus, a testvérem egyetemis­ta, én autószerelő vagyok. — És? — Meg kell értenie: kell. hogy bebizonyítsam — én sem vagyok kevesebb náluk. Nerr akarom, hogy csalódjanak bennem. A szakma kevés... Érzi, hogy tiltakozni aka­rok, ezért megelőz: — Egyszerű volna beskatu­lyázni azok közé, akik lenézik a fizikai munkát, pedig erről szó sincs. Nem tagadom meg az eltelt két évet. De én töb­bet akarok — és nem a dip­lomát. A diploma csak eszköz arra, hogy a vele szerzett tu­dást később felhasználhassarr a munkámban. — Egyetértek. Sehogyan sem látok azonban összefüg gést az életcé1Ja és p között a bizonyos július 29-e között. Ha valóban szüleihez hasonlóan tenni kívánt valamit, valami nagyot, miért akarta elhagyni őket? Miért akart hűtlen len­he tőségek után kellett néznie, ni országhoz, amelyben Kesernyés mosollyal vála­szol: — Ha azt mondom, nem gondoltam végig, — úgysem hiszi el. Más magyarázatot pedig nem tudok adni. Miután megtudta, hogy nem vették fel az egyetemre, Szombathelyre utazott egyik barátjához. S érthetetlen tra­gikomédia kezdődött A ba­rátja átadta a személyi iga­zolványát, amelybe közösen az ő képét ragasztották. Ugyan­csak tőle kapott egy hamis útlevelet is —; Jugoszláviába szólt. Még aznap, július 29-én kiváltották a valutát, ugyanis a papírok 30-án már érvény­telenek lettek volna. Osztrák és svéd állampolgároktól schil- linget, dollárt vásároltak. Az­tán vonatra ült, és nekivágott. Hogyan is gondolhatta, hogy a határon nem veszik észre a hamisítást?! — Amikor letartóztattak, nem fogtam fel, mi is történ valójában. Még tartott a ro­hanás, a menekülés kábula­ta... — Mi elől menekült? — A kudarcaimtól... Már tudom, hogy kár volt így értékelni. — Nyilván nem akart Ju­goszláviában maradni. — Megint kételkedni fog a szavaimban: nem akartam Nyugatra disszidálni. Jugo­szláviában rokonaim, ismerő­seim vannak. Ügy gondoltai hogy segítenek bejutni a ten­gerészeti akadémiára. — Hamis papírokkal, min­den hivatalos előrejelzés ivü­kül? — Akkor nem gondolta i ezekre. Csak arra: hátha 1 • kerül... Nem tudok mit monda megsérteni nem akarom. E' az elképzelések, s hozzá c . értelmes, huszonegy éves fia­talember ... Megdöbbentő. — A szüleinek mit fog mon­dani? — Ugyanezt. Az igazságot. Nem kívánom, hogy megbo­csássanak; elég, ha megért ­nek. Ha kiszabadulok, elöl kezdek mindent. Tudom, r ■ eredmény soká várat rv magára. Bizonyítanom kr hogy nem vagyok gazernb- És akkor talán megbocsáta­nak. A szüleim is, mások is. — Fél a tárgyalástól? — A büntetéstől sem. örök­ké nem tart a börtön. Már kísérik vissza a cél1 jaba, amikor megfordul e r pillanatra: — Ott lesz a tárgyaláson'.' — Miért kérdezi? — Szeretném, ha megbi; >- nyosodna. hogy nem házu l - tam magának. Az utcán elhatározom, hogy ott leszek. Érdekel, mi lesz P. Rolanddal, hogy viselkedik akkor — és később is. Majd ha ismét köztünk él. Pintér Dezső SOMOGYI NÉPLAP 1969. augusztus 31.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents