Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-17 / 190. szám
ff. Barta Lajost Rajta futnak a vonatok Szovjet tengerészek emlékműve 'XH Bt L átjátok, feleim, szemeteikkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk! — így mondja a régi Halotti Beszéd, és így mondom én felemlítve néked, Zágler József. Meghaltál, elmentél, Zágler József. Nyugodjál békében! A barátom voltál, Zágler József. Különös életed volt, és különös halálod. Négyszer háfcál meg. És háromszor feltámadtál, Negyed- *zer nem akartáL Felkértek, Zágler József, hogy említsem fel életedet Itt, a családod, feleséged, két nagy gyereked és az egybegyűlték előtt Négyre emlékszem én nagyon, Zágler József, négy halálodra, Józsi. Felemlítem mindegyiket Az egyik halálod a háborúban volt Együtt kaptunk behívót együtt mentünk a vasúti állomásra. Te fogtad a batyut kísért a feleséged, meg a két kicsi gyereked. Sántítottál, mert az első világháborúban a jobb lábadnak ment egy repesz. Nem kellett volna bevonulnod, mert a másik Zágler, a testvéred kapta a behívót de annak hat gyereke volt és te jöttél helyette a repeszes lábaddal. Emlékszem, Zágler József, amikor bejött az állomásra a vonat és felültünk rá, és kinéztünk az ablakon, sírt mindenki, sírtál te is, de aztán alig indultunk el, máris vissza tolattak minket rácsatoltak a szerelvényre egy vagont, és akkor te kihajoltál az ablakon, és azt mondtad, ne sírjatok, látjátok, már vissza is jöttünk. Es akkor nevettél. Aztán már nem sokat láttalak nevetni A harctéren egyszer se láttalak nevetni. Emlékszel-e, Józsi, amikor a lővészárokban a Donnál hárman haldokoltak melletted? Éhesek voltak. Nem volt már két napja egy karéjka kenyerünk se. Neked még volt három karéjod a hátizsákban, tíz méterre főiünk a földbe elásva, oda ástad el nehogy megegyed. Oda ástad el magadnak, hogy tartalékban legyen. Es akkor már nem bírtad tovább, és elmentél oda arra a helyre, és kikapartad a hátizsákot, és elhoztad a három szelet kenyeret a három haldoklónak. És ahogy hoztad, kimásztál a lövészárokból és akkor egy golyó eltalálta a melledet És akkor még a három szelet kenyeret odaadtad annak a háromnak, és aztán hanyattestél, elvesztetted az eszméletedet Nem kaptál levegőt, csak kapkodtál a száddal fölfelé. Akkor az a három megette a három szelet kenyeredet, aztárí föléd hajolt, és az orrodon fújták be a levegőjüket Felváltva fújták egy órán át. Akkor megjöttek a szanitécek. Elvittek. Hárman mentették meg az életedet Így haltál meg először, Józsi, és így támadtál feL Felemlítem a második halálodat A szomszédomban laktál a falunkban, és láttam, hogy mindig — öt éven át — éjszaka mész munkába, éjszaka, hogy többet keressél, hogy több legyen a családnak. Egyik éjszaka után, amikor hazamentéi a kis házadba, ettél, aztán fogtad a kapát, és kimentéi az udvarba szőlőt kapálni. Ott kapáltál a folyó partján, a kis szőlősödben, amikor láttad, az egyik fán a folyónál játszik egy gyerek. Egyszercsak a gyerek az ágról a vízbe zuhant, és segítségért kiabált. Levágtad a kapát, és ruhástól nekirohantár a víznek. Kegyetlenül mély, tíz méter mély ott a víz, és amikor olvad és áradni kezd, olyan sodrása van, hogy rohan. Onnan kijönni nem lehet. Viszi a fákat és bömböl, négy éve itt belefúlt a község apaállatja is. Nagyon erős állat volt, mégsem bírt kijönni. Te mégis belementéi, csapkodtál, vitt az ár, a kalapod leesett, úszott a vízen, de megragadtad a gyereket. Téged Is levitt a víz. Levitt egyszer, kétszer, háromszor is. A víz messzire sodort, már fulladoztál, de ükkor ott volt fölötted egy nagy fűzfa koronája, gyökerét a víz kiforgatta, megdöntötte, koronája behajolt föléd és lenyújtotta egyik ágát neked. Azt el tudtad még kapni. így támadtál fel másodszor, Zágler József, ez a fűzfa volt — úgy mondják — a jó emberek fája. Felemlítem harmadik halálodat Látlak téged, Zágler József, az öntödében. Ott dolgoztál, ott jöttél le mindig a kúpolókhoz a vaslépcsőn, a gázos öntödébe. Facipő volt rajtad, húsz évig ugyanaz, és kopogott a cipőd, ahogy jöttél. Megálltál, nézted, a hosszúnyakú Schneider hogyan fütyül és hogyan rakja a szenet a kemence alá. Emlékszel, biztos, a formakészítők mellett a falon húsz évig hosszú repedés volt Hányszor szóltál már a kőműveseknek, javítsák ki, de tettek rá, olyan volt nekik, ha szóltál, mint a süketnek mondott szó. Szerettelek, Józsi, de volt aki neheztelt nagyon neheztelt rád, mert sokuknak sokszor szóltál, mivel nem úgy cselekedtek, ahogy kellett volna. Tudom, te jót akartál, de egy kicsit nyers voltál. Emlékszel rá biztos, Zágler József, egyszer, amikor két fiatal öntő az öntőedényt vitte, farudak közé szorított üstben. Hintázott a vas, és a hátsó ember erőlködött a cipeléstől, izzadt, mintha gőzfürdőből jönne, akkor azt mondtad neki: »Hájjá, kijjebb fogja a fanyelet, könnyebb úgy!« Nem köszönte meg, hogy szóltál, csak rántott egyet a vállán, és otthagyott mérgesen. Ilyenekért voltak mérgesek rád, Zágler József. H atvanéves lettél, sokszor mondtad, tudtuk, tudták, hogy nem akarsz te nyugdíjba __ menni. Ez jött nekik kéz alá. Szereztek az irodából egy hivatalos papírt, pecsétet is csempésztek rá, és ráírták az írógéppel, hogy elsejétől nyugdíjaztak, ne gyere A küldöncnek adták a levelet, az kézbesítette ki neked, és amikor megkaptad, lecsaptad a martinsapkát, nem is köszöntél, nem is szóltál, elmentél. És délután én már mentem hozzád, mert üzent értem a feleséged, hogy beteg vagy. Lebetegedtél. Nem is szóltál, csak feküdtél, elmentem az orvoshoz, megkérdeztem, mi bajod. Azt mondta, nincsen bajod, de ha még így megy egy hétig, meghalsz. Másnap bementem az öntödébe, és akik kegyetlenek voltak veled, elmentek mind hozzád, az ágyadhoz, és bocsánatot kértek. És akkor te feltámadtál, Zágler József, mert másnap már bent voltáL Felemlítem a negyedik, az igazi halálodat Hatvanöt éves voltál már, de csak nem akartál nyugodni Egy hónapban egy hetet még bejártál mellém dolgozni Emlékszem, szép nap volt sütött a nap, de nálunk még forróbb volt minden, mint szokott Ittuk az ásványvizet felemeltél egy csatost, alig tudtam lehúzni a szádról, megittad a másfél litert egyszuszra. Mondtam is, hagyd már abba, az üveget azért nem kell lenyelni. Amikor letetted az üveget, jobb kezeddel megtörölted a szádat, aztán a homlokodat. Odamentünk a kemencéhez, megráztuk a kolompot, amit még te hoztál egy vezérbika nyakáról, megráztuk, hogy csapolunk. Ott álltái az edénynél, én meg felmentem a lépcsőre, felhúztam a csapolókart Folyt, szikrázott a vas, te meg álltái az edénynél, a kis lapáttal belekotortál a forróságba, hogy utat engedj a folyásnak, és aztán hirtelen, Józsi, Zágler József, azt láttam, hogy megdőlsz, és nincs tovább. Nem is tudtam megmozdulni Beleestél a forró vasba, az edénybe, és többet nem láttunk. Így mentél el, Zágler József. Semmi sem maradt 1 belőled, csak a vas. így haltál mag, Zágler József. F elemi-'tem Zágler József, kit hagytál hátra. Itt hagytad a feleségedet, a két gyerekedet, itt hagytál százhúsz négyszögöl szőlőt az udvarodban, magad ültetted, szépen gondoztad, szépen terem. Itt hagytál a konyhában négy kis sámlit, magad faragtad, magad szögelted össze, meg egy deszkaasztalt a konyha közepén. Magad csináltad, még a gyúródeszkát is. És itt hagytál, Zágler József, nem is tudom megmondani, mennyi vasat, nagyon sok vasat, amit te csináltál, és tudod Józsi, ezekből a vasakból síneket hengereltek, kivdtték a síneket a nyílt pályákra, felszerelték a talpfákra, és most rajta futnak a vonatok. Rajta utaznak az emberek oda, ahova akarnak, rajta utaznak, akik szeretik egymást, hogy egy állomáson találkozzanak. Ilyen síneknek valót csináltunk mi mindig, Zágler József, ez volt a mi életünk. ... Hát csak por és hamu vagyunk mi, Józsi? V. Bondarenko műemlék-terv« Tabi László: Hol vanFülöp? Boldogult anyám második unokatestvére, Fülóp bácsi felhívott telefonon, és tudtomra adta, hogy vasárnap lesz Ilonka esküvője Danával, feltétlenül jelenjek meg az ainyakönywezetőnél, vagy ha ott nem, hát gratulálni Elviráéknál, jónéven fogják venni. — Béluskám — mondta Fülöp bácsi —, feltétlenül óét kell lenned, amúgy is olyan ritkán jársz a család körébe, hpgy abszurdum. ' Megígértem, hogy ott leszek, és megkérdeztem: — Ki az az Ilonka? — Szegény édesanyád unokatestvérének a mostohalánya. — Aha. Es ki az a Dani? — Nagyon rendes gyerek, műszerész egyébként — No, de ki az az Elvira, Fülöp bátyám? — Ilonka mamája. 11 — Ja úgy!? Köszönöm az értesítést — mondtam. — Hol laknak? — Mézga utca 6. A szóban forgó vasárnapon vásároltam egy csokor szegfűt, és megjelentem a szóban forgó Mézga utca 6- ban. Minthogy Elvira néni vezetéknevét nem tudtam, bekopogtam a házmesterhez. — Kérem... Melyik lakásban van itt ma lagzá? — Első emelet nyolc. Megigazítottam a nyakkendőmet torkomat köszörültem. Idős hölgy szaladt elém lelkendezve: Feleségem szkafanderben — Mondd, te fel mernél szállni azzal az űrhajóval? Es le is szállnál a Holdra? — kérdezi a feleségem kíváncsian kandi szemmel és egy kis titkos borzongással. — Természetesen — mondom mély meggyőződéssel, mert egy férfi adjon magára, és tartsa azt a világ legtermészetesebb dolgának egy nő előtt — még ha az a nő a felesége is —, hogy igenis, ö nemcsak fel, de le is szállna. Akár a Holdon is. — De az rendkívül veszélyes ... — Azért szállnak fel az űrhajóval férfiak. Akik edzettek. Mert mind nős. — És nem félnél? —» a kérdésből egy kis büszkeség és aggódás csendül ki. Kétségkívül jólesik, mit tagadjam. — Miért félnék? A tudományban lehet bízni. Különben is, ha nem vetted volna észre, a magam korosztálybeliek szálldogálnak már a kozmoszban. Még erősek, izmosak, frissek, ruganyosak, de már bölcsek, okosak, tudósak, meg miegymás — magyarázom mély meggyőződéssel, s ebben a pillanatban valóban úgy érzem, hogy méltatlan mellőzés ért, amikor nem ülhetek abban az űrhajóban, nem szállhatok le a Holdra. — A Hold, ugye, az más. Es a súlytalanság. Az is veszélyes lehet Meg a meteorok. Es a kozmikus sugárzás — sorolja fel itt-ott felcsup- polt asztronauta-műveltségét az én nem űrhajós feleségem, és ismét megborzong, mintha egy jó kis veszélyt a konyhaablakból nézne. — A Hold valóban más. A kozmikus sugárzás is igaz. Meg a súlytalanság is. Sőt a még több veszély is igaz. De hát azért a férfiak dolga ez, tudod ... — Te mindig megfázol! — Egy meghűlés is más, és a Holdra repülés is. A Holdon különben sincsenek vírusok, és léghuzat sincs, ha tudni akarod. Kuncogni kezd. — Most mit nevetsz? — Hogy néznél ki szkafanderben? Állati pofa lehetnél. Ilyen nagy lakli pali belepréselve egy szkafanderbe. Irtó muris lennél... Már kezdi nem érdekelni a halálos veszély, amely rám kacsintgat az űrbe való utazás közben, és már az sem érdekli, hogy elnyelhet egy kráter a Holdon, agyonüthet egy üstökös. Neki már csak az az érdekes, hogyan festenék a szkafanderben... — Rajtam hogyan állna a szkafander? Női szkafander nincs? — kérdi rádöbbenve az izgalmas talányra. — Biztos van, A szovjet űrhajós nő, ugye... •— Tényleg. Akkor biztos van. Es én is veled mennék... — Hová? — Hát veled a Holdra ... De mondd, csinosak azok a női szkafanderek? Gyurfeó Géza — Látja, ez kedves magától, Jenő... — mondta és átölelt Nem vagyok ugyan Jenő — gondoltam —, de húsz éve nem láttam Ilonkáékat s nem kívánhatom, hogy a nevemre is emlékezzenek. Elvira néni belém karolt és bevezetett a belső szobába, ahol vagy harmincán nyüzsögtek már. Egy bajuszos úrhoz vezetett és így szólt: — Nézze, Zsiga bácsi, Jenő is eljött... Zsiga bácsinak csak a nevére emlékeztem. Tudom, hogy gyermekkoromban egyszer nyaraltam náluk Bodaj- kon vagy hol. Zsiga bácsi magas és sovány ember volt most alacsony és kövérkés. Hogy múlik az idő!... — Szervusz, Jenőkém — nyújtotta a kezét Zsiga. — No, te ugyan megnőttél... Amikor legutóbb láttalak, ilyen kicsi voltál. — És mutatta a kezével, hogy milyen kicsi voltam legutóbb. Csakugyan, alaposan megnőttem. — Hogy vannak Friciék? — kérdezte. Zavarba jöttem. Friciékről évtizedek óta nem hallottam. Disznóság, hogy nem ismerem a családot... — Hát csak megvannak, Zsiga bátyám... Élnek, éldegélnek, hehe... — Az a fő! Mert úgy hallottam, hogy Frici, szegény, halálán van... — No, az túlzás... Meg van hülve egy kicsit... Szikár hölgy állt mellénk. — Nézd csak, Juliska — mondta Zsiga —, hogy meg» nőtt ez a Jenő gyerek... A szikár hölgy lomyomt tett a szeme elé. — No, nézd csak! De azért szakasztott az apja! Hogy van a kedves papa? — Köszönöm. Csak megvan. — Az a fő! Hallottam, hogy nyugdíjba ment — Igen. Éppen most van húsz éve, hogy nyugdíjba ment... — Húsz éve? Nekem két hete mesélte Linus, mint nagy újságot. Elég lassú a családi hír- szolgálat, az bizonyos. No, mindegy. Sötét ruhás, piros arcú fiatalember közelített hozzám tárt karokkal. — Szervusz, Miska! Hát te is itt vagy? Rögtön láttam, hogy a vőlegény. Mondtam is neki: — Szervusz, Danikám, hogysmint? — Családot alapítok..: — Jó az ilyenkor, hehe ..'. Dani méltatlankodott: — Ha Aurél bácsi nem ír neked, talán felénk sem szagolsz.— — ö, mindenképpen felétek szagoltam volna... ^ — szabadkoztam meggyőződés nélkül, s azon töprengtem* hogy 'ki lehet az az Aurél bácsi, akinek levelét nem kaptam meg. De nem volt időm töprengeni. Dani bemutatott ismerőseinek: — EZ a én kedves Miska unokaöcsém Mátészalkáról..: Rövidesen kiderült, hogy valami Ferkó bácsi együtt szolgált apámmal az idegenlégióban. Szidónia néni pedig ismerte az anyámat Palicsról, ahol én' születtem. (Anyám, anyám, miért mondtad nekem, hogy Esztergomban jöttem a világra?) Egyszerre csak felkiáltott pánit —- Miskának remek ; hangja van! Énekeim fog! — Éljen, éljen! — tapsoltak a többiek. Nekem remek hangom? Még olyan szörnyű hangot nem hallott a világ, mint amilyen az enyém. Micsoda otromba vicc ez? — Halljuk! Halljuk! —• kiáltották többen. Egyedül álltam a szoba közepén, pirosán, mint egy vérbélű narancs. Kétségbeesve tekingettem széjjel — De kérem ... — Ne kéresd magad, Miska! — Ne szégyellj e a tehetségét! — Nótázzon egyet és passzl Mit affektál? Mit tegyek? Nemhogy hangom nincs, de még egy négysoros nótát sem tudnék vé- gigénekelni. Pedig megérdemelnék, hogy énekeljek ... Legalább Fülöp bácsi itt lenne, aki idecsődített Elöntötte fejemet a vér, felkiáltottam: Hol van Fülöp? Harsány nevetés rázkód- tatta meg a falakat — Nagyszerű! — zengett egy férfihang. — Ez valami kupié lesz! »Hol van Fülöp?« Nagyon jó! Halljuk! — Semmiféle kupié! — jelentettem ki erélyesen. —• Hanem én igenis Fülöp bácsit keresem! A házigazda elém állt: — Az egész családomban nincs Fülöp! — Dehogy nincs! ö hívott meg az Ilonka esküvőjére. A kövér hölgy aki jöttémkor fogadott, ijedten csapta össze a kezét. — Te jó isten! Az úr a Grepák Ilonka esküvőjére jött! — Igen! Grepák! Most már emlékszem! — helyeseltem. — Hát kérem, Grepákék az első emeleten laknak. Itt Mihók Annus eljegyzését tartjuk. Kitámolyögtam, és megátkoztam minden házat, ahol félemelet van. SOMOGYI 1909. NÉPLAP 11 U
