Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-08 / 130. szám

1 A térfi kilépett az Anno- parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni asz árnyékot adó hídfőig. Min­denütt fanró kövek éss susto- rogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszö­big rántják függönyeiket lé­tói nem mutatkozik a része­gen ingó kopárban. Néha azonban olyan sűrűin és éde­sen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelidebb délutá­nok: Ilyenkor nem lehet fut­ni, minden lassú dik, a léleg­zet is ál második. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: I ftt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki do­logtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsaroghat az ezüst­árusok kirakatai előtt Hég egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túlolda­lon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alap­színbe. Az ezüst a legtisz­tább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt mennyi kis harang, gyűrű, liliomos Jóská­nál, melltű, zászlótartó-orosz­lán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyo­lozott fény. A férfi átsétált az Asno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházig; itt már olyan józan és kiáb­rándító az utca, mint egy zá­tony. Visszafordult, és ami­kor ismét a mozdulatlan Ar- nót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétle­nül jelentkezett Megállt a híd közepén, a hármas bolt- hajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra- balra az ezüstösök fecskefész­keit Később sokig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sá­padt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sie- nai festő húzta volna meg a vonalait. A férfi eióbb néhány gyű­rűt nézett, majd szemet ve­tett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megálla­podott egy széles ezüStlánc- nál. A szép arcú lány elmagya­rázta, hogy ez a koronás sár­kány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a me­nyétet és az elefántot is on­nan másolta az ezüstműves. Sarjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megálla­podtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vat­tával ágyazott, és éprpen bele­fektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét. — Kicsi... — mondta, — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüsitszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. — Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig rebbenő moz­dulattal saját csuklójára kat- tantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal néz­te. A karperec valóban köny- nyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány kar­ján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a má­sik csuklót is. “-Santa Barbe- rához hasonlít — nézett a férfi a lányra; Sante Barbe- rához a sdenai San Domeni- cóban«. Fizetett A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a kar­perecét amikor a férfi mo­solyogva, felszabadultan meg­állította. — Ne, hagyja.':. A lány arcába nézett:. — Szépven illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tré­fáját s még hosszú magya­rázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, .gyorsan ki­lépett a kis boltból... Amikor néhány nap múlva idehaza elmondta a kaland­ját barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még az­nap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másod­szorra is eladta. Csak semmi érzelgőség, öregem. Két év múlva ez a barát­ja fiatal feleségével- végig­ment a Ponté Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazó­ban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt . eszükbe jutott a régi történet — a sie- mai lány és a karperec. — Keressük meg! — mond­ta a férj. A harmadik boltban meg­találták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé... — mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjá­ra mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszélték. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ráné­zett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habo­zott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karpe­recét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó bará.t idehaza, társaság­ban elmondta, a férfi, aki kát éve járt Firenzében, émely­gést érzett. — Persze, hogy a magáé — mondta később az asszony­nak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, na­gyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony ke­zére. A szerző Szigorlat című könyv­héti kötetéből. Emlékszem abból a régi Időből, amikor már jártam cir­kuszba, hogy a nagy attrakciók, a kötéltáncosotk, a légtorná- saok előtt rendszerint úgynevezett csöndes számokait láthat­tunk, zenebohócokat, egyensúlyozókat, zsonglőröket, kí- győembereket, finomabb bohóctréfákat És ez nemcsak azért történt így, mert ezek a számok csak a porcaid előte­rét igényelték, s azalatt a háttérben föl lehetett szerelni a nagy produkciók bonyolult fölszerelését, hanem azért is hogy a közönség egy kis lélegzethez jusson, hogy minden izgalmi készenlétét érintetlenül, sőt a pihentető szórako­zástól felajzva, az elkövetkező mutatványra, a lélegzetál­lító bravúrra fordíthassa. Mi más szerepe lehet annak a konferansziénak — még ha költő is —-, aki a vensmondás művészetét bevezeti, mint amilyen ezeké a csendesebb, jelentéktelenebb, cirkuszi elő­készítő számoké: az, hogy a közönség figyelmét elterelje, megnyugtassa, de ugyanakkor, éppen jelentéktelenségénél fogva felcsigázza arra a lélegzet-vusszafojtó, szívet ösz- szAzorító izgalomra, ami következik? Mert be kell valla­nom, engem a szavaló, pontosabb szóval: versmondó, aki­nek az egy szál hangján, mint kif eszí tett kötélen egyensú­lyozva, a maga esetleges fizikai megjelenését is latba vetve, koncentrált költőiségének trapézán lebegve, egy egész estén át le kell kötnie közönségét, egy kissé mindig a nyaktörő mutatványok művészeire emlékeztet; s magam is akadozó lélegzettel szoktam izgulni, hogy az a furcsa kapcsolat, amely a közönség és az előadó figyelme, érzé­kenysége, és emelkedettsége között létrejön, s amely a kápráztató teljesítményt fenntartja, meg ne szakadjon egy percre sem. Persze, a különös érzésemhez nyílván hozzájárul az is, hogy a szavalóesték, sikerét én is kissé mindig úgy érez­tem, mint csodaszámba menő újdonságot Kamaszkorom- ban tanúja voltam a folyamatnak, ahogy a versmondás elszakadt a színészi munkától, amelynek addig mintegy mellékterméke volt, s önálló művészetté vált. Ez a folyamat mára már befejeződött. És ezt nemcsak az bizonyítja, hogy annyi kiváló, s oly különböző egyéniségű, felfogású és esz- közű előadónk van, hanem az is, hogy a közönség olyan meglepő érdeklődéssel kíséri a versmondás estjeit, ez pedig nem volna lehetséges, ha a verseken túl nem érdekelné az egy művész verstolmácsolása is. Olyan folyamat ez te­hát, amelynek eredményeiben része van a közönségnek is, az előadóművészeknek is; talán csak a kritika maradt ki be­lőle, az nem vette eléggé tudomásul, hogy Itt űj művészet született — de hát a kritika nálunk tudvalévőén a leglas­súbb tempójú tevékenységek közé tartozik. Ennek az új művészetnek kialakulása és sikere több szempontból is meglepő. Én ugyanis mindig azt hittem — és az igazat megvallva, ma is azt hiszem —, hogy a lírai költészetnél, márpedig ebből telik ki az előadóestek anyagá­nak legnagyobb része, nincs is meghittebb művészet. Né­hány kivételes szándékú költőtől, s a világköltészetnek né­mely hangosan kirobbanó pillanatától eltekintve, az igazi líra az egy ember beszéde a másik emberhez. S én a vers igazi hatását mindig is magányos hatásnak képzeltem el, amikor a versre fogékony olvasó leemel egy kötetet a polcról, s kettesben találkozik a költővel. És mégis, szem­tanúja voltam, ahogy kialakult a vers hatásának egy más­féle, s nem kevésbé intenzív módja úgy, hogy a költő su­gárzása egy közbeiktatott másik művészen át érvényesül, s egyszerre sokakra, néha százakra is hat Furcsa feszültség­gel telített szertartás ez, s abban hasonlatos a vallásos szer­tartásokhoz, hogy bizonyos szellemi hatás egyszerre ér egy egész gyülekezetét, de úgy, hogy közben mégis a gyülekezet mindegyik tagján keresztül külön és egyénien és érvényesül. Meglepetésem csak fokozódott, amikor azt kellett ta­pasztalnom, hogy némely vers új oldaláról mutatkozik be VAS ISTVÁN: ELŐADÓMŰVÉSZ egy-egy előadóművész tolmácsolásában; olyasmit tudok meg róla, amit nem sejtettem benne, pedig ismertem, szerettem, sokszor olvastam addig is. Hát még, amikor saját versem­mel kapcsolatban ért ilyesféle meglepetés! A versmondás tehát versmagyarázat is, és ha a művész igazán tehetséges, akkor új magyarázat. Ahogy például Csernus Mariann mondja Rimbaud-t — és persze, az is, amit kiválasztott tőle —, meglepően és nagyon helyénvalóén egészíti ki azt a képet, amely Rimbaud-ról még irodalmi közvéleményünk­ben is kialakult Magyarázat — a régi magyar nyelv ezzel a szóval je­lölte a fordítás folyamatát, amely ugyancsak magyarázata a versnek. És a versmondás a fordításra is emlékeztet: le­fordítja, átülteti a verset a mi mai tudomásunk, érzékeny­ségünk, szükségletünk közegébe. És abban is hasonló a for­dításhoz, hogy elengedhetetlen feltétele a teljes odaadás és hűség a vershez, de paradox módon, erre a hűségre, erre az odaadásra csak szuverén egyén képes, aki viszont óha­tatlanul hű marad a maga művészi mivoltához, amely gyak­ran azonos az előadó természetes egyéniségével, de gyakran teljességgel elüt attól. Vannak szavatok, akikről, ha kiás­nak a pódiumra, könnyen el tudjuk képzelni, hogyan mond­ják a verset, és nem is csalatkozunk. De ez nem általános szabály... Készlet a szerző Megközelítések című könyvhéti kötetéből. Mivel nagyon hozzáértően tudott csevegni a táncról, könnyen megnyerte a női szí­veket, s így végül ezek az ismeretei gyakorlati hasznot hoztak neki. De talán az is lehetséges, hogy neki — tel­jesen tudattalanul — a nők ugyanazt jelentették, mint az európai tánc. Így aztán most, amikor lát­ta, hogy frivol szavai meg- sebzik a lányt — a lányt, aki itt marad, ő pedig holnap, holnapután továbbutazik, hir­telen bűntudatot érzett. Igen, félrevezeti ezt a lányt. — Ha minden annyiban marad, ahogy volt, akkor leg­közelebb magammal hozom a családomat is, és akkor jó barátok maradhatunk. — Igen, ezt most már meg­értettem ... Finom mosollyal, tompa hangon mondta ezt a lány. Volt most benne valami az igazi gésák derűjéből. — Most nagyon örülök. Az ilyen tiszta és nyílt kapcso­latok tartanak a legtovább. — Jól van. És most hívj nekem egy gésát! — Most? — Igen. — Ön meglep. Hát hogyan akar vele világos nappal szó­rakozni? — Éjjel ki vagyok téve a veszélynek, hogy értéktelen hitványságot kapok! — Ügy látszik, nem tartja sokra a mi fürdőhelyünket! Ha egy kicsit alaposabban megnézné a falut, jobban megismerné! Így beszélt, nagyon ko­molyan, kesernyésen. Újból megismételte, hogy ebben a faluban nincsenek olyan nők. És amikor Simamura még mindig kételkedett, elfordult tőle. Azután mégis megeny­hült. A gésa, mondta, szaba­don dönt, mit tesz, mit nem tesz. Ha éjszakára a vendég­nél marad, anélkül, hogy előbb szólna erről a gésaház­ban, akkor maga viseli a fe­lelősséget mindenért, ami történik. A ház már nem tö­rődik vele. Ha azonban elő­zőleg értesíti a házat, és az megadta az engedélyi, akkor attól kezdve minden felelős­ség a gazdáé, ő vállalja a kö­vetkezményeket. Ez pedig, magyarázta Simamurának, lé­nyeges különbség. — Miért, mit jelent itt a felelősség? — Nos, megtörténhetik, hogy a gésa teherbe esik vagy beteg lesz. Simamurának mosolyognia kellett saját együgyű kérdé­sén, de azután a feleleten mosolygott. De hát ki tudja, mondta magában, ebben az isten háta mögötti hegyi fa­luban talán csakugyan ilyen gondtalan gyermetegséggel intézik a dolgokat. Minthogy ráérős, semmitte­vő élete folyamán teljesen önkéntelenül kifejlesztette magában a “mimikri* képes­séget, utazásai közben is meg­volt ez a finom érzéke vala­mely hely atmoszférája iránt. Ezért amikor lejött a he­gyekből, ennek a fürdőhely­nek minden szolidsága mel­lett érzett itt valami derűs- megnyutatót A falu, bizto­sították a szállóban, egyike Hóország azon helyeinek, ahol a lehető legkellemeseb­ben lehet élni. Még nemré­giben, amikor a vasutat ide­vezették, elsősorban a kör­nyék lakossága használta gyógyfürdőjét. Azoknak a há­zaknak ajtaján, amelyekben gésák éltek, általában fakult függöny lógott annak jeléül, hogy mögötte étterem vagy siruko-konyha található. Per­sze, ha valaki alaposabban szemügyre vette az öregség­től megbámult, koromtól megfeketedett tolóablakokat, elfogta a kétség, hogy egyál­talán beteszi-e oda vendég a lábát. Némelyik olyan házban is, amelyben zöldségfélét vagy édességeket árusítottak, tartottak éppen egy-egy gé­sát; amellett a gazda dolgo­zott a földjén. Ami pedig ezt a kis amatőr gésát illeti, aki ott ült Simamuránál, a gésák nyilván azért nem kifogásol­ták, ha kisegít az ünnepélye­ken, mert a samizentanárnő- nél lakott. ■— És hány gésa van itt? — Hány? Tizenkettő vagy talán tizenhárom. — És igazában melyiket ajánlanád nekem? Simamura fölállt, és meg­nyomta a csengőt. — Én most elmegyek, rend­ben van? — Most semmi esetre sem mehetsz el! — Ez az egész nem tetszik nekem! És mintha valamilyen meg­aláztatást akarna elhárítani, igy folytatta a lány! I •=» Megyek! Már minden rendben van. Nem gondolok semmi rosszra. És vissza is jövök majd. Amikor azonban a szoba­lány belépett, újra leült, mintha nem történt volna semmi A szobalány többször is megkérdezte tőle, melyik gésát hívja hát, de 5 nem mondott nevet. Vallató Géza: Készlet a Nobel-dijas japán szer­zőnek a könyvEétre megjelent Hóország című regényéből. Rossz órában kezdettől ismerős barátnál több legédesebb testvér nyugtalan vágy alkotó gondolat , nyitva az ajtóm látogass meg üres a poharam részegíts meg A PATAKBAN táíTT fotó Kunkovács László felvétele) IÖMOGYINÉPLAP .JUSS, jüaiBs 8.

Next

/
Thumbnails
Contents