Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-27 / 146. szám

I Panaszkodnak a fonyódligetiek Fonyódligeten olyan gyor­san nőnek ki a földből a vil­lák, mint a gomba egy ala­pos eső után. A nyaralótele­pen jelenleg nyolcszáz ví- kendház van. Persze, e szá­mot csak hosszas meggondo­lás után mertem leírni, mert félő, hogy két-három nap alatt jó néhány nyaraló épí­tését befejezik, s máris va­lótlanná válik az adat. A nyaralási idényben Fo­nyódligeten körülbelül négy- ötezer ember üdül. Érdemes foglalkozni azzal, hogy a több ezer üdülőnek milyen az ét­kezési, és a szórakozási lehe­tősége. A nyaralók véleménye — A legnagyobb gondot az Jelenti, hogy az egész nyara­lótelepen nincs egy étterem vagy egy kisvendéglő. Csupán egy magápkifőzde található, ahol komplett ebédet lehet enni — mondja egy asszony a 7-es út menti villasorban. — De mennyiért! — mél­tatlankodik a másik. — Húsz forint körül van egy ebéd. Egy négy-öttagú családnál meggondolandó, hogy a kifőz­dében ebédelnek-e naponta száz forintért A másik lehe­tőség, hogy a pihenésre szánt néhány héten ugyanolyan háztartást vezetünk, m'nt ott­hon. A fiatalok főleg amiatt pa­naszkodnak, hogy nincs szó­rakozási lehetőség. — Azért hogy egy kicsit táncoljunk, vagy egy filmet megnézzünk, be kell gyalogol­nunk Fonyódra vagy Boglár­ra Mindegyik négy-öt kilo­méterre esik. Nézzük meg mi rejlik a panaszok mögött Gyalog a táncparkettig Balatoni nyaralótelepeinket jak megoldani, ahhoz aligha fejlesztjük, épülnek a villák, sorra nyitnak a kempingek. A magánépítkezések olyan mértékűek, mintha gátjuk sem volna .Éppen ezért érde­melne több törődést a nyara­lók megfelelő ellátása. Fonyódligeten valóban csak egy kifőzde van, ezenkívül két pecsenyesütő üzemet Eb­ben a három pavilonban bo­nyolódik le a ligetiek étkez­tetése. Hogy ezekben a kis egységekben négy-ötezer em­ber étkeztetését hogyan tud­kell külön kommentárt fűzni Á nyaralótelepen csupán három kis cukrászda van. Egy magánkezelésű, kettő pe­dig a Somogy megyei Ven­déglátó Vállalaté. A cuk­rászdák zárórája este hét, il­letve tíz óra. Zene egyikben sincs, pedig a Ligeten nyara­ló fiatalok és természetesen az idősebbek is igényelnék. A szórakozni vágyók meggon­dolják, hogy több kilométert gyalogoljanak-e a legközeleb­bi táncparkettig. Mi a megoldás Jánosi István, a Fonyódi Járási Tanács kereskedelmi felügyelőjét kérdeztük meg, mi a tervük a fonyódligeti vendéglátás megjavítására. — Egyik legfájóbb pont az idei nyári szezonban is Fo- nyódliget ellátási gondja. Jó hírt, sajnos, nem tudunk mondani. Ebben az évben sem várható különösebb vál­tozás. Annyit elmondhatok, a Pannónia Vendéglátó Válla­lattól olyan tájékoztatást kap­tunk, hogy 1970-re talán épí­tenek egy vendéglátóhelyet, ez enyhítene a^, jelenlegi gon­dokon. A zöldségellátás ki­elégítő lesz az idén is. A nyaralóknak viszont Fonyód­ra kell bejárniuk hentes­áruért Tehát ismét az a kérdés: mi a megoldás? A pihenni vágyó háziasszonyra a nyara­lás heteiben is a főzés gond­ja vár? Kora reggel kelnek, túracipőt húznak, s elindul­nak bevásárló körútjukra, vagy jobb esetben sorbaállni ? Kikapcsolódás, pihenés he­lyett ugyanaz a fáradságos munka, mint amelyet otthon hagytak? Az önfeledt pihenésről egé­szen más elképzeléseink van­nak. Biztosan azoknak is, akik valami véletlen folytán Fonyódligeten szeretnék ki­pihenni egész évi fáradtságu- hat- Horváth Mária Tíz nap az Al-Dunán Szerencsénk volt. Tíz napön át ragyogott a nap, száznyolc­van üdülő nem kevés örömé­re. Budapesttől, Konstancáig, a Fekete-tengerig. Kifogásta­lan ellátás, teljes kíkapcsoló- dá-, igazi pihenés. Mindez május 23-tól június 1-ig a SZOT Budapest üdülőhajó­ján. Az út néhány epizódjá­ról, kedves, humoros esemé­nyéről emlékezem meg a kö­vetkező sorokban. Úgysem tud magyarul ? Nem velünk történt meg, idegenvezetőnk azonban a jó hangulat és a tanulság ked­véért elmondta a következő igaz történetet. Két évvel ez­előtt . a Budapest üdülőhajó nem tudott a magas vízállás miatt eljutni Belgrádig. Az újvidéki híd alatt ugyanis nem fért át a hajó. Ezért az­tán autóbusszal szállították Belgrádba a vendégeket, akik mivel jó idő volt, fürödni akartak a Szávában. Öltözők, kabinok sehol. Erre kinevez­ték az egyik buszt férfi-, a másikat női öltözőnek. A nők autóbuszában ketten marad­tak utoljára. Ekkor döbbent rá egyikük, hogy a jugoszláv sofőr, bár nem fordult hátra, a visszapillantó tükörből min­dent látott Kétségbeesetten közölte megállapítását társá­val, mire ez a válasz: »Nem baj, a sofőr úgysem tud magyarul egy szót sem«. Feleségét a sziklához kötözte Babakáj. Török szó, öreg szirtet, sziklát jelent Buda­pesttől hatszázöt kilométerre, Orsovától nyocvanötre áll ki ez a szirt — szinte felkiáltó­jelként a Duna medréből. Itt kezdődik a Duna zuhatagi szakasza. A kormánykereket különlegesen képzett hajósok, a »lotz«-ok veszik kézbe. Űk ismerik ugyanis azokat a mé­lyebb, robbantott sziklamedre­ket, ahol a hajó haladhat. Ha­talmas örvények, kiálló szik­lák. Néhol száznegyven mé­terre összeszűkül ä‘ meder (sok helyütt csak egy hajó fér el, ezért különféle jelző- berendezések segítik). Csodá­latos a Kazán-szoros. A Ba­bakáj sziklához érdekes mon­da fűződik a török korból. Ezen a vidéken állt egy tö­rök vár, ahol. egy aga pa­rancsnokolt. A legkedvesebb felesége beleszeretett a nem messze levő magyar végvár egyik vitézébe. Büntetésül1 az aga ehhez az öreg szirthez kötöztette a feleségét. Miköz­ben kultúrosunk mindezt a hajó ráidóján mesélte, mel­lettem az egyik üdülőtársam halkan a fülembe súgta, hogy »a közelben álló felesé­ge meg ne hallja-«, milyen kár, hogy nem ebben a kor­ban élünk. A halálraítélt város Óriási építkezés. Román és jugoszláv mérnökök tervei alapján építik a Vaskapu erő­művet. Ezerkétszáz méter hosszú zárógát, 1972-re készül el. Munkagépek, szállítóeszkö­zök, emberek ezrei dolgoznak itt, ahol nagyságrendben Eu­rópa második vízi erőműve épül. A teljesítménye tízmil­lió kilowatt évente. A hajók zsiliprendszeren közlekednek majd. A Duna vízszintje har­minc méterrel lesz maga­sabb. Az erőművet szolgálja az a száztizenkét kilométer hosszú és egy-négy kilométer széles víztároló, amely itt a gát elkészülte után képzöd'k. Ezzel a hajózás veszélyei is megszűnnek a folyamnak ezen a szakaszán. Orsóvá vá­rosa halálra van ítélve. Tel­jesen víz alá kerül. A várost bontják. Itt, ahol annakide­jén Kossuth az országot el­hagyva utoljára csókolta meg a haza földjét, és ahol a ma­gyar korona három évig volt elásva, egymás után döntik le a köz- és magánépületeket. Egyidejűleg pedig épül a szép, új, modern Orsóvá. Egy város eltűnik ugyan, de ez­rek és ezrek a kultúrát jelen­tő fényhez, energiához jutnak. „Kaposvár“ a Kazán-szorosban Ha valaki szereti otthonát, hazáját, szülőfaluját, városát, örül, ha a rádióban, televí­zióban találkozik vele , hall róla, ha valami emlékezteti a szeretett otthonra. A Ka­zán-szorosban csak nappal lehet hajózni. Visszafelé mi is megvártuk tehát a hajnalt. Elindulás után a Kazán-szo­ros alsó szalcaszán egy szem­bejövő motoros oldalán olvas­hattam: »Kaposvár«. Nem le­hetett meghatottság nélkül nézni a motorost, önkéntele­nül ott voltak velem gondo­latba szeretett városunk te­rei, utcái és mindazok, akik 'kedvesek nekem. Kesztyűvásár Russze. Kedves Duna menti bolgár város. Megérkezésünk előtt elterjedt a hír a hajón: itt kesztóűt érdemes venni, az nagyon olcsó. Kesztyűre éhes száznyolcvan magyar turista lepte el az üzleteket. Kézzel és lábbal igyekeztek megma­gyarázni, hogy mire van szük­ségünk. A kis város kesztyűt árusító két üz'ete rövid idő alatt megtelt magyar turis­tákkal. Hogy aztán kirek mi­lyen jutott, női vagy férfi, téli vagy nyíri, az nem volt lé­nyeges, csak egy volt a fon­tos, kesztyűt venni Russzé- ban, mert itt olcsóbb. Gyermekesíny Szvisztov. Nagyon kedves bolgár kisváros. Régi vár romjai, új főiskola, romanti­kus középkorra emlékeztető macskaköves és modern ut­cák, szép parkok, kilátás a Dunára, és rózsák, rózsák mindenütt. Egy szűk, régi ut­cában igyekeztünk a pravosz­láv templom felé, ahol ugyancsak akadt látnivaló. A déli nap ontotta a meleget Izzadtunk. »Ha visszame­gyünk, nagy tusolást rende­zek« mondtam, miközben egy emeletes ház mellett men­tünk el, és ezzel csaknem egyidőben zuhog a fejemre, a ruhámra a hideg víz. Ha minden kívánságom ilyen gyorsan teljesülne! Föl­tekintettem az egyik ablakra;^ egy vigyorgó, öt-hatéves srác húzódott vissza kárör- vendően mosolyogva, kezében kis öntözőkannájával. Dévai Zoltán Konyhalakók Néhány héttel ezelőtt vidé­ki utam során egy termelő­szövetkezetben dolgozó házas­párral készítettem riportot. Arról beszélgettünk, hogyan találják meg számításukat a tsz-ben, milyen pályára ké­szülnek gyermekeik, örömmel hallgattam részletes beszámo­lóiirat, a fizetésről szóló pon­tos kimutatást, s a listát, mit vettek, milyen vágyuk telje­sült az utóbbi négy-öt év alatt. Az asszonyka kipirult arc­cal invitált, látogassam meg őket otthonukban is. Elmen­tem. Frissen festett háromszo­bás ház , ajtaján tessékelt be. A veranda üveges volt, virá­gok, népi hímzésű kézimun­kák. Aztán egy kisebb szobá­ba léptünk. Világos, modem bútor, a sarokban olajkáiyha. A másik két szobában ugyan ■ csak a legmodernebb, mond­hatnám a legdrágább, ízléses M ég az igazgató beszélt. Frank sötét ruhában volt, csak a nyakken­dőjét lazította meg. Nem sze­rette a nyakkendőket, feszé- lyezetté tették. »Nyomd csak a szöveget, mókuskám!« — gondolta. Titokban Juditra nézett. A lány szeme a meny- nyezet foltjait tapogatta. Min­denki ünneplőben. Később ki kellett menni az oklevele­kért. Frank megbotlott a le­terített szőnyegben. Hallotta, hogyan terjed az elfojtott kuncogás. — Sok szerencsét a tanítói pályához — mondta az igaz­gató gépiesen. A szeméből mintha csodálkozást olvasott volna ki Frank: »Nahát, té is elvégezted ?« Ez járt a fejében akkor is, mikor a személyvonat a falu felé döcögtette őket. Judit mellette ült, álmosan bámulta a lefekvő búzatáblákat. »Nem tudja megkülönböztetni az ár­pát a búzától« — gondolta Frank. De nem bánta. Néha összenéztek. Frankot ilyenkor bizonytalan érzés fogta el, a párhuzamos fatámlákat ket­rec falainak látta. Régóta nem volt már otthon, levelet is csak hébe-hóba küldött. Utol­jára akkor, amikor Jüdítőt eljegyezte. Nem volt ereje anyja szemrehányó válaszát elolvasni. — Emlékszel még a meg­ismerkedésünkre? — kérdez­te a lány. Frank vigyorgott. Felállt, nyitott tenyerét a lány elé tolta: A KEZDET — Frank Géza vontatóha­jó vagyok. Nincs kedved von- tattatni egy ideig magad? Nevettek. »Furcsa, ha az embernek menyasszonya vám­— gondolta Frank. Nem na­gyon tudta magát falusi ta­nítónak elképzelni. Régi könyvek megsárgult lapjai jutottak eszébe: a képeken a magiszter ott ült a nagy eper­fa árnyékában, körülötte kap- tárak, röpdöső méhekkel. Fent, a képek jobb sarká­ban rendszerint ott volt a nap is: belőle ferde egyenesek húzódtak sematikus rajzit su­garakként a mester feje búbja felé. »Ilyen leszelc én is?­— kérdezte önmagától szo­rongva Frank. Mindketten a falujában kaptak állást. Az állomástól gyalog ci­pelték a csomagokat, verej­tékük összekeveredett a gyé­ren szállongó porral. Sötéte­dett, amikor a drólsövényes házhoz értek. Már Judit sem csicsergett, mint a vonaton, félt előremenni. Frank kopo­gott a konyhaajtón. Az égész család az aszalnál ült, a ko­pogásra felkapták fejüket. Olyanok voltak, mint egy rosszul sikerült cso-ládi kép. A mama tojást sütött, kol­bászt is aprított bele jócs­kán. Éjfélig beszélgettek, az­tán lefeküdtek, »mert a dis- kurálásra úgyis lesz idő, ha eccer ide helyeztek bennete­ket«. Frank fújta el a petró­leumlámpát. Reggel átzörögtek a szom­szédból. Az »ángyi« halódik. Frank sohasem tudta, mit jelent »ángyinak« lenni. Sze­rette az öregasszonyt. Ejnlé- kezett rá, hogy anyja egy­szer írta róla: daganata van. így hívták a faluban a rá­kot. Vasárnap volt, fullaszló nyári vasárnap. Az »ángyi« még délelőtt meghalt. Frank megpróbálta felidézni az ar­cát, de nem ment. Átmehe­tett volna megnézni, de tud­ta, hogy már hiába, mert úgysem olyannak látná, mint életébem A temetés másnap volt. To­vább nem tarthatták a hulla­házban, mert a teste felpuf- fadt és édeskés, kellemetlen szagot árasztott. »Földi pályát végzett, sze­gény bűnös lélek« — énekel­ték az emberek. Meleg volt, forró szél jött dél felől, fel­borzolta az öregemberek szürke haját. A koporsót kö­rülállták rokonok, idegenek. A reszkető hangú pap egy­hangúan beszélt, néha némi látszat-pátosszal. A holtnak már jó. Megpihent, elnyerte dolgos élete jutalmát. »Miért nem itt? Miért nem a föl­dön?-« —> gondolta Frank. »Hátát a kapának görbítette. Végigkapálta az életet. Nem lett volna szabad ezt így csi­nálni. Nem lett volna sza­bad ...« Este mindannyian átmentek a szomszédba. Az egész ro­konság ott volt. A halott férje, idős, országút-arcú em­ber, az asztal végén ült, egy kicsit külön a többiektől, ma­gára maradva bánatával. Azon az ágyon is ültek, ahol az »ángyi« halódott. Csupa fekete ruhás parasztasszony. Frank izzadságszagot érzett. Viccelődtek a kalácsról, szid­ták a szakácsnőt. Az öregre csak Frank és a lány figyelt. — Sok embert szerelhetsz: a gyerekeidet, a szüléidét, de úgy, mint a feleségedet, sen­kit nem tudsz — motyogta. Frank lehajtotta a fejét. »Az ember elvégez> egy-két iskolát, ír néhány verset és azt hiszi, már mindent tud...« — gondolta. Ök kerültek középpontba. Az »új tanítóék«. Kérdezték, mikor lesz az esküvő. Nagyon elkanászkodtak már a gyerekek, kell a férfi­kéz. A kultúr otthonban is nagy a rendetlenség. A sánta Balog veri az asszonyt. — Lesz itt gond elég, tel­keim — mondta egy hiányos fogú öregasszony. Frank nézte őket, s meg­értette, hogy a »Frank Géza vontatóhajó«-kor véget ért, és minden gyötrelmével, szép­ségével a férfikor szakadt^ rá. Reménykedő alázattal vár­ta ... Leskó László bútorok. Lelkesedéssel mutat­ta, hogy fürdőszobát ’3 épí­tették, de az nem a legna­gyobb, mert a felét inkább -ellopták-« a konyhához. Jó, gondoltam, faluhelyen a konyha jelentős szerepet tölt be a családok életében, hiszen nincs, vagy kevés helyen van üzemi étkeztetés. De amikor beléptünk a konyhába, ko­rábbi nyugalmam és jókedvem elszállt. A nagy konyha zsú­folt volt. A tűzhely mellett pipázgatott a dódnagyapa, a nagymama éppen mosogatott, és Lacika, a tizenkét éves kis­fiú a leborogatott vagy még szennyes edények társaságá­ban, az asztal szélén tanult. Szólt a rádió, s később vet­tem észre, a sarokban ott állt a tv. Vendéglátóm elmondta, hogy: — Tudja, itt élünk ám. mert így megkíméljük a bú­torokat, így szoktuk meg. Az öregek itt érzik jól magukat, egyedül a gyereknek meg mi­nek fűtenénk potyára. Ö is tanulhat itt kinn. Az első szo­bába nem is csináltattunk ké­ményjáratot. Húsvétkor már nincs az a farkasordító hideg, karácsonykor meg csak a fát tesszük oda. A tévét kényel­mesen látjuk a konyhában, beférnek még a komáék is. Minek húznánk szét az egész lakást naponta. Nincs igazam? Akkor nem volt időm vitá­ba szállni, s kimondani: nincs, Bizony nincs igaza egyetlen családnak sem, amelyik ilyen körülmények közö'tt él. Azt hihetnénk, az anyagi jólét nemcsak a kisablakos, nádfe- deles házakat változtatta vilá gos, kényelmes, modern ott honokká, hanem a benne élők szemlélete, igénye is megnőtt. Helytelen lenne kategorikusan kijelenteni, hogy az igényeli évtizedek óta változatlanok, hiszen rádió, tv, újságok, vi­rágok, szép, mutatós függö­nyök, olajkályhák találhatók a házakban. De a szokások olyan mély gyökeret vertek, úgy beleettók magukat az em­berek tudatába, hogy hiába a tv. a rádió ismeretterjesztő, felvilágosító programja, ta­nácsadása hetenként, szinte naponként, ha éppen ezek az emberek zárják el akkor a készüléket, és meg sem hall­gatják az intelmeket. Ez után a lehangoló délután után figyelni kezdtem minden községben a hasonló jelensé­geket. Sajnos, az esetek több­ségében ugyanezt tapasztal­tam. Voltak, akik az idős nagymamára vagy anyósra »fogták«, mások maguk i« így látták helyesnek. Arról most nem akarok szólni, hogy mi­lyen egészségtelen állandóan hét-nyolc embernek tartózkod­ni egy konyhában, ahol étel­szag van, amelynek más funk­ciója van, mint egy nappali, virágokkal teli, hangulatos szobának. Arról sem, hogy a háromszobás lakás ellenére a család egyetlen szobában »nyomorog« éjszakánként. Amikor lépten-nyamon ez­zel találkozik az ember, kese­rű szájízzel azt mondja, ha1 már így szokták meg az idő­sek, legyen, nehezen alkal­mazkodnak az új környezet­hez. Azonban ilyen okok miatt szeretnék kitérni inkább a tizenkét éves Lacikára. Mert tőlük, az elkövetkező nemze­déktől várjuk, vessék el eze­ket az elavult normákat és szokásokat. Lacika. Tőle vár- juk, mert az iskolában is ezt magyarázzák környezetismeret órán, ezt tanítják neki. Aztán vége a délelőtti tanításnak, becsukja a szebbnél szebb ké­pekkel illusztrált könyvét és hazamegy a mosatlan edények társaságába, az asztal szögle­tén kuporogva elsajátítani a hallott anyagot. A különböző előjelű vizuális élmény káros hatásáról sem akarok hossza­san elmélkedni. Reményked­jünk. kinövi, s később józan ésszel az emberibb, a prakti­kusabb marad meg benne, azt tartja követendőnek. De a tu­dományokkal bizony hadilá­bon áll majd. Mert rádiózás, köhögés, mosogatás közepette nem lehet tanulni. Kiváltó­képpen helytelen ez akkor, amikor három szoba üresen áll, s napokig nem teszi be a lábát oda senki. Gondolja­nak erre a kedves szülők A pedagógusok kísérjék figye­lemmel az új házak »magán­életét« pedagógiai szempont­ból. Szülői értekezleteken, nő- tanácsi összejöveteleken győz­zék meg az asszonyokat, vál­toztassanak szokásaikon leg- aláb a gyermekek érdekében. A kulturált életmód kiala­kítása mindenki ügye, szól­junk hát jóindulattal, segítő­készséggel, ha visszás dolgo­kat látunk vagy hallunk. Sze­rencsére a fiatal házaspárok között egyre többen mondják: kicsi a konyhánk, mert szoba­lakók és nem konyhaiakók akarunk lenni. A lakás azért van, hogy éljünk benne ké­nyelmesen, nyugodt körülmé­nyek között, nem pedig azért, hogy egy évben kétszer nagy- takarítást végezzünk, s meg­szemléljük otthonunkat, mint egy múzeumot. Béla Zsuzsa SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1969. júniHS 27.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents