Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

ESTI FÉNYEK PÉTEN (MTI fotó — Kovács Sándor felvétele) PROTEKCIÓ ZOLI CSÜNTÄCSKA, ti­zenkilenc éves. Haja fekete, csak szürkének látszik. Sze­me olajosbarna, de a fehér­je nem fehér, hanem sárga. És arcbőre szürkészöld, pat­tanásos. Kitűnően érettségizett, de az egyetemre nem vették föl helyszűke miatt El­ment dolgozni a gyógyszer- gyárba. Elügyetlenkedett a boszorkánykonyhákon egy évet. A^ca a sok gyilkos gőztől még zöldebb lett, és most már a füle mögött Is pattanások virítottak. Min­denki szerette a gyárban. Amikor elszállt az év és ismét megindult a népván­dorlás az egyetemek felé, apja rászólt, vegye föl a sö­tét ruháját. Érdekes, tavaly ebben ballagott, és most már egy kissé murisán rövid a nadrág szára is, a zakó uj­ja is. A papa végigmustrál­ta őt, egy kicsit hümmö- gött, mondta, húzza ki ma­gát. Bent a hivatalban, ha beszél, érthetően, hangosan mondja el mondókáját, és nézzen az emberek szemébe. Zoli kívülről tudta, ismerte ezt a szöveget, ezért hát oda sem figyelt. A HIVATALBAN min­denkinek tisztességesen kö­szönt, a papa bemutatta a hivatalfőnökének, és most már hárman átmentek a fő­hivatal főnökéhez is Vizitel­ni. Azaz, hogy itt is, ott is kérni. Protekciót, Zolinak az egyetemi felvétel sikeréhez. A hivatalfőnök a minisz­térium főosztályvezetőjének szólt, a főhivatalfőnök a mi­niszternek. Mindenki min­denkinek mindent megígért. A papa nem nyugodott, a papát nem olyan fából fa­ragták, mondta is Zolinak, hogy nem sokat örökölt tőle, mármint az energiájából. A papa elmen4 katonatiszt ismerőséhez Azután el­ment a tanácselnökhöz és a pártbizottság titkárához;. Ki­sebb átlátszó és együgyű ürügyekkel összebarátkozott a minisztériumi titkárnőkkel és szivarral kínálta a por- tást. — Mondja csak, bátyám, nehéz dolog ez a fölvétel? — Hát beleizzadnak a gyerekök, mire kijönnek a szobábul. — No, nem arra gondolok én, hanem hát, hogy ne­héz-e a bejutás a egyetemre. — Hiszön én is arról be­szélők — kartársam. — Jó, jó. De hol kell itt mozgatni valamit vagy va­lakit, hogy a fiamnak sike­rüljön. — Kérőm szépen. A gyé­rük mozgassa á* könyveköt, mög az eszét Akkor sike­rül... Apa nem volt megeléged­ve a válaszokkal, mérgesen ment haza. ZOLIT BEHÍVATTAK a bizottság elé. Agya könnye­dén mozgott mindenre vil­lámgyorsan, de azért tudo­mányos elmélyültséggel vá­laszolt. A tudós férfiak meg­állapították, hogy többet tud ez a gyerek, mint háj dán Európa leghíresebb alkimis­tája tudhatott. Azonnal föl­vették a vegyészetire. Kijön Zoli a nagy épü­letből, mit sem sejtve a si­kerből. Apa ott várja izga­tottan a kapuban. Szótlanul kézen fogja és becipeli őt a legközelebbi templomba. Imádkoznak, Zoli félszívvel, apa egésszel. KÉT HÉT MÜLVA meg­kapják az értesítést Zoli tíz pontot szerzett a felvéte­lin, tízet vitt a gimnázium­Az egyik történet színhelye Nagyvárad. Itteni nagysikerű kiállítása idején az Elite ká­véházban volt a jeles festő ál­landó tartózkodási helye. Nagy baráti társaság vette körül ál­landóan, közöttük számos szépasszony és lány, akiket el- bűvült egyszerű, színes és el­ragadó egyénisége. A Mester zsebében mindig ott lapult, a felsőkabátból ki­kandikált a vázlatfüzet, az asz­talon ott hevert a pasztell- krétás doboz. Egy ilyen kvaterkázó hangu­latot ragadott meg a szüleivel ott tartózkodó váradi szép lány, akinek nevét sajnos nem jegyezte fel a krónika. A szép lány, mielőtt még bárki is megakadályozhatta volna, oda­ment a Mester asztalához' és arra kérte, rajzolja le őt. Rippl-Rónai kedvtelve nézte a csinos leányzót. Hirtelen pompás ötlete támadt, és tár­ból, tehát húsz pontot ért el — fölvették. Apa másnap lejárta apro- tektorokat és mindenkinek megköszönt mindent Min­denütt kedvesen fogadták, hivatalfőnöke azt mondta, ez a kötelessége. A főhivatal főnöke; »rendes ember a miniszter« .— és hozzátette, a Lajos. Együtt érettségiz­tünk még 1930-ban. Az volt ám a szép világ, barátom — és hátba paskolta papát Elment a portáshoz is, is­mét elővett egy hatalmas aranyszínű szivart, tüzet ‘is adott hozzá. — No, ugye mondtam! — szólt a nagy hajuszú em­ber. — Ész köll ide kartár­sam, ész. Mög lélekjelönlét. Az ám!... APA KIPIPÁLTA az ösz- szes nevet, tehát mindenki­nek megköszönt mindent. Aztán hazament és azt mondta Zolinak: »Tudod fiam, ha akkor nem me­gyünk be a templomba... bi­zony a jóisten... « sasága nem kis meglepetésére a következő szavakkal fordult a lángragyúlt arcú leányhoz: — Azonnal nekikezdek, de az ára egy csók a homlo­komra! Mindenki érdeklődéssel várta a fejleményeket. A pasz- tellrajz pillanatokon belül el­készült, a Mester pedig, még mielőtt csak tréfás kérését komolyan meggondolhatta vol­na, megkapta megbízójától munkája bérét. A lelkes né­zősereg ovációja közben nyúj­totta át a kis képet, és meg- hatottan dörmögte a bajusza alá; — Nem hinném, hogy ennél értékesebb honoráriumot vala­ha is kaptam volna képemért. Node, ilyen múzsát bizisten el­fogadnék nemcsak itt, Vára­don, hanem otthon, Somogy­bán is... És hogy a történet hiteles, azt Mándy Lajos miniszteri M artyn Ferenc Pé­csett él — leg­alábbis az év ja­va részében — és idén tölti be het­venedik életévét. Köteteket lehetne írni róla, hisz élete már gyermekkorá­ban megkülönböztetetten ér­dekes és jellegzetes élet volt. Kaposvárott, Rippl-Rónai műhelyében ismerkedett apró gyermekként a festészet kü­lönös, bűvös világával. Azt mondhatnánk, már gyer­mekkori játéka is az ecset volt és a vászon, a ceruza és a papír, s az életről, a világról szerzett első benyo­másai között kitörölhetetle­nül ott szerepeltek a színek, a formák, a fény és. az ár­nyék, a képzőművészet vala­mennyi összetevője. Fiatal éveit Párizsban, a művészetek fellegvárában töl­tötte. 1926-tól 1940-ig élt odakint, a francia a második anyanyelve lett, s tagja volt az »Abstraction-Création« el­nevezésű művészcsoportnak. De mindvégig magyarnak hitte, vallotta magát Haza- hazatért, levelezett, figyelem­mel kísért minden jelet és hangot, ami hazulról érke­zett A nemzetközi sikerek, mindaz, amit Párizsban meg­tanult, megértett, végigkínló­dott, 1940-ben ért meg arra, hogy hazatérve megkísérelje megvalósítani itthon, átültet­ni a valódi magyar művészet talajába. De akkor tört ki a második világháború. Termé­szetes, hogy Martyn Ferenc hamarosan, az első lépések után, visszavonult. Fel kellett adnia a művészeti közélet pezsdülésének, a közös kiál­lításoknak, munkáknak a ter­vét. ,Korán megértette a kor nagy tragédiáját és veszedel­mét: nagyszerű antifasiszta, háborúellenes képei származ­nak ebből az időből. A fel- szabadulás után szükségsze­rűen kapcsolódott be a meg­induló nagy fellendülésbe, s az is szükségszérű volt, hogy azután a következő év­tized ismét valamelyes visz- szahúzódást _ eredményezett. De ez másfajta visszahúzódás volt, hisz Martyn Ferenc ez­alatt az idő alatt rengeteget dolgozott — éppen most, az elmúlt hetekben fogta fel mindenki, milyen sokat. Tö- retnül, a pesszimista elerőt­lenedéstől a lehető legtávo­labb, csendesen és szívósan festette meg azt a több tíz, hatalmas vásznat, amely nemrégen reflektorfénybe ke­rült és kiváltotta a »legbe- avatottabbak« megrendülését is. Még azok a kevesek — mert nem voltak sokan! —, akik tudták, hogy Martyn Fe­tanácsos bizonyította, aki a történet szenvedő alanya is egyben. Ugyanis ezután a Mester őt is lerajzolta. A tár­saság nagy derültségére in­cselkedve fordult oda Rippl- Rónaihoz: — Kérem egy csókért én is a rajzot! Mire a művész; — Amit szép lányoknak oda­adok egy csókért, azt a mél- tóságos uraknak — bárhogy is akarnák — nem teszem meg! Mándy Lajos leforrázva tá­vozott az asztaltól. A törté­nethez tartozik, hogy azon az estén — miután az előzményei; futótűzként terjedtek el — még számos szépasszony és lány kereste meg Rippl-Rónai asztalát, csókért rajzot kérve. Ám — sikertelenül... A másik anekdota is szívet derítő: Történt, hogy egyik kiállítá­sán, egy újságíró, aki nagy tisztelője és értője is volt Rippl-Rónai művészetének, ér­deklődve' jegyezte meg a kö- rülállóknak: Érdekes, mióta jegyzi nevét a mester a kép bal felső sarkába, és fordítva? Mindenki érdeklődéssel for­dult a kép felé. Másnapra a rendezőség sűrű meakulpázások közepette for­dította meg a virágos csend­életet, amelyet rosszul füg­gesztettek ki... D.B. renc nagy, európai mércével mérendő művész, azok is megdöbbentek a tehetség és élettapasztalat, a művészet eredményeit felhasználó és egyéni kísérletek során kiér­lelt festésmódok, a drámai erő és a humanista életöröm ilyen hatalmas tömegétől, ilyen harmonikus és szerves egybeötvözésétől. Persze, a folyamatot visz- szafelé sokáig nyomon lehet­ne követni: Martyn Ferenc évek óta tanácstag Pécs vá­rosában, nemrégiben pedig őt választották meg Baranya, Tolna, Somogy és Zala me­gye minden képzőművésze a dél-dunántúli szervezet titká­MARTYN FERENC rává. Sajátos módon egyéb­ként is mindig benne élt a közélet sűrűjében, akkor is, ha az a hír járja róla — nem is alaptalanul —, hogy a »sze­replésnek« nem híve. Azok a javarészt fiatal művészek tudnának erről beszélni, akik­nek tapasztalatával, tanácsai­val,* finom és lényeglátó kri­tikai érzékével, szíves errjberi szóval mindig segített. A z idei tavasz meg­hozta a kiállítá­sok sorozatát is. Először Budapes­ten, a Nemzeti Galériában ren­dezett, a baranyai-pécsi kép­zőművészeket bemutató kiál­lításon tűntek fel nagymére­tű, nagyerejű táblaképei. Uralták a termeket ezek a képek, földhöz szögezték a látogatók lábát, nem lehetett a képek formai gazdagságá­tól és lenyűgöző színvilágától szabadulni. Aztán megnyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban Martyn Ferenc hallatlanul fi­nom és kulturált íróportréi­nak, illusztrációinak kiállítá­sa. Aki fogta már a kezében a Don Quijotét, belelapozott és meglátta a Martyn-rajzo- kat — az többé nem szabadul a búsképű lovag hórihorgas figurájának mély, örökérvé­nyű tragikumától és mellette a viruló kicsi ember, Sancho egészségtől duzzadó, ezer szál­lal az élethez kötött, kiirtha- tatlan alakjától. De ott van Bovaryné, a felejthetetlen Flaubert-hősnő, ott vannak az izgalmas Ulysses-rajzok, ott van a Berzsenyi-sorozat, amelyen a legutolsó években dolgozott a művész. Most pedig, egy nappal az­után, hogy a Pécsi Városi Tanácson — intim kis ünnep­ségen a Martyn Ferenchez méltó szerény keretek közt — átvette a Munka Érdemrend arany fokozatát, megnyílt Pé­csett is a 32 képből álló ki­állítása. Aki belép a terembe és kö­rülnéz; hirtelen nem tudja, merre forduljon. Egyik oldal­ról hívják-vonzzák a ragyo­gó színek, a másik oldalon nyomasztó árnyak, vicsorgó szörnyetegek, valami átélt borzalom rémei acsarkodnak feléje. A fasizmus szörnyete­gei ezek, lehetetlen meg nem mérkőzni velük megint, en­nek a hatalmas, erős képnek a hatására. Ha ezen túl va­gyunk, akkor léphetünk csak megkönnyebbülten a többi elé: az élet szépségei hívnak a gyönyörű, harmonikus for­mák rendezett világával és a minden tragédián, pusztulá­son, gondon és bajon átra­gyogó hit. Az 1946-ban festett Kikötőben című kép a tiszta, elvont formákkal is felidézi a nedves,, homályos, nyugodt partot, hálós vonalak emlé­keztetnek az árbocokra, ha­lászhálókra, hínárokra — s mindenen átragyog a tenger sajátos színe. Madárszámyak lebbennek a Kompozíció sö­tét háttérrel című képén, a madárbegy lágy és mégis erő­teljes vonalai ívelik át a képet, a tollazat barnás-szür­kéin át fel-felcsillan a vörös, a kék, a fehér. A Dudás, a Kádárszerszámok vagy a Ma­gyar parasztcsendélet a nép­művészet, népi életmód, nép­rajz letisztult megjelenése a képzőművészetben — mégpe­dig a modem képzőművészet­ben — olyan természetesség­gel, amelyet csak az európai kultúra és a mélyen gyöke­rező magyarság ilyen fokú egybekapcsolódása tud meg­jelentetni. A Vízparton című kép merő lebegés, mintha víz alatt néznénk szét a vi­lágban, s milyen különös, ti­tokzatos, izgalmas lesz így a világ! Vagy a másik két Ki­kötőben (I—II.) című kép: pompás, erős nappali fény ragyogtatja fel a játékos, fu­ra formákat az egyiken; kéklő éjszakai titok játszik el ugyanezekkel a formákkal a másikon. A Spanyolországi emlék I. riadt, sárkányfogas világának feloldása a Spa­nyolországi emlék II. című kép, amelyen a kék és fekete formák rendjét tiszta, na­rancsszínű vonalak szabdal­ják értelmesre, áttekinthetőre — emberire. M inden festmény végjülis egyről vall: az emberség legyőzhetetlensé­géről. A huma­nizmus, a művé­szet kiírthatatlan humaniz­musa próbál rendet teremte­ni katasztrófákkal és zűrza­varokkal teli korunkban ezeken a képeken. Nagy él­mény — nagy ajándék ez azoknak az embereknek, akik a képzőművészetben is kere­sik a katarzis lehetőségét, a segítséget és tisztaságot, az összefoglalást és a figyelmez­tetés tapasztalt, meggondolt, kiérlelt és kikínlódott hang­jait Hallatna Erzsébet KERÉK IMRE: KÜZDELEM Apám emlékének Isten ellen lázadó angyal — birkózom naponként veled. Forgatom pallosom haraggal , és mégcsak meg sem sértelek. Ágaskodom bár: el nem érlek s kiver a forró veríték. Attörhetetlen messziségek sugárzó, kék páncélja véd. Lásd, karom tőből kiszakad már, nyelvem elszárad, nem bírom! Kettős kapocs közé fog barbár gyűlölet s villogó iszony! Ö, lökj inkább pokolra engem, vagy irgalmazz, ha tudsz nekem! Nézd, arcom széttörött, elestem; vérem csorog a földeken. (Suha) KÉT RIPPL-RÓNAI ANEKDOTA Megyénk és városunk jeles szülöttéről számtalan mo­solyt fakasztó és kedves anekdota terjeng. (Feldolgozták már életét, jelentőségét, az ő és a róla szóló cikkeket, sőt az életétől elválaszthatatlan gyógyszerészeti munkásságá­val is foglalkozik már kutató.) Időszerű lenne, ha a hála ezerszínű virágai mellé sohasem hervadó csokorba szedné napjainkban valaki a kiváló művésszel kapcsolatos kedves történeteket, mondásokat, anekdotákat Újságok sárguló lapjai vagy ritka, nehezen föllelhető könyvek őrzik már csak ezeket, hiszen azok' száma is napról napra fogy, akik ismerték. Pedig nem ártana lejegyezni — amig nem késő — a kortársak ilyen irányú viszaemlékezéseit sem. Ehhez szeretnénk eddig alig ismert két kis anekdotával hozzájárulni. 8 Vasárnap, 1969. június 15. SOMOGII NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents