Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-04 / 100. szám
RADNÓTI MIKLÓS TAVASZI TARLAT A megyed képzőművészeti seregszemlék talajából serkent, és a teljesebb számadás igénye öntözte. S bár azt még nem mondhatjuk el róla hogy igazán magasra nőtt, de feltétlenül gyökeret eresztett, s a jövőre nézve biztató szárbasaökel ése is. E metafora talán híven szemlélteti a kaposvári Tavaszi tárlat múltját és jövő reményeit Második éve rendezik meg ilyen jelleggel ezt a művészeti eseményt amely a jelenleg Somogybán dolgozó képzőművészeken kívül a megye szülötteinek is kiállítási fóruma. S hála Somogy tehetségekben oly gazdag földjének, e rokoni kötelékek révén némi bepillantást nyerhetünk a tájegység, Dunántúl sajátos arculatát alakító, formáló képzőművészetébe is. De voltaképp van-e és ha igen, milyen is az a bizonyos »genius loci«, amely ismétel- hetetlenül e tájra jellemzően alakítja a művészetet A kiállítás igennel válaszol kérdésünkre. Ma már nemcsak a képek tematikájában dunántúli ez a művészet, nem- csali a sajátos, földrajzilag meghatározott millió avatja amá (hiszen például táj-képet úgyszólván alig találhatunk a bemutatott képek között), hanem szemléletmódjában, a művészi megformálás milyenségében is más, mint például a széles horizontú Alföld piktúrája. E kialakulóban lévő, de egyes megnyilvánulásaiból már bizonyossággal körvonalazható művészet-szemlélet viszont éppen a földrajzi környezetből, az éghajlati és elsősorban a sajátos szellemi klímából fakad. J ellegében a művészetszemlélet elvonatkoz- taitottabb, a valóság elemeinek intenzívebb »átértékelését« jelenti, mint ahogy az a nagy múltú alföldi festészet művészeti gyakorlatából köztudott, hogy a máír korábban említett párhuzamnál' maradjunk. Olyan mértékben különbözik egymástól e két képzőművészeti iskola (az egyszerűség kedvéért nevezzük mindkettőt ennek, bár egyikben sem az »iskola« jelleg, a szorosan vett műhely- rokonság dominál), amilyen mértékben különbözik a dombos-hegyes dunántúli táj az Alföld tágas tereitől. A természet itt sokkal változatosabb, olykor szeszélyes formajátékokat produkált. A dombok láncolata minduntalan megtöri a szem sugarát és arta késztet, hogy szerkezetre figyelve gondolatban folytassuk a háttér dombivének hajlatát, amelyet eltakarnak előlünk az előtér magaslatai. S ezzel egyszersmind már az egyszerű szemlélődő is elvonatkoztat. Nem tagadhatjuk tehát ugyanezt a jogot a művésztől, aki a vaLóránt János: Fel • hegyre lóság esztétikai koncentrátu- mát igyekszik megragadni művében. Az Alföld formai világa sokkal homogénabb, sokkal egymaműbb. Itt a Dunántúlon a hegyek hullámvonalát patakok mély völgye, váratlan szurdokok törik meg, s az egymásra gyúródott földrétegek sokszor meztelenül mutatják meg szerkezeBors István: Figura m. tűiket egy-egy meredeken alázuhanó sziklafalban. Több formai részletgazdagság van ezekben a sziklafalaikban, mint az aföldi táj egészében. S ugyanígy gyűröd tök, rakodtak egymásra a táj szellemi klímájában a művelődéstörténet rétegei. A kialakulóban lévő egységes dunántúli képzőművészeti **■iskolára« mutat az idei kiállítás egy másik tapasztalata is. Ebben az évben szűkült a kiállító művészek köre, bizonyítva, hogy a művészetben a szellemi együvé- tartozás és nem a rokoni kapcsolat dominál. Több Somogyitól elszármazott művész munkája hiányzik a tárlatról. Ami azonban itt van, az többé-kevésbé egységes és szinte kivétel nélkül színvonalas munka. Beleillik e dunántúli képzőművészeti »koncepcióba« a Salgótarjában dolgozó Lóránt János, a fővárosban alkotó Diskay Lenke és a dunántúli művészet nesztora, a Pécsett letelepült Martin Ferenc is. A kiállítás díjasai közül a Rippl-Rónai díjat kapott Szekeres Emil. A múzeumban látható négy műve, és a könyvtárban kiállított grafikai lapjai egységes, jó színvonalú alkotópályára utalnak. Képein a tárgyaikat, formákat elemeire darabolja, úgyszólván teljesen száműzi a tér képzetét, a valóság elemeit pusztán képi szerkezeti elemeknek fogja fel, hogy aztán ezeket az elemeket szigorú kompozícióba rendezze. E művészi törekvéssel mutat rokonságot Szabados János is, aki a kiállítás Vaszary-díját kapta. Bemutatott művei közül a könyvtárban látható művei a sikerültebbek, ezekben enged igazán tág teret művészi fantáziájának. Érdekes, a szürnaturalizmus törekvésével rokon Ungvári Károly művészi kísérlete. Az Őskor és a Sziget című képeit láthattuk a kiállításon. Feltétlenül említést érdemel Csiszár Elek két festménye, amelyek közül a Vasúti híd című az eredetibb és rangosabb alkotás, míg a másik képén motívumkincsében kicsit önmagát ismétli. M a már nem hatnak a meglepetés újdonságával Honti Márta gobelin-tervet E népmeséből, költői fantáziából összenőtt munkák most is a kiállítás legértékesebb műved közé tartoznak. Bors István három szoborral jelentkezett ezen a tárlaton. Furcsa totem-szerű figurái anyagszerűségükben (fa és vas) hatnak, s jól illeszkednek az absztraktra fogékonyabb dunántúli művészi törekvésekhez. Weeber Klára érmed szépen megmunkált alkotások, erölteljes plasztikai érzékre vallanak. Míg Kovács József érmei egy kicsit Borsos, egy kicsit Ligeti Erika hasonló jellegű munkáit juttatják eszünkbe. Martin Ferenc egy képével szerepel a tárlaton, a Ceres cíművel. A kép valóban festői. A dinamikus figura nemcsak a kép, hanem a temem levegőjét is megmozgatja. H a valóban számadásnak fogjuk fel ezt a képzőművészeti eseményt, úgy elmondhatjuk, hogy a mérleg pozitív. Van miről számot adniuk a művészeknek; a látottak lehetőséget adnak, hogy lemérjük, hol tartanak, s egyúttal a továbblépés biztató lehetőségét is magukban rejtik. Rideg Gábor Szekeres Emil: Szárnyak és képzelet Hatóan éve született a költő, aki ma már nemcsak a hazai versolvasók körében népszerű. Neve és hire járja a világot. Versei e-? a legjobb húsz-huszonöt — világ- irodalmi érvényességgel rögzítik egy nehéz sorsú nemzedék kálváriáját a két háború közti Közép-Európa atmoszféráját, haladó erőinek és művészetének próbatételét. Ma már úgy tűnik, a fiatal Radnóti életútja lappangó tervszerűséggel szolgálta a költői kibontakozást, az élmény- és tapasztalatgyűjtést. Árva gyerekként végezte középiskoláit, majd családjával szembefordulva, a neki szánt gyakorlati pálya helyett választotta a szegedi egyetem böcsészkarát. Itt került kapcsolatba a munkásmozgalommal és a szegényparasztság életének kutatóival. Itt kötelezte el magát a lázadó humánum, a szegényekkel tartó irodalom poétájává. Első kötetét az ügyészség elkobozta. Perbe fogták, elítélték. Ez is erősítette kapcsolatát a munkásmozgalommal, amelynek avantgardista költészetét fogadta el irányjelzőnek. Költői fejlődésének kezdeti szakaszán formabontó törekvések, nagyfokú elvontság jellemzik. Hamarosan felismeri, hogy a kötött formák megújításával, értékes hagyományokat folytatva fejezheti ki erőteljesebben az ellenforradalmi rendszer elleni tiltakozást. Lábadozó szél című kötetében már egyértelműbben, tisztábban szól, hangja harcosabb, formája higgadtabb. Költészete ettől fogx>a, még inkább a harmincas évek második felében, állandóan tökéletesedik. Ekkor figyelnek fel értékeire költőtársai és kritikusai. Kétségtelen azonban, hogy Radnóti a második világháborút előző évek és a nagy megpróbáltatás időszakában vált nagy költővé. Fenyegetve érzi létét; a halállal szembenézve vet számot múlttal és jövővel. Felismeri a harc nemzetközi méreteit. Tudja, hogy a fasiszták külföldi gaztettei is a magyar nép bilincseit teszik súlyosabbá. Szolidáris a szabadságért küzdőkkel s főleg a spanyol szabadságharcosokkal. A háborús fenyegetés, majd a háború eseményei erősítik haláltudatát. Nem hisz abban, hogy túlélheti a háborút, de veszendösége nem befolyásolhatja ítéletében: a fasizmusnak el kell pusztulnia, hogy a magyarság és Európa jövője méltó lehessen az ember névre. Gyűlöli és megveti a fasizmust, de tudja és hirdeti, hogy a nép — a megtévesztett tömegeket is ideértve — nem bűnös, hanem áldozat. Éppen ezért megváltható, becsülete visszaadható. Ebben vállalt szerepet Radnóti a legnehezebb években is. Radnóti Miklós hatásának és népszerűségének egyik okát életrajzában kereshetjük. Aki versek sorában jósolta meg halálát, valóban a mártírok menetébe került. 1944-ben a szerbiai hegyek közé vitték, kényszermunkára. A koncentrációs tábor szögesdrótjai mögött sem szűnt meg költő lenni. Itthon és Európa-szerte idézett verseinek jó része itt született. 1944 végén, társaival együtt, a felszabadító hadsereg elől nyugat felé hajtottak. A halálmenetben sem tette le a ceruzát. Utolsó pillanatáig őrizte a művész fegyelmét és hivatástudatát. Csak a gyilkos golyó hallgattatta el. A nyugati határtól nem mész- sze, Abdán találták meg tömegsírba dobott holttestét. Az exhumáláskor, viharkabátja zsebében bukkantak rá utolsó nagy verseire, amelyek egész költészetének főszólamait ismételték, a vég előtti leszámolás elszántságával. Ennyiben is nagy világ- irodalmi példa Radnótié: személyes sorsától függetlenül, az önkifejezést tartotta legfontosabb feladatának. A költői szó megszületését, az igazság kimondását, a hídépítést a jövőnek. Hispánia, Hispánia Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom, Páris tetői fényiének, feilhő telepszik asztalomra s arcomra nedves fény pereg. Házak fölött, de mélyben állok mégis itt, rámsír az esővert korom, s szégyenkezem e lomha sártól s hírektől mocskos alkonyonö suhogó, feketeszámyú háború, szomszédból szálló rémület! nem vetnek már, nem is aratnak és nincsen ott többé szüret Madárfió se szől, az égből nap se tű' anyáknak sincsen már fia, csupán véres folyóid futnak tajtékosan, Hispánia! De jönnek új hadak, fia kell, a semmit akár a vad forgószelek sebzett földekről és a bányák mélyéről induló sereg. Népek kiáltják sorsodat, szabadság! ma délután is érted szállt az ének; nehéz szavakkal harcod énekelték az ázottarcű párisi szegények. (1937) Himnusz a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyűléptű béke! Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! A szőlőszemben alszik így a bor ahogy te most mi bennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kísért a dalló szájú boldogokról; de' jaj, tudunk-e énekelni még? O, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk Is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! így lesz-e? így! Mert egyszer béK» lesz O, tarts ki addig lélek, védekezz! (1938) TÖREDÉK Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancs:. s míg balhitekben hitt s tajtékzott tévéiét, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, s ki néma volt netán s csak lelkesedni résé már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, az ország megvadult s egy rémes végzete vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek ótok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldal Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. 1944. május 19. SOMOGYI XSP&AF Vasárnap, 1969. májas 4.
