Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
reSZl ENDRE: Szökési AZ APAI NAGYBÁCSI, ■kihez most Tóni bekopogtat, nyugdíjas bőrmunkás és ellentétben a legtöbb öregemberrel, kevésszavú, magányos jellem. Sárga, telepi házban lakik, de er.e most új városnegyed épül, s a tervrajzom est is lebontásra ítélték. Ha erre sor kerül, majd beköltöztetik az öreget a megépült új házak egyikébe. Még két nap hiányzót a húsvéthoz. Tóni, al'g hogy letette holmiját, elindult ke- resztül-kasul a városban, hogy különféle mo.ikba jegyet vásároljon. Így szokta mindig amikor Pestre jön: négy-öt moziba. Az öreg sosem tart vele. Naphosszat az ablak előtt ül, olcsó szivarját szívja, miközben az új épületek lassan bekerí- t'k. Retteg attól a pillanattól, amikor itt kell hagyni a megvénült lakást, melynek minden rovátkájába belevette magát a múlt pora, akár a lepárlódott só. A második napon, az ebédnél, megkérdi az öreg: — Aztán csönd van otthon? Még sosem kérdezte ezt Legtöbbször a személyesség hiányzik szavaiból. az összecsukható VAS AGY, amin Tóni alszik, kegyetlenül gödrös, de a fiatal szervezet alvást kíván. Éjféltájt felriad: semmi, csend. Az öreg még mindig az ablaknál ÜL Göndör, hideg füst bodorodik a feje körül. — Szép volt a mozi? —í szólal meg váratlanul, mint aki tudja, a fiú nem alszik, szólhat hozzá. — Apád, legényember korában, sokat hált ezen a vaságyon — mondja hosszú csend után. Ezek a nagy hallgatások évszakokra osztják fel az együttlétet Mintha egymást követné tél, tavasz, nyár, ősz. Tóni most magára gondol. Zsebében a friss segédlevél. Még ünnep előtti nap sorra- vesz néhány gyárat. Nem akar visszamenn', itt marad Pesten. Az öreg biztosan adna neki helyet, a vaságyat is ki lehet cserélni. Ünnep napján jönnek a szomszédok, főtt sonkát, tojást, süteményt tesznek le az asztalra. Vacsora után az öreg nem vonul vissza szivarfüstje mögé, szokatlanul kísérlet bőbeszédű. Nem Is érthető a váratlan hangütés. — Apádnak mindig büdös volt a munka, de megjátszotta magát EZ NEM IGAZ, tiltakozik magában a fiú, hiszen előtte áll az örökké nyugtalan ember. Látja őt lámpafényben szónokolni, homlokig szén- porosan, kokszhegyek között — Átvert az mindig mindenkit — folytatja konokul az öreg — nincs abban kitartás. Valami hiányzik belőle. Ha égett a ház, mindig ide jött erre a vaságyra. Mért mondja ezt neki? Mintha belevágna az arcába. Haragszik az öregre. Nem, nem marad itthon, elmegy kószálni. A Körúton autók, emberek, villamosok úsznak az ezüstkék estében. Egy fénycső merőlegesen és izzóan a sötétségbe fúródik, mint egy óriás hőmérő. Elvarázsolt világ, váratlanul előbukkanó jelenségekkel. És íme, előtte megint ott siet apja, az alacsony, sovány férfi, kibomló hajfürtjeivel. Mint aki égő házból menekül. És valahol ott úszik a vaságy. MEGGYORSÍTJA lép- , TEIT, éhséget érez. Egy büfében zajos emberek közé fúrja magát, s papírizű virslit eszik. Az apa eltűnt Megint oldódik valami. A fiú egyszerre társai közt érzi magát a falkában, amint félmeztelenül rohannak a Duna-parton. Szeretne harsogóan fölnevetni, eszébe jut a kajak. Még júliusban történt hogy fölfordult vele, de hát most kinek beszéljen erről? A kajak a gyári sportegyesületié. A mélység magához akarta szippantani, akárhogy is, de vissza kellett szerezni, mert ötezer forintba kerül és egész életében törleszthetné. Az ilyesmit levonják s: igorúan. ö maga is kimerült a kapkodásban, az izmaiban és a gyomra táján görcsöt érzett Teljes nyíltsággal tűzött a nap, a folyó domború volt mint egy pontosan csiszolt lencse, a csárda teraszán megvillant a pincér fehér kabátja, a tányércsörgés . is idehallatszott és őt meg a kajakot a halál fenyegette. S ez olyan ellentétes volt hogy a lefelé húzó áramlásban is nevetni kellett volna. Kerékpárral — T óth a hegyi úton kerékpározott felfelé. Egy darabig taposta a pedált, aztán lekászálódott, s maga mellett tolta a járművét A sötétben alattomos gödrök bújtak meg. Hirtelen, mintha kötélen húzták volna, mindkét lába megcsúszott, s a biciklit maga alá rántva a földre zuhant Egyszerre több helyen is belemart a fájdalom. Kiáltott, aztán rémülten hallgatva hevert. Ha megkísérli, talán fel tud tápászkodni, de moccanni sem mert Szentül azt hitte: kettőbe szakadt a teste. Nyöszörgött, csikorgatta a fogát. Aligha lehetett reménye arra, hogy észreveszik. Mégis, az építkezés felől egy lámpa fénye tűnt fel, s közeledett. Valaki fölébe hajolt, s megszólította. — Leesett? — Ninos egy ép tagom! — nyögte Tóth. — Karolja át a nyakam — mondta az idegen. Nehezen felhúzta Tóthot, majd egy ügyes mozdulattal a kerékpárt is megemelte. — Mehetünk! T óth örömmel tapasztalta, hogy járni tud, s ha letette a lábát, nem roppant meg. Azért, magát elhagyva, támaszkodott a másikra, s néha feljajdult. — Mindjárt ott leszünk — mondta az idegen. Az építkezésre mentek, s a férfi egy deszkabódéig támogatta Tóthot Átsegítette a küszöbön, leültette egy lócára Tóth körülnézett — Ez az irodám — mondta az idegen. — Én vagyok az éjjeliőr. — Hm — mondta Tóth —, eddig azt hittem: az éjjeliőrök vén emberek, mint jómagam. — Én kivétel vagyok — mosolygott a másik. Leguggolt a kályha elé, megpiszkálta a tüzet rakott rá. Aztán egy fazekat tett a melegre. — Iszik teát? — kérdezte. — Megköszönném — mondta Tóth. — Pihenjen, aztán majd meglátjuk: kell-e orvost hivatni? — Odalépett Tóthhoz, megmozgatta a karját, a lábát — Nem törött el — mondta. — Ügy látszik — hagyta rá Tóth, s valamennyire megnyugodott. — Hol fáj? — kérdezte az éjjeliőr. — A bokám sajog Meg a könyököm. Beforr, nem érdekes az egész! — Hazafelé tartott? — Igen. Egy kicsit összejöttünk a cimborákkal. De nem ittam túl sokat! Az ünnepet követő estén megint szembe ülnek egymással: az öreg és a fiú. — Holnap utazol? — Kidob? Az öreg vállat vont MEGINT IIOSSZÜ CSÖND. Fülében ott trappol a falka. Nedves földillatot érez. Gödröket ásnak, pontosan kijelölt rendbe: itt lesz a part. A város tüdeje. Beszippantja a füstöt és kileheli az oxigént Fenyők, nyárfák, platánok. , Az öreg finoman ráncolt, vékony arcbőrén megrándult egy erecske. — Csak azért kérdezem, hogy mikor utazol, mert lejár a szabadságod. — Itt maradok Pesten. Van munkám — határozza el magát Tóni. Az öreg mintha nem hallaná, legalábbis, nem válaszol. Nincs folytatás. , HAJNALBAN CSOMAGOL a fiú. Nem tudja szó nélkül megállni. — Azt a vaságyat máshol is megtalálom — ereszti szavait az öreg hátának, — Azt igen — az öreg lassan feléje forduL — Vagy ha úgy akarod — mutat a vaságyra — aludjatok benne ketten, osztozkodjatok rajta. Te meg az apád. Mert biztos, hogy ő is szökni akar. Mikor legutóbb itt járt, már a szállás érdekelte. Szedi a betyárbútort, mert megint ég a ház. Unja az asszonyt, a várost, a családot. Abban a városban ő is benne van, a házakban mindenben — ezt írta nekem egyszer. Sose bírtam a nagy szavakat. Benne vagy, gondoltam, egé- s-en addig, amíg benne vagy. Az ajtóban megveregeti a fiú karját — Karácsonyra feljössz? Ha élek még akkor. A csöndes kérdés mögött trappol a fallka. Az orrában az otthoni mozi sűrű emberszagát érzi. SÖTÉTBEN ÉR HAZA, a köd súlyos, mint egy télikabát De tudja minden háznak, minden üzletnek a helyét Majdnem mindenki az ismerőse. Tízezer embernek köszön, kétezerrel tegeződik. S a megmentett kajak ott alszik a csónakházban, mint valami személyes ismerős. Édesanyja fogadja. Szorosan a fiú mellé áll. — Apád délután fölment Pestre. Megint rájött a nyavalya. — Nem baj. Én itthon vagyok. Nekilát, hogy kicsomagolja a bőröndjét. Puha kis talpak csoszognak a padlón, beléptek öccsét felfelé A z éjjeliőr a teára vigyázott. Forrni kezdett a víz, gyöngyök bukkantak fel, s pattantak szét az edény oldalán. Tóth hátradőlt, kényelmesen nyúj- tóztatta a lábát — Eddig csak egyszer buktam így biciklivel. Lehet annak harminc éve is. Az éjjeliőr bögrébe öntötte a teát, cukrot szórt, s citromot facsart bele. — Már nem is tudom, hol történt Karikáztam a jjrda mellett, s az egyik kapu alól hirtelen kirohant egy csene- vész, vékony gyerek. Egyenest nekem. Szerencsére nem estem nagyot. Rögtön felugrottam, a kölyök elkezdett szaladni, én utána. Nem tudtam elkapni, pedig még a lépcsőházban is kergettem. Egyszerre eltűnt. De az arcát jól megjegyeztem. Attól fogva, ha arra jártam, mindig a kölyköt kerestem. Szerettem volna megszorongatni. Idővel már nem is azért, mert fellöikött, hanem a tehetetlenségért: hogy még egy ilyen kölykön se tudja megvenni az ember a maga igazát! Ért engem, ugye? Az éjjeliőr Tóth kezébe adta a bögrét, r- Most már meghűlt. FORRADALMI MŰVÉSZET Álomszuszék katona és krumpliorrú cári tiszt, hurkot vető ellenség és álomba merült éberség — Majakovszkij híres ROSZTA-plakátja látható most a Szépművészeti Múzeum márványtermében. »A forradalmi harc legnehezebb három évének színfoltokkal és jelszavak zengésével megírt jegyzőkönyve* — így nevezte egykor a költő a polgárháború plakátjait, amelyek a korai szovjet évek szobrászatéval, iparművésze- tévei és más agitációs alkotásokkal együtt szerepelnek a Forradalmi évek, forradalmi művészet című vándorkiállításon. Nem akármilyen agitáció ez: értékeit fél évszázada számon tartja a párttörténeten kívül a művészettörténet — a politikai azonosulással nem vádolható nyugati is. A fiatal szovjet államnak a legjobb propagandára volt szüksége, olyan propagandára, amely megnyerte a parasztokat, toborzott a Vörös Hadseregbe; amely tartotta a lelket a népben a nehéz napokban és tovább lelkesített az első győzelmek idején. Propaganda kellett, amely a bolsevikok eszméit minden mozdulatával hirdette. Ezt nem kisebb személyiség, mint Lenin tudatosította, aki az első, legnehezebb években maga sürgette a kidolgozott *monumentális propaganda*- prögram megvalósulását. Emlékművet a forradalomnak, szobrot a nagy forradalmároknak, látható, kézzelfogható kifejezést az új gondolatnak — ez volt a program lényege, amelynek megvalósulására Szovjet-Oroszország minden művésze, öreg mester és ígéretes tehetség, lelkes modernista és csendes hagyománytisztelő összefogott. Olyan művészek, akiket akkor már egy egész ország tisztelt, s olyan alkotók, akiknek nevét hamarosan világszerte megismerték. Konyen- kov, a tekintélyes szobrász faragta fába a felkelő Sztye- pan Razin tömbszerű portréját (fénykép mutatja a kiállításon), Karoljon mintázta a forradalmár Bakunyin hasábokból komponált, nyugtalan-futurista emlékművét, s a fiatal Vera Muhina tervezett izgatottan modern lendületű szimbólumot A forradalom lángja címmel. A felállított alkotások nagy része később megsemmisült, elpusztult, csak dokumentumok őrzik pádéul Kolli Vörös ék- emlékmflvét, kis változatok Muhina Zagorszkij-szobrának, Matvejev Marx-emlékének monumentalitását. A rajzolt-festett-fényképe- zett művek szerencsésebben megmaradtak a nehéz években is. Majakovszkij már említett ROSZTA-ablakain kívül több alkotás őrzi e népszerű és szellemes rajzosverses agitációs művek hamvas báját, üde, s éppen ezért hatásos hangját. Lebegyev Moor: Segítség! (plakát, 1922) könnyed, nagyszerű plakáttervei ugyanazt a szellemet idézik (és a konstruktív művészet termékeny alkalmazását is), a játékos nehézséggel, ám feltartóztathatatlanul előrehaladó katonák, vörösmat- róizak, s a kerekfejű-kerekök- lű munkások, akiknek lépte nyomán szanaszét gurulnak az apró, kövér kapitalisták. Ahány mű, annyifáe. Lebegyev vidám vörösei, derűs kékjei, szellemes ötletei a humor fegyverét forgatják, Moor tragikusan egyszerű plakátja — egyetlen elkín- zott-tépett parasztfigura üvölt segítségért a sötét háttér előtt — a szívszorító elesett- ség hangját zendíti meg. Maré Chagall, az évtizedek óta Franciaországban élő (s évtizedek óta Vityebszk mesevilágához hű) világhírű mester kompozíciójában a játékosság és a dráma akkor is keveredik Az 1918—19-ben készült vityebszki pannó-terv a »Békéi a kunyhóknak, háborút a palotáknak* jelszavát viseli címként, és a nagy művészre jellemző fájdalmas mesebeliséggel jelenít meg egy kastélyt emelő-ledobó muzsikot Az ekkor már európai hírű, s azóta számtalanszor megidézett orosz modernek rendre fölvonulnak. Malevics szuprematista képe látható a budapesti kiállításon, Kudresov színes négyzetek és körök ritmusára épített, nagyszerű dekorációterve, amely az orenburgi színházhoz készült, Csebotarev Vörös Hadsereg című színeskonstruktivista műve, s a korszak sokoldalú szovjet művészének, Liszickijnek korszakot nyitó könyvillusztrációi. A műfajok sora az ünnepi dekorációtól a porcelán tányérokig terjed. Városrészek, utcák, egész városok díszítésére vállalkoztak ekkor művészek és kollektívák (olyan színvonalon, amilyet Aleksze- jev modern, színes pavilonsor-terve mutat), dísztányérok egész sora hirdette modem kubista jelképekkel, népművészeti virágokba szövött sarló-kalapácsokkal, színes emberalakokkal és körbe írt betűkkel -.4 dolgozók földje* diadalát, az »1921. ént petrográdi május l*-ét, s a szovjetek nyolcadik kongresszusát. Ilyen különös, különösen sokoldalú kiállítás még nem volt Budapesten. Máshol is alig: a forradalom ötvenedik évfordulójára rendezték a gyűjteményt Moszkvában, később nagy részét vándorkiállítás formájában útnak indították a szocialista országok fővárosaiba Jó, hogy elérkezett hozzánk, nemcsak érdekes, hanem tanulságos kiállítás is. A forradalmi évek szovjet művészete nemcsak mondanivalójában, formai gazdagságában is forradalmi — ez a tanulsága. Zs. A. T óth szomjasan ivott Néha levette a szájáról a bögrét, s az oldalán melengette a tenyerét. — Mi a Kemény Zsig- mond utcában laktunk — mondta az éjjeliőr. — Egyszer figyelmetlenül rohantam ki a kapun, majdnem fellöktem egy kerékpáros embert. Nem esett el, csak oldalra billent de én nagyon megrémültem. Egy pillanatig meghökkentem álltam, imiég az is eszembe villant: segítenem kellene, s megkérdeztem, hogy nem fáj-e valamije? De az az ember olyan mérgesen ■ ordított, hogy jobbnak láttam menekülni! ö meg utánam, s azt üvöltözte: — Ha elkaplak, megöllek! Tudom, hogy megtette volna! Felrohantam a padlásra, sikerült elrejtőznöm. Az ember sokáig az udvaron fújtatott. — Elkaplak még, megállj! — kiabálta, s körbefenyégette a házat, mert nem tudta, hová bújtam. — Napokig nem mertem az utcára menni. Fájt a fejem, kihánytam az ételt. Hónapokig nem tudtam zavartalanul játszani, mert fél szemmel mindig azt kellett lesnem: nem tűnik-e fel a kerékpáros ember? Tudja, milyen szörnyű, ha egy gyereknek játék közben félnie kell? ... Aztán elköltöztünk onnan, de a félelem nehezen oldódott bennem. Éjszakánként vergődtem, kiabáltam. Ügy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az orvosok is azt mondják, hogy a gyerekkori félelmeket sohasem lehet igazán kiheverni T óth riadtan nézett a másikra, verítékben ázott az arca. — Nem igaz — mondta. — Most találta ki! Az éjjeliőr elvette tőle az üres bögrét, s azt kérdezte: — Iszik még? — Sohasem jártam a Kemény Zsigmond utcában — mondta remegő hangon Tóth. — Nem is tudom, merre van! Az éjjeliőr újra megtöltötte a bögrét, s nyújtotta Tóth- nak. — Ügy látom, nincs szüksége orvosra. Kemények lehetnek a osontjai. Tóth koppanva letette a bögrét, óvatosan felállt, megmozgatta a tagjait. — El is mehetek — mondta. Ijedtség s konok harag bújkált a hangjában. Bic«"'7' indult kifelé. A z éjjeilőr nem válaszolt. Hallotta még, hogy Tóth csöndesen jóéjszakát kívánt, s hogy odakint matatott a kerékpárja körül. Pár perccel később kiment, Tóth akkor már az úton kaptatott felfelé. Simon Emil SOMOGYINÉPLA1 Vasárnap, 19Ő9. április 27.
