Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

LESKÓ LÁSZLÓ: AZ EMBERKE EGY NAPJA A z ember emlékezetében csak halvány nyomok ma­radtak emberke-korából. Ezekre haraggal gondolt vissza, s mégis valami megmagyarázhatatlan alá­zattal. * * » Az emberke a boltból ballagott hazafelé, hóna alatt egy fél kenyérrel. Édesmami küldte egy cédulával a boltoshoz, a cédulán mindenféle furcsa vonalak voltak, az emberke nem tudta elolvasni ezeket a titokzatos jeleket. Baktatott fölfelé az emelkedőn, meg-megállt, bámészkodott Egyszer egy fél patkót nagyon szeretett volna fölvenni, habozott is, hogy belesüllyessze-e feneketlen zsebébe, de aztán mégsem tette. Édesmami pörölne, ha látná. Édesmami nem szerette, ha mindent összefogdos kenyérhozás közben. A kapirgáló tyúkokat széles ívben elkerülte, félt az öreg, rücsköslábú kakastól. Az Édesmamira gondolt. Biztosan ott áll a tűzhely mel­lett, kavargatja a rántást. Az emberke tudta, hogy a fekete ruhájában áll ott, fekete a kendője. Nem szerette a fekete színt: attól valahogy mindig szomorúak lesznek a felnőt­tek. Még nagypapa is, pedig az igazán jó móka volt ami­kor felülhetett a cifrazsinóros kocsis mellé a bakra. Még a lovakon is fekete pokróc volt. A felnőttek sírtak, Édes­mami is. Csak az apja nézett maga elé konokul, száraz szemmel. Nem értette, miért sírnak, hiszen minden olyan érdekes volt: egy böhöm nagy ládát beleeresztettek egy mély gödörbe, a szoknyás ember pedig vizet fröcskölt utá­na. Az emberkére is hullott egy csepp, szétmázolta a ke­zével. Este vendégek is voltak, mindannyian sokat ittak, s valaki azt mondta neki: Mit vigyorogsz, te kölyök! Mi­csoda komisz kölyök! Most temették el a dédanyját, ez meg képes nevetgélni!-« És tovább ittak meg énekeltek. Az emberke ballagott a nagy poros, kígyóforma ország­úton és játszott Azt játszotta, hogy az útmenti jegenyék óriások, akik ijesztgetik őt. Futott egy jó darabon. Eszébe jutott a tegnap este. Megint pöröltek. Édesmami, a nagy­apja, a nagyanyja meg az apja. Öt ilyenkor mindig ágyba dugták, de a nehéz dunyhák forró ölelése alól ki-kikandi- kált és figyelte a falon táncoló óriási árnyékokat. Egyre jobban kiabáltak. Az emberke remegett, sűrű hullámokban öntötte el a félelem. Tudta, hogy a szomszédok már kint állnak, s gyakran mondogatják egymásnak: »No, ezeknél újra cirkuszolnak!« Az emberke nem szeretett erre gondolni, mert akkor a szégyentől értelmetlen félszavakat suttogott maga elé. Megesett vele máskor is. napközben is, ha kint játszott a téglagyárban a többiekkel. Már verekedtek is. Az emberke ezt a feldőlő székek zajából és a káromkodások sűrűbbé válásából tudta. Sze­retett volna kirohanni, de tagjait bénának érezte. Torkán sipító hangok buktak ki. — Megvérezted a fejemet! — hallotta n .gyapja hörgő, m'rósra torzult hangját. — Megöllek benneteket mind! — kiáltozta az apja, s rá Édesmami jajveszékelő sírása felelt. Az emberke tudta, miért gyűrődtek másnapra Édes­mami szeme alá kék táskák. A fél kenyeret letette az asztalra Édesmami szelt is neki egy karéjt, de ő rázta a fejét, és azt mondta, hogy inkább játszani szeretne. Hátrament a púpos szénaboglya és a fáskamra közötti térségre. A nagy fűrészbak már várt rá. Csodálatos fehér...gőzös. volt. az ő szanében, nagy ké­ményekkel, mejyeknek torkából éjjel-nappal gomolyog a fekete füst. Vékony hangon tutult egyet. Aztán meggon­dolta magát; nem volt kedve hajót játszani I* % lt a fúrészbakon és tenyerébe hajtott fejjel gondol- 1J kodott A temetés estéje jutott újra az eszébe. Ömarnát tulajdonképpen nem szerette, mert egy­szer hátul a szalmakazalnál, ahol üldögélni szokott, Óma­ma sóspogácsát adott neki. Az emberke az első falat után kiköpte, mert édes volt Pedig az igazi sóspogácsának sós az íze! Ezért-félt az ómamától. Akkoriban sokat mesél­tek neki gonosz banyákról, akiknek szemölcs nő az orrán. Ömamának is volt szemölcse az álián. A temetés estéjén is veszekedtek. Egy magas, recsegő hangú ember vitte a szót. Az emberke a sarokban húzta meg magát és úgy tett, mintha játszana. Annyit megértett, hogy valami osztozkodásról beszéltek A recsegő hangú egyszer azt kiáltotta nagyapának: — öcsém, kést mártottál a szívembe! Az emberke nézte a recsegő hangú mellét, de sehol sem látott kést, és halkan kuncogott ezen. Felállt a fűrészbakról, fickándozni kezdett a hirtelen támadt jókedvtől, de egy alattomosan megbúvó göröngyben megbotlott és elvágódott. Légszomját okozó düh lepte el. egy huángot kapott fel és nagy erővel verte a göröngyöt. Közben sipító hangon kiáltozott: — Megöllek benneteket mind! Megöllek benneteket mind! Fullasztó nyári délelőtt volt, a füvek eső után ágas­kodtak. A délutánja általában szabályos egyformasággal telt el. Mozdonyt játszott hátul a pajta mellett, aztán buboréko­kat eregetett egy szűk nyakú üvegből. Szerette nézni a színes gömbök lassú hullását. Egyszer beszaladt a kony­hába; az Édesmami éppen a kövezetei mosta fel egy nagy zsákdarabbal. — Te állat! — kiáltott rá, amikor az emberke poros talpával a felmosott cementlapra lépett. Az emberke egy ideig állt, szaggatottan lélegzett, aztán egyszerre sírni kez­dett, csillapíthatatlan, hüppögő sírással. Később, már kinn az udvaron arra gondolt, hogy biztosan Édesmami is sír a konyhában, a tűzhely fölé támszkodva. G ábris Peca fütyült be neki. A kertek alatt baktat­tak. Az emberke kicsit félt a burjánzó gaztól, lá­bait óvatosan rakta maga elé, úgy látta, mintha milliónyi nyüzsgő giliszta akarna felkúszni szandálos lá­bára. A nagy mákerdőnél Ludas is csatlakozott hozzájuk. Ludas már nagy fiú volt, iskolába is járt; igaz, hogy ősszel újra kell járnia az elsőt. Gábris Peca a templom dűlőnél, ahol millió pásztortáska lógatta kókadtan apró szív termé­sét, lehajolt, szakított egyet, és az emberke orra alá nyomta: — Tépj egyet! Habozva leszakított egyet A másik kettő hangja gú­nyosan csattant: — Letépted az anyád szívét! Letépted az anyád szívét! Gsúfondárosan vigyorogtak. Az emberke arra gondolt, hogy ő nem tépte le Édesmami szívét, pedig Édesmami azt mondta neki: »Te állat!« A téglagyár már üres volt. Nagy függőlegesen legya­lult sárgaföld falak, egy pár cémavékonyságú lóré-sín, egy rozoga csille, pocsolya a kivájt völgyben — ez volt a tég­lagyár. Óvatosan ereszkedtek alá a teknőszerű mélyedésbe. Csikóként rohangásztak, meghemperegtek a langyme- leg talajon. Ludas azt mondta, hogy itt a partok között kell lenni a legnagyobb gólyatojásoknak. Az emberke hiá­ba erőltette a szemét: még egy öklömnyi gólyafészket sem tudott fölfedezni. Arról beszélgettek, ki látott már nagyobb gólyatojást. Aztán birkóztak Az emberke nem szeretett birkózni, de Gábris Peca derékon kapta, a földhöz nyek- kentette. Peca maradt felül. Az emberke iszonyodva látta, mint közeledik egyre jobban arca felé a sárga talaj. Min­den földmorzsácska felnagyítva szökött a szeme elé. Az em­berkében nyüszített a félelem, homlokán finom csöppek ütköztek ki, egyszerre elernyedt és megadó hangja sírósan szaladt ki a száján: — Én már... láttam ... ekkora gólyatojást is... S szabadon maradt kezével körformát írt le a porba. Gábris Peca fölengedte. Az emberke nem nézett rájuk de tudta, hogy szemükben ott ég a győztes fölényessége Ezt nem akarta látni.-•“‘-’— -Csak hazudsz!-— mondta lassan Ludas. — Mindig hazudsz, hogy ne bántsunk Mert gyáva vagy! Az emberke akkor nem tudta felmérni, mi történt, de később, felnőttként sokszor eszébe jutott ez az első meg­alkuvása, amikor először hagyta ott a porondot, és először érte a legyőzők megvetése Ilyenkor szűk lett az ing nyaka, elöntötte a víz. A mikor hazafelé ballagott, már félhomály volt. Ak­kor egyszerre észrevette, hogy eltűntek a korsók. Zöld agyagkorsókra emlékezett, amelyeket a hátsó udvar kerítésléceire nyomtak Furcsa volt, hogy a lécek hegye üresen mered felé. Nem tudta volna megmondani, mikor és hová tűntek el a zöld agyagkorsók. Ügy érezte, mintha kihúzták volna alóla a gyerekkort • « • Az emberke emlékezetében ezek a halvány emléknyo­mok maradtak emberke-korából. Ezekre haraggal gondolt visszá, s mégis valami megmagyarázhatatlan alázattal. DISKAY LENKE: Kakas és tyúk VÁRADY SZABOLCS: HALÓ FÖLÖTT u II. Tavaszi tárlat anyagából) Befordulok egy utcasarkon, eltévedek a városomban fogaim koccanó zajában tenyésznek álomképeim, miket szétugraszt majd a lárma. A játszótér mentén irigylem a gyerekszertartások gőgjét, futólag, mert tovább igyekszem, üres utcába fordulok, hol rongyos házfalak között kopott zenéket lélegeznek pucér ablaksorok, hát jöjj, és fogd meg a kezem. Ha nem felejtesz el, hazatalalok. Idegen utcába ne kergess, hol térdre kényszerít hiányod. Engedj megállni lábamon, engedd, hogy induljak veled az örökösen tervezett döntő fölismerésre. Nem válaszolsz. A csókjaim átfutnak arcodon. Lebegsz a kötelesség, szeretet szerelem bálói fölött az áldozat sorsát latolva Hiszen ha őt elengeded, tudom, zuhanás lesz a sorsa. Hiszen hármunk egymást faló kapcsolatából kitaszítva talán a harmadik jelen lesz levágott testrészként örökre, immár mitsem gyanítva S akit a harc győztesnek ír be a béke áthúzza nevét. Szeretlek. Véget ér az utca, a párkánysor lemállik. Elindulok feléd. iOMOGYl NÉPLAP Vasárnap, 1969. április 21. Nyelvművelés Hogyan beszéljünk a nyilvánosság előtt? Sokszor kerülünk abba a helyzetbe, hogy élőszóval kell nyilatkoznunk, szaba­don kell beszélnünk kisebb vagy nagyobb közönség előtt; egy kissé régiesen, ün­nepélyesen szólva: szónokol­nunk kell. Ma is, ezután is szükség van, lesz megbeszé­lésre, munkaértekezletre, ülésen, r -ülésen való föl- szólalásra. Nemcsak hétköz­napi tevékenységünkkel ter­melő-, alkotómunkánkkal jár ez — ünnepei is vannak életünknek, s néha ilyenkor is nyilvánosság előtti szó­lásra kényszerülünk. Azok, akiket nagy felelősség terhe nyom, gyakran kénytelenek leírni és fölolvasni nyilatko­zásukat, mégis hangsúlyoz­zuk : amikor csak lehet, sza­badon beszéljünk, ne olvas­suk mondanivalónkat. Nap­ról napra megfigyelhetjük televíziózás közben, meny­nyivel közvetlenebb, hatáso­sabb az élőszó a papírról betűzött vagy akármilyen ügyesen olvasott merev, rög­zített _szónál. Különben is úgy hírlik, hogy szónoki te­hetségű nép a magyar. Ne hagyjuk hát veszni ezt a hí­rünket! A jó szónoki, elő­adói készség nem csupán tehetség dolga; gyakorlással is lehet és kell fejleszteni. Ilyen kis cikkbe csak a sum­mája fér bele a legfontosabb tudnivalónak az is csak így, pontokba sűrítve. A folya­matos taglalásra itt nincs helyünk. 1. Amit kimondtunk, visz- sza nem szívhatjuk többé. Még egy rövid hozzászólás­ban is előbb végig kell hát gondolnunk, mit akarunk mondani. Ha nem bízhatunk emlékezőtehetségünkben, in­kább írjuk le mondaniva­lónknak fontosabb vezérsza­vait, s tartsuk magunk előtt jegyzetünket. Még gyakor­lott nagy szónokok is ké­szítenek vázlatot, sőt olykor egész beszédüket előre ki­dolgozzák, megírják, habár elmondásakor nem ragas~- kodnak szóról szóra szöve­gükhöz. Minél hosszabb a beszédünk, előadásunk, an­nál inkább meg kell lennie jól áttekinthető szerkezeté­nek. A szónoklattani hagyo­mány követelménye szerint így tagoljuk mondandónkat: bevezetés, tárgyalás, befeje­zés. A bevezetésben röviden elmondjuk, miről akarunk szólpi. Beszédünk leghosz- szabb részében, a tárgyalás­ban előadjuk a tényeket, ki­fejtjük róla véleményünket, esetleg cáfoljuk az állítá­sunkkal ellenkező nézeteket. Vigyáznunk kell érveink helyes csoportosítására, meg­határozásaink, következteté­seink log'kii hibátlanságára. A1 befejezésben röviden ösz- szefoglaljuk fejtegetéseink eredményét. Szükség esetén a téma kínálta érzelmi ér­veket is fölvonultatjuk az észokok támogatására. 2. Előadásunknak ne csak egészére, fölépítésére, ré­szeinek arányára, értelmi összefüggésére ügyeljünk, hanem külön-külön minden mondatunknak a megszer­kesztésére is. Ha monda­taink egyenként nem világo­saik, szabatosak és magya­rosak, akkor a belőlük épü­lő egész sem lesz különb. 3. Mondanivalónknak nem csupán *artalma fontos, ha­nem az a mód is, ahogyan szavakba öltöztetjük. Ezt a módot pedig ahhoz keli al­kalmaznunk, mi beszédünk­nek a célja, kikhez szólunk, hol beszélünk. Más-más stí­lusnemet választunk, ha fa­lusi népgyűlésen vagy az Országházban szónokolunk, ha szakértekezleten szóla­lunk föl, a temetőben bú­csúztatunk v .'akit, avagy baráti, rokoni Iákomán po­hárköszöntőt mondunk. 4. Mostanában különösen hangsúlyoznunk kell, hogy kerüljük az olyan szavakat, kifejezéseket, kiváltképpen a fölösleges idegeneket, ame­lyek nem minden hallga­tónknak érthetők. Egyetlen­egy nem értett vagy rosszul értett szó, kifejezés elho­mályosíthatja mondatunkat, elszakíthatja mondatfűzé- sünikben az értelmi kapcso- ’ atot. \ 5. Csak úgy köthetjük le hallgatóink figyelmét, ha megvan mondatainkban á kellő kifejezésbeli változa­tosság. Szükségtelenül ne. Is­mételjük folyton ugyanazt a szót, kerüljük az elkoptatott, divatos szavakat, szókapcso­latokat. Ne mindig döntő többségről, befolyásról be­széljünk, lehet az egysze­rűbben nagy, igen nagy, számottevő stb. is. A ko­moly szó mellékneveinknek egész garmadáját félreszo­rítja sokunk beszédében. Komoly az autó, a villany­borotva, pedig szép, igen szép, nagygn szép, tetszetős vagy akár nagyszerű, pom­pás, gyönyörű is lehet; ko­moly a hideg, a tél, amikor dermesztő, kegyetlen, irgal­matlan, metsző, átkozott, csikorgó; komoly az összeg, holott csak nagy, tetemes, jókora. Az úgy tűnik, olyan­nak tűnik pedig helyesebb úgy, olyannak látszik, tet­szik, fest, rémlik stb. Sza­vak, szókapcsolatok untalan visszatérése arról árulkodik, hogy valójában nincs is ér­demes mondanivalónk, csak szajkózzuk a sokszor hal­lottat, a közhelyeket. 6. Bármennyire elfog ben­nünket a szónoki hév, józan eszünk vigyázzon őrhelyén; könnyen képzavarba keve­redhetünk, s Pegazusunk szárnycsattogása balsike­rünknek lesz »előfutára« (hogy mindjárt bemutassam ezt a furcsaságot). Igen sok szónok válik nevetségessé efféle zagyvasággal. 7. Figyeljük magunkat be­széd közben, hogy egész tes­ti-lelki valónk egy célt szol­gáljon : közlendőnknek szán­dékunk szerinti pontos kife­jezését. Ez az egy célra irá­nyulás ne görcsös, iámpalá- zas feszültség legyen, amely eltorzítja arcvonásainkat, esetlenné teszi taglejtésün­ket. 8. Beszédünk hangerejét szabjuk a helyiség, a tér mé­reteihez. Ma már segítsé­günkre van ebben a hang­szóró. Ne kezdjünk mind­járt erős hangot, mert ak­kor nem lesz módunk _ tar­talom kívánta fokozásra. Lé­legezzünk helyesen, »sszuk be jól tüdőnk levegőmennyi­ségét; ez az alapja a helyes hangsúlyozásának, szünettar­tásnak. Képezzük a beszéd­hangokat tökéletesen, nyel­vünk, ajkunk, állunk köny- nyed, de biztos, határozott mozgásival. 9. Falunkbeliek között be- szé,heff’n’; tájnyelvünkön, de különben a kiművelt, egységesülő köznyelven kell szólnunk. Ne erőlködjünk, hogy levessük beszédünknek minden táji jellegét; ez úgy­is hiába’ aló igyekezet vol­na. Főként ne 1 agadjuk meg nyelvjárásunknak olyan sa­játságát, amellyel gazdagít­juk az országos köznyelvet, ilyen például a zárt és a nyílt e megkülönböztetése (ember); ezzel is enyhítjük nyelvünk sok e hangjának egy kissé unalmas egyfor­maságát. Ne essünk az úgy­nevezett betűejtés hibájába; ne mondjuk így: lát-ja, út-ja, él-jen, hanem emígy, ahogy kell: láttya, úttya, éjjen. Merjünk természetesen be­szélni ! 10. Tanuljunk, tanuljunk, tanuljunk! Ismerkedjünk meg jobban anyanyelvűnk szerkezetével, sajátosságai­val. Tudatosítsuk magunk­ban azt, ami csak ösztönö­sen él bennünk. Tanulmá­nyozzuk a nye’vművelő iro­dalmat! Tíz pont ez, de nem tíz- parancsolat, hanem csak ti* tanács. Dr. Ferenczy Géza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents