Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-25 / 93. szám
Kopár fák H etekkel ezelőtt fizették a nyereségrészesedést, s azóta alábbhagytak a viták, csendesedtek a szenvedélyek. Most nyugodtabb hangulatban érdemes a tapasztalatokat elemezni, a tanulságokat megszívlelni. A központi szervek megvizsgálják például a részesedési kategóriák közötti aránykülönbségek mérséklésének lehetőségét. Ha esetleg intézkedésre is sor kerül, akkor minden bizonnyal rendezik a vezető állásúak alapfizetését. Mert a mai alapkeresetek nincsenek arányban a végzett munkával, a vállalt felelősséggel. (A több ezer dolgozót foglalkoztató nagyvállalat diplomás főmérnökének több évtizedes gyakorlattal alig kétszer annyi az alapfizetése, mint egy közepes szakmunkásé.) Az aránykülönbségek cökkentése azonban semmi esetre sem mérsékelheti a vezetők fokozott anyagi érdekeltségét a vállalati nyereség növelésében. A tennivalók nagy része — bárhogyan döntsenek is a központi szervek — a vállalatokra vár. A tapasztalatok szerint ugyanis a legtöbb vitát a félreértés, a merev és gépies gyakorlat okozta. Nevezetesen az, hogy a vállalatok többsége mindenkinek részesedési csoportátlagot fizetett, rendszerint egy összegben az év végi elszámoláskor, függetlenül a végzett munkától. Vagyis a központi rendeletet betű szerint végrehajtották. Szellemét viszont kevésbé, mert a kategóriákon belüli elosztásnál legtöbb vállalatnál az egyenlősdi érvényesült. Ahol már tavaly évköz- ** ben bátran tűztek ki valós prémiumfeladatokat a műszaki—gazdasági vezetőknek saját kategóriájuk részesedésének terhére, ott a kate- i góriákon belül is differenciáltan, személyre szabottan került a részesedési alap felosztásra. És sok szempontból könnyebb volt megértetni, elfogadtatni az új rendszert. Ha valaki kiemelkedő munkával bizonyíthatóan több millió forintot «-hoz« a vállalatnak, a népgazdaságnak, valószínű, hogy attól senki sem sajnálja a néhány ezer forintnyi jutalmat. Hiszen mindenki előtt nyilvánvaló igazság: valamit valamiért. Minden dolgozó számára ellenőrizhetővé válik, hogy egyik vagy másik vezető nem azért kap többet, mert az »elit« kategóriába tartozik, hanem mert többet is adott. Egyben az is kiderül, hogy a vezetők most saját kategóriájuk részesedési alapja terhére olyan összegeket kapnak, amelyeket korábban a prémiumalapból fizettek. Ilyen esetben az év végén már nincsenek nagy különbségek a kategóriák közötti részesedési arányokban, s a differenciálás a kategóriák között és a kategóriákon belül évközben, a végzett munka arányában, eélprémiumos formában valósul meg. A következetes célpremizálás előnyeit egyébként a III. kategóriába sorolt munkások és alkalmazottak saját nyereségrészesedésük növekedésén közvetlenül is érzékelhetik. A nyereségrészesedés el- ™ osztásának mechanikus gyakorlata sokfelé fokozta az egyébként is erős, gyakran a józan megfontolást és a többségi véleményt is túlharsogó egyenlősdi törekvéseket. Félő, hogy az illetékes vezetők a fokozódó nyomás hatására hibás következtetésekre jutnak és még inkább elbátortalan- nodnak a határozott differenciálás, a markáns anyagi ösztönzés kockázatának vállalásától. Pedig a munka szerinti elosztása elvének érvényesülése és a vállalat létérdeke egyaránt a fokozottabb, bátrabb anyagi ösztönzést igényli. A vadászszerencsét illetlenség kísérteni: nem szabad előre inni a medve bőrére. A gazdasági kockázat természete azonban merőben más, vállalása nélkül nincs érdemi eredmény. De tulajdonképpen erre a kockázatra nem is lehet ráfizetni. Ha például az anyag- gazdálkodásért felelős szakemberek a felesleges készletek csökkentésével elért eszközlekötési járulék- és kamatmegtakarítás igen elenyésző töredékét kapják, úgyhogy közben a műhelyek anyagellátása nem romlik, hanem javul, erre senki sem fizethet rá. Hasonlóképpen mindenki jól jár, ha a technológus, a szerkesztő, az üzem- és művezető részére konkrét, a vállalati nyereségben (rövid- és hosszútávon) mérhető eredményekért fizetnek célprémiumot — a kategóriájuk ré- s esedési alapjának terhére. A vállalati gazdálkodás fő mutatójának, a nyereségnek a növelése így válik a napi munka, a személyes feladatok szerves részévé.* A vállalatok anyagi ösz- tönzésének tavalyi bátortalanságát a szabályozó eszközök kései megismerése, a kezdeti idők tapasztalatlansága még úgy-ahogy mentette, magyarázta. Az idén azonban már minden lehetőség megvan, hogy a vállalatok nyereségtervével párhuzamosan elkészüljenek az eredményes gazdálkodást szolgáló feladattervek és ösztönzési rendszerek. Sokfelé például pályázatokat hirdetnek a nyereséget gyarapító javaslatok, intézkedések kidolgozására, megszervezésére. Előfordulhat, hogy a kategóriák közötti részesedési arányokat valamelyest korrigálják, de ez nem érinti az új mechanizmus ösztönzési rendszerének lényegét, a jövedelmek differenciálásának megoldásra váró feladatát. Így most már nincs és nem lehet mentség a lélektelen, a szocialista elveket és az emberek igazság- érzetét egyaránt sértő gyakorlatra. • kedni fog a pince, korszerűsítik, új épületekkel bővítik. A tizenhetedik és a huszadik század hamarosan kezet fog. Elbúcsúzunk a puszta »gazdájától«. — örülök, hogy eljöttek, de ha lehet, egyre megkérném. Aki innen el akar menni, annak kilométereket kell gyalogolnia az állomásig. Ha jön az autóbusz, nekem megáll, l már ismernek, de az iskolásgyerekek télen-nyáron kutyagolnak. Írja meg, hog'~ kapjunk buszmegállót, nagy szükségünk lenne rá. Megfértem. Kikanyarodunk a hepe-hu- pás útról, a kopár ágak elszaladnak felettünk. Apríts van, a tavasz azonban még nem érkezett meg Szántódpusztára. I Saly Géza Kellemetlenül csípős a szél. . Kollégám azzal vigasztalt, hogy a part menti jegenyesor megszűri, s ide már csak a maradéka jut el. De hát ez a maradék is porfelhőket kavar, majd letépi a szárítókötélre csipeszeit ruhákat Az országút itt szalad el előttünk, talán másfél száz méterre, de a motorok búgá- sa nem jut el hozzánk, csend van a pusztán. A bekötő úton bokáig érő por, a dermedi kátyúk finoman csillogó szemcsékkel vannak tele, minden kopár, piszkosszürke, a tavasz még nem ért el idáig. Az erdőgazdaság irodájába mentünk be érdeklődni, s amikor elmondtuk jövetelünk célját — szeretnénk megismerkedni a pusztával, lakóival —, az íróasztal mögött ülő férfi barátságosan nyújtott kezet: — Simon Józsefnek hívnak, én vagyok a puszta »gazdája«. Tizenhetedik századbeli kemence. Kabátot kalapot vett, lépteinket két botjához igazítottuk. — 1950 óta élek itt •— mutat körül — úgy száznegyvened magammal. Enyhe kis kaptatón szuszogunk. A nap pár percre kisüt, a házak falai vakító fehéren verik vissza a sugarakat, saélámyékban kimondottan meleg van. Ez a puszta maga a történelem. A zalaapá- ti Szent Benedek rend volt cselédmajorja a paraszt-barokk építészet remeke. A puszta közepén egyetlen vízcsap, mellette tornyos kemence. — Még ma is használjuk — nézünk be az ajtón —, finom bázikenyér sül benne. Egy múzeológus egyszer elmagyarázta nekem, hogyan működik. A füst a tűztér fölött cir- kulál a falban, de ezzel senki nem törődik. Az a fontos, hogy sütni lehessen benne. Az egyik ház falán, a két padlásszellőztető nyílás között évszám, 1818. Ahogy odalépek, valami megcsörren a lábam alatt. Kölnisüveg. Chat noir. A húsvét emléke. A házak előtt aprócska kertek, néhol drótkerítés, de inkább nád- és vesszőfonat. — Amikor valaki ideköltözött, a ház körül kíkanyarított pár ölet tyúkólnak, disznóólnak, azért ez a nagy összevisz- szaság. Nem szólt érte senki, mindenki a maga portájának uraA puszta végén parányi zöld gyep, sziklakért, ez a kulturális gócpont bejárata. A fiatalok klubszobájában televízió, rádió, lemezjátszó és magnetofon. Néhány könyv, színes drapériák, műsorfüzetek. — Tizennyolc KISZ-tag van a faluban, tavaly még önálló alapszervezet volt, az idén egyesült az erdőgazdaság ifjúkommunistáival. A napfény ismét felszikrázik, megcirógatja a szürke rögöket, az L betű alakú nád- fedeles épület tetején iszonyatos veszekedésbe kezd csűri népe. Tiszta rendezett kert, kövér hasú fél boltívekkel, ez Farkas Lajos portája. Huszonnyolc éve lakik itt. — Április huszonnegyedikén van György napja, akkor váltották egymást a cselédek. Ha valaki megbecsülte magát, évtizedekig itt maradhatott, de ha nem, György napján vihette a motyóját A régi plébános mondta, hogy ismert olyan családot, amelyik háromszáz éven keresztül — az pedig, ugye, négy generáció — szolgálta az apátságot Behívnak a házba, a konyhában csillogó sparhelt, de mellette már ott a vadonatúj gáztűzhely. A szoba fehérre meszelve, a boltív mint egy kupola borítja be a dupla ágyat A küszöb sarkára szerencsepatkót szegeztek. A monda azt tartja, hogy ha valaki György napján patkót talál és azt a küszöbre szegezi, attól kezdve a szerencse állandó vendég lesz a házban. — Igaz ez? — Kérem, csak egészség legyen és munka — mondja Farkas Lajos bácsi —, nem kell annál nagyobb szerencse már nékünk. — Mit tud a puszta történetéről azon kívül, hogy papi birtok volt? — kérdezem Simon Józseftől. — Lakott itt valami költő is — a nevét nem tudom már —, az bérelte a papoktól ezt a települést. A költő Pálóczi Horváth Ádám, nyelvújító, népdalgyűjtő, Kazinczy jóbarátja. Kúriája ma irodaépület. A kilátásért felsétálunk a dombtetőre. Kecses tornyú kápolna emelkedik a tetején, 1820-ban épült. Csodálatos a panoráma. Szemközt Tihany, tiszta időben ellátni Szigligetig. Visszafelé a földből méter magasan kiálló oszlopocská- kat kerülgetünk, a pince szellőzőnyílásai. Tüske Géza, a pincészet vezetője végigkalauzol az ódon folyosókon, amelyekben valamikor a barátok borai forrtak. Farkasék boltíves hám ma pedig itt gyűjtik össze a termelőktől felvásárolt hektolitereket. Kint a pinceajtó előtt geodéták méricskélnek, terjesz»Voltak olyan családok, amelyek háromszáz évig szolgálták az apátságot«. Simon József és Farkasék. Valamit valamiért Jubileumi munkaverseny Tíz év távlatából Tízéves a szocialista brigádmozgalom. Kilenc verthétezer brigád — több mint egymillió ember — teljesítette vállalását a múlt évben. Munkájuk értéke, szocialistává formálódó szemléletük, tanulni vágyásuk alaptőkéje lett társadalmunknak. Létük a dolgozó nép állásfoglalását is jelzi szocialista társadalmunk mellett. Tényezővé váltak országos szinten is. Egy-egy brigádhoz eljutva meggyőződhettem arról, hogy evvel többségükben tisztában is vannak. Jóleső érzés volt hallani megfontolt, határozott szavaikat. Velük, rájuk támaszkodva kell megoldani a felmerülő problémákat. Egyik vállalat szakszervezeti titkára arról beszélt, hogy ezek az emberek munkaidejükön felül is szívesen dolgoznak egy-két órát, ha arra szükség van. Érzik, hogy a vállalat gondja az ő gondjuk is. Sokan eljutottak már addig, hogy önös érdekeket mellőzve helyezzék előbbre a közösség érdekét. Munkájukat legjobb tudásuk szerint végzik. Beszélgettem egy fiatal szocialista szerelőbrigáddal a 13-as számú AKÖV-nél. Elmondták problémáikat is. Felelősséggel beszéltek közügyekről, megismerhettem állásfoglalásukat politikai kérdésekben. Nyíltak, őszinték, fiatalok voltak; néha talán hevesek, de jó volt hallgatni őket, mert szavaikból érződött a bizonyosság, hogy jó ügyet szolgálnak. Ilyen volt a többi is. Csak egy elhagyatott helyen dolgozó brigádot véltem bizonytalannak. Egyedül a vezetőjük adott pontos válaszokat, a többiek még mintha nem érezték volna át a brigádmozgalom jelentőségét. A forgalomtól távol eső helyen élnek. A csírák, melyek majd szárba szökkennek, náluk is megvannak. Biztosíték erre a brigád vezetőjének példamutatása, egyre szaporodó »okos« beszélgetéseik. Ott, minden lakott helytől több kilméterre éreztem át igazán a mozgalom szükségességét én is, amikor láttam, miként színesedik meg arcuk a vita kapcsán. Még csak érezték, hogy amiben részt vesznek az több, felelősségteljesebb, mint eddigi, nem szocialista brigádként végzett munkájuk. Még nem volt tudatos előttük teljesen, hogy miért. De védték, kiálltak érte. Minden brigádban elmondták, hogy programjukban gyakran szerepel a közös szórakozás is. Szórakozáson azonban mást értettek a már említett szerelőbrigádban, mint az egyik termelőszövetkezetben. Az előbbiek közös színházlátogatást, televiziónézést, a másikak kizárólag a vasárnap délutáni poharazgatást. Igaz, lehetőségeik kisebbek városi társaiknál, de a kollektív kulturálódás nem jelentheti csak a fehér asztal melletti poharazást. Kádár János elvtárs a szocialista brigádvezetők harmadik országos tanácskozásán arra hívta föl a figyelmet, hogy a munkásosztály a brigádmozgalmon keresztül jelezze, mit igényel a kultúra művelőitől, és hogy mit ért szocialista kultúra alatt. Fontos, egyelőre csaknem föltérképezetlen terület ez a népművelési szakemberek számára is. A brigádtagoknak műveltségben is példaképpé kell válniuk társaik előtt. Munkájukban már kivétel nélkül mind azok. Gyakori volt látogatásaim során az a szocialista brigádokat dicsérő jelenség, hogy munkájukat, egymáshoz való viszonyukat megfigyelve ösztönzők lettek más, nem szocialista brigádok számára. Csaknem valamennyi brigádban beszámoltak arról, hogy magánéletük is megváltozott. Sok családnál lett rendezettebb. Megemlíthetnem példaként, hogy egy brigád tagjai vezetőjük javaslatára beszélgettek társukkal, aki durván bánt a feleségével. Együtt hívták meg őket fehér asztalhoz, gondoskodtak, hogy közös programokon legyen alkalmuk a mindennapi gondokból kitekinteni. A brigádokban az óvó rendszabályok kötelező megtartásával igyekeznek megelőzni a balesetet. Segítik a munkában elmaradót vagy kezdőt. Az egyik női brigád a Pamut- fonó-ipari Vállalat. Kaposvári Gyárában arról számolt be, hogyan karolták föl és támogatták anyagilag is a kezdeti időszakban új társaikat Nem vártak érte köszönetét, emberségből tették. Érzékenyen reagálnak a politikai eseményekre is. Tudatosan választották a görög mártír nevét brigádjuk elnevezéséül. Egyre többen jelentkeznek továbbképző tanfolyamokra, középiskolába. »A szocialista módon élő embernek jellemzője a tanulás« — vallják. Tízéves a brigádmozgalom. Az eredmények önmagukért beszelnek. Leskó László IOMOGT! NÉPLAP Péntek, 1969. április 23.
